Ez alkalommal egy 1820-ban keletkezett Esztergom városi iratot mutatunk be, amely nemcsak Esztergom szabad királyi város településtörténetére vonatkozóan szolgál fontos adalékul, de a jó értelemben vett lokálpatriotizmusnak is szép példája. A beadványt nemes Kereky Kerekes József, Esztergom vármegye tiszti főügyésze készítette és nyújtotta be a városi tanácshoz.[1]

A beadvány lényege úgy foglalható össze, hogy írója polgáresküjének letételével egyben amellett is hitet tett, hogy az őt befogadó város „szerencséit” tehetségéhez, erejéhez, tudásához mérten gyarapítani fogja. Ezért, mint írja, „fő tárgyát igyekezetemnek már régtől fogva abban határoztam meg, miképpen készíthetnék ezen Nemes Városban egy olyan alkotmányt, amelynek sem alkotását a mostani kornak példái felül ne haladnák, sem emlékezetét a jövendő üdők homályba ne hozhatnák, s amely alkotmány egyszersmind tekéntetével ezen Nemes Városnak ékességét, példájával pedig gyarapodását foganatosan nevelné”. Kerekes József ezt az alkotást egy, a város akkori szélén ősidők óta létező, kiterjedt, majdnem 900 négyszögöl nagyságú „ingoványos mocsár” megvételében, a mocsár lecsapolásában és helyének feltöltésében, és rajta két szép ház felépítésében találta meg.[2]

Kerekes József vállalását a város településtörténeti előzményei magyarázhatják. Esztergom városa már a 18. század első felében elkezdte kiterjeszteni belterületét. E terjeszkedés, a lakosság számának növelése – más, régi szabad királyi városokhoz hasonlóan – általában nem ment zökkenőmentesen. A természetes, spontán módon történő betelepülések mellett – elsősorban – az udvar szorgalmazta, hogy a 18. század elejére jelentősen lecsökkent lakossági létszámot minden lehetséges módon, így a szervezett telepítésekkel is, megnövelje. Ebbéli szándékát a Magyar Királyi Udvari Kamara közvetítésével a városhoz egyre sűrűbben érkező, a telepítéseket sürgető uralkodói leiratok jelezték. Hol a város teljes területének felmérését, hol a terjeszkedés lehetséges irányát, hol az üres telkeket, hol pedig a meglévő lakosság létszámát kérte számon, vagy vallási, társadalmi és nemzeti hovatartozásáról, összetételéről kért jelentést.

Így a 19. század első évtizedeire Esztergom város már több sikeres, kevésbé sikeres és sikertelen területfejlesztésen volt túl. Terjeszkedésének iránya egyértelműen csak délnek irányulhatott, mivel az ősi városmag, a királyi város a maga négy fertályával a Duna és a hegyek közé szorult be, déli irányban viszont a városfalat hamar túl kellett lépnie. Ez a 18. század harmincas-negyvenes éveire meg is történt, részben a régi szérűskert feladásával, azaz a Duna-part közelében kialakított új negyeddel, a Tabánnal vagy korabeli szóhasználattal: Tobánkával. Másrészt pedig a hegyek lábainál, korábban kenderföldek céljára kiosztott és művelt terület kiparcellázásával, mely a Terézia és József utcákkal növelte a város területét. Az a mocsaras rész, melyet Kerekes József saját költségén lecsapoltatott és feltöltetett, nagyjából e két újabb telepítés között helyezkedett el. A vállalkozás nagyságát a következő számadatok jelzik: a munkálatok öt éven keresztül folytak, összesen 15400 szekér földet és (a házak rendes megalapozásához) 1260 szekér követ igényelt.

E hatalmas munka elvégzése önmagában is elismerésre méltó teljesítmény, azonban figyelembe véve, hogy a mocsár feltöltését követően a Szent Vendel szobra mögötti városrész kiépülése is felgyorsult, nem túlzás várostörténeti jelentőségűnek nevezni.

Az egykori Budai kapun és a régi városfalon kívül, a város által már korábban kimért és eladásra kínált telkek hirtelen kapósakká váltak és mind a régi polgárok, mind az újonnan beköltözők is szívesebben építkeztek a csinossá váló városrészen. Beadványában Kerekes József felemlíti, hogy a korábbi árveréseken az olcsó pénzért is hiába kínálgatott telkeket egyre-másra vásárolták meg, s az azóta eltelt néhány év alatt sok szép házzal egész kis városrész alakult ki, amit el is neveztek az (uralkodóról) Ferencvárosnak.

Ma már nem deríthető ki, hogy Kerekes Józsefet igazából mi motiválta a városszéli, közel 900 négyszögöles mocsaras terület megvételére, rendbetételére, majd azon egy (vagy inkább két) nagy ház felépítésére, hiszen volt saját háza Esztergomban, birtoka Karván.[3]

Beadványában (nyilván illendő tapintatból) nem részletezi, meg sem említi azokat a nehézségeket, melyeket célja elérésében a városi tanács gördített elébe, például a telek kimérése körüli vitákban, az általa – jóval a közönséges becsérték felett – megajánlott négyszögölenkénti ár elutasításában, az elkészült ház előtti városi bikaistálló megszüntetését, áthelyezését célzó kérvénye elutasításában, majd igencsak vontatott, többszöri helyszíni szemlét igénylő, vontatott végrehajtásában. Egyedül azt a kérését fogalmazta meg jogos büszkeséggel, hogy a város, amennyiben képes méltányolni erőfeszítéseit, mivel „munkám a Szent Vendelin piarcznak legfényesebb czémere, Ferencz városnak nemzője”, e nagy kiterjedésű telkét-házát egész belső teleknek ismerje el és amennyiben a körülmények úgy alakulnak, nyithasson benne egy címeres vendégfogadót.

Lehet, hogy öregkorát vendéglősként képzelte el? Nem tudhatjuk, valószínűbb azonban, hogy nem teljesen önös célból akart fogadót nyitni ez az akkor már jócskán ötvenes éveiben járó férfiú. A városba ugyanis éppen ebben az évben költözött vissza a – közel 300 éve Nagyszombatban időző – esztergomi érsek és a káptalan, ebben az évben kezdődött a bazilikaépítés, s a városban meginduló pezsgés jó reménységgel nemcsak a fogadó forgalmára lett volna üdvös, hanem a városnak is előnyére, emelésére szolgált volna. Hiszen polgárként mindig szem előtt tartotta szeretett városa érdekeit, s ezt magának a városnak is el kellett ismernie.

Végül megtette. A tanács 1820. október 20-án tartott ülésén, ahol Kerekes József fenti beadványát felolvasták, ünnepélyes határozatban szögezte le, hogy a kérvényező polgár telke tágasságánál fogva egész teleknek, háza első osztályúnak ismertetik el, s megengedik a szokásos taksa felének, 250 forintnak lefizetése mellett, címeres vendégfogadóvá alakítását is. Indoklásként felsorolták Kerekes József egyéb érdemeit is: „Minthogy a Nemes Város hálaadó emlékezetiben tartaná […] választott polgárjának azon példás és dicséretes tulajdonságait, amelyeknek nyilvánsága bizonyságára a tisztelt úr, mint eddig ezen nemes városnak is, mind Elöljáróihoz állandó szívességgel, sőt teljesített jóakarattal is viseltetne, terhesebb rabjait, midőn a szükség kívánta, fontosan és minden jutalom nélkül védelmezte, polgári tetemesebb pereit bölcs tanácskozásával támogatta, szegényebb lakosait a hadi segedelemre készpénzzel, egyedül hazafiúi szeretetbül, a tűz által megkárosodottakat pedig gabonával és szállással is, felebaráti szánakodásbul segétette, ezeken kívül, midőn az utolsó frantzia háborúnak legmostohább idejében alig valaki találtatott, aki a városbéli népet és szünet nélkül járó s kelő katonaságot hússal kitartani akarta volna, erre avégre is Balázs Péter nevezetű mészárost megszerezvén helyette a város cassájába 3000 forintokig kezessé lett.” Ezek után felsorolják a már ismertetett, a mocsárfeltöltéssel és építkezéssel kapcsolatos érdemeit, megjegyezve, hogy ezzel „foganatos példát mutatott és […] a nemes városnak gyökeres reménységet nyújtott”.[4]

Mindehhez hozzátehetjük, hogy az említett, utolsó nemesi felkelés idején nemcsak a nemesi mivoltából és vagyoni helyzetéből rá kirótt kötelességét teljesítette, azaz egy gyalogos katonát felszerelt, hanem vállalta, hogy a háború végéig, bármikor is legyen az, a felszerelt katonát saját pénzén tartani fogja, élelmét és minden egyéb szükségletét biztosítja. Ráadásul a vármegye által kiállítandó egy század lovas katona felszereléséhez további 150 forinttal (ez akkor félhavi fizetése volt) hozzájárul. [5]

Kiváló jellemét már megismertük, az alábbiakban néhány szóval pályáját is ismertetjük. Származását tekintve a Szatmár megyei Vetésen birtokos kisnemesek szerepelnek felmenői közt, akik nagy valószínűséggel az Esztergom ill. Komárom megyei református nemes Kerekes családdal álltak rokonságban. Bizonyára nem véletlen, hogy Karván, Esztergom megye Párkányi járásában volt birtokrésze, gazdasága. Ő maga – feltevésünk szerint – rekatolizálhatott, mivel Batthyány érsek ajánlására került Esztergom vármegye másodaljegyzői székébe, 1790-ben. Rövidesen helyettes ügyész, majd 1796-tól tiszti főügyész a vármegyénél.[6]  Esztergom királyi városban való letelepedése talán a megyei székház 1805-ös átköltözéséhez köthető. Kezdetben lakást bérelt a megyeháza utcájában, majd a fő utcán vett egy házat.[7] Polgáresküjét 1808. elején tette le, ez alkalommal, mint a „haza fia” (azaz nem helybeli polgár fia), 12 forint taksát fizetett le.[8] A polgárkönyv „római valláson” lévőnek tünteti fel, ellentétben a „pápista” többiekkel. Hivatali pályafutásán kívüli magánéletéről, rokoni kapcsolatairól keveset tudunk. Úgy tűnik, családot nem alapított, hagyatékának felvételekor (1824 májusában halt meg) sem feleséget, sem leszármazottakat nem említenek az iratok. Név szerint egyedül testvéröccse, Kerekes István szerepel, Szatmár megye al-adószedőjeként, aki a többi, „osztatlan” testvér nevében is átvette a karvai és esztergomi ingó és ingatlan hagyatékot.[9]

Kerekes József, vármegyei tiszti főügyész és városi polgár városépítő és városszépítő, óriási költségeket és energiákat megmozgató vállalkozása maradandó értéket teremtett Esztergom város történetében. Elmondhatjuk, hogy ennyiben sikerült a polgáresküje alkalmával tett fogadalmát megtartani. Az viszont már nem rajta múlott, hogy „emlékezetét a jövendő üdők homályba ne hozhatnák”. Manapság Esztergomban nem ismerik a nevét, semmilyen közterületet vagy középületet nem neveztek el Kerekes Józsefről, csupán áldozatos munkája szép eredményét élvezi a város hálátlan lakossága

Kántor Klára főlevéltáros
MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára