Hogyan járulhatott volna hozzá a kenyérmezei csata a Pesti Magyar Színház megépítéséhez?

Nem véletlenül tekintünk vissza már-már romantikus büszkeséggel az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint a reformkor időszakára. A 18. század második felétől a felvilágosodás eszméjének köszönhetően kulturális téren is nagy változások köszöntöttek be. Gondolhatunk itt a Magyar Nemesi Testőrség felállítására, továbbá az ide a felvételt nyert olyan Testőrírók, mint Bessenyei György, Báróczi Sándor, vagy Barcsay Ábrahám munkásságára, Kazinczy Ferenc nyelvújító tevékenységére. Ez utóbbi alapvető célja volt, hogy a magyar nyelv alkalmas legyen államnyelvnek, és a kultúra közvetítésére is, hiszen miként Bessenyei György a Magyarság című röpiratában megfogalmazta: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós”. Ezekben az évtizedekben kezd el az ősi hungarus-tudat helyébe a nyelven alapuló nemzettudat kialakulni. A 19. század első felében főként a nagybirtokos arisztokrácia bőkezűségének és haladó szellemiségének köszönhetően létrejöttek a nemzeti kultúra, és annak megőrzése szempontjából kiemelten fontos intézmények a Nemzeti Múzeum és Könyvtár, melyek története 1802-ben azzal kezdődött, hogy Széchényi Ferenc nagycenki gyűjteményét a nemzetnek adományozta, majd Széchenyi István 1825-ös közismert felajánlása nyomán a Magyar Tudós Társaság is megalakult.

A polgári nemzetté válás során a nyelv ügye központi helyzetbe került. A magyar kultúra terjesztésének fontos eszközeként egyre sürgetőbb igény merült fel a magyar nyelvű állandó színház felállítására is.

Budafalvi Bors Sámuel irodalmi babérokra is törő magyar királyi táblai ügyvéd elkötelezett harcosa volt a maga módján ennek az ügynek. Életéről a biográfiai lexikonok nem árulnak el pontos adatokat, mindössze annyit tudhatunk róla, hogy 1824-ben egy népies magyar beszélgetés német nyelvre történő lefordítására 24 körmöci arany pályadíjat tűzött ki, majd 1825-ben felségfolyamodványt írt a magyar nyelv ügyében. Ugyanezen évben született tollából A’ Kenyérmezei Viadal vagy A’ hasonlíthatatlan Vitézség című énekes vitézi játék négy felvonásban.

A mű 1825-ben jelent meg Pesten, a méltán híres Trattner Mátyás nyomdájában. A mű megírásának célját az előzéklap hátoldalán olvashatjuk: „A’ Tsuda Melyet, e’ ditső Nemzet Világ’ Láttára tett, Ne legyen elrejtve Ön Maradéka előtt”. Ennyivel azonban nem elégedett meg Budafalvi Bors Sámuel! Az alább közölt megyénkhez írt levélben a nemzet fennmaradásának egyik fontos eszközeként nevezte meg nyelvünket, s ennek „pallérozására” kiváltképpen alkalmas szerinte (is) a színház, aminek a magyar nyelvű közönség ekkor még híján volt Pesten. Példaként állította a magyarok elé a németeket, akiknek hazájukban Budafalvi tudomása szerint ekkor 25 színházuk van, sőt 1812-től a Pesti Városi Német Színház már nyújtott lehetőséget német nyelvű előadások által a szórakozásra. Budafalvi vélhetőleg nem csak Tolna vármegyébe küldte el darabját kísérőlevelével együtt, melyben előadásra ajánlotta a színművet éppen azért, hogy a jegyekből befolyt összeggel megyénk is hozzájárulhasson a Pesti Magyar Színház felállításához.

Méltóságos, Nagyságos, Főtisztelendő, Tisztelendő Uraim, Tekintetes Rendek!

Ezen világ tsudálta Nemzet’ Ditsősségének rothasztó sérelmeit tsak az ojan Hazafi nem fájlalja, a kibe a régiek vélekedése szerént baromból kőltözött által az életerő, a’ Lélek. De legkeservesebben érzik ezen fájdalmat az ojan igaz lelkű Hazafijak, akik a’ Magyar Haza kellő közepében, itt Budán Pesten lakván, vérrel szerzett örökjökbe valódi számkivetésbe nyögnek.

Hogy kine tseppenjünk a’ Nemzetek’ sorából a’ fegyveresen kivűl a’ Nyelv, Ruha és Törvény védpajzsunk de legelső ezek közt a’ nyelv, mely legnagyobb külömbséget teszi köztünk és a’ barmok közt. Ennek pallérozása, a’ más Nemzetek példájának módi, s’ részént szükséges követése múlhatatlanná tette a Játékszínek’ fel állítását; Német ország ezen tekintetbe szerentsés, mert mintegy huszonötöt számlál, Nemzetünknek pedig itt az Anyavárosba sints. Amit a’ pesti Németek Nyelveknek hazánkba lejendő gyarapíthatása végett építtettek ha szinte a’ Nemzeti nyelvet elnem fojtjais gyalázatunkra lesz mind addig, míg országunk vagy ojat vagy annál derekabbat nem építtet.

Ezen szent tzélnak tőlem kitelhetőképen leendő elősegítésére írtam ezen ide Zárt darabot, melly Hazaszeretet’ ’s Nemzetem Ditsősségének egekig emelhetésére vágyó Törekedésem’ szüleménye. – Könyörgöm méltóztassanak a T[ekin]t[e]tes Rendek ojan kegyelemmel fogadni, a’ mijen édes bizodalommal ajánlani bátorkodom, melyre nézve ezt, bölts Ítéletek szerént elő vejendő módon eljadzatni, ’s a’ begyűlendő pénzt a’ Pesten felállítandó Játékszín Kőtségeinek segéllésére ez itt való vármegye’ Generalis Perceptorális Cassába beküldetni.

Hogy magam, ’ hasznát nem keresem, mint az isten úgy a’ Tekintetes Rendek is látják hogy kis pont léttemre Nemzetemért áldozatot teszek, szívből óhajtom szolgáltasson alkalmatosságot arra, hogy a’ nagyobbak, nagyobbakat tegyenek.

Mely ditső Tettjeiknek, a’ Nemzetbe tulajdon véreknek tökélletesedése, ’s a’ késő maradék örök Hálája lészen Jutalma.

Egyéberánt Kegyelmekbe ajánlott mélly tisztelettel vagyok

A Tekintetes Rendeknek alázatos szólgájok

Budalfalvi Bors Sámuel

Pesten, Sz[ent] György Hava 19-én 1825.

Az 1825. május 9-én felolvasott levélre a közgyűlés úgy határozott, hogy „Melly is addig, míg alkalmatosság adja magát elől, a Leveles Tárba tétetett.”

Szinnyei József Magyar írók élete című lexikonjában azzal a megjegyzéssel közölte a darab címét, hogy színpadon egyszersem adták elő. A Tudományos Gyűjtemény 1825-ös évfolyamának VII. kötetében olvasható egy több mint 20 oldalas recenzió, ami kimerítő indoklását adja ennek a Budalfalvi számára mindenképpen szomorú ténynek.

A cikk elején a névtelen író[1] véleményét egy latin szállóigévé vált idézetben foglalta össze: Parturient montes, nascetur ridiculus mus, azaz vajúdnak a hegyek s nevetséges egér születik. Budafalvi Bors Sámuel védelmében meg kell jegyeznünk, hogy a lesújtó véleményt megfogalmazó tollforgató azonban maga sem volt tévedhetetlen, hiszen a Horatius Ars poetica-jából származó sort Phaedrusnak tulajdonította. Az írás pontokba szedve elsőként a címet és a műfaj megnevezését kifogásolta a mögöttes tartalomhoz képest. A méltán híres 1479-es kenyérmezei csata megörökítése helyett, melyben Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál főkapitány csapataikat egyesítve győzték le a törököket, Irényi Elek katonatiszt és Bethlen Lilla szerelme áll a darab középpontjában.

A cikkhez nevét nem adó szerző így összegezte véleményét Budalfalvi drámájáról:

„Így áldozik egy nevetlen valaki[2] a' Haza szent oltárán , és tsak az a' szeren tsé je , hogy a''nevét ki nem tette, mert valóban méltó volna, hogy ezen néhány soraiért a' tudományos világban örökös hallgatással büntetöd-ne meg ; hogy így sem a' tudatlanabb 's olvasottlanabb hazafiakra rosz ízlést ne ragasztana, sem a' finomabb ízlésű haza leányait, és józanabb ízlésű hazánkfijait méltó bosszankodással, és a' magyar munkákra való előfizetéstől, 's azoknak olvasásától el ne rettentené.”

Budafalvi kedvét ez a vélemény sem vette el az írástól, hiszen a következő években még további darabokat adott ki, azonban ezek műfaját már maga is vígjátékként határozta meg[3]. Jóllehet Budafalvi Bors Sámuel anyagi hozzájárulása nélkül, de 1837-ben Pesti Magyar Színház néven megnyitotta kapuit az első állandó magyar nyelven játszó kőszínház Pesten. Néhány évvel később a színház Pest vármegyétől az államhoz került, így Nemzeti Színházra módosult néven, Erkel Ferenc első operájával, a Báthori Mária bemutatásával folytatta működését.

Forrás, irodalom:

MNL TML IV.1.b Tolna vármegye nemesi közgyűlésének iratai 3:52/1825

MNL TML IV.1.a Tolna vármegye nemesi közgyűlésének jegyzőkönyve 1825. május 9. Szekszárd, 1161-es bejegyzés

Tudományos Gyűjtemény 1825. VII. kötet pp.83-106.

Szinnyei József: Magyar írók élete

Készítette: Maul-Link Dóra, főlevéltáros