Barlanglakók

Nehéz elképzelni, hogy a ma már csak turistalátványosságként ismert barlanglakások egykor emberek százainak adtak otthont. Tolna megyében is szép számban voltak ilyen, főként löszbe vájt építmények. A barlanglakások sokaknak egyfajta szükséglakást jelentettek, nem egy esetben a legszegényebbeknek szolgáltak otthonként a szerény hajlékok, akik elkeserítő körülmények között élték mindennapjaikat. A rendszerint több generációnak is szállást adó, egészségtelen „odúk” felszámolása a Horthy-korszakban kezdődött el.

A húszas évek elején a falusi lakásügy és a gazdasági munkások olcsó lakáshoz való juttatásának kérdése egyre erőteljesebben a szociálpolitika érdeklődési körébe került. Tolna megyében egy, a Földművelésügyi Miniszterhez 1924-ben eljutott panasz szerint Ozora községben, a gazdasági munkás lakosságból is sokan laktak földbe vájt üregekben. Az ozorai parti lakások ügye lavinát indított el: hatására Tolna vármegye alispánja jelentést kért a főszolgabíróktól és Szekszárd város polgármesterétől, hogy a területükön észlelnek-e hasonló lakásokat és milyen jellegű intézkedéseket tudnának tenni azok felszámolására.

A jelentésekből kiderült, hogy a már említett ozorain kívül, a megye jónéhány településén találhatók még barlanglakások: pl. Harcon, Bátán, Alsónánán, Dunaföldváron, Bölcskén, Pakson, Mórágyon, Szálkán és Szekszárdon is. Szekszárd város polgármestere, Vendel István szerint „a Benedek-szurdikban laknak ugyan hasonló lakásokban emberek, de azok nem számíthatók a társadalom dolgos rétegeihez, életüket csavargással tengetik és lopásból élnek. Annyira meg vannak elégedve a viszonyaikkal, hogy még a saját gondolkodású proletár vezéreik sem tudták őket erőszakkal lakásaikból kitelepíteni”.

A Benedek-szurdik barlanglakásai az 1900-as évek elején

/Forrás: http://barlanglakas.uw.hu › szekszard/

A barlanglakások felszámolására tett kísérlet azonban még évekig elhúzódott. A lakásínség enyhítésére tervezett gazdasági munkáslakások és kislakások építési ügyében nehézséget jelentett a kellő építő tőke, az irányított szervezettség, valamint a pénzügyi fedezet hiánya is.

1937-ben újra előtérbe került a szekszárdi barlanglakások ügye. A barlanglakókkal szembeni hatósági intézkedések következtében a szekszárdi rendőrkapitányság megállapította, hogy a város területén közel 90 földbe vájt barlangban 216 ember, köztük 102 gyermek lakik. Mivel a lakások szinte mindegyike agyagos talajba, vagy hegyoldalba vájt, sötét, szellőztethetetlen üreg, életveszélyes és egészségtelen. A barlanglakók közül csak 28 család 57 taggal szekszárdi illetőségű, a többi család 159 taggal idegennek tekinthető. Az itt élő emberek életkörülményei és megélhetési viszonyai nagyon rosszak. Az emberhez nem méltó, tűrhetetlen elhelyezés, valamint a szűkös létfenntartási eszközök következtében az itt élők között nagy a nyomorúság. Ezt igazolta az a tény is, hogy 37 család részesült a várostól közellátási támogatásban. A helyzetet közerkölcsi szempontból is súlyosnak ítélték. Az egyes odúkban nemre, korra, sőt családi kötelékre való tekintet nélkül zsúfolódtak össze az emberek, amit az erkölcsi romlás és züllés melegágyának tekintettek. De közrendészet és közbiztonság tekintetében is kifogást emeltek a barlanglakások és a lakóik ellen. Az itt élők nehéz és szűkös megélhetési viszonyai miatt számolni kellett a bűnözési hajlam megerősödésével.  A megoldást egyrészről a nem szekszárdi illetőségű, megélhetéssel és tisztességes foglalkozással nem rendelkező barlanglakók városból való kitoloncolásában, valamint a megfelelő szociális intézkedések meghozatalában látták.

Schultheisz Rezső vármegyei főjegyző a belügyminiszternek írt levelében arról számolt be, hogy a barlanglakások megvizsgálása után megállapították, hogy azok közegészségügyi és közbiztonsági szempontból is kifogásolhatók. Ő is azon a véleményen volt, hogy a nem szekszárdi lakókat mielőbb az illetőségi helyükre kell toloncolni. Mivel közbiztonsági és közerkölcsi szempontból is megbízhatatlanok az itt lakók, a háztulajdonosok irtóznak attól, hogy bérbe adjanak nekik lakásokat. Továbbá nincs rendszeres keresetük és közsegélyre szorulnak, így lakbér fizetésére sem képesek. Véleménye szerint a barlanglakások megszüntetése csak úgy volna lehetséges, ha a város egyszoba-konyhás kislakásokat építene a barlanglakók számára. Azonban Szekszárd kedvezőtlen pénzügyi helyzete miatt- kormányzati segítség nélkül-nem látott esélyt ezek megépülésére. 

Az 1940-es években a Benedek-szurdik kérdésének megoldása egyre sürgetőbbé vált. 1949-ben bizottság alakult, hogy környezettanulmányt készítsen az ott lakó családokról. A bizottság feladata volt, hogy megállapítsa, mely családok lennének hajlandók önként mezőgazdasági telepre kitelepülni és melyek lennének képesek kényszer kitelepítés esetén, a telepen önállóan boldogulni.  Fel kellett mérniük, hogy a vármegye területén mely községekben, milyen házszámok alatt találhatóak üres házak, hozzá tartozó mezőgazdasági ingatlanokkal a kitelepítendő barlanglakók számára, és egy, a gyakorlatban végrehajtható, fokozatos kitelepítési tervet is kellett készíteniük.

Szurdiklakás

/Forrás: Szerkesztő: V. Kápolnás Mária: Szekszárd, ahol élünk- Várostörténet mindenkinek, 311. old./

Várható volt, hogy a kitelepítés nem lesz problémamentes. A szurdikokban lakók közül 17 családnak állandó megélhetést biztosító foglalkozása volt, így nekik Szekszárdon kellett volna helyet biztosítani. Azonban a lakószobával rendelkező tanyatulajdonosok közül senki nem volt hajlandó befogadni a családokat. „A polgári jólétnek örvendő szekszárdiakban szociális érzék nincs, mert egyetlen egy sem volt köztük, aki hajlandó lett volna feláldozni a kényelmét. Ezek szerint kényszerítő eszközöket kell igénybe vennem a 17 szekszárdi család elhelyezésére.”-panaszolta Bárd Flórián, Szekszárd város polgármestere az alispánnak tett jelentésében. 2 család hajlandó lett volna építkezni, ha a Földhivatal építkezési anyaggal támogatja őket, 10 család pedig önként hajlandó volt kitelepülni, így 51 család áttelepítéséről kellett gondoskodni. A Földhivatal kimutatása alapján 60 lakható és beköltözhető állapotban lévő ház állt rendelkezésre a megye különböző településein (pl. Tevel, Kakasd, Bikács, Diósberény stb.) a barlanglakók befogadására, kiket „Felvidéki menekülteknek” tüntettek fel. A Szociális felügyelőség a kitelepülők felruházását is tervbe vette.

Az iratok tanúsága szerint a szekszárdi barlanglakók kitelepítését fokozatosan, több lépcsőben tervezték lebonyolítani. Ám a városi szegényügynek továbbra is visszatérő problémája maradt a szurdikokban élő szegények elköltöztetése, ami még az ötvenes években is folytatódott. A szekszárdi barlanglakások a Lösz-szurdik tanösvények útvonalain barangolva a mai napig megtekinthetők.

Jelzet:

MNL TML IV. 404. b. 8369/1926

MNL TML IV. 404. b. 11080/1937

MNL TML IV. 404. b. 5194/1949

Készítette: Kunné Tornóczky Andrea, levéltáros