Komárom megye 1956 előtt
Komárom-Esztergom vármegye (majd Komárom megye) székhelye 1950-ig Esztergom volt, de a megye kommunista dominanciájú vezető szervei már 1945-től szorgalmazták a megyeközpont áthelyezését a prímási székhelyről. 1948-ban már biztos volt, hogy Tata vagy Tatabánya lesz az új központ. A végleges döntés 1950-ben született meg: a szénbányászat felfutása miatt Tatabánya dinamikus fejlesztését kell biztosítani, és így a megye központjának is ide kellett kerülnie.
A megye közigazgatásilag négy egységre oszlott: Tatabánya megyeszékhelyre (amely 1947-től megyei város), valamint a dorogi, tatai és komáromi járásra. 1951 nyarán, amikor a teljes hazai településállomány fejlesztési kategóriákba (osztályokba) sorolták, a megye településeit a következők szerint rangsorolták. Első osztályú, kiemelten fejlesztendővé nyilvánították Esztergom, Komárom és Tatabánya városokat, valamint Oroszlányt. Másodosztályú, azaz „városias fejlődését” biztosítani kellett Kisbérnek és Tatának. 39 községet a nem fejlesztendő kategóriába soroltak. A többi III. osztályba sorolt község az „egyéb fejlesztendő” alosztályba került, közülük Dorog és Tokod azzal a megkötéssel, hogy Esztergommal együtt fejlesztendő. Utóbbi feladatot 1952-53-ban az Országos Tervhivatal úgy kívánta megoldani, hogy Esztergomot „hozzácsatolja” Doroghoz, mint lakóövezetet-lakótelepet. A településszerkezetet befolyásoló legkomolyabb lépés Oroszlány és Tata járási jogú várossá szervezése volt 1954. február 1-jei hatállyal.
Komárom megyét érzékenyen érintették a második világháborút követő ki- és áttelepítések is, mivel jelentős német, illetve szlovák ajkú kisebbség élt itt. A dorogi járásban 1945-ben a mintegy 50 ezer főnyi lakosság 16%-a vallotta magát szlováknak, 25% németnek és egy százalék egyéb nemzetiséghez tartozónak. Csolnokról, Dorogról, Leányvárról, Nyergesújfaluról és Tátról több száz német ajkú lakost telepítettek ki. Helyükre Csehszlovákiából kényszerrel áttelepített magyarok kerültek.
Komárom megye fejlődésére és lakossággyarapodására a 20. század elejétől különleges hatással a volt a szénbányászat és az ipar erőteljes növekedése. Az egyik legdinamikusabban fejlődő térség a Felsőgalla, Alsógalla, Bánhida és Tatabánya-bányatelep által közrezárt terület volt. A bánya jelentős „szívóhatást” fejtett ki a következő évtizedekben is. Az időközben Tatabánya néven megyei jogú várossá szervezett települések lakossága 1949-ben 43 ezer főt számlált, míg az 1960. évi népszámláláson már 52 ezer lakost írtak össze a városban. A leggyorsabb növekedést Oroszlány produkálta: 11 év alatt két és félszeresére (3700 főről 13 ezerre) nőtt a lakosság száma, amivel persze még kevésbé tudott lépést tartani a lakásépítés és infrastruktúrafejlesztés üteme, mint a megyeszékhelyen.
Miközben az ipari térségekben az erőltetett ütemű fejlesztés mellékhatásai jelentkeztek, addig a falvakban és a kevéssé iparosodott városokban a mellőzöttség és a megyén belüli egyenlőtlen elosztás okoztak állandó lemaradást. A megyét tagoló földrajzi, táji és gazdasági különbségek erőteljesen megmutatták hatásukat a forradalom alatt is.
