Levéltárunkban a 15-17. századi, vitézi iskolában nevelkedett végváriaknak nem egy nyomát találjuk. Az ekkortájt élt jó lovas katonáknak egyik példája Hatvany András, aki középkorra visszanyúló családjának egyik kiemelkedő alakja volt. Hatvany Boldizsár és Papócsy Margit fia, aki bizonyára kora ifjúságától a végeken, elsősorban a Borsod megyei Szendrő várában vitézkedett. 1610 körül született, szüleinek egyetlen fiúgyermekeként. Későbbi vitézsége ellenére gyermekségében és kora ifjúságában meglehetősen beteges volt, úgy annyira, hogy rokona, Korláth István főkapitány nemtetszését nyilvánította amiatt, mert a gyenge fizikumú gyermek nevére kerültek bizonyos családi ingatlanok.

1640-ben viszont már lovas hadnagy Szendrőben, 1642-ben pedig ő vezette az Abaúj megyében rabló, fosztogató török üldözésére küldött hadat. A törökök Szinát kirabolva indultak hazafelé a Csereháton keresztül, az ellenük összesereglett magyar és német csapatok Kassa, Ónod, Tokaj és Szendrő végváraiból gyűltek össze. A törököknek sikerült kitérniük, mire Hatvany délre, Garadna irányába fordult a másfél ezer főnyi hadával. Az összecsapást talán megfontoltságától vezérelve, de igyekezett elkerülni. A sereghez csapódó fegyveres, puskás parasztok gyülekezése sem tetszett neki, ezeket feddőleg hazaküldte. Csanádi János, az ónodiak alkapitánya ki is akart válni csapatával a seregből, mondván, hogy „a rabláson könnyen megverhetjük a törököket”, de Hatvany uram ezt nem engedte. A katonák a háta mögött ezeket mondogatták: „valahol Hatvany vagyon, de ott soha ellenséget nem verünk”, „annak utána valahol elöljárónk lészen Hatvany András, arra a csatára nem megyünk.”.[1]

Kapitánya, Móré István előtt ennek ellenére kedvelt volt, mert ez 1648-ban kelt végrendeletében aranyos botját és kisebbik boncsokját kedves hadnagyára Hatvany Andrásra hagyta.[2]

A katonai ranglétrán 1653-ra jutott el kiemelkedő magaslatra, a végvár alkapitánya lett, de egyes források már 1646-ban főkapitánynak írták.

Hatvany András mind öröksége és pozíciója, mind házassága révén jelentős birtokokat tartott a kezében Borsod és a környező megyékben. A szendrői Gerse utcában álló un. Bornemissza-féle házat és telket magától Wesselényi Miklós nádortól kapta 2000 forintért 1655-ben, azzal a kiváltsággal, hogy itt évente 12 hordó bort kimérethet.

Az alkapitányi tisztet nem sokkal később, 1655-ben a szendrői főkapitányság követte. Ez év októberében esett meg az ún. „csabai harc”, melyet személyesen irányított és személyesen is részt vett benne. Az ütközetről saját kezével írt levelében így számolt be:

„Kegyelmes úr, szolgálok nagyságodnak.

Istennek ő szent fölségének kegyelmességébül az egri törököt ma megverénk úgy, hogy mostani életbéli ember ilyen dolgot nem említ, hogy lett volna az egri fölfuvalkodó törökön. Ma szombaton, 16. Octobris, reggeli könyörgéskor hozának egy levelet Ónodbul, hogy az Hantalt(?) réven által ment az török az elmúlt éjjel. Megyaszo fele megyen rablani feles török, az lesét Arnotnál hagyta az Sajó mellett. Én lóra kapván, fél óra alatt magyar és német vitézlő renddel megindulván Szendrőbül igyenesen siettem odamenni, az hol az lesét hallottam lenni az töröknek. Az mikor oda érkeztem, szintén akkor egyezett meg Arnotnál az rabló az lesével, feles gyalogja volt ott. Én Vámosnál mentem által az Szöndrői haddal, az Ónodiakot nem tudtam hol legyenek. Az miskolczi pázsiton mindjárt elértem és ellenkezőt bocsájtottam az Szendrői seregből. Egynéhányszor reánk hajtottak, seregestől megsegítettem, az német seregeket, rendeket vittem az ellenkező katonáim után az töröknek. Immár akkor megszállott volt nagyobb része Miskolczon, az sem vette tréfára. Dob, trombita szavai alatt mentünk Miskolcz felé rendelt seregekben. Az török Miskolczról kijütt, megindult előttünk, az csabai hídnál, víz mellett megvárt bönnünket. Vitéz módon szembe mentünk egymással egynéhányszor. Nehezen indult meg az hídtul, én penig az gyalog németet elhagytam volt, sietvén az lovasokkal menni. Az ónodiak az dolgot nézték az Sajó mellől, az miskolczi mezőről ők is látták az mi harcolásunkat, eljüttenek hozzánk. Két óráig veszekedtünk ott az törökkel, lövöldöztünk, vagdalkoztunk egymással. Az török nem állhatta, megindult előttünk, az csabai hídtól fogvást Cserepig hajtottuk, sok jó törököket fogtunk, fejetlen részét százig olvastam az nyomon visszajüvőben az úton. Még most nem írhatom mennyi számú eleven fő török van kezünkben, mivel csak most szállottam lórul Miskolczon, hogy írjak nagyságodnak. Megmutatták az német vitézek az vitéz hírt, mert magam forgottam vélek. Magam alatt két paripámot lőtték, még én is fejet vettem, s elevenet fogtam P. 5.

Mostan az egri török lovasa, gyalogja együtt volt, az ki kiszokott járni rablani reánk, magyar módon hozzányúltunk vala. Zászlót is nyertünk, az gyalogját vágtuk elsőben, azután az lovassal vagdalkoztunk.

Miskolczon szombaton östve 10 órakor, 16. October. Hatvany András”[3]

Halálát ugyancsak a haza védelmében szolgálva lelte. Évtizedekkel később több tanú emlékezett vissza az 1659. december 16-án történt eseményekre. Az említett napon a Szendrőben vitézkedő Bárius András szolgái a Szuhogy felé eső erdőrészre mentek szekerestől fáért. Munka közben ütött rajtuk az egri törökök portyázó lovascsapata, akik a védekező kocsisnak fejét vették, de egyikük el tudott menekülni és megvitte a támadás hírét a várba. A kapitány azonnal lóra ült huszárjaival és éppen saját birtokán, Pusztakazincon érte utol a garázdálkodó ellenséget. A magyar végváriaktól azonban elpártolt a szerencse, maga Hatvany András főkapitány is elesett „több főrendekkel együtt”. A törökök fejét vették, és diadalmasan vitték Egerbe. Özvegye Hartyányi Borbála kocsira ült, Egerbe zarándokolt és férje fejét 130 talléron és egy török rabon tudta csak megváltani, és a testtel együtt örök nyugalomra helyezni.[4]

Hatvany Andrásnak leszármazottai sem voltak szerencsések, mert egyetlen fiát Ferencet 1699-ben szalonnai udvarházának udvarán lőtte le egyik jobbágya.[5]

A mellékletek megnevezése:

- Szendrő vára (Johannes Ledentu 1639.)

- A Hatvany család címere (Siebmacher)

- Hatvany András levelének első oldala (MNL BAZML IV-2001/b. Fs.: 224. No.: 332.)