A kulisszák mögött

A magyar színháztörténetben a 19. század első felében nem létezett a vidéki színjátszás fogalma. Vándorszínészetről szóltak a krónikások, hiszen nem rendeztek sehol állandó színházépületben hivatásos társulatok rendszeres színielőadásokat.  1837-ben, a Pesti Magyar Színház felépítésével azonban egyszerre megváltozott minden: a legkitűnőbb színészek az ország első társulatához szerződtek, míg vidéken vegyes összetételű együttesek működtek.

A következő évtizedekben egyre több helyen emeltek állandó épületet a színészeknek, mert csak jól felszerelt színpadon lehet illúziókeltő előadásokkal megörvendeztetni a nézőket. Az országszerte kóborló színészcsapatokat szinte mindenhonnan kiszorították a készpénzzel, könyvtárral és jelmeztárral bíró színházigazgatók. [1]

Tolna vármegyében 1893-ban egy belügyminisztériumi körrendelet alapján összeírás készült a színielőadásokra alkalmas helyekről és feltételekről. Ám a járási főszolgabírák válaszai alapján kiderült, hogy a vármegye területén sem állandó színház, sem színkör nem működött. Színpártoló egyesület ugyan alakult Szekszárdon 1891-ben, de csak néhány évig működött. Az egyletek a közönség soraiból alakult civil szervezetek voltak, melyek igyekeztek támogatni a színjátszást. A megyeszékhelyi kezdeményezés után Dunaföldváron és Pakson is létrehoztak színészetet támogató szervezetet.[2]

A dunaföldvári színházi élet első nyomaira a 19. század második felében bukkanhatunk. A vándorszínészet, mint szervezeti forma a polgári városok fejlődésének kezdetén alakult ki. Az állandó székhely nélkül, helységről helységre vándorló színtársulatok művészeti tevékenységét az alkalmi játszóhelyekhez, a körülményekhez való alkalmazkodás jellemezte. Az, hogy egyik vagy másik színigazgató milyen aktuális útvonalat szervezett, az a szakmai képességein, vállalkozói élelmességén múlt. Dunaföldvár és környéke ekkor a társulatok által ellátatlan területnek számított. A hozzá legközelebbi színház Kalocsán működött. Dunaföldvár lakói akkor láthattak színházi előadást, ha Dunaföldvár éppen útjába esett valamelyik társulatnak.  A vándortársulatok vezetői ezt felismerték, s arról vannak már adatok, hogy a század utolsó harmadában fellendült a színházi élet Földváron. [3]

A források tanúsága szerint 1880-ban Jakabffy Gábor[4] színész és neje lépett fel a településen, és szórakoztatta a nagyérdeműt.

A színész-színigazgató és felesége, Krecsányi Katalin[5] pesti születésű színésznő, énekesnő országszerte ismertek voltak. A házaspár 1880. május 28-án megjelent Mészöly Gerson dunaföldvári királyi közjegyző előtt, és minden fontos körülményre kitérő szerződést kötöttek Nagy Mihályné sz. Jiransek Polixéna színigazgatónővel, aki az igazgatása alatt álló színitársulat művezetői, azaz rendezői állását ajánlotta fel Jakabffynak, aki az ajánlatot a közjegyzői okirat szerint el is fogadta. A választott forrás bemutatásával szeretnénk némi bepillantást engedni olyan részletekbe, melyek a legtöbb esetben a függöny takarásában maradtak.

  A közjegyzői okiratban megfogalmazott tizenöt pontos szerződés alapján fogalmat alkothatunk a szerződtető színigazgató és a szerződő rendező/színész közötti jogi keretekről. A szerződéseket általában a nyári vagy téli időszakokra kötötték. Jelen esetben ez négy hónapra, a nyári színidényre, május 28-tól október 1-ig szólt. Ennek értelmében a könyvtár használaton túl Jakabffy művezetői díjban részesült, előadásonként két forintot kapott. Rendezői hatásköre a következőképpen körvonalazódott: a színpadon teljhatalommal bírt, és új tagokat is csak az ő beleegyezésével lehetett szerződtetni. A darab választás és a szerep kiosztása az ő joga volt, a színigazgatónő véleményének meghallgatása mellett. Ha a társulat valamely tagja annak hírnevéhez méltatlanul viselkedne, esetleg iszákosságra vetemedne, viszályt szítana, azt kétszeri büntetés után elbocsájtották. Jakabffynak és feleségének, Krecsányi Katicának, mint a színtársulat tagjainak napi gázsiját előadásonként három forintban állapították meg. A színésznőnek minden településen, ahol játszottak, egy szombat esti, első számú jutalomjáték is dukált, melyből befolyó jövedelemnek fele része őt illette, persze az aznapi kiadások levonása után. A színésznő kizárólag énekes népszínművekben, vígjátékokban és operettekben tartozott az elsőrendű szerepkörökben játszani. Jakabffy Gábornak pedig két jutalomjáték járt: egy júniusi és egy szeptemberi szombat estéjén, hasonló feltételekkel, mint a nejének. A művezető az előadásokhoz, színpadhoz szükséges kiadásokat a társulat pénztárából igényelhette, valamint ha a társulat érdekében utaznia kellett, költségeit és kiadásait az igazgatónő megtérítette. A színlapok[6] kétharmad részének kiosztásáról a rendező, egyharmad részéről azt igazgatónő gondoskodott, csakúgy, mint a színpadi kellékek össze-és széthordásáról. A művezetői kinevezést az igazgatónő köteles volt a vidéki színjátszás működésének szabályrendszerét érvényesítő szervezethez, a központi színészeti kormánytanácshoz[7] felterjeszteni. Végezetül a szerződés kitért arra is, hogy a művezető csak akkor mondhat fel, ha a színigazgatónő az abban vállalt feltételeket nem tartaná be, ebben az esetben a felmondástól számított nyolc nap múlva a szerződés megszűntnek tekinthető.

 A dokumentum érdekes színháztörténeti adalék a vidéki magyar színjátszás korai szakaszából, melyből kiderül, hogy a 19. század végén egy színigazgató és művezető/színész közötti szerződés miként tárgyalja mind a színigazgató, mind a rendező és színész jogait, kötelességeit, lehetőségeit és illetményeit, és milyen védelmet nyújt arra az esetre, ha a valamely fél nem tartaná be a szerződésben foglaltakat.

Jelzet: MNL TML VII.151. Dunaföldvári közjegyzők iratai, 115/1880.

Készítette: Kunné Tornóczky Andrea levéltáros