Dicső tolnai nemesi felkelők a „dicsőséges” győri csatában?

Dicső tolnai nemesi felkelők a „dicsőséges” győri csatában?

„Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Mikor emeltek már emlékszobort

A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”

Petőfi Sándor A nép nevében című versének ismert sorai az utolsó nemesi felkelés kudarcát idézik meg, amelyet az éppen 206 évvel ezelőtt 1809. június 14-én lezajlott győri (kismegyeri) csatában szenvedett el. A Tolna vármegyei levéltár közgyűlési iratai között őrzött és most közzétett levelekben báró Pászthory Menyhért ezredkapitány mégis elismeréssel szólt az ezredéhez kapcsolt a nemesi felkelő seregről és köztük a Tolna vármegyei nemesekről.

A nemesi felkelés, inszurrekció (insurrectio) intézményét a II. András-féle Aranybulla rögzítette. Az 1222. április 24-én, a székesfehérvári országgyűlésen kiadott, függőpecséttel ellátott oklevél a magyar nemesség, ekkor még királyi szerviensek, kiváltságait elsőként foglalta írásba. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy adómentességet kaptak a király által kivetett adók alól, amelyért cserében, ha az országot veszély fenyegette, akkor a nemesség a haza védelmére kötelessé vált hadba szállni, azaz valójában a vérével adózni. Ez tehát azt is jelentette, hogy az uralkodó zászlaja alatt felsorakozott nemesi haderő az ország határain túl nem volt bevethető. A 18. századtól az állandó seregek megszervezésével az inszurrekció egyre inkább elavult intézménnyé vált. A nemesi felkelés mint az adómentesség jogalapja ennek ellenére fennmaradt, bár a bécsi udvar a török kiűzése után a birodalom védelmének érdekében arra törekedett, hogy olyan állandó hadsereget állítson föl, amelyet bármikor és bárhol bevethet. Ennek fenntartásához szükséges hadiadó és újoncmegszavazás joga továbbra is a nemességé maradt, nem kis terhét azonban nem a nemesség, hanem a nemtelen adózók viselték.

A nemesség a számára az uralkodó által körbehordozott vagy körbe hordoztatott véres kard látványa jelentette a hadba hívó parancsot. Erre a 18-19. század fordulóján, a napóleoni háborúk idején több alkalommal is sor került. 1797-ben, 1800-ban és 1805-ben az összehívott inszurgensek csak gyakorlatoztak, ténylegesen csatában őket nem vetették be. Erre csak 1809. június 14-én, Győrnél került sor. A jól és korszerűen felszerelt, létszámfölényben lévő francia seregekkel szemben a nemesi felkelés nem tudott eredményesen fellépni. A külpolitikai helyzet miatt az 1808-ban Pozsonyba összehívott országgyűlés a II. törvénycikkelyben hatalmazta fel az uralkodót arra, hogy „három éven belül bármikor, ha az országot oly veszély fenyegetné, amelynek elhárítására a rendes hadsereg elégtelen lenne, a szokástól eltérően, az országgyűlés összehívása nélkül … általános nemesi felkelést hirdethessen, és országgyűlést csak akkor hívjon egybe, ha a törvényben meghatározott keret nem lenne elégséges." A törvény pontosan megfogalmazta azokat a körülményeket, amelyek mentességet jelenthettek a személyes katonáskodás alól. Főszabályként megállapította a törvény, hogy családonként egy fő köteles anyagi helyzettől függően lovas vagy gyalogos katonaként szolgálatot teljesíteni. Azon családoknak, amelyek személyesen nem vonultak hadba, maguk helyett „jó magaviseletű és alkalmatos nemtelen személyt” kellett kiállítaniuk. Az általános nemesi felkelésen túl az országgyűlés további 20.000 újoncot ajánlott meg, amely számot a vármegyék között osztották fel oly módon, hogy Tolna vármegyére 376 újonc kiállítása jutott.

A nemesi felkelő csapatok megszemlélésére (lustratio) 1809. májusában került sor, ami után azonnal útnak kellett indulniuk Győr felé. A vármegyében nemcsak a megfelelő számú ember, de a harci szekerek, a csapatok megfelelő fegyverrel és ruházattal való ellátása is komoly szervező munkát igényelt.

A Tolna vármegyei lovasszázad 176 fős állománya (6 tiszt, 20 altiszt és 150 közhuszár) Perczel Ádám kapitány vezetésével a Somogy vármegyei lovasezredbe lett besorolva, amely ezred az ezredkapitányi ranggal bíró báró Pászthory Menyhért vezetése alatt állt. A lovasságnak május 16-i indulással hét nap alatt kellett volna Hőgyészről a gyülekezőhelyre, Devecserre érkeznie május 24-re a Hőgyész, Ozora, Lepsény, Veszprém, Városlőd, Devecser útvonalon, azonban ez módosult, ugyanis Hőgyész helyett Izményen gyülekeztek május 16-án, majd két napos ottlét után május 19-re érkeztek Hőgyészre, így viszont csak 25-én értek Devecserre.

A vármegye nemesi felkelő gyalogságát, amelyet a 144 közlegényen felül a fő- és 2 alhadnagy, 2 őrmester, 12-12 káplár és őrvezető alkotott, a Fejér vármegyei 10. számú gyalogzászlóaljhoz rendelték. A Tolna vármegyei század parancsoka Benyovszky Károly százados lett. A hadba vonuló gyalogosok közül 100-nál is többen nem saját személyükben vagy családjuk nevében álltak katonának, hanem mások helyett ún. „Handgeld” fejében fogtak fegyvert. A gyalogság számára a Kölesd, Simontornya, Kálóz, Székesfehérvár, Mór, Ászár, Pér, Csanak (Ménfőcsanak) útvonalterv érkezett, ami szintén kissé módosult, mert a csapat fele indult csak Kölesdről, a másik fele Nagydorogról, így a tervezetthez képest három nappal később, május 27-én érkeztek Győr közelébe, Csanakra.[1]

A franciákkal szembenálló osztrák-magyar sereg János főherceg vezényletével Pápán egyesült a nemesi felkelők csapatával és június 13-án érkezett Győr közelébe. A tolnai felkelő lovasságot a Somogy vármegyei ezreddel a téti országútra rendelték Firmont altábornagy hadtestéhez, míg a tolnai gyalogszázadot is magában foglaló Fejér vármegyei 10. nemesi gyalogzászlóaljat június 13-án rendelték az öttevényi táborból az abdai sáncok védelmére.

János főherceg a győr-szabadhegyi magaslatokon várta be a franciák június 14-i délelőtti támadását, ám ez a franciák számára még nem járt sikerrel. Délután 3-kor a francia csapatokat vezető Jenő, nápolyi alkirály Kismegyert próbálta elfoglalni, de visszaverték őket. Eközben Montbrun tábornok lovasságával átkelt a Pándzsa-patakon és Mecséry altábornagy gyakorlatlan nemesi lovasságát megfutamította. János főherceg ennek hírére 5 óra körül visszavonulást rendelt el, majd 6 órakor Kismegyer már francia kézre került. A hátráló csapatokat Montbrun lovassága üldözte, a somogyi nemesi lovasezred a Tolna vármegyei nemesi felkelők lovasságával azonban többször visszacsapott rá. Kismegyer elfoglalása után Jenő alkirály Szabadhegyen maradt és parancsot adott Győr körülkerítésére. A győri sánctábor őrségét Meskó tábornok dandára látta el, amelynek tagja volt a Tolna vármegyei nemesi felkelő gyalogságot is magában foglaló Fejér vármegyei 10. sz. gyalogzászlóalj is. Meskó tábornok, miután a franciák Lauriston tábornok vezetésével bekerítette őket, nem adta meg magát, hanem a kitörés mellett döntött, ami sikerült is, ám ennek ellenére Győr csakhamar elesett.

A csata elvesztése a történeti irodalom értékelése szerint végső soron nem a magyar felkelő nemesség vitézségén vagy megfutamodásán múlott, hanem a János főherceg vezette vezérkar hibás stratégiáján, valamint azon, hogy a jobban felszerelt, képzettebb francia csapat számbeli fölényben volt és nagyobb tűzerőt is képviselt.

Ferenc császár a csata után, jóllehet annak eredményével megelégedve nem lehetett, Meskó József vezérőrnagyot és Pászthory Menyhértet, a Somogy vármegyei lovasezred parancsnokát a legnagyobb katonai kitüntetéssel, a Mária Terézia rend keresztjével, valamint 70 közvitézt kisebb rendjelekkel, pénzjutalommal, dicsérettel tüntetett ki.

A győri csata és benne a nemesi felkelő seregek megítélése az eltelt 200 évben Petőfi idézett soraihoz képest sokkal árnyaltabb lett, mégsem volt minden alap nélküli a kritikus, sőt ironikus formában versbe öntött megfutamodása a felkelő nemességnek, hiszen Pászthory Menyhért július 4-én, Pozsonyban kelt levelében[2] arra kérte Tolna vármegyét, hogy mivel „a győri ütközet után … sokan haza mentek… az egész nemességnek gyalázattyára”, a vármegye „az illy elfajúltakat … kikerestettvén, őket szoros őrizet alatt, vason az Ezredhez nagy gyorsasággal” küldje vissza.

A győri vereségről és a nemesi felkelők hozzáállásáról alkotott sztereotípiát ugyancsak finomítja báró Pászthory Menyhért ezredkapitány egy másik 1809. augusztus 13-án kelt levele[3], amelyben köszönetet mond Tolna vármegyének az ezredhez küldött újabb 12 lóért, és minden magyar számára példaként állítja a tolnaiak hozzáállását: „a haza bizonyossan bátorságot, és a mostani sullyos veszedelmektül való megmenekedést igérhet magának, ha minden magyar a Tolnaiak buzgóságát követi”- írja a tolnai felkelő lovasságot is irányító Pászthory. Oly annyira bízott csapatában, hogy mindennél jobban vágyott „vélek az ellenség szine elé jutni, hogy azon motskot el törölhessük, a mellyet, nem ugyan ezen Ezred, hanem a készületlen, tanulatlan, és gyakorlatlan Nemes felkelő seregnek egy része reánk hárított”.

Az ezredes a francia-osztrák háborút lezáró 1809. október 14-én aláírt schönbrunni békét[4] követően, miután parancsot kapott ezrede elbocsátására, 1809. decemberében kelt levelében[5] csapatával, annak bátorságával, vitézségével elégedetten írta, hogy „Fényes győzelmek nem követték ugyan lépéseinket; a ragyogó diadalom koszorúja nem koronázta ezen készségünket; de … kedves hazánknak ütött sebeket nem fogják se nékünk, sem a felkelt nemes sereg többi tagjainak tulajdonittani, a kik valóban drága hazánkat végső veszéllyétül meg-mentettük.” Ugyanakkor elismerte, hogy az a felkelő sereg nem volt az első bevetéskor harcra kész állapotban: „Első hadi-próbáinkat ugyan nyomorúlt állapotban tettük … életlen fegyverrel, gyakorlatlan rendekkel, és tanulatlan lovakkal”. Ennek következménye volt a győri csatavesztés, ugyanakkor -írta Pászthory- „Ezredünk zászlói, még ekkor sem ingadoztak”, sőt „rövid idő alatt meg-tanulván a hadi mesterséget … méltán tarthatott már tőlünk ellenségünk, … ki Szent István hátra hagyott örökségének tellyes felbontását el-tökéllette”, de a schönbrunni békében „inkább az országnak egy ajánlott részével meg-elégedvén, békességre lépett”.

Pászthory némi túlzással és érzelmi túlfűtöttséggel csapatát „Kedves hazánk meg-mentői-nek”, benne a „derék tolnai vitézeket ezrede díszeinek” nevezte, akik „rövid idő alatt a leg-tökélletesebb katonákká lettek.” Levele zárásaként ezredének tagjaitól az alábbi kissé szentimentális mondatokkal vett búcsút: „Éllyenek már munkájok gyumöltsével kedves rokonnyaik kebelében! Terjesszék Katona bátroságokat unokáikra! Legyenek boldogok! emlékezzenek meg rólam, szerencsés vezérjükről, a ki mindenkor kész érettek, és a Te[kin]t[e]tes Karok, és Rendekért utolsó tsepp vérét ontani!”

Pászthory Menyhért ugyan nem az utókort szólította fel az emlékezésre, mi most mégis az ő leveleivel és a realitásoktól talán kissé elrugaszkodott, ezredei iránti elfogultságról tanúskodó leveleivel idéztük meg a magyar történelem ezen egyik legellentmondásosabb, sokat vitatott katonai eseményét, a győri csatát.

Felhasznált irodalom és levéltári források:

Horváth Árpád: Tolna vármegye és az utolsó nemesi felkelés. In: Tanulmányok Tolna megye Történetéből III. 1972. Szekszárd, 93-183.p.

HU-MNL-TVL-IV.1.b. Tolna vármegye nemesi közgyűlésének iratai 441/1809, 724/1809, 869/1809, 2:59/1810

Illusztrációk forrása:

Wikipédia

https://m.militaria.hu/hadtorteneti-intezet-es-muzeum/kutatasok/regeszeti-kutatas-a-kismegyeri-csatateren-1809

Készítette: Maul-Link Dóra