Egy borsodi török portya és következményei, Meszes „elrablása” 1636-ban

Szerző: Bodnár Tamás

Meszes a történeti Borsod megye északi részén, Torna megyével határos falu. A Cserehát dombvidékének nyugati felében fekszik, a Rakaca patak szeli keresztül, amelynek mentén nyugat felé a Bódva völgyébe, kelet felé pedig Abaúj megyébe lehet eljutni.

A település ma sem nagy, 191 fő lakja, a környék a megye gazdaságilag és demográfiailag is leginkább sújtott területeihez tartozik. Helyzete a 16-17. században sem volt túl fényes. A szendrői végvár közelsége miatt a törökök Fülek 1554-es bevétele, majd Eger 1596-ban történt elfoglalása után egyre többet jártak erre. A végvár vonzotta az török portyákat, mivel az ellenséges oldalon álló vitézek kihívást láttak a Szendrő alatti, gyorsan lebonyolítható rablások végrehajtásában. A várban lévők szeme láttára történő rabszedések, csordák elhajtása, kisebb katonai erők legyőzése mind-mind dicső tettnek számítottak az egymással szemben álló várak katonáinak szemében. A Füleki szandzsák (1554-1593), majd az Egerben székelő vilajet (1596-1687) török vitézeinek Szendrő a vár központi szerepe miatt jelentett kihívást. Ezeket a katonai portyákat az erődítmény közelében található falvak sínylették meg a leginkább, mivel a hirtelen rajtaütésekkel szemben védtelenek voltak. Nem csoda, hogy a közvetlenül Szendrő alatt a Bódva völgyében fekvő Ivánka, Garadna, és Csehi nevű falvak szinte egyszerre, már az 1570-es években néptelenné váltak. A későbbiekben egyedül Csehiben mutatható ki még lakosság, de 1660 körül ez is elhagyottá vált.

A mindennapos kisebb létszámú adószedő portyázások mellett nem volt ritka a több száz vagy akár több ezer főt felvonultató, „kibontott zászlók alatti” nyílt összecsapás sem, mint amilyen Szikszó mezőváros körül több ízben is kialakult.

A vár közvetlen környezetén kívül eső falvakat valamivel kisebb nyomás érte a török részéről, igaz hogy az egri török apparátus személyzete és a szpáhik szinte valamennyi borsodi falut megkapták ideiglenes birtokul és gyakorolták is itt földesúri hatalmukat. A falvakat csak a legvégső esetben pusztították el, de vaskézzel hajtották be a nekik járó, egyre feljebb és feljebb emelt adókat. Meszesen 1544 és 1606 között legtöbb 7, legkevesebb 1 népes portát számláltak, mi szerint ekkoriban is a kisebb falvak közé számított. A porták száma az évek alatt hullámzó számot mutatott, de az 1570-es évektől folyamatosan fogyott. A dézsmafizető családfők száma a tizenhármat ebben az időszakban soha nem haladta meg.

A falu a 16. század második felében a Sziny, Aszalay és Csetneky családok birtoka volt. [1] Az 1596-ban szendrői alkapitány, majd 1606-tól[2] főkapitányi rangot betöltő alsókálosai Korláth István 1613-tól[3] vette zálogba és vásárolta fel folyamatosan Meszes jobbágytelkeit. Korláth 1625-ben tett végrendeletet, [4] és a falut tőle fia Korláth Ferenc örökölte, amint azt 1636 és 1656 között följegyezték.[5]

A faluban a 16. századi törökadó összeírások szerint 1582-ben 22 forint adót fizettek a töröknek, de csak azért mert „szétfutottak” a korábban 16 forintban megállapított, majd 20, később 30 forintra emelt és általuk megfizethetetlen adó miatt. A jobbágyok mellett kisnemesek is éltek a faluban, akik 4 forint 50 dénár szablyapénzt, és ugyanennyi császár adóját fizettek. A természetbeni járandóság 22 pint vaj és méz volt, de robotolni nem jártak, mert távol laktak a törököktől. A keresztény földesúrnak kilenceddel, robottal és családfőnként egy forint adóval tartoztak.[6] Hozzá kell tenni, hogy az adójegyzékekből soha nem hiányzott teljes pusztulása vagy a lakosság elmenekülése miatt. Az első komolyabb és feljegyzett támadás a falu ellen 1612-ben történt, amikor Bajza Tamás nevű pribék az egri törökökkel az erdőn három embert vágott le a meszesiek közül, és többeket „elkaptak”, de ezeket a szendrői vitézek szerencsésen kiszabadították.[7]

Az 1636. évi török rablás azonban Meszes lakosságában már komoly fogyatkozást okozott, az elhurcolt személyeket név szerint is feljegyezték. A rablás és a foglyok kiváltására fordított összegek az itt lakókat évekre visszavetette anyagilag. Veres Imre meszesi jobbágy 1641-ben így emlékezett vissza a falu felprédálására: „… 1636 esztendő tájban ugyan az egri török vitézek kiütvén az megírt falura, akkor közülük asszonyembert, leányzót, férfiúgyermeket húszat vitt[ek] el. Marto­nyi asszonyembert egyet egy fiával, szendrei asszonyt is egyet. Pénzen és Isten kegyelmességéből sarc nélkül meszesiek hatan szabadultanak meg. Az tizennégye mostan is oda vagyon. Ezek azok:

Lénárt Mártonnak egy fia.

Lénárt Péternek három fia s egy tizenkét esztendős leánya.

Somosi Jánosnak egy öccse.

Czato Demjénnek felesége.

Veres Mihálynak egy fia.

Katona Györgynek egy fia.

Pötő Mihálynak az felesége.

Diák Péternek egy leánygyermeke s egy fia.

Veres Benedeknek két fiai.

Lovat no. 2.”[8]

Az 1636-os rabszedés utáni esztendőben a 20 elhurcolt közül Kovács Péter leányának szabadítására Borsod vármegye 10 forintot ajánlott fel.[9] Amint azonban feljebb olvashattuk, ezek után még négy esztendő múlva is tizennégyen, köztük gyermekek is török rabságban voltak.

A fenti tanúkihallgatással egy időben lefolytatott vizsgálatok szerint a meszesiek romlásának híre messze földre elterjedt és nem csak a környéken, hanem a Borsodi mezőségen fekvő Mezőnagymihályon is emlegették.[10]

Korláth Ferenc birtokos a rablás és török hódoltatási próbálkozás után a vármegye előtt előadta, hogy Meszes falu lakosai bármilyen módon vetik magukat alá a török adónak, mindazok az ő beleegyezése nélkül történtek.[11]

Az egyszerű vitézi sorból magát a felső-magyarországi főkapitányságig felküzdő Korláth István fia, Ferenc sem kerülte el a török rabságot. Apjának egyetlen, kései fiúgyermeke volt, akiről végrendeletében így emlékezik: „Korláth Ferenc fiamat penig, minthogy az én édes Istenem emberkort adott érni az én életemben, melyért áldassék Istenemnek szent neve érette, s tegye hosszú életűvé, s áldja meg minden lelke üdvösségére való lelki és testi jókkal, s nékem szófogadó, engedelmes gyermekem, vénségemnek legfőbbik istápja, s nevemet emlékezetben tartja fiú ágon lévő maradékimmal egyetemben …”[12]

Az ifjú Ferenc is ott volt abban a rabló törökökre kiütő szendrői lovascsapatban, amelyet a törökök 1632-ben megvertek. Az év karácsonyán az egri törökök egy nagyobb csapattal, kibontott zászlókkal az abaúji Újlak nevű falut rabolták ki és égették fel. A szendrői lovas vitézek a hazafelé tartó törököket a Borsod vármegyei Kondónál érték utol, és megpróbálták kiszabadítani a keresztény foglyokat. A törökök sokaságával azonban nem bírtak, és összesen 35 lovas esett el, vagy került fogságba, köztük sebesülten Korláth Ferenc is.[13] A rabságból nem szabadulhatott könnyen, de 1636-ban és az ezt követő két évtizedben újra Szendrőn találjuk.[14]

A vármegye 1636. szeptember 26-án a felsőmagyarországi főkapitánynak írt levelet, amelyben felemlegeti a meszesiek nyomorúságát, és mellékelve küldik a főkapitánynak a falusiak sajátkezű panaszos levelét:

„Az nyavalyás meszesiek kiket ez minap rablottak el már egyszer az törökök, mostani minémű siralomra s jövendő veszedelemtől való félelmes suplicatiót adtak be nagyságodnak. Includálván küldtük min könyörögjönek, megérti nagyságod magok írásából. Mivel pedig nagyságos urunk látván, sőt érezvén mi is szegényeknek eddig lött veszedelmeket csak nem tapasztalhatóképpen várhatják ez ilyen nagy, ismét nagyobb veszedelmeket is fejekre. s velek együtt, (úgy lehet magunkra is). Nagyságodnak mi is könyörgünk alázatosan, méltóztassék nagyságod méltóságos tiszti s hivatalja s keresztény úri természeti szerint is szánakozásokra indíttatni, és rólok nekünk egyetemben úgy […], hogy ezután maradhassanak bátorságos állapotjokban szegények, és eltablat attyokfiait s gyermekeket is szabadíthassák jobb módjával. Sőt nagyságod az falu állapotját úgy érti, hogy oly helyen vagyon, az végház tövében, hogy ha pusztulása esik akármi úttal is, de az végháznak oly kárára lészen, hogy semmi utazó embernek miatta, sem az végház lakosinak mezejeknek élések bátorságos nem lészen. S azon kívül az ki nem […] kisebb lehetne az is, az Csereháton levő faluit Abaúj vármegyének legkönnyebben onnan pusztíthatja, és elrabolhatja s holdoltatja, és ki minemű veszedelmes lehessen, nagyságod igen könnyen ítélheti meg. Hogy azért nagyságos urunk ilyen nagy veszedelmet eltávoztathassunk, nagyságodat mégis felette igen kérjük, méltóztassék ez levelünkre oly választ adni, mind magunk mind megírt szegény suplicansok accomodálhassák magokat.”[15]

A vármegye jegyzőkönyveiben 1636 decemberében adózásuk könnyítéséről írtak, „ne kellessen szegényeknek elbújdosni.”[16]

A korabeli felháborodás és összefogás viszont majdhogynem hiábávaló volt, mert 1637 év végén a meszesiek rákényszerültek, hogy az egri Suffikár cselebinek meghódoljanak, és egy elég súlyos összegben summálták meg őket, 40 magyar forintban és 26 icce vajban.[17] Ez az összeg pedig 1656-ra csak emelkedett, ekkor 45 forint volt a basa ajándéka, 3 forint császár adóját, és 5 forint portapénzt fizettek Egerbe.[18]

Irodalom és források:

Bodnár Tamás – Tóth Péter: Borsod vármegye adózása a török korban, Borsodi levéltéri füzetek 44. Miskolc, 2005.

Borbély Zoltán: Aki a koronát kérte Bocskainak, Korláth István szendrői kapitány, a felső-magyarországi rendek konstantinápolyi követe. in.: Az Eszterházy Károly Főiskola tudományos közleményei (Új sorozat, 44. kötet) Tanulmányok a történelemtudomány köréből = Acta Academiae Agriensis. Sectio Historiae. pp. 39-59., Eger 2017.iskolc 2005.

MNL BAZML IV. 501/a. - Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára, Borsod vármegye nemesi közgyűlésének irata, Közgyűlési, részgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvek

MNL BAZML IV. 501/b. - Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára, Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai, Közgyűlési iratok – Acta politica

MNL BAZML IV. 501/b. - Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltára, Gyűjtemények, Borovszky Sámuel Borsod megyei helytörténeti kutatócéduláinak gyűjteménye, Közgyűlési iratok – Acta politica

MNL HML XII. 1. - Magyar Nemzeti Levéltár Heves Megyei Levéltára, Az Egri Káptalan Hiteleshelyi Levéltára

MNL OL E 148. - Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Magyar Kamara Regisztratúrája, Neo Regestrata Act