1886. május 1-jén Chicago munkásai sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért. Az 1889. július 14-én Párizsban megalakult II. Internacionálé úgy határozott, hogy a chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, és a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért.

A 20 század folyamán május elseje munkásünnepből fokozatosan nemzeti, állami ünneppé vált. 1955-ben pedig XII. Piusz pápa május 1-jét az ácsok, asztalosok, erdészek, famunkások, favágók, bognárok, koporsókészítők, kádárok, tímárok védőszentjének, Munkás Szent Józsefnek az emléknapjává nyilvánította, így nap katolikus ünnep is lett.

A kelet-európai szocialista országokban, így Magyarországon is, az ünnep már nem a munkások jogairól, hanem a munkáról szólt. Elveszítette minden tiltakozó jellegét, és tulajdonképpen az államszocializmus ünnepelte saját magát.

Az 1949-ben, 70 éve lezajlott május elsejei felvonulások, gyűlések még a más évek hasonló megmozdulásaihoz képest is fontosabbak voltak. 1948 nyarán végbement a korábbi két munkáspárt, a Magyar Szociáldemokrata Párt és Magyar Kommunista Párt egyesítése Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy hazánkban is a sztálini típusú kommunista diktatúra fog kiépülni. Ennek a folyamatnak volt része az egyházi iskolák államosítása, Mindszenty József hercegprímás, esztergomi érsek letartóztatása, és az ellene indított büntetőeljárás is.

Ilyen előzmények után az MDP vezető testületeinek tagjai „kíváncsiak” lehettek, hogy az ország népének milyen a hangulata, mennyire lesz lelkes a „munka ünnepe”. 1949. május elsejének jelentőségét az is fokozta, hogy két héttel később, május 15-én tartották a mai szemmel nézve szabadnak már nem nevezhető választásokat, ugyanis Magyar Függetlenségi Népfront jelöltjeire lehetett csak szavazni, azaz megszűnt a többpártrendszer is.

A Magyar Dolgozók Pártja Komárom-Esztergom Megyei Pártbizottságának vezetősége már a május elsejét követő napon tárgyalta az ünnepen tapasztaltakat. Az információkat a különböző településekre kirendelt szónokok, valamint a kiküldött „megfigyelők” osztották meg.

Dokumentumunkból kiderül, hogy nemcsak a megye városaiban (Tatabánya, Esztergom, Tata, Komárom), hanem a kisebb-nagyobb települések túlnyomó részében is tartottak felvonulásokat. A bányásztelepülések (Dorog, Csolnok, Tokod, Sárisáp) és a jelentősebb nagyüzemmel rendelkező falvak (Nyergesújfalu, Piszke[1]) mellett számos, nem különösebben ipari jellegű és munkáshagyományú településeken is felvonult a nép (például Baj, Bábolna[2], Csép, Ete, Kisbér, Kisigmánd, Nagysáp).

Kissé homályos része a dokumentumnak a Mocs, illetve Dunamocs településre vonatkozó két megjegyzés: [Sármai elvtárs] „felhívja az elvtársak figyelmét arra, hogy Dunamocs vasútállomásánál van egy trianoni zászlótartó kettős kereszttel, koronás jelvénnyel és nem, nem soha felirattal.” illetve „Mocson több mint 2000 ember volt a gyűlésen.”

Dunamocs (szlovákul Moča, röviden Mocs) község 1949-ben már az akkori Csehszlovákia területén feküdt (ma: Szlovákia, Nyitrai kerület, Komáromi járás). Az első idézetben az előadó talán a magyar területen, az Esztergom–Komárom vasútvonalon található, ma „Várhegyalja”, esetleg a „Neszmély-Téglagyár” nevű megállóhelyre[3] gondolt, ezekkel szemben helyezkedik el (a Duna jobb partján) Dunamocs. A másik idézetben elírás szerepelhet, és a mondanivaló valójában Mocsa községre (Komárom-Esztergom megye, Gesztesi, ma Komáromi járás) vonatkozik.

Az értekezlet résztvevői igyekeztek felbecsülni a felvonulók létszámát, ami nem mindig volt egyszerű dolog.

Dorogon például Bottyán István termelési felelős szerint kb. 7-8000 ember vett részt, míg Soós Sándor megyei titkár csak 6000 főről tudott, ami szerinte „nem egy jó eredmény. Ez valami bajt jelent.” Nyergesújfalun is bajok voltak a számokkal. A jelentéstévő érzékeltette, hogy a helyiek által megadott 5000 fő túlzás lehet, ugyanis ekkoriban a falunak csak mintegy 4000 lakosa volt.

Kisbér esetében keserűen kellett tudomásul venniük a megyei pártbizottság vezetőségi elvtársainak, hogy „a Battyánpusztai elvtársak egyáltalán nem vettek részt az ünnepségen. Házat, földet kaptak, és most nem érdekli őket egyáltalán semmi. Ezekkel a kérdésekkel komolyan kell foglalkozni.”

Nagy hangsúlyt helyeztek a dekoráció értékelésére, ami egyben az előkészítés minősítése is volt. Tatabányán május elsejei ünnepség még soha nem volt „ilyen impozáns.” Még „a pártonkívüliek és a pártból kizártak is feldíszítették lakásukat.” Dorogon is alig akadt ház, amelyik ne lett volna feldíszítve, de „igen erős volt a nemzetiszínű jelleg.” Tatán viszont a felvonulás napja előtti szombaton „dekorációnak nyoma sem volt.” A jelentés hangsúlyozta, hogy „meg kell nézni, … mi van itt, mert ezt tüntetőleg csinálták, … a felszabadulás előtt minden megmozdulás alkalmával zászlódíszben volt a város.”

A felvonulók hangulatának megítélése igen változó volt. A megye települései közül Esztergomban sikerült legjobban a felvonulás, ahol 10-11 000 főre becsülték a résztvevők számát, akik között egy pap is feltűnt. Az ünnepségen énekkar is szerepelt, melyet „Mindszenty régi karnagya vezényelt”.

Tatabányán a felvonulók számához képest (18-20 ezer fő, köztük sok nő) nem volt megfelelő a „hangulat”, de „lelkesedésben különösen az ifjúság tűnt ki”.

Lábatlanon „az egész társaság … álmos, csüggedt … volt, akik alig várták, hogy vége legyen a gyűlésnek”, míg Nagyigmándon „még a cigányok is pártmunkában muzsikáltak.” Piszkén is vegyes volt a kép: „ahol az asszonyok mentek, ott élénk volt a menet, ahol a pártvezetőség ment, ott olyan volt, mint a gyászmenet.” A nyergesújfalui menetben a nők voltak „különösen hangulatosak.” Sárisápon a tömeg az Internacionálét is „elzümmögte.”

Abban sem alakult ki közmegegyezés, hogy szükség van-e szónoklatokra? Magyarné elvtársnő Környebányán fél órán át, míg Soós Sándor Tokodon háromnegyed óráig beszélt. Bana községben a párttitkár „még olvasni is alig tudta” beszédét. Csépen és Kisbéren a jelentés szerint a kisgazdapárt helyi tagjai beszéltek. Mondanivalójukat éljenzéssel fogadta az „elég forradalmi” csépi lakosság, és a kisbéri szónok is „elég jól beszélt ahhoz képest, hogy kisgazda.” Ugyanakkor tanulságképpen az is elhangzott, hogy „május elsején nem szabad beszélni.” Viszont „a tatai elvtársak szerint nagyon hiányzott az ünnepi beszéd.”

A kiküldöttek itt-ott szóba elegyedtek a helyiekkel is. Bábolnán Harasta Katalin megyei nőfelelős elbeszélgetve a „parasztokkal”, hallott egy „kulákról”, „aki minden áron azt akarja, hogy lássák, hogy ő a Népfrontra szavaz.” Csolnokon „az egyik sváb ember azt mondta, hogy a Népfrontra fog szavazni, mert nem akar marmarádét (Így! – K. L.) enni.” A jelentéstévő szerint az ilyen kijelentéseknek a jól működő „suttogó propaganda” az oka.

A jelentés szerint csak Tokodon történt atrocitás, ugyanis az altárói és az üveggyári felvonulók olyannyira „lelkesek” voltak, hogy bevonultak a település központjába „és mindenféle reakciósnak elmondták a községet.”

Az értekezlet résztvevői külön is megemlítették a (felekezetileg nem részletezett) „papok” jelenlétét (Csolnok, Ete, Sárisáp) a felvonulásokon. Csolnokon „együtt tapsolt a tömeggel, amikor Rákosi és Sztálin elvtársat említették”, míg Ete községben „a pap méltatta az orosz hősök érdemeit.”.

A napirendi pont vége felé a beszélgetés elkanyarodott a két héttel később megrendezendő választások előkészítésének irányába, különösen tekintettel a papság „felhasználásának” módozataira.

Felvonulás Esztergomban (1949)

Képek:

1949. május elseje Esztergomban.

HU MNL KEML XXXV. 41. A. 39. őrzési egység

HU MNL KEML XXXV. 41. A. 232. őrzési egység

Jegyzőkönyv: HU MNL KEML XXXV. 32. 15. őrzési egység 3-10. lap. 1949. május 2.

Írta: Kládek László, levéltáros és tanácsos