„Esőben, sárban való gyalogjárás cipőjüket elkoptatta…”

Száz éves a magyar védőnői szolgálat.
Szerző: Kocsis Piroska
2015.12.08.
Idén ünnepli fennállásának századik évfordulóját az anyák és csecsemők védelmére 1915-ben alakult védőnői szolgálat, amely ma is tevékenyen látja el a kezdetekkor meghatározott feladatát. A Védőnői Szolgálatot, mint a világon egyedülálló, tradicionális ellátási rendszert 2015-ben felvették a Hungarikumok Gyűjteményébe.

A kezdetek: az Országos Stefánia Szövetség megalakulása
A védőnői szolgálat kialakulása az első világháborúhoz kötődik. 1915-ben, a világháború második évében az egyre sürgetőbbé váló egészségügyi és szociális intézkedések keretében hozták létre Budapesten az Országos Stefánia Szövetséget, az első hivatásos védőnői szervezetet. A Szövetség több célt határozott meg: a csecsemőhalandóság csökkentését, a nemzet számbeli erősítését és működésének az egész ország területére való fokozatos kiterjesztését. Feladata kezdetektől fogva a prevencióban való aktív részvétel volt oly módon, hogy a képzett védőnők maguk keresték fel a várandós és kisgyermekes anyákat, hogy tanácsaikkal segítsék őket.
A Szövetség fővédnöke Zita királyné, névadója és helyettes védnöke gróf Lónyay Elemérné Stefánia belga királyi hercegnő (Rudolf Habsburg-Lotaringiai főherceg özvegye) volt.

Stefánia főhercegnő (1864-1945), az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének, Habsburg Rudolf koronahercegnek első felesége, később Lónyay Elemér magyar gróf (utóbb herceg) felesége. (1917-ben készült felvétel)
Forrás: www.fokusz.info/index.

A kezdeményezői között olyan neves személyiségek voltak, mint Bárczy István, Budapest székesfőváros polgármestere, Madzsar József orvos, szociálpolitikus, a szövetség programjának kidolgozója, valamint „a kor nemes lelkű arisztokratái”.
Az anya- és csecsemővédelem szervezeti formáinak és gyakorlati megvalósításának alapjait a kor neves professzorai fektették le: Tauffer Vilmos szülész az anyavédelem, Bókay János gyermekorvos pedig a csecsemővédelem kialakítását támogatta, amelyben a főszerepet az elméletileg és gyakorlatilag képzett védőnőknek szánták.
A Stefánia Szövetség egy állami feladatot ellátó országos hálózatban működő civil intézmény volt, amelynek irányítása alatt állt a Magyar Királyi Állami Anya- és Csecsemővédőnő Képző Intézet. A Szövetség elnökévé gróf Apponyi Albertet, az orvosi bizottság elnökének Heim Pál (1875–1929) gyermekorvost választották. A Szövetségnek három szakosztálya működött: szociálpolitikai, orvosi és propaganda. Irodája Budapesten, a VIII. kerületben, a Vas utca 10. szám alatt volt (ma: Mérei Ferenc Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet).
A Szövetség első, alakuló ülését Budapesten, az Újvárosháza közgyűlési termében tartotta 1915. június 13-án. Ezt a napot tekintik hivatalosan a védőnői szolgálat alapítása dátumának, s ettől a naptól kezdődött hazánkban az anya- és csecsemővédelem országos megszervezése, s ezen belül a Védőnői Szolgálat munkája.
A védőnői feladatokat két alapgondolatból kiindulva határozták meg: az anyát már otthonában fel kell keresni, meg kell nyerni bizalmát gyermeke „egészségben való felnevelése érdekében” és fontos, hogy a védőnő körzetében már a terhesség alatt és a szülés közeledtével „puhatolódzék” az érdekelteknél, „vajon lehet-e segítségére higiénés szempontokból, szociális támogatásával vagy anyagi szükség esetén”.
A Stefánia Szövetségben végzett védőnői munka a tanácsadást, a családlátogatást, ismeretterjesztést, tájékoztató anyagok biztosítását és a közösségi egészségvédelmi tevékenységet fogta át. A védőnőket prevenciós tevékenységre képezték ki, akik jól ismerték a helyi viszonyokat és a családokat, s családlátogatásaik során bepillantást nyertek a család életébe, ahol a legkülönbözőbb kórképekkel találkoztak, amelynek ellátása falusi körülmények között gyakran rájuk hárult. A családlátogatások egyfajta bizalmi kapcsolat kialakítását is lehetővé tették, mégis sokan a védőnői szolgálatot a családi életbe való külső beavatkozásként élték meg.
A Szövetség védőnői egyenruhát viseltek: földig érő, hosszú ujjú elegáns sötétkék ruhát, fehér gallért és mandzsettát, valamint különleges szabású kalapot. Jelvényük felirata „Az Országos Stefánia Szövetség az anyák és csecsemők védelmére (1915).

 

A Szövetség keretében dolgozó védőnőknek 1915-ben indították az első védőnői tanfolyamot kéthetes kurzusként, majd a képzés időtartamát 1916-ban hat hétben állapították meg. 1918-tól már három, 1920-tól hat hónapos tanfolyamon vehettek részt a jelöltek. 1925-ben a képzési időt két évre emelték, ahová már az érettségivel vagy a tanítói oklevéllel rendelkezőket iskoláztak be.
A Szövetség kiadványaként 1917-ben jelent meg az első tankönyv az Anya és csecsemővédők vezérfonala címmel, majd 1918-ban a m. kir. belügyminiszter 1918. évi 399768. sz. rendeletével Az egészségtan alapvonalai című, a hivatásos anya- és csecsemővédőnők számára megállapított tankönyv a Révai Testvérek kiadásában.
A Szövetség több mint negyedszázados fennállása alatt – önerőből és jelentős állami támogatással – országos szervezetté terebélyesedett, s mintegy 320 anya- és csecsemővédelmi intézetet, szülőotthont állított fel. Az első intézmény volt, mely a megelőzést (terhes anyák védelme, stb.) szervezett keretek között végezte. Tevékenységét a centralizáció, a jól működő adminisztráció és a heterogén orvosi gárda jellemezték.

 

A Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat felállítása
A védőnői szolgálat történetében mérföldkövet jelentett egy új intézmény, az 1927-ben felállított Országos Közegészségügyi Intézet (OKI). Az Intézet feladatai keretében elindította a védőnő- és községi ápolónőképzést, a községi orvosok továbbképzését, irányította a népegészségügy körébe tartozó közegészségügyi, járványügyi, egészségvédelmi, anya- és csecsemővédelmi, tüdő- és nemi betegségek elleni küzdelmet. Első igazgatója Johan Béla volt, aki kidolgozta a falusi egészségvédelmi munka koncepcióját és gyakorlati megvalósítását, amit a nemzetközi környezetvédő zöld mozgalmakra utalva Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálatnak nevezett el.
Az első zöldkeresztes mintajárást 1927-ben, a gödöllői járásban szervezték meg, majd ezt fokozatosan kiterjesztették a mezőkövesdi, a berettyóújfalui, a váci és a többi járási szolgálatra. Tanyai egészségügyi körzeteket hoztak létre (például Röszkén), zöldkeresztes ebédeltetési akciókat szerveztek, váró és vetkőző helyiséget, zuhanyfürdőt és védőnői lakást alakítottak ki. A falvakban elkülönítő házat rendeztek be a fertőző betegek számára. Egy egészségvédelmi körzet 6–8 ezer ember ellátását, felügyeletét jelentette.
A Zöldkeresztes Egészségvédelmi Hálózat a Stefánia Szövetséghez képest szélesebb körű tevékenységet végzett. 1930 és 1944 között feladatai közé tartozott az anya- és csecsemővédelmen kívül az iskola-egészségügyi feladatok ellátása, a nemi betegségek és a tébécé elleni küzdelem, a szegény betegek otthoni ápolásának megszervezése és a szociális gondozás. Ezen kívül betegeket látogattak, elfekvőket, magatehetetlen embereket gondoztak, ápolási cikkeket kölcsönöztek a rászorulóknak.

A zöldkeresztes munka alapelve: „Nem szabad egyszerre magas egészségügyi követelményekkel fellépni. Türelemmel kell közeledni és az igények ébresztésével lehet előbbre jutni.” Módszere hasonlított a mai védőnői munkához és a Stefánia Szövetségben alkalmazott módszerekhez, amely a tanácsadást, a családlátogatást, az iskolákban tisztasági- és szűrővizsgálatok szervezését, tájékoztató és ismeretterjesztő anyagok terjesztését jelentette.

A Szolgálat erősségét a hierarchiára épülő hálózatos szerveződés és az országos lefedettség jelentette. Kialakították a védőnői munkakörök rendszerét, ami lehetővé tette a fertőző betegségek, így a járványos gyermekbénulás, a kanyaró (akkori nevén torokgyík), a szamárköhögés és egyes hiánybetegségek, mint például angolkór leküzdését.

A zöldkeresztes védőnőket az Országos Közegészségügyi Intézet alkalmazta egészségügyi védőnői beosztásban, tanítónői fizetési besorolásban. Egyenruhát hordtak, karjukon hivatásuk szimbólumával, a zöld kereszttel (a védőnői szolgálat nemzetközileg ismert jelképe). Lapjuk az 1930-tól megjelenő „Zöldkereszt” című lap volt.

Zöldkeresztes jelvény


 

A védőnői szolgálat mai emblémája

 

A Debreceni Egyetem keretében működő Ápoló és Védőnőképző Intézetben indították az első zöldkeresztes védőnői tanfolyamot, 1927-ben. Ezt az Országos Közegészségügyi Intézet irányításával induló tanfolyamok követték: Budapesten (1930), Szegeden (1938), Kassán (1939), majd Kolozsváron (1940). A képzés azonos tantervek alapján folyt mindegyik iskolában. A hallgatók tanulmányaik után kettős végzettséget igazoló ápolónői és védőnői oklevelet kaptak 1954-ig. 1930-tól az Állami Ápolónő és Védőnőképző Intézetben folyt a képzés. A védőnők törzskönyvezését 1932-ben kezdték meg.

 

A Stefánia Szövetség és a Zöldkeresztes Szolgálat összevonása
Az Országos Stefánia Szövetség és a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Szolgálat 1940-ig egy időben, egymással párhuzamosan működött. A m. kir. belügyminiszter 730/1940. BM számú rendeletével az anya- és csecsemővédelmet a zöldkeresztes szolgálat feladatává tette, majd az 1940. évi 1000. sz. rendeletével intézkedett a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálatról. Az egyesüléssel, 1941. január 1-jétől a Stefánia Szövetség beolvadt a Zöldkeresztes Egészségvédelmi Hálózatba, s kialakult a védőnői szolgálat mai arculata. A lakosság gondozását ekkor 1044 védőnő látta el, mely akkor kb. hét millió ember ellátását jelentette. A védőoltásokkal kapcsolatos teendők is a védőnői tevékenység részét képezték, melynek eredményeként jelentősen csökkent a fertőző és járványos megbetegedések száma.
Az OKI által létrehozott zöldkeresztes egészségvédelmi munka és a védőnőképzés olyan alapokat teremtettek, melyeket az 1945-ben újrainduló védőnői munkában és a képzésben is alkalmazni tudtak.

 

A védőnők helyzete a második világháború után
A második világháborúban a védőnők egy részét frontszolgálatra osztották be, ahol az emberi szenvedés árnyékában dolgozva végezték feladatukat. Számuk a háborús események következtében megfogyatkozott, a gondozásra szorulók száma azonban megsokszorozódott. A háború befejezése után, 1945-től az egészségügy és különböző intézményeinek (köztük az Országos Közegészségügyi Intézet) irányítása  a Népjóléti Minisztérium feladatkörébe került. A Minisztérium az egészségvédelmi munka újjászervezésével az Országos Közegészségügyi Intézetet bízta meg. Ekkor hozták létre az állami keretek között működő Védőnői Szolgálatot. Az újjáépítés nehéz körülményei ellenére 1945 második felében 364 egészségvédelmi körben 536 védőnővel indult a munka rendkívül nehéz körülmények között.

A nehéz körülményeket jól példázza az egészségügyi védőnők cipővel való ellátásának kérdése. A második világháború után egy esztendővel a nyersanyaghiány következtében fellépő cipőhiány megoldása komoly fejtörést okozott Molnár Erik népjóléti miniszternek, aki 1946. január végén javaslatot terjesztett elő a minisztertanácshoz, melyben 1,100 millió pengő hitel folyósítását kérte a védőnők számára. A fenti összeg biztosítását azzal indokolta, hogy a védőnők munkája az ország leromlott gazdasági, élelmezési és egészségügyi viszonyai, a fertőző betegségek, különösen a tuberkulózis nagyfokú elterjedése és a magas csecsemőhalandóság miatt „ma különösen fontos”. A védőnőknek gyakran kellett vidéki kiszállásra, elsősorban családlátogatásra menniük, amit közlekedési eszközök hiányában többnyire kerékpárral vagy gyalog oldottak meg. A háború befejezését követően a közlekedési eszközök hiánya munkájukat nagymértékben megnehezítette, ezért többnyire gyalog indultak útnak, függetlenül az időjárás szeszélyeitől. A miniszter szociális érzékenysége nyilvánult meg akkor, amikor jelezte, hogy a védőnők mellékjövedelemmel nem rendelkeznek, így a cipők árát egyszerre nem képesek kifizetni. Cipők hiányában az egészségvédelmi szolgálatot az a veszély fenyegette, hogy a védőnők külső, vidéken végzett munkáját be kell szüntetni, ami az ország egészségügyét súlyosan veszélyeztetné.

Molnár Erik népjóléti miniszter előterjesztése a Minisztertanácshoz, 1946. január 28.
Jelzet: MNL OL XIX–A–83–a–84/[21]20. jkv.–1946. február 5. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek)

Az 1946. február 5-ei minisztertanácsi ülésen Bán Antal iparügyi miniszter ígéretet tett az 1100 pár magas szárú cipő elkészítéséhez szükséges nyersanyag biztosításáról, aminek önköltségi ára páronként 1 000 000 pengőbe került. A miniszter véleménye szerint havonta 20 000 pár cipőt tudnak előállítani. Molnár Erik népjóléti miniszter úgy vélte, hogy nem olyan nagy mennyiségről van szó, amit ne lehetne teljesíteni.
Gordon Ferenc pénzügyminiszter előzetesen hozzájárult az összeg folyósításához, majd javasolta, hogy a cipőellátás gondját ún. fatalpú cipők előállításával oldják meg, ami „jóval olcsóbb és a szükségletet egyelőre kielégítené”. A minisztertanács végül hozzájárult az egymilliárd százmillió pengő folyósításához.


Részlet a minisztertanács ülésének jegyzőkönyvéből, 1946. február 5.
Jelzet: MNL OL XIX–A–83–a–84/[21]20. jkv.–1946. február 5. (Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek)

 

A facipő (más néven klumpa) készítése Hollandiában és Németországban régóta ismert, amelyet külön erre szakosodott mesteremberek, iparosok állítottak elő könnyű, puha (éger-, nyír-, fűz-, nyár-, jegenye vagy bükk) fából. Hazánkban a fából készült cipőfatalpak meghonosítására az első világháború idején került sor a hadseregben és a hátországban szolgálatot teljesítőknél, valamint a polgári lakosságnál, elsősorban a fokozódó bőrhiány miatt. Ismereteink szerint a második világháború idején nem terjedt el. A későbbiekben a bőr felsőrésszel készített fatalpú papucsok váltak népszerűvé, de azok sem voltak alkalmasak hosszú távú gyaloglásra.

Két évvel később, 1948-ban egy népjóléti miniszteri rendelet megszüntette a zöldkeresztes egészségvédelmi szolgálat elnevezést és annak rendelkezéseit, majd intézkedett az állami egészségvédelemről. A védőnők állami alkalmazottak lettek, szolgálati helyükre való kinevezésüket a Népjóléti Minisztérium intézte.

1950-ben, az Egészségügyi Minisztérium megalakulásával egységes irányítása alá került a gyógyító megelőző ellátás, így a védőnői munka is. A megjelent új miniszteri utasítás további feladatokat határozott meg a védőnők számára. 1951-től a védőnők fokozatosan bekapcsolódtak az orvosok betegellátó tevékenységébe, ami azt jelentette, hogy minden körzeti orvos mellé egy védőnőt rendeltek. További feladatot jelentett a kórházakkal való kapcsolattartás, az anyatejadás szervezése, napi két óra eltöltése a körzeti orvos rendelőjében, segédkezés a betegek ellátásában, a gyermekgondozási intézmények rendszeres látogatása, ellenőrzése, a közegészségügyi hiányosságok jelentése, a veszélyeztetett korú nők rákszűrésre küldése, járványvédelmi és közegészségügyi munka.

Utolsó frissítés:

2015.12.09.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges