Gyilkos árvíz a felsőnyárádi bányaüzemben

Írta: Kis József

1955. augusztus 6-án hajnalban árvíz öntötte el a felsőnyárádi II. akna területét. A víz oly gyorsan érkezett, hogy hét bányász nem tudott időben kimenekülni és az iszapos víz fogságában lelte halálát. Az ügyben – az ’50-es évek szabotázspereihez hasonlóan – az üzem és a bányászati tröszt számos vezetőjét megvádolták, a korra jellemző módon azonban a területi főmérnök elleni eljárást (részben és teljesen indokolatlanul) politikai perré változtatták.

A felsőnyárádi II. aknát 1947-ben létesítették. Az akna a borsodi szénmedence egyik leggazdaságosabb bányái közé tartozott, 1953-as csúcstermelésekor napi 1000 tonna szenet biztosított. A sikernek azonban ára volt. A Felsőnyárád II. a Szuha-patak árterülete alatt fejtett, s ez később a borsodi bányászat egyik legnagyobb katasztrófáját eredményezte.[1]

Az árvízveszéllyel csak kevesen számoltak. A II. akna szájnyílása hiába feküdt a Szuha-patak árterületén, nem tartották veszélyesnek. Bár az 1920-as években a Szuha már kiöntött ezen a területen, az 1938-as szabályozása óta erre nem volt példa.[2] Ennek következtében árvízveszéllyel kapcsolatos védekezésről és menekülési útvonalokról a bányászokat nem oktatták.[3] Bár az erről rendelkező üzemzavarelhárító tervet néhány hónappal a szerencsétlenség előtt elkészítették, azt még nem léptették életbe.[4]

A történet előzményéhez hozzátartozik, hogy 1955-ben a felsőnyárádi bányaüzem termelésének előmozdítására Lengyel András üzemvezető egy újítási javaslatot nyújtott be a tröszthöz, amelynek értelmében a délnyugat irányú lejtősakna helyett új segédaknát hajtottak az északi mező kiszolgálására.[5] Az akna kihajtását már 1955. február 1-jén megkezdték, bár az engedélyt csak 1955. április 11-én hagyta jóvá az Országos Bányaműszaki Felügyelőség. A felügyelőség hét pontban összegezte a kötelezően végrehajtandó óvintézkedéseket. Arra kötelezték többek között az üzemet, hogy a dolgozók menekülésének biztosítására üzemzavar elhárító tervet készítsenek és bár ez megtörtént, annak jóváhagyásáról a tragédia bekövetkezéséig az üzem nem értesült.[6]

A bányaműszaki felügyelőség jóváhagyása mindenesetre elegendő volt ahhoz, hogy a segédlejtős akna átlyukasztását 1955 augusztus első napjaiban megkezdjék. Az akna kihajtása során a szájtól öt, illetve negyven méterre négy-öt felszínig érő szakadás jelent meg, de mivel a borsodi szénmedencében rendszeresen keletkeztek a művelésből eredően horpadások és szakadások és a bányaüzem területén számtalan hasonló szakadás volt, ennek nem tulajdonítottak jelentőséget, mindössze a szájnyíláshoz közeli lyukat tömedékelték meddővel.[7] Az akna tehát számos felszíni réssel rendelkezett, amikor 1955. augusztus 6-án hajnalban a térségben 113 éve nem tapasztalt árvíz tört a területre. [8]

1955. augusztus 5-én rendkívül nagy mennyiségű esővíz hullott a vidékre. A veszélyhelyzetre a csehszlovák hatóságok hívták fel először a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács és a megyei pártbizottság figyelmét. A magyar „szervek” a hajnali órákban az összes községi tanács vezetőségét riasztották – így Felsőnyárád községet két óra tájban - a bányákkal azonban nem közölték az árvízveszélyt.[9]

A felsőnyárádi II. aknán az éjjeli műszaknak 1955. augusztus 5-én 21 óra 35 perckor Várnai Géza harmadaknász tartott névsorolvasást, majd megkezdődött a munka. Bár tudomással bírtak az esőzésről, azt senki sem tekintette oly mértékűnek, hogy árvízveszélyre számítson. A bányába augusztus 6-án hajnali 1 óra körül érkezett az első jelzés arról, hogy a fatelepről víz áramlik le és bár a szuhai réten még csak 15-16 centiméteres mélyedésekben tapasztaltak pocsolyákat, a külszíni felvigyázó javasolta Várnai harmadaknásznak, hogy figyeltesse, nincs-e vízbeszivárgás a szakadásoknál és a fúrólyuknál. Ezzel körülbelül egyidőben az üzem műszaki vezetésével megbízott Varga Béla főaknászt is felzavarták álmából, hogy embereket kérjenek tőle a nagy esőzés miatt veszélyeztetett disznók kimentésére. Érdekes módon a helyszínen tartózkodott ekkor Putnoki László, a megyei pártbizottság titkára és Iván István megyei tanácselnök is, akik épp személyes ellenőrzést folytattak, ezért munkaruhát és gumicsizmát kértek,[10] de érdemi intézkedést nem hoztak.

Hajnali két óra körül a víz már a léggurító pályán akart befolyni, s annak lecsapolásához három embert rendeltek ki a bányából. A hírek hallatán a harmadaknász személyesen ellenőrizte a külszínen lévő (a) vízmennyiséget. Minthogy a hírekhez képest eltérést nem tapasztalt, nyugodtan tért vissza a bányába.[11] Ekkor pedig már hatalmas volt a baj. A Mánik-féle széles vasúti töltés a Szuha- és a Kispatak találkozásánál kilépő nagymennyiségű vizet egy ideig felfogta és az árvíz szintig felduzzasztotta,[12] ezt azonban a túloldalról senki sem látta.

Négy óra előtt nem sokkal a szuhai réten még mindig csak alacsony víztócsákat lehetett észlelni és bár tapasztalható volt, hogy a főereszkei szakadáson víz folyik a bányába,[13] még senki sem számított tragédiára. Négy óra körül Hajdu Miklós felsőnyárádi községi tanácstitkár telefonon tájékoztatta Lengyel András bányaüzemvezetőt arról, hogy a víz Felsőnyárád irányából a bánya felé halad. Lengyel azonnal utasítást küldött a felsőnyárádi üzemhez a dolgozóknak a „szájhoz” való telepítésére.[14] Lengyel üzenetét a Szuha kiöntéséről és a víz emelkedéséről szóló friss hírekkel együtt Varga Béla főaknász – akit ismét álmából keltettek fel – is megkapta. Varga szintúgy rendelkezett az aknák azonnali elhagyásáról[15] és azonnal az üzemtérre sietett, ahol akkor már a rétet teljesen beborította a víz. [16]

Négy óra után pár perccel ugyanis a Feketevölgyet és a felsőnyárádi üzemteret kettéválasztó vasúti töltésen hirtelen áttört a víz és teljes szélességben ömlött a segédakna irányába. Alig néhány perc elteltével a területen 1 méter 20 centiméteres ár hömpölygött.[17] Egyértelművé vált: súlyos vészhelyzettel állnak szemben. Körülbelül ekkor kapta meg Lengyel András utasítását Várnai Géza vezető aknász a bánya azonnali kiürítésére. Minthogy riasztó berendezés nem volt kiépítve, az aknász futva-kiabálva utasította társait a bánya légvágaton keresztüli elhagyására. A hatos vágatnál azonban már Várnai is veszélyben érezte magát, miután erős zuhogást hallott és észlelte, hogy a fővágaton keresztül ömlik a víz, ezért visszafordult.[18]

HU-MNL-BAZVL-XXV.21.b. 1066/1956.

A megáradt Szuha-patak vize ugyanis a lefejtett terület fejtési szakadásain és az átlyukasztott, árterületre telepített segéd lejtősaknán keresztül 4 óra 10 perckor hirtelen bezúdult a bányába. A távoli munkahelyeken dolgozók riasztására már nem volt lehetőség. A segédlejtős akna szájnyílásától negyven méter hosszban teljes vágatszélességben, egy tölcsért létrehozva beszakadás történt, amelynek következményeként az üzem egy fél óra alatt megtelt vízzel.[19]

A kései riasztás ellenére a bányászok túlnyomó többsége időben kimenekült, heten azonban életüket vesztették. Közülük négyet még időben riasztottak, Szirácki Béla szivattyú gépkezelő, Nagy László bányakovács, Beri Kálmán gépkezelő és Tóth Irma szivattyúkezelő értesült a veszélyről, de míg a tőlük távolabb dolgozók épségben kijutottak, ők a víz fogságában rekedtek.[20] Az északi ereszke alsó felében dolgozó Szirácki Béla és Nagy László még találkozott a hatos alapvágat végéből menekülő Cziráczki Ferenc bányafelvigyázóval, egy ideig együtt futottak, ők azonban visszafordultak. „Ha velem jönnek mind a ketten, megmenekülhettek volna, mert még később is menekültek lejjebbről idősebb emberek.” – emlékezett a történtekre a bíróság előtt Cziráczki Ferenc.[21] Életét vesztette a Szirácki Béláékhoz hasonlóan értesített Tóth Irma és Beri Kálmán, továbbá Magyar Lajos és Varga Gyula vájárok, akárcsak a legmélyebb ponton dolgozó Bohol Márton vájár. Mindannyian a betörő és útjukat álló iszapos víz áldozatai lettek.[22]

A katasztrófa bekövetkezése után a felsőnyárádi II. bánya vízmentesítése, a holttestek felkutatása csak lassan, lépésről lépésre haladt. A részleges termelés 1956 márciusában újraindult, de az utolsó áldozat holttestét csak 1956. május 30-án hozták ki.[23]

A történtek felderítésére azonnal megindult a nyomozás. 1955. október 14-én Varga Béla főaknászt, Lengyel András üzemvezetőt, Várnai Géza harmadaknászt, valamint Tarján Kálmánt, a Borsodi Szénbányászati Tröszt területi főmérnökét letartóztatták. Ellenük, valamint a szabadlábon védekező Zsille Lajos bányamérnök, a tröszt műszaki fejlesztési osztályának a vezetője ellen büntetőeljárást indítottak. Minthogy a nyomozás során arra vonatkozóan merültek fel adatok, hogy Tarján államellenes bűncselekményt is elkövetett, ügyét elkülönítették.[24] Varga Béla és társai ügyében a Miskolci Megyei Bíróság 1956. május 24-én hirdetett ítéletet. Gondatlanságból eredő, halált okozó élet és testi épség veszélyeztetésének bűntette miatt Varga Bélát két év, Várnai Gézát egy év hat hónap börtönre, Lengyel Andrást egy év 15 százalékos bércsökkentés melletti javító-nevelő munkavégzésre ítélték, míg Zsille Lajos bányamérnököt felmentették a vádak alól.[25] A másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság 1957. május 7-én Varga Béla és Lengyel András cselekményét foglalkozás szabályainak tudatos elhanyagolásával elkövetett, halált okozó élet és testi épség veszélyeztetése bűntettének minősítette, s ezért büntetésüket 7, illetve 6 hónap börtönre csökkentette, s Lengyel büntetésének végrehajtását felfüggesztették. Ugyancsak enyhítettek Várnai büntetésén, őt 3 hónap felfüggesztett börtönre ítélték.[26]

A büntetések alacsony mértékének az lehetett az oka, hogy bár a bíróság számos hiányosságot megállapított (menekülési terv és a bányaüzemek telefonösszeköttetésének hiánya), a szakértői vélemények alapján egyértelmű volt, hogy a katasztrófa csak részben volt megakadályozható. A víz mindenképp betört volna az aknába – mint ahogy az más, Szuha-völgyében lévő üzemeknél is megtörtént –, megfelelő időben történő riasztással azonban a dolgozók a bányából kimenekülhettek volna, az árvíz nem követelt volna emberéleteket.[27]

Az üzem, illetve a tröszt vezetői elleni bírósági eljárással az ügy még nem zárult le. Tarján Kálmán főmérnök ellen folytatódott a nyomozás. Azzal gyanúsították, hogy mulasztásai következtében történt meg a bányaszerencsétlenség. Emellett társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett visszaélésekkel és politikai bűntettekkel vádolták, így azzal, hogy a Szabad Európa Rádió adásaiban hallott híreket többekkel megosztotta és hogy 1951-ben tagja lett egy rendszerellenes illegális szervezetnek, a miskolci székhelyű Fehérpartizánoknak. Tarján a kihallgatások során teljesen megtört és mindent készséggel beismert, később azonban visszavonta vallomását és határozottan tagadta bűnösségét.[28]

A bíróság végül az államrend elleni szervezkedésben való részességét, illetve a felsőnyárádi tragédiában való felelősségét nem találta bizonyítottnak, sőt megállapította, hogy Tarján már fél évvel a szerencsétlenség bekövetkezése előtt, 1955 februárjában elrendelte nagyobb esőzéses, vagy olvadásos időszakban vízfigyelőszolgálat megszervezését, valamint a Szuha medrében vízmérő elhelyezését.[29] Bizonyítottnak vették azonban, hogy államrend elleni kijelentéseket tett és hogy különböző visszaéléseket követett el, így a Miskolci Megyei Bíróság 1956. június 8-án népi demokratikus államrend elleni rágalmazás, egy rendbeli társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett sikkasztás és egyrendbeli magánokirathamisítás bűntettében bűnösnek találta, amiért egy év hat hónap börtönre ítélte.[30] Az elsőfokú ítélet kihirdetése után Tarjánt szabadlábra helyezték és az ormosi bányaüzem főmérnökévé nevezték ki,[31] az eljárás azonban folytatódott, s már csak a forradalom leverése után fejeződött be. A Legfelsőbb Bíróság 1957. május 7-én kelt ítéletében politikai cselekményét a népi demokratikus államrend elleni folytatólagosan elkövetett izgatás bűntettének minősítette, büntetését azonban hét hónap börtönre csökkentette.[32]

A felsőnyárádi bányaszerencsétlenség nem volt tanulság nélküli. A munkavédelmi előírások, az érvényes és a bányászok által ismert üzemzavarelhárító terv hiánya, valamint az a tény, hogy árterületen alakítottak ki bányát, súlyos következményekkel járt. A bűnbakkeresés, a bányaüzem és a tröszt vezetőinek bíróság elé citálása sem változtatott azon a tényen, hogy a termelés folytonos növelését megkövetelő rendszer számára a mutatók fontosabbak voltak, mint a biztonságos munkavégzés biztosítása.