1817-ben Kolosváry János tanító, a helybéli népiskola (schola nationalis) második osztályának „professzora” ellen valóságos rágalomhadjárat vette kezdetét. A legkülönbféle, meglehetősen goromba vádakkal illették: részeges; az iskolában a reá bízott tanulóktól, meg nem engedett módon, különféle nevezet alatt pénzeket szed be; a tanulókat, büntetésül, különféle munkák elvégzésére kényszeríti: venyigeszedésre, kukoricamorzsolásra, istállótisztításra és ganajhordásra; a reá kiosztott mennyiségen felül, otthonába, több tűzifát szállíttatott be; a szőlőtelki szomszédjának szőlején álló kunyhót, annak tudta és beleegyezése nélkül, elbontotta; stb. A fő felbujtók a városi magyar vargák céhmestere, illetve aljegyzője: Sebők István, illetve Hrabovszky István voltak, úgymond a céhüket ért sértést megbosszulandó (utóbbi fiát, amiért felkészületlenül és mosdatlanul jött az iskolába, a tanító hazaküldte; őt magát pedig, amikor ezt az esetet felhánytorgatta, „még páltzával is” megfenyegette; továbbá az iskolában, a vargák bosszantására, egy csúfolódó versikét énekeltetett a tanulókkal – a verset lásd alább).

     A tanító derekasan állta a sarat, beadványok özönével próbálta tisztázni magát: hogy még sohasem volt részeg, csak annak látszhat (ti. egy korábbi sérülés miatt nehezen, imbolyogva jár); különben is, ez idáig még soha sem volt rá panasz, s ennélfogva anno őt „Kamrási, az után Árvák Curatori, utóbb Templom Curatori Tisztségekkel a Nemes Magistratus Kegyesen meg Kénálni Méltóztat[ta]”, sőt utóbb választott polgárrá tették, mely tisztet a mai napig betölti stb. Ügyét, a kor szokásainak megfelelően, a legmagasabb szinten intézték (a Pozsony Kerületi Tanulmányi Királyi Főigazgatóságon, a Magyar Királyi Helytartótanácson, illetve a Magyar Udvari Királyi Kancellárián). Milyen megalázó lehetett ez számára! Nem elég, hogy mit varrtak a nyakába, mindezt ráadásul még a széles nagyvilág elé is tárják...

     Az ügye végül drámaira fordult. Hiába a beadványainak a sokasága, úgy tűnt, hogy perét elbukta. Megszületett a verdikt: állásából elmozdítandó, s helyébe egy másik, képzettebb tanító állítandó. Ő erre, mást nem tehetett, meghátrált, és 1821 májusában beadta az állásáról történő lemondását. (Rögtön hárman is jelentkeztek a meghirdetett álláshelyre.) Új állás után kellett néznie: ugyanezen év szeptemberében megpályázta a városi hegy-felügyelői állást.

     Perbeli bírái azonban végül mégiscsak őt hozták ki nyertesként. Sokat nyomhatott a latban, hogy perbeli kihívói nem voltak, erkölcsi tartásukra nézve, éppen feddhetetlenek (a fentebb említett két céhtagot még 1816-ban elmarasztalták üzérkedésért: egy harmadik személy által agyonvert ló bőrének a felvásárlásáért), illetőleg az, hogy szomszédai, illetve a vele egy utcában lakó választott polgártársai – illendőségből: mégiscsak egy polgártársukról van szó? – egyöntetűen kiállván mellette, az összes vád alól tisztázták. Továbbá, hogy a városi főorvos: Palkovics Károly Sándor bizonylatot állított ki arról, hogy – amennyire ez ránézésre megítélhető („in quantum visu excipi potest”) – egészséges, azaz még mindig alkalmas állásának betöltésére. (Ne feledjük, Kolosváry tanító ekkortájt már az 56. életévében járt, azaz a kor viszonyainak ismeretében már meglehetősen idős személynek számított.)

     1822 októberében a tanítót visszahelyezték állásába, és folytathatta oktatói-nevelői munkáját. (Személyiségéhez adalék, hogy a rá következő év januárjában, nyilván bosszúból, most ő mártotta be az állására pályázó fiatalabb tanítótársát: Graffel Ádámot a felsőbb hatóságoknál.) De győzelmét nem sokáig élvezhette. 1824 márciusában ugyanis újult erővel támadták ellenfelei, és most már – bátran elmondhatjuk, hiszen ismerjük az ügy végkifejletét – teljes sikerrel.

     Legnagyobb vétkeként egyik tanítványának a megregulázását tüntették fel. A szóban forgó esetről számoljunk be részletesebben.

   Történt egy alkalommal, hogy egyik renitenskedő tanítványát: Nagy Mihály városi takácsmester József nevezetű fiát, csintalanságáért megfenyítendő, pálcájával megütötte, magyarán egy jó nagyot sózott a fejére. A megsebzett gyermekről a város orvosai látleletet vettek fel. A konzílium egészen drámai hangvételű bizonyítványt állított ki a sérültről:

Orvosi látlelet
Esztergom, 1824. április. 25.
HU-MNL-KEML-IV.1001.g. 1824.1.77. sz.

„Orvosi látlelet

Nagy Mihály fia: József 9 éves gyermek fejét, azon a ponton, ahol koponyájának koszorúvarrata a nyílvarrattal összetalálkozik, egy bottal megütötték. Ennek következtében a fejbőrén [seb keletkezett], ami utóbb elgennyesedett: bőre és koponyájának külső csonthártyája között egy [mintegy] 4 hüvelyk széles gennyzacskó fejlődött ki. A gyermek emiatt, több mint három héten át, lázas önkívületben rettenetes fájdalmakat állt ki. Orvosi konzíliumunk döntése értelmében, elkerülendő, nehogy komolyabbra forduljon a dolog, két ízben is megműtöttük. Minderről alulírottak, orvosi hitvallásunk szerint, jelen bizonylattal tanúságot teszünk. Kelt Esztergomban, 1824. április 25-én. Dr. Palkovics Károly Sándor s. k., Esztergom sz. kir. város [tiszti] főorvosa, Esztergom és Gömör vármegyék táblabírája, a Pesti [Tudományegyetem] Orvosi Karának tagja; Till Ferenc s. k., Esztergom sz. kir. város vezető seborvosa; Josephus Puschner, a 23. sz. Greth-féle ezred császári és királyi első felcsere.” 

     (Az orvosi bizonylatot, említett alulírottak, a nevük mellé nyomott gyűrűspecsétjeikkel hitelesítették.)

     Az apa mindezt megfejelte azzal, hogy fia sérülését, a látlelet tartalmának ismeretében, halálosnak állította be: „az én szerelmes fiamnak egyedül, tsak az halál az Doctor által Iteltetik, hogy gyogyithatatlan”.

     Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a fenti dokumentum a tanító perében kulcsfontossággal bírt. Hiába védekezett a tanító, hiába próbálta durva fellépését enyhébb színben feltüntetni: hogy csak egy vékony vesszőcske volt a kezében; s hogy nem is szokása a tanulókat verni (pálcázni); meg hogy többen is mellette vallottak – no meg az a tény, hogy a megütött gyermek utóbb teljesen felépült a sérüléséből –, e dokumentum tükrében nem igen adhattak hitelt az általa elmondottaknak.

     Mellette újult erővel gyalázták ellenfelelei, csak most már otrombább módon. Ha hihetünk forrásainknak, akkor egy egészen elképesztő dolog történt: ez év májusában „az Oskolájának Falán s. v. [stylo vulgari] Ember ganéjjal irott Kolosvári név láttzatott, és ugyan ezt Graffel Ádám is Tanétványival nézegetvén, nevetve el fordulván haza ment, azon papiroson pedig, a mellyben még akkoron is Ember ganéj elvetve találtatott, Graffelnek Irását esmérték meg bizonyságot tévö Tanétvánnyai”. (Tehát a tanítótársának a bosszúja lett volna mindez?)

     Az ügy vége: a tanítót „a gyermekekkel való illetlen bánás módja” okán 1825 októberében elmozdították állásából (de könyörületből megengedték neki, hogy még fél évig, a tanév befejeztéig, tanítson iskolájában).

     A városi polgárok egy csoportja sietett egyetértését kifejezni a fenti végzéssel kapcsolatban: levelet intéztek a pozsonyi kerületi tanulmányi főigazgatóhoz „Kolosváry János második Nemzeti Oskola Tanéttónak rész szerént Ittosága, rész szerént pedig a' Tanétvánnyaival lévö Kegyetlenebb bánás módja tekéntetébül, a' Tanéttásra felsöbb Helyen is Kegyelmessen el esmértt alkalmatlanságánál fogva” a tanítói állásától való felmentése érdekében.

     Helyét, a második osztály élén, az addigi első osztály tanítója: Feichtinger János foglalta el, utóbbinak helyére pedig ellenlábasa: Graffel Ádám került.

     S Kolosváry volt tanítót egyúttal nyugdíjazták is. Ebből aztán újabb bonyodalom támadt. A felső hatóságok döntése nyomán ugyanis a városra hárult annak terhe, hogy a volt tanítót „hópénzzel” (pensio) lássák el. S a város ez alkalommal nem bizonyult sem nagylelkűnek, sem szívélyesnek. A város vezetői egyszerűen elintézték a kérdést azzal, hogy kinyilvánították: városuk nem rendelkezik olyan pénzalappal (fundus), amiből a nyugdíját folyósíthatnák. S hogy azért mégse tűnjenek teljességgel szívtelennek, az alábbi határozatot hozták: „noha szegénysége semmi tekéntetben sem forogván fenn, élelmére szükséges, és elegendő vagyonnyal birna, mindazonáltal a' gyaratott sorsának enyhülésére a' szegények szerzeményekbül naponkint részére első Rendbéli Alamisna rendeltetett”.

     Szegény feje! Nem elég a meghurcoltatása, megaláztatása, öreg napjaira még e kevéske állandó bevételétől is megfosztották.

     Riasztó jövőkép hátralévő éveire… Végakaratát még ez év júliusában írásba foglaltatta (ezt utóbb aztán visszavonta); év végén megérkezett az általános helynök: Benyovszky János püspök levele, melyben engedélyezte, hogy felesége: Pápai Julianna elváljon tőle (hitvesének indokait lásd alább); 1828 májusában aztán újból végrendelkezett.

     Mindvégig reménykedett, de mindhiába. Az annyira óhajtott hópénzhez nem juthatott hozzá. 1828 augusztusában a Királyi Helytartótanács egy leiratot intézett a városi magisztrátushoz, melyben tudatta, hogy „a folyamodó Kolosváry János Pensio iránt leendö további fölös Keresetektül végképpen elmozdéttatott”, azaz végképp elütötték annak lehetőségétől, hogy kérésének jogi úton érvényt szerezzen.

     Nem tudjuk, utolsó éveit miként élte meg. Egyébiránt már nem sok adatott meg neki: 1831-ben távozott az élők sorából.

*

     Mi magunk mindehhez a következőket tennénk hozzá: nemigen lehet tisztán látni az ügyével kapcsolatban. Két évszázad távlatából nehéz, s nem is igen ildomos ártatlanságára, avagy vétkességére nézve bármilyen konkrét ítéletet megfogalmazni. Jómaga minden ellene felhozott vádat tagadott; a tanúbizonyságok részben ellene vallottak, részben mellette. Sőt, volt olyan személy, éppen Graffel Ádám, legádázabb ellenfele, aki korábbi nyilatkozataiban mellette tartott, utóbb azonban átállt a másik oldalra.

     Mégis, bizonyos megállapításokat azért tehetünk vele kapcsolatban. Számos adat arra enged következtetni, hogy meglehetősen indulatos személyiség volt: könnyen haragra gerjedt, s akkor nem tett lakatot a szájára, ráadásul ilyenkor a keze is könnyen eljárt. Személyiségének ezen vonását környezete nehezen tűrte: felesége elvált tőle (állítólag ittas állapotában több alkalommal is megverte), otthagyta (kétszáz évvel ezelőtt egy házasságot felbontani nem volt egyszerű feladat!); vejei, saját elmondása szerint, több ízben tettleg bántalmazták; József nevű fia egy ízben, míg távol volt, otthonát feltörte és kirabolta (jellemző, hogy az eltulajdonított tárgyak között volt egy pisztoly is – miért tartott az otthonában egy elemi iskolai tanító fegyvert, vajon kitől-mitől félt?); tágabb környezete is izgága, nyughatatlan léleknek ismerte: ellenfelei végül, egy tanúsítványukban, már mint „Lelkünk Hóhérunk ellen” tettek róla tanúságot; egy másik polgár pedig így vallott róla: „igen rosz szájú, rágalmazó, nyukhatatlan és botrankoztató eletü ember légyen”.

     Szinte pezsgett körülötte a levegő; ha sérelem érte, akkor szenvedélyes hangnemben írt, hosszadalmas beadványokkal bombázta a helybeli, illetve a felsőbb hatóságokat, mely beadványai nem voltak mentesek a durva, esetenként trágár kirohanásoktól (bár, tegyük hozzá, ebben nemigen különböztek tőle ellenfelei sem) – gyakorlatilag minden sérelmét perre vitte: szinte egész életét, afféle sajátosan magyar Koolhas Mihályként, végigpereskedte.

     S csak óvatosan megkockáztatjuk: az a tény, hogy ezekben az években több ízben ragadtatta magát arra, hogy obszcén kijelentéseket tegyen és hogy másokat, a nemiség terén, provokáljon, esetleg arra enged következtetni, hogy – az orvosok a tudói ennek – valamiféle öregkori elváltozás is jelentkezhetett ekkor már az elméjében. Nézzünk erre néhány példát: egy alkalommal így szólt a városházánál őrt álló hajdúhoz: „látom a Kend Feleségét Papp Máté el viszik Ebedre a Plébánushoz, a hoz a Huntzfut Paphoz, ha a Papok jók volnának, hát az Aszonyok is jók volnának, de a Papok Huntzfutok, Kurvás Kurafiak, azért az Aszonyok is roszak, mert a Papok nem tanittyák meg öket, és meg fogván a Szemérmes Testyét, mondván: én most b...hatnám, de nints mit, és mért nem vesz kend egy puskát, és mért nem lővi kend agyon a Feleségét, hiszen meg érdemli”; egy városi polgár vallomása: egyszer azt kérdezte tőle, hogy „vallyon megé öntöttem légyen azon regvel Feleségemet, és feleletül kapván hogy mi gondja volna arra, ide oda bitzegvén mondá: én így öntöztem meg feleségemet, és azzal engemet bögdösött, tsipkedett, annyira hogy Kék fotokat is kaptam, sött páltzáját is reám fogta”; egy csizmadiamester pedig a következőket nyilatkozta: „Kolosváry Janos számtalanszor Éjszakának üdején részegen Házamhoz járván, én Hütvösömmel és Legényemmel az ablakon által láttam, több intések és fenyegetések utánn az Zsellér Aszonyommal paráználkodni, mely buja tselekedetek utánn ő nagy Artza pirulással eltakarodott, ezutánn az Asszonyra reá támadván, azt felelte, hogy ő Penicillust hozott köszörülni” stb.

*

     Írásunk végén vizsgáljuk meg, mi a hozadéka a fenti ügy felgöngyölítésének. A Kolosváry János esztergomi tanító és választott polgár viselt dolgaira, illetve életére vonatkozó írott források igencsak vastag dossziét töltenek meg: az összegyűjtött iratok száma több százra rúg! A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában, illetve Komárom-Esztergom Megyei Levéltárában őrzött iratokból, jelen írásunk elkészítéséhez, csak válogattunk. A teljes anyagot csak egy hosszabb terjedelmű tanulmány keretében lehet feldolgozni. Ígéretünk szerint ezt a jövőben meg is fogjuk tenni.

     A peres iratok sajátossága, hogy bennük, létrehozóik szándékától függetlenül, sok olyan momentum őrződött meg, amelyeket más típusú iratokban nem lelhetünk fel. S ezen adatok feltárásával az egykor volt valóság, a korabeli élet számos mozzanatát menthetjük át és tehetjük ismét élővé, valóságossá. Kolosváry tanító művelt ember volt, több nyelven írt (és talán beszélt): latinul és magyarul kiválóan fogalmazott; de értett németül és szláv nyelven (minden bizonnyal szlovákul) is; előéletében (tanítását megelőző időszak) részt vett a városi közigazgatásban (előbb gyakornokként három, majd pénztári segédként öt, azaz összesen nyolc évet töltött el a városi kancelláriai hivatalban), s az itt nyert ismereteit a későbbiekben messzemenően kamatoztatta (beadványaiban, ha kellett, gyakorta citálta a megfelelő törvényi passzusokat).

     S még egy dolog. Ne feledjük, tanítónk a két évszázaddal ezelőtt beszélt magyar nyelven vetette papírra sérelmeit. Kazinczy nyelve ez, a honi nyelvújítók által megreformált-megregulázott nyelv. Tanítónk bőbeszédűségének hála, az általa írott szövegek bővelkednek a már szokatlannak tűnő szavakban (köztük valóságos tájnyelvi szavak is fellelhetők), kifejezésekben és fordulatokban. S rendesen szabadszájú volt, úgyhogy feltehető, hogy nem stilizálta a szövegeit, hanem hagyta, hogy parttalanul folyjék belőle. S mindezt teszi, a környezetében élőkhöz hasonlóan, egy sajátos: hol „í”-ző, hol pedig „ö”-ző nyelvjárásban. Ha megengedi kedves olvasónk, zárásként idézzünk is ezek közül most itt néhányat: az iskolában gyakorta hangoztatta: „Eb atta semmire való Csikó Bőr rágoja”; „Bújdosik a' Disznó kilentz Malatzával, utánna a' Kanász Üres tarisznyával”; sajátos szavakat használt: huntzfut (huncut ‘hamis’ értelemben); be botlogott, be botrogni (‘valahova bemenni’); csömpös (‘ravasz’, ‘számító’) stb., s akadt még egy csúfolódó versike is: „Kétszer Három az tsak hat, hatvan varga ött tutzat, Pokol előtt egy nagy Fa, minden ágán 100 varga, rázd meg ördög azt a Fát, had hullyanak a vargák” – utóbbit állítólag, a vargacéh megbotránkoztatására, a tanítványaival szavaltatta el, legalábbis ellenfelei ezt terjesztették róla.

*

Felhasznált források:

MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára:

      HU-MNL-KEML-IV.1001. Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai

            a. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1701–1848.

            g. Tanácsi iratok, 1700–1849.

     HU-MNL-KEML-IV.1007. Esztergom sz. kir. Város Törvényszékének iratai

            a. Törvényszéki jegyzőkönyvek, 1787–1849.

     HU-MNL-KEML-XXXIII.1. Esztergom és Komárom vármegyék felekezeti anyakönyvi másodpéldányainak levéltári gyűjteménye, 1828–1895.

MNL Országos Levéltára:

     C 69. Magyar Királyi Helytartótanács Levéltára

            Departamentum scholarum nationalium, 1776–1848.

Prímási Levéltár (Esztergom):

     II. Archivum ecclesiasticum novum

            17. Visitationes canonicae

                        Esztergom sz. kir. város, 1701–1846.

Irodalom:

Hetvesné Barátosy Judit: Régi szokás szerint menjünk oskolába. In: Esztergom és Vidéke 2001. június 21. 6.

Németh András: Esztergom szabad királyi város reformkori népoktatása. In: Esztergom Évlapjai 1988, 365–385.

Szalai Béla – Szalay Katalin: A Feiglerek. Egy esztergomi polgárcsalád. Esztergom, 2012

Esztergom, 2022. november 2.

Iván László
történész-levéltáros