A hazai büntetőjogi gyakorlat történetének rövid áttekintése
A feudalizmus büntetőjogában nem beszélhetünk kialakult, általánosan követett elméletről, legfeljebb csak az egyes esetek büntetéséről szóló fejtegetésekről.
Első királyaink fennmaradt törvényeinek célja a királyi hatalom megszilárdítása és a tulajdonviszonyok, a keresztény vallás és az egyház tanainak, intézményeinek védelme, az élet és a testi épség elleni cselekmények büntetése, emellett pedig a vérbosszú korlátozása volt.
A legsúlyosabban a király és ország elleni cselekmények büntették. Ide tartozott a király életére törés, a pártütés, az országárulás és az idegen országba szökés. Büntetésük fej- és jószágvesztés volt, ahol az elítélt javai a királyra szállnak, „de ártatlan fiainak ne essen bántódása” (Szent István). Ezeket a cselekményeket az egyházból való kiközösítéssel is büntették.
I. (Szent) István alakja a koronázási paláston
A vagyon elleni bűncselekményeket különösen Szent László törvényei büntették szigorúan. Ha a lopás vagy rablás során az okozott kár meghaladta egy tyúk vagy lúd árának az értékét a tett büntetése akasztás, testcsonkítás vagy rabszolgának való eladás volt. „Ha szabad embert vagy szolgálót lopáson kapnak, akasszák fel.” „Ha valamely szabad ember tíz dénár árat lop, akasszák fel. Ha tíz dénárnál kevesebb érő leszen, adja meg a lopást tizenkétszer és egy ökörrel váltsa meg magát.” „Ha valamely férjes asszony lopásra vetemedik, veszítse orrát, őt pedig adják el és minden vagyona, mellyel férje halála után máshoz mehetett volna feleségül, vesszen utána.”
I. (Szent) László ábrázolása a Képes Krónikában
A vallás ellen elkövetett bűncselekmények közül a pogány módra történő áldozás egy ökör értékének megfelelő vagyoni büntetés, az egyházi parancsok semmibe vételéért ostorozás, vesszőzés, hajlenyírás, kaloda, állatok és munkaeszközök elkobzása, míg a hitszegésért és a hamis esküért kézlevágás járt.
A boszorkányság, az ördöngősség, a rontás, valamint a magzatölés, a nőrablás, a paráznaság és a házasságtörés megtorlását László és Kálmán törvényei egyházi hatáskörbe utalták.
A feudális joggyakorlat szomorú jellegzetessége volt a boszorkányperek csoportja.
A boszorkányok létezésében való hit alapja a varázslás által okozható bajoktól, betegségektől, károktól való félelem volt, amely nem csupán a tanulatlan nép körében terjedt el. A hatóságok tisztviselői, a bíróságok tagjai is meg voltak győződve annak igaz voltáról, s ebben a szellemben jártak el.
A magyar állam megalapítását követő évszázadokban a boszorkányság körébe tartozó bűncselekmények az egyház hatáskörébe tartoztak. A büntetési gyakorlat kezdetben nem minősült kegyetlennek.
Szent István király törvényei így rendelkeztek: „Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben.” Visszaeső esetében az volt a szabály, hogy ,,alázza meg magát ismét böjtöléssel, annak utána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közé.” Ismételt visszaeső esetében az volt az előírás, hogy „adják a bírák kezébe.”
Általánosan ismert Kálmán király rendelkezése, amely szerint „A strigákról pedig, mivelhogy nincsenek, emlékezet ne legyen.” A közhiedelemmel ellentétben ő nem a boszorkányok létezését tagadta, hanem egyik változatukat, a strigákat. A bűvölök, igézők, rontók, méregkeverők, jósok felelősségre vonása tekintetében Kálmán király is szigorú rendelkezéseket hozott.
Könyves Kálmán a Képes Krónikában
Az élet és a testi épség elleni bűncselekmények közül a szándékos emberölésnek 110 „pénz”, míg a gondatlan emberölésnek 12 „pénz” azaz egy tinó ára volt a büntetése.
Megjelent az ún. talió elv („szemet szemért, fogat fogért”), így ha szándékos emberölés esetén „valaki emberi ölt karddal, azon kard által vesszen el.” Viszont László idejében „csak” tömlöccel és vagyona elvesztésével bűnhődött az ilyen módon vétkező
Testi sértés esetén kártérítés járt a sértettnek, de a szem, a kéz vagy a láb elvesztése esetén a talio elv érvényesült, amit azonban meg lehetett pénzen váltani.
A városok a gyilkosságot halállal büntették, amit bizonyára a meggyilkolt rokonsága hajtott végre a tettesen és részesedtek annak vagyonából is. Ha a tettes elmenekült vagy meghalt, mielőtt méltó büntetését – a talio elv szerinti halálbüntetést – elnyerte volna, akkor vagyonát elkobozták és annak 2/3-át a megölt rokonai, 1/3-át a város nyerte.
A véletlen emberölés mértéke egyezkedéstől tárgya volt, mértékét nem határozták meg. A sebzésekért fizetendő összeg nagysága is a sértés mértékétől függött.
A büntetési módok közül a halálbüntetés (lefejezés és akasztás) bizonyos esetekben alternatív jellegű volt, ha az elítéltnek nem volt vagyona.
A testcsonkító büntetések közül a kézlevágás élt a legtovább.
A testfenyítő büntetések közé a megszégyenítő jellegű ostorozás és korbácsolás tartozott. Kifejezetten megszégyenítő büntetés volt a megbélyegzés, a hajlenyírás, és a kalodába zárás.
A szabadságtól való megfosztás egyik esete volt a rabszolgaként való eladás, míg a tömlöcbe zárás főleg nemesek rokoni körön belüli lopásának esetében állt fenn.
A vagyoni büntetések közé a fejvesztéssel együtt járó jószágvesztés, állatok és munkaeszközök elkobzása tartozott vasárnapi munkavégzés vagy orvvadászat esetén.
A késő középkorban és a kora újkorban (a 13. századtól a 17. század végéig) sem volt különálló és egységes büntetőjog. A gyakorlatban a rendi jelleg, a nyílt jogegyenlőség dominált, mely szinte minden területen megnyilvánult. Széles teret kapott az erőszak és önkény. Általános volt a jogi partikalizmus, tehát az ország egyes területein eltérő helyi jogszabályok érvényesültek.
Werbőczy Hármaskönyve (Tripartitum), melyet hosszú időn keresztül irányadónak tekintettek, csupán kevés, szétszórt, rendezetlen büntető rendelkezést tartalmazott. Ezen 1696-tól 1844-ig az alsó-ausztriai büntető törvénykönyv kitételei is érvényesültek, bár az nem emelkedett törvényerőre.
Werbőczy István
A Tripartitum első kiadásának címlapja
Akárcsak az Árpád-korban, a fő követelmény továbbra is a király, az ország és a szent korona iránti hűség volt.
A hűtlenséget fej- és jószágvesztéssel büntették, ezek közül a vagyonelkobzás volt a fontosabb. Werbőczynél felségsértésnek számított az idegen martalócok beengedése, a török részére végzett élelmiszer- és fegyverszállítás, a végvárak feladása, a pénz-, pecsét- és oklevél-hamisítás.
A hatalmaskodást, azaz királyi, egyházi és nemesi birtokok elfoglalását, nemesek házára való törést, a birtok jogtalan elfoglalását, nemes személy törvénytelen letartóztatását, megsebzését, megverését, megölését fej- vagy jószágvesztéssel büntették.
Az ún. „nyilvános bűncselekmények” közé a tulajdon veszélyeztetése, a gyilkolás, rablás, tolvajlás, gyújtogatás és orgazdaság tartozott.
A „boszorkányság” büntetése a 13. század végétől halálbüntetés majd máglyán való elégetés volt. A 16. század végétől a „strigákat” nyilvános tűzhalállal büntették, de ha nem történt „kártétel” akkor előbb lefejezték, majd elégették őket.
A 16–17. században volt a legmagasabb a boszorkánynak tartott, s ezzel összefüggésben a máglyahalált szenvedők száma. Mária Terézia koráig találkozunk ilyen esetekkel, s kegyetlen büntetésükkel. Az áldozatok döntő része nő volt, de előfordultak férfi „boszorkányok” is. E perek során általánosnak számított a kínvallatás.
A becstelenség, becsületvesztés (öröklésre, esküvésre, közhivatalra való képtelenség) bűnébe estek a hamisan esküvők, a hűtlen gyámok, a rokonaikat vagyonukból kiforgató vértagadók, álorcás személyek (akik másnak adják ki magukat), oklevél-hamisítók. A becstelenség mellékbüntetése a pénzbírság vagy vagyonelkobzás volt.
A jogtalan perlekedés, a perbeli ellenfél zaklatása, ugyanazon per két különböző bíróságon való megindítása azaz a „patvarkodás” büntetése a per elvesztése és vérdíj fizetése volt.
„Egyéb” cselekménynek számított a szentségtörés, a templomok kirablása, az istenkáromlás, a paráznaság, és a házasságtörés.
A büntetés lehetett főbenjáró, tehát halál, („egyszerű” vagy kínzással párosuló) vagy nem főbenjáró, azaz testcsonkítással (amit a Tripartitum tiltott!), fenyítéssel, megszégyenítéssel, szabadság vagy vagyon elvesztésével járó büntetés.
A magyarországi feudális államrend kialakítása után, a 10-13. században viszonylag szűk körben alkalmazták a halálbüntetést. A 14-15. századra a megváltozott viszonyok között kezdődött el a halálbüntetés véres diadalútja. A kivégzések legkorábbi formáinak (fővétel, akasztás) célja az emberi élet kioltása volt, tehát nem okoztak az elítéltnek rendkívüli fájdalmat, végrehajtása közben mellőzték a kínzást.
Magyarországra a 16–17. században elsősorban a német joggyakorlatból kerültek át a minősített halálbüntetési nemek, melyek végrehajtása során a fájdalomokozás már nagy hangsúlyt kapott. A kor felfogásának megfelelően ezeknél a büntetéseknél jobban érvényesült a megtorlás eszméje és az elrettentés.
A 18. századtól a ritka cselekménnyé vált a hatalmaskodás és annak fennforgáskor sem indítottak pert az elvett ingatlanok értékére vonatkozó jogszabályok elavulása miatt.
A hűtlenséget, azaz a felségsértést, az árulást az elítélt vétlen lemenőire vonatkozó jószágvesztéssel büntették.
Ekkortól növekedett meg a börtönbüntetés gyakorisága. 1773-ban Szempcen (1899-től Szencz, Pozsony vármegye, ma Senec néven város Szlovákiában, a Pozsonyi kerületben, a Szenci járás székhelye) országos börtön („javítóház”) nyílt, ami később Tallósra, majd Szegedre költözött és 1830-ig állt fenn.
A szenci „fenyítőház” maradványa
Az 1843. évi büntetőtörvénykönyv-javaslat nagy jelentőségű a magyar büntetőjog fejlődése szempontjából annak ellenére, hogy nem lett belőle törvény.
Alapvető vívmánya volt a törvény előtti egyenlőség megteremtése, valamint a differenciált, ám tettarányos büntetést lehetővé tevő büntetési rendszer, amely például száműzte a halálbüntetést vagy a testi fenyítést.
A törvényjavaslat megszövegezői az akkor legkorszerűbb büntető törvénykönyveket vették alapul, ám ezek a liberális normák nem állták volna meg a helyüket a magyarországi viszonyok között. A törvénytervezetet a diéta nem szavazta meg. A progresszív elvek ugyanakkor jótékony hatással voltak a bírói gyakorlatra, a halálbüntetés a minimumra csökkent. A javaslat szelleme az országgyűléseket első büntető törvénykönyvig kísérte.
Az 1878. évi V. törvény volt az első magyar nyelvű, átfogó büntetőjogi szabályozás Magyarország történelmében, amit alkotójáról Csemegi-kódexnek nevez a hazai jogtudomány és jogtörténet. Megalkotója Csemegi Károly (Csongrád, 1826. május 3. – Budapest, 1899. március 18.) magyar jogász, kúriai tanácselnök, a magyar büntetőjog-tudomány kiemelkedő alakja. Az 1878. évi V. törvény általános része 1951-ig, különös része pedig 1962-ig maradt hatályban.
Csemegi Károly (Erdélyi Mór fényképe)
A kódex a bűncselekményeket súlyuk szerint három részre, bűntettekre, vétségekre és kihágásokra osztotta fel. Bűntettnek számítottak a nagyobb súlyú, szándékos jogsértések, vétségnek a kisebb súlyú szándékos jogsértések, illetve a gondatlanságból elkövetett cselekmények. A kihágások (pl. a koldulás) nem voltak valódi jogsértések, csupán bizonyos cselekményekből származó jogsértések megelőzése végett alkotott törvények megszegése.
A kódex első szakasza deklarálta a nullum crimen sine lege (nincs büntetés törvény nélkül)és nullum crimen sine lege (nincs bűncselekmény törvény nélkül) alapelveket, kimondva, hogy „bűntettet és vétséget csak azon cselekmény képez, melyet a törvény annak nyilvánít. Bűntett vagy vétség miatt senki sem büntethető más büntetéssel, mint amelyet arra elkövetése előtt a törvény megállapított.”
A kódex a büntetőjogi felelősség korhatárát 12 éves korra tette, azonban a 12 és 16 év közöttiek büntetőjogi kiskorúaknak számítottak, és számukra büntetlenséget mondott ki, ha nem bírtak elég belátással bűnösségük felismerésére. Őket viszont javítóintézetben helyezhették el, a 20 éven aluliakat pedig hat hónapig terjedő magánelzárásra ítélhették megjavításuk céljából.
A 16. életév betöltésétől kezdve számított valaki büntetőjogilag nagykorúnak. A kódex különveszi a kísérletet a már befejezett cselekményektől, bűntett esetén mindig, vétség esetén csak a különös részben meghatározott esetekben rendeli büntethetőnek, és büntetése enyhébb kellett, hogy legyen, mint a véghez vitt cselekményé. Az elkövető büntetlenségét mondta ki abban az esetben, ha ő a kísérlettől önként elállt, vagy pedig annak eredményeit elhárította. Az előkészületet abban az esetben nyilvánította bűncselekménynek, ha az maga is egy önálló bűncselekményt képezett.
A kódex ismerte a bűnrészesség fogalmát, és annak két fajtáját, a felbujtást és a bűnsegélyt, ezen kívül a bűnpártolást önálló bűncselekményként határozta meg. Azonban nem került sor a szándékosság és gondatlanság, illetve a beszámítási képesség meghatározására, ennek feladatát a törvény a tudományra bízta.
A törvény meghatározta a cselekmény beszámíthatóságát (vagy mai kifejezéssel büntethetőségét) kizáró okokat, illetve az eljárás megindítását és a büntetés végrehajtását kizáró okokat. Ezen kívül ismerte még a halmazatot is, amikor egy elkövető egy bűncselekményt többször vagy több különböző bűncselekményt követ el egyszerre. A kódex a büntetések terén hat különfélét különböztetett meg: halálbüntetés, fegyház, államfogház, börtön, fogház, pénzbüntetés. Ezekkel együtt lehetséges volt a hivatalvesztést és a politikai jogok gyakorlásának ideiglenes eltiltását is, mint mellékbüntetést kiszabni.
A kódex különös része 43 fejezetből áll, és a bűncselekmények közül a hasonlókat együtt tárgyalja. Az első 8 fejezet az uralkodó és az állam rendje elleni, a 9-13. fejezet a társadalmi rend elleni, a 14-36. fejezet a személy- és vagyon elleni, a 37-40. fejezet az állam- valamint az államigazgatás rendje elleni, a 41. és 42. fejezet a hivatali bűncselekményeket szabályozta. A kódexben a legsúlyosabb bűncselekményeknek a király elleni merénylet, illetve annak kísérlete, illetve a gyilkosság számított, ezeket halállal büntették. A kódex tartalmazott a sztrájkszervezők elleni törvényt is, akik hat hónapi elzárással voltak büntethetők. A 172. §-a büntette a nemzetiség, az osztály, a hitfelekezet, a tulajdon, a házasság elleni izgatást.
Az emberölés terén megkülönböztetést tett a szándékos és gondatlanságból elkövetett életkioltás között. Gyilkosságként az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölést nevezte, ezen kívül létezett még a megfontolt szándékból elkövetett emberölés és az erős felindulásban elkövetett emberölés, valamint itt tárgyalta az eutanáziát, az öngyilkosságban való közreműködést (amibe az amerikai párbaj is beletartozott), a gyermekölést, a magzatelhajtást és a koránál vagy állapotánál fogva ápolásra szoruló személy elhagyását vagy kitételét. A gondatlan emberölés terén a műszaki fejlettség miatt csupán egyetlen minősített esetre volt szükség, amely a szakmában való járatlanság, szabályszegés miatti halálokozást szabályozta. A kódex szabályozta a testi sértést is, amelyet három kategóriára osztott fel, amelyben a felépülési idő 8. és 20. napja volt a döntő. A 20 napon túl gyógyuló sérülések esetén súlyos testi sértésről beszélt, amelyet 3 évig terjedő börtönbüntetéssel büntetett.
A kódex védte az egyes személyek becsületét még haláluk után is védte, és teret engedett a valóság bizonyításának is. A becsület ellen két bűncselekményt, a rágalmazást és a becsületsértést határozott meg. Külön rendelkezett a sajtóorgánumokon keresztül elkövetett rágalmazásról, és kötelezően elrendelte, hogy az ügyben hozott bírói ítéletet indoklással együtt az adott nyomtatvány kihirdetés utáni első számában az első oldalon tegyék közzé.
A kódex mintegy ötven paragrafust, hat fejezetet szánt a vagyon elleni bűncselekményeknek. A következő bűncselekményeket szabályozta a törvény: lopás, rablás, zsarolás, sikkasztás, zártörés, hűtlen kezelés, jogtalan elsajátítás, orgazdaság, bűnpártolás, csalás. A lopásnak mintegy tizenkét minősített esetét határozza meg, mint például betöréses lopás, vallási szertartáshoz való tárgy ellopása, hivatali lopás, stb. A lopás csupán két forintot meg nem haladó élelmiszer esetén számított kihágásnak, amúgy minden más esetben bűntett volt, és minimum hat havi börtönnel büntették.
A Csemegi-kódexet időnként „novellákkal” frissítették. Az 1908. évi 36. törvénycikk a fiatalkor életkori határát a korábbi 12 és 16 év helyett 12 és 18 év között húzta meg, akikkel szemben új intézkedések jelennek meg, mint a bírói dorgálás, a próbára bocsátás és javító nevelés.
A kódex nem adott lehetőséget a büntetés-végrehajtás felfüggesztésére, az 1928. évi 10. tc viszont megteremtette ezt. A pénzbüntetést, és az egy hónapot meg nem haladó fogházbüntetés lehetett felfüggeszteni.
Megjelent a szigorított dologház intézménye is, amit az ún. megrögzött bűntettesekkel szemben lehetett alkalmazni. A szigorított dologházat büntetés helyett kellett alkalmazni és a törvény úgy határozta meg, hogy csak a minimális tartama volt megállapítva, a maximuma nem, legalább három évig tartott. Három év után a dologházban lévő személy kérhette az igazságügy minisztertől a szabadon bocsátását, amiről az igazságügy miniszter a dologház mellett működő felügyelő szerv meghallgatása után döntött. Akár életfogytig is tarthatott és a valóságban a fegyházban hajtották végre.
Források:
Csizmadia Andor - Kovács Kálmán - Asztalos László: Magyar állam- és jogtörténet
Havassy Péter (szerk.) – Pandula Attila: KIVÉGZÉS, TORTÚRA ÉS MEGSZÉGYENÍTÉS A RÉGI MAGYARORSZÁGON Dobó István Vármúzeum, Eger, 1986.
Szoika Kamill: A földesúri bíráskodás az Árpád-kori Magyarországon. Értekezések Eckhart Ferenc jogtörténeti szemináriumából. 8. szám. Budapest, 1944. 38-45. o.
http://cograf.hu/tudastar/a-csemegi-kodex-harom-buntetonovellaja
