A XVI. században népes protestáns közösség létezett Esztergomban. 1599-ben Rudolf király megtiltotta a protestánsok letelepedését, két évszázadon keresztül a város törvényei szerint minden más vallásúnak külön átutazási engedélyt kellett kérnie, ha a városba érkezett. A XVIII. században református csak abban az esetben kaphatott polgárjogot, ha katolikus hitre tért át. A letelepedési tilalom a XIX. század elején kezdett enyhülni, azonban a protestánsok nagyobb számban való beköltözése csak az 1848 – 1849-es szabadságharc után indult meg.

A lakosság vallás szerinti megoszlása Esztergom városban:

Az Esztergomi Református Egyházközség megalakulása (1881) előtt a hívek Pilismarótra vagy Nagysápra jártak templomba. Nagy Sándor szuperintendens 1859. évi döntése értelmében megerősítést nyert, hogy az Esztergom város területén lakó reformátusok a drégelypalánki egyházmegyében lévő pilismaróti egyházközséghez tartoznak hivatalosan.

A folyamatosan növekvő létszámú református hívek között felmerült az önálló egyházközség megalapításának szükségessége. 1881. augusztus 15-én tartották meg a gyülekezet alakuló ülését. Az elnöklő Páli Lajos, a Tatai Református Egyházmegye esperese ismertette a Dunántúli Református Egyházkerület közgyűlésének határozatát, amelynek értelmében az esztergomi helvét hitvallású lakosok a tatai egyházmegyéhez kerültek. Határozatot hoztak az egyházközség pecsétjéről, aminek közepén az egyházközség alakulási évét, körben pedig az „Esztergomi Helvét Hitvallású Egyházközség Pecsétje” feliratot kellett feltüntetni. A városban élő református családok képviselőiből választották meg az új egyházközség tisztikarát és a 12 tagból álló presbitériumot: egyházközségi gondnokká Burián Pált, algondnokká Szabó Tituszt, pénztárnokká Dr. Burián Jánost, jegyzővé Pethes Géza Aladárt tették meg.

A gyülekezet első ünnepélyes Istentiszteletét 1881. október 16-án tartották meg a vármegyeháza nagytermében, itt vette át az esztergomi gyülekezet irányítását az ideiglenesen megbízott Erős Zsigmond nagysápi lelkésztől az újonnan kinevezett Széki Aladár segédlelkész. Egy 1913-1915-ben készült részletes összeírás szerint az esztergomi református egyházközség kebelébe a városon kívül az alábbi községeken élő protestáns felekezetű lakosok tartoztak: Csév, Csolnok, Dorog, Kesztölc, Leányvár, Tokod, Béla, Ebed, Kicsind, Kőhídgyarmat, Libád, Muzsla, Nána, Párkány, Garamkövesd, Ipolyszalka. Fontos még megemlíteni, hogy az esztergomi ágostai hitvallású evangélikus egyházközség megalakulásáig (1925), illetve templomuk felépítéséig (1941) a városi református egyház közössége a lutheránusok hitéletének is otthont nyújtott.

A gyülekezet kezdetben imaház céljára magánszemélyektől bérelt helyiséget. A felépítendő templom kérdése már az első presbiteri gyűléseken szóba került. A presbiteri küldöttség által templomépítés céljából megvételre javasolt telek – Sorecz József és neje, Nagy Júlia tulajdona – a szabad királyi városban feküdt (ma Petőfi Sándor u. 36.). Nevezett személyek nevén álló házat, udvart és kertet valamint két hold, 1300 négyszögöl terjedelmű arany-és előhegyi szőlőt az egyház 1882. augusztus 29-én 7500 ft. vételáron vásárolta meg. 1888. november 20-án az esztergomi egyház Huth István és Marterstock József szentgyörgymezei vállalkozókat bízta meg az 583. szám alatt lévő házának tartozékát képező üres telkén építendő imaház felépítésére. A városi hatóság 1889. március 20-án engedélyezte a munkálatok megkezdését.[4] A vállalkozók 4000 ft. díjazásért dolgoztak. Az építkezést nem csak a reformátusok, de a városban élő más vallásúak is támogatták. Ehrenwald Mór izraelita bányabérlő az építéshez szükséges követ ingyen szállíttatta az egyháznak, ugyancsak nagy segítséget jelentett Wendland Károlynak, a lábatlani cementgyár igazgatójának 40 zsák cementnyi adománya. A templomszentelési ünnepséget 1889. június 16-án tartotta az esztergomi gyülekezet. A több száz fős közönség jelenlétében Pap Gábor dunántúli református püspök kezdte meg a szertartást, majd megnyitotta a kaput s annak kulcsát Nagy Sándor esztergomi lelkésznek nyújtotta át.[5]

1932-ben a Szent Imre (ma Petőfi Sándor u.) 36. sz. alatti lelkészi épülethez csatlakozóan egy gyülekezeti (ifjúsági) terem toldaléképület építkezési terve került engedélyezésre.[6] Az ugyanabban az évben felépült új közösségi tér élénk református ifjúsági életnek, a Soli Deo Gloria ifjúsági mozgalom és a Lorántffy Zsuzsanna leányegylet rendezvényeinek, vallásos estéknek adott otthont.

Mivel 1945 után a Felvidékről, Erdélyről elűzöttekkel jelentősen megnövekedett a hívők lélekszáma, szükségessé vált a templom kibővítése. A 6,70 méterrel meghosszabbítani szándékozott templom tervrajzát Körmendy Sándor okleveles kőművesmester készítette el 1948-ban.[7] Az 1970-es években új gyülekezeti termet, lelkészlakást és lelkészi hivatalt (Petőfi Sándor u. 36.) emeltettek[8], míg a régi parókiális épület részét képező, 1932-ben épült nedves állagú, háborús károkat is szenvedett gyülekezeti épület lebontásra került, anyagát az építkezés során felhasználták.[9] Az eredetileg Tuschinger Albert ácsmester által készített fatornyot is alaposan megrongálta az idő, ezért 1976-ra betonból újat terveztek.

A templom fennállásának centenáriumi évében a gyülekezet összefogása révén renoválták a templomot, mivel az 1940-es évek végén a templomhoz toldott rész teljesen elvált a falaktól.

Horváth Attila levéltáros

Felhasznált irodalom:
Németh Lajos: Százéves az Esztergomi Református Templom. In. Esztergom és Vidéke 1990. január 1.
Molnár Gyula: A reformáció nyomai Esztergomban és környékén. Esztergomi Evangélikus Egyházközség. Esztergom, 2005.
Németh Gyöngyi: Az esztergomi református egyház első évtizede (1881-1889) In. LIMES. 1991/1. sz. p.71-89.

Képek:

Az esztergomi református templom tervrajza (Esztergom, 1888. november 11.
MNL KEML V.3. Esztergom Város Tanácsának iratai III-108-1889.

Az esztergomi református egyház „ifjúsági terem” céljára szolgáló földszintes toldaléképületének tervrajza. (1932)
MNL KEML V.2.a. Esztergom Város Polgármesterének iratai 6650/1932