Bárius Péter temetési meghívója

Írta: Bodnár Tamás

A Bárius család egyes 19. századi történetírók szerint olasz eredetű, de erre bizonyító erejű forrás nem áll rendelkezésre. A család kezdetben a Borsod vármegyei Bánfalván volt birtokos, előnevüket is ez a falu adta, majd a település környékén, és a további századokban Borsod vármegye-szerte és a megyén kívül is szereztek birtokokat.

A család őse Damasa,[1] kinek fia Sixtus, ennek fia pedig Barleus ispán volt.[2] Ez a Barleus, akit 1312-ben Barreusként,[3] 1366-ban pedig Baryusként emlegettek, volt a család névadó őse, tőle származott a család Bárius vezetékneve. Ugyanakkor a famíliában, főként a 14. és 15. században, ezután sem volt ritka a Bárius keresztnév használata. Bárius volt 1312 körül Borsod megye négy szolgabírájának egyike is.[4]

A középkorból fennmaradt egyik legjelentősebb adományukról szóló oklevél, amely szerint 1396. június 8-án Zsigmond király Alsózsolca birtokba iktatására szólította fel a jászói konventet: iktassa be „Wadna”-i Bárius fiait, Jánost és Pétert, valamint unokatestvéreiket László fia Miklóst, Antal fiait, Báriust és Damasát a Borsod megyei Kiszsolca és az itteni vám, továbbá a Liklád nevű elhagyott telek birtokába, amelyeket más oklevelével adott nekik.[5]

Ezzel az adománnyal a Bárius család megalapozta Borsod megye keleti feleben fekvő birtokait. Ahogy a vármegye nyugati feleben Bánfalva és Sáta, itt Alsózsolca lett a birtokaik központja.

A családból több férfi a királyi seregében katonáskodott, Bárius fia Bárius 1381-ben I. Lajos király udvari apródja, testvérei közül János és Péter pedig az 1392-ben Zsigmond király udvari vitézei voltak.[6] 1403 őszén zsolcai Damasa részt vett a Zsigmond király ellen lázadók fészkének egri ostromban.[7]

A családból a legjelentősebb politikai karriert Bárius Miklós püspök futott be, kiről 1438-ban hallunk először.[8] Szolgálataiért 1455-ben a pécsi püspöki széket kapta meg, emellett kora legműveltebb emberei közé tartozott. 1456-ban azonban a felfelé ívelő pálya megtört, V. László király halála után vége szakadt közéleti szereplésének, majd nemsokára az ő életének is, 1459. február 10-én elhunyt.

A család központjaiban, Alsózsolcán, Sátán és Bánfalván megerősített kastélyaik álltak a 16. század közepére, a Szendrői vár alatt a mezővárosban két kúriájuk is volt, emellett Borsod megye legnagyobb birtokokkal rendelkező helybeli famíliájává lettek. A többször alispáni, szolgabírói és számtalan megyei esküdti hivatalt betöltő családnak az 1650-es évekre csak egyetlen férfi tagja maradt, Bárius Péter, akinek nem várt hirtelen halála 18 éves korában következett be.

Péter és apja, Ferenc is Szendrőben szolgáltak végvári katonaként, ahogy bizonyára a család több tagja is. A vagyonos fiatalember halálát többen nem tartották véletlennek, így unokatestvére, Ibrányi Anna sem. A gyilkossággal, és ezzel együtt boszorkánysággal szeretőjét, Kiss Pannát vádolták meg, de a vádat nem sikerült bizonyítani.

Bárius Pétert a Szendrői várhegy oldalában található temetőbe temették el, ahová őseit és a várban szolgáló végvári vitézeket is elhantolták. A sírhelyét a kor szokásainak megfelelően zászlós kopjája jelölhette, amely fölé tetővel fedett, fa kápolnácskát emeltek, amely Szendrő 1660-1664 között készült két metszetén is látható,[9] illetve ahogy arról Korláth István várkapitány végrendeletében is olvashatunk 1625-ben.[10]

Bárius Péter temetési meghívója

(HU MNL BAZVL XIII.13. Fs. III. No. 211.)

A meghívólevél:

A külzet levél formára hajtva, ezen a felirat:

„Nemzetes vitézlő Fulo István úrnak, nekem becsülettel való jóakaró uramnak adassék”

A beltartalom:

„Az Felséges mindenható Bölcs Istennek a bűnös emberi nemzet ellen kimondott megváltoztathatatlan kemény szentenciája lévén az halálnak zsoldja, melyet senki ez világra születettek közül, s az én jó emlékezetű édes öcsém, néhai nemzetes és vitézlő bánfalusi Bárius Péter uram is el nem kerülhessen. Midőn életének legkellemetesb s virágzóbb állapotjában úgymint 18-dik esztendejében, Istennek és édes szülőhazájának, s kedves sok jóakaróinak szíves szolgálatjokra legalkalmatosb lehet vala, ez csalárd világnak állhatatlansága szerint kevés ideig tartó, súlyos és keserves betegsége után lelkét az ő teremtő Istenének megadta. Ez gyarló életbül kimúlék, ugyanitt az szendrei ősi házánál, ez elmúlt július havának 8-dik napján, reggeli 4 óra tájban. Nékem, több édes atyámfiaival együtt elfelejthetetlen szívbeli gyászos keserűségemre. Mivel pedig az romlandó test mindenekfelett az ő közönséges anyjának, az földnek való megadatását kívánja, ehhez képest jóakaró uraim, s kedves atyámfiai őkegyelmek tetszésekből megemlített édes öcsémuram hideg tetemének, régi jó emlékezetű édes eleihez illendő tisztességes eltakarítását rendeltem ugyan itt az Szendrei végházban, boldog emlékezetű praedecessorinak szokott temető helyén. Die nona mensis Septembris reggeli 7 órakorban Isten kegyelmes segedelmébül véghez vitetni. Kegyelmed ez okáért mint bizodalmas jóakaró uramat kérem, meggondolván az emberi sorsnak változandó voltát, méltóztassék a megemlített napon és helyen jelen lenni, és kívánatos jelenlétével néhai boldog emlékezetű édes öcsém uram hideg tetemének utolsó tisztességes eltakarítását ékesíteni. Mely fáradtsághoz keresztyéni jó akaratját adja a jó Isten örvendetes dolgában szolgálhassam meg kegyelmednek. Várván kegyelmed jó válaszát, kívánom hozzá Isten kegyelmedet szerencséltesse boldogul és jó egészségben. Datum Szendrőviae Die 20. mensis Augusti Anno 1668.

Kegyelmednek becsülettel szolgál

Nemzetes vitézlő Vay Ábrahám uram házastársa

Ibrányi Anna”

A levél fekete viasz zárópecsétje Ibrányi Anna férjének, Vay Ábrahámnak pecsétlenyomata, melyben a Vay címer, a pajzsban ágaskodó nyíllal átlőtt szarvas és a sisakdíszen ennek növekvő ábrázolása látszik a következő körirattal: ABRAHAMUS VAY DE VAIA.

Ibrányi Anna a temetésre készülve, augusztus 25-én ugyancsak levélben értesíti a tiszaoszlári hajdúk hadnagyát és a hajdúkat, hogy a Tiszából fogott halat biztosítsanak a torra. Oszlár szintén Bárius birtok volt, amelynek halászó vizéből minden harmadik hal a földbirtokost illette,[11] ezért Ibrányi Anna „ha lehet egy öreg vizát, avagy 2 tokot, és sőreget, pontyot,” mennél szebbeket kér, ezen kívül a faluból két becsületes ember megjelenésére is számít a temetésen.[12] Utóbbiból arra következtethetünk, hogy Bárius Péter búcsúztatásán minden egyes birtok két-két személlyel képviseltette magát.

Bárius temetésének nem csak ezek a maradandó és kikövetkeztethető emlékei, hanem ritkaságszámba menő, hogy halotti zászlója is fennmaradt, amelyet évszázadokig a bánfalvai kastélyban őriztek az oldalági leszármazottak.[13] A különleges tárgy, Szent Lászlót ábrázoló réz csúcsdíszével együtt 1852-ben került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe,[14] ahol ma is megtalálható. A zászlón a család kihalására utalva a címer – amely zöld pajzsban, csőrében nyílvesszőt tartó hollót ábrázol, sisakdísze ugyan az, takarók vörös-arany, vörös-ezüst, - fejjel lefelé lett kihímezve, a lobogó hátoldalára pedig az alábbi vers került:

„Olvasó állj meg e zászló címerét látva, szent versét jó szándékkal olvasd. Sarja

Bárius híres nemzetségnek, sújtva végzettől, Péter a kő alatt nyugszik. Kiváló

ifjú volt, tudományban jártas, kedves hazának éke s reménye. Hordta magyar

föld szendrei várnak tájékán e család kiváló szülöttét. Ferenc, a győzelmes karú

atyja, tekintélyes volt, nagylelkű és kedvelt. Kivirult, de leszáradt gyorsan virága,

a rózsa hervadva hullik, s halva hever. Krisztusban él gyászos temetéssel

lelke, az örökkévalótól oly kis időt kapva. Múló adományt megvetve égi díjért

angyalok karához társul a mennybe.”[15]