A KISKUNFÉLEGYHÁZI PETŐFI-EMLÉKTÁBLA FELÁLLÍTÁSÁRÓL

Képeslap a kiskunfélegyházi Petőfi-házról és a Petőfi-emléktábláról

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukását követő Haynau-féle megtorlást a neoabszolutista önkényuralom, a Bach-korszak váltotta fel. A rendszer bukása után, 1860-ban politikai enyhülés következett be (engedélyeztek pl. egy március 15-i megemlékezést), tehát Magyarországon egy rövid ideig remény volt az alkotmányos rendszer visszaállítására. Erre az időszakra tehető, hogy a szabadságharc után külföldre kényszerültek közül többen hazatérhettek. Így 1860-ban kapott amnesztiát Reményi Ede is, aki Görgey Artúr tábornok segédtisztjeként, kedvenc hegedűseként 1849 után kénytelen volt emigrációban élni.

Reményi Ede (1828–1898)
(A kép forrása: Internet https://hu.wikipedia.org/wiki/Reményi_Ede_(hegedűművész).
A letöltés dátuma: 2018. január 4.)

Időközben Európában és Amerikában is páratlan zenei karriert futott be. 1860-as hazatérése után másfél évtizeden keresztül központi szereplője lett a magyar zenei és közművelődési életnek, gyűjtést kezdeményezett egy Budapesten felállítandó Petőfi-szoborra. A felállítandó szobor javára országos koncertkörutat szervezett, melynek során eljutott Kiskunfélegyházára is, ahol 1860. november 18-án tartott hangversenyt. Az eseményről az akkori egyik országos sajtó, a Vasárnapi Újság is beszámolt.[1] „Jött a híre, hogy Reményi Ede úr hozzánk is eljövend és a szépművészet után sóvárgó kebleket örömérzet rezgé át. [November] 17-én este a várt vendég Mr. Beale és Kecskeméthy István társaságában megjelent. 18-án a nemzeti zászlókkal dísztett városházi tágas teremben – daczára a kedvezőtlen időnek és a némelyek által sokallott belépti díjnak – a közönség szép számmal gyűlt egybe. A varázshangok mindenkit elragadtak. Áhítattal hallgattuk a »Repülj fecském«, »Ezt a kerek erdőt« [kezdetű dalokat] s több remek darabot, ezek közt a »Szózat«-ot. Csak a roppant tapsvihar emlékeztetett időnként, hogy Félegyházán vagyunk. Közben-közben Keserű-Bérczy Ilka asszony és Kecskeméthy István úr lelkesítő szavalataik gyönyörködtették a hallgatókat. […]”

A cikk szerint a városháza tágas termében megtartott hangverseny után a helyi olvasóegylet, más néven Társalgó Egylet vagy Kaszinó helyiségében lakomát rendeztek a művész tiszteletére.

Képeslap a régi félegyházi városházáról

Képeslap a Társalgó Egylet (Kaszinó) által használt épületről

Reményi itt indítványozta, hogy – mivel Petőfi kisdedkori éveit Félegyházán töltötte – az általa lakott házat márvány emléktáblával jelöljék meg. A költségekhez a maga részéről 25 forinttal járult hozzá, a jelenlévők pedig 85 Ft 50 krajcárt adtak össze erre a célra. Reményi vállalta továbbá, hogy Pesten elkészítteti a márványtáblát, melynek felirata az első elképzelések szerint ez lett volna: „Petőfi Sándor itt kezdett beszélni”. Reményit az olvasóegylet tiszteletbeli tagjává avatták, a városi tanács pedig 1860. november 23-án a város polgárává fogadta[2], így díszpolgáraink sorában őt tekintjük a legelsőnek.[3]

A félegyházi városi tanács határozata arról, hogy polgárai közé felveszi Reményi Edét
(MNL BKML V. 142. a. 1860. november 23. 264. határozat)

1860-ban már lezajlott a Petőfi-szülőhely vita első fordulója, Kiskőrös a keresztelési anyakönyvvel magának vindikálta a szülőváros titulusát. Félegyháza ezért az itteni házat a gyermekkor színhelyeként akarta megjelölni, hangsúlyozva a tényt, hogy ez a város volt Petőfi eszmélésének, az anyanyelvvel való ismerkedésének első helyszíne.

A tábla 1861 tavaszára el is készült Gerenday Antal pesti műhelyében, s hamarosan le is szállították rendeltetési helyére, Félegyházára.[4] Szabó Sándor házában, a mai nevén Petőfi-házként ismert épületben tárolták a táblát kibontatlanul felavatásáig, amire viszont még várni kellett, mert az 1860-as politikai enyhülés csupán múlandó rövid időszaknak bizonyult, a Schmerling-provizórium időszaka továbbra sem tette lehetővé, hogy az emléktábla leleplezési ünnepsége megtörténjen. Ebben az 1867-es kiegyezés hozott fordulatot. Ettől kezdve azonban már gyorsan peregtek az események. 1867. július 27-én Reményi nyílt levelet küldött a félegyházi kaszinónak[5], emlékeztetve a még 1860-ban tett indítványára, „hogy azon ház, melyben nemzetünk halhatatlan költője, Petőfi Sándor mint csecsemő élt s az édes magyar szót először ejté ki, emléktáblával örökítessék meg”, s kérte a kaszinót, hogy hozzon határozatot az ünnepség megszervezéséről.

Reményi Ede 1867. július 27-én kelt nyílt levele a félegyházi Kaszinó tagjaihoz
(MNL BKML V. 143. b. L.35.F.1.Cs.13.Sz.23)

Reményi javaslatai az ünnepséggel kapcsolatban
(MNL BKML V. 143. b. L.35.F.1.Cs.13.Sz.23)

Ugyanakkor Reményi három javaslatot is tett: az első az ünnepség időpontjára vonatkozott. A gazdasági munkákra, szüretre való tekintettel, illetve az ő tervezett külföldi útjait figyelembe véve, egy szeptember végi, október eleji dátumot tartott észszerűnek. Második javaslata az ünnepség programját érintette. Ajánlotta, hogy a rendezvényt egészítse ki egy műkedvelői előadás, amelyhez maga és tanítványa nevében hangverseny tartását ígérte. Harmadszor pedig az emléktábla pontos helyére tett javaslatot. Az emléktábla „Szabó Sándor háza külfalába az egymástól legtávolabb álló ablakok közé aránylagos messzeségre a földtől és a háztetőtől beillesztessék és szépen bevakoltassék, de úgy, hogy a tábla az ünnepély napjáig mégis valamiképp vászonnal vagy gyékénnyel födve maradjon.”[6]

A Társalgó Egylet a városi tanács elé terjesztette Reményi indítványát, amelyet a képviselők 1867. szeptember 2-án meg is tárgyaltak.[7]

Kivonat az 1867. szeptember 2-i tanácsülési jegyzőkönyvből
(MNL BKML V. 143. b. L.35.F.1.Cs.13.Sz.23)

A testület nemcsak erkölcsi, hanem anyagi támogatást is ígért. A képviselőtestület és a Társalgó Egylet kebeléből egy 10-10 fős tagú bizottságot jelöltek ki. Ezen bizottság látta el a táblaavatási ünnepséggel kapcsolatos szervezési feladatokat.[8] Elsőként döntöttek az ünnepély időpontjáról. Tekintetbe vették Reményi kérését, aki minden elfoglaltsága és már elvállalt kötelezettsége mellett is részt akart venni, sőt tevékenyen közre akart működni a félegyházi ünnepségen, valamint azt a nyomós érvet sem hagyhatták figyelmen kívül, hogy egyedül vasárnapi napon tud a város népessége is jelentős számban jelen lenni a rendezvényen, így október 13-át, vasárnapot jelölték ki a tábla leleplezésének napjául. Szintén ezen bizottság feladata volt a meghívandók listájának összeállítása is. Meghívták gróf Ráday Gedeont, a Jászkun Hármas Kerület főkapitányát, a Jászkun Hármas Kerület, valamint a szomszéd községek, városok: Majsa, Halas, Szeged, Csongrád, Alpár, Kecskemét népét. Meghívót küldtek továbbá a Magyar Tudományos Akadémia („Magyar Tudós Társaság”), a Kisfaludy Társaság és az Országos Honvéd Egylet elnöke részére. A költő kortársai közül meghívót kapott Arany János, Jókai Mór, Szász Károly, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Pálffy Albert, a költő testvére, István és a költő fia, Petőfi Zoltán is. Természetesen nem hagyták ki az országos sajtót sem, számítottak többek között a Hon, a Pesti Napló, a Vasárnapi Újság és a Fővárosi Lapok tudósítóira is.

Döntöttek az ünnepély menetéről, műsorszámairól is, valamint arról, hogy szükséges gondoskodni egy, az ünnepély színvonalának emeléséhez szükséges Petőfi-mellszoborról is, melynek beszerzésére a Társalgó Egyletet kérték fel.

Az emléktábla felavatási ünnepélyének tényleges lefolyásáról Pásztor Ferenc kiadványa alapján tájékozódhatunk.[9]

Pásztor Ferenc (1841–1898)
(A kép forrása: Kiskunfélegyháza díszpolgárai.
Szerk.: Kapus Béláné. Kiskunfélegyháza, 2017. 152.)

Pásztor Ferenc 1841-ben Félegyházán született, korán kialakult benne az elköteleződés a költő emlékének ápolása iránt. 1860-tól tanítóként dolgozott szülővárosában, mellette versírással is foglalkozott, illetve aktívan kutatott hiteles bizonyítékok után, hogy Petőfi tényleges szülőhelye Kiskunfélegyháza. Később elsodorta az élet szülővárosából, Jászberényben és Szolnokon élt, újságíróként, ügyvédként dolgozott 1898-ban bekövetkezett haláláig. [10] 1867-ben az emléktábla-ünnepséget szervező bizottmány felkérésére elkészítette emlékiratát az ünnepségre vonatkozóan, illetve írt egy költeményt is az ünnepre.[11]

Pásztor Ferenc verse
(Emlékirat Petőfi Sándor emléktáblájának 1867-dik évi október hó 13-ikán Félegyházán történt leleplezési ünnepélyéről.
A bizottmány megbízása folytán szerkeszté: Pásztor Ferenc. Szegeden nyomatott Burger Zsigmondnál 1868. 22–23.)

A Pásztor Ferenc által kiadott füzet a legrészletesebb és leghitelesebb korabeli beszámoló az ünnepélyről.

Pásztor Ferenc füzetének címlapja
(Emlékirat… Szerk.: Pásztor Ferenc. 1868.)

Szintén Pásztor Ferenc közölt írást a Vasárnapi Újságban Petőfi gyermekkori lakhelyéről, ebben a lapban jelent meg a Petőfi-ház és az emléktábla legelső képi ábrázolása is.[12]

Petőfi gyermekkori lakóházának rajza
(Vasárnapi Újság 1867. október 13.)

Érdemes idézni Pásztor Ferenc eme írását:

„Hol született Petőfi, e sokat vitatott s már nagy valószínűséggel, bár még nem teljes bizonyossággal eldöntött kérdést nem szándékom itt újra fölvenni. Annyi bizonyos, hogyha nem Félegyházán látta is meg a legnépszerűbb magyar költő a napvilágot, s ha e szerint saját szavai: »Ez a város születésem helye…« némi túlzást foglalnak is magokban, de már csecsemő korában itt laktak szülei, itt lett ő járó, gügyögő, beszélő gyermek, itt töltötte élete legelső éveit. E kőfalak, melyeket képünk teljes hűséggel ábrázol, nem állottak még akkor; s némi fictio[13] van abban, hogy e házban élte volna gyermekéveit a költő. A tábla is azt mondja: »Itt«. Egy kis rozzant, nádfödelű épület állt akkor (negyvennégy éve!) e helyen; annak falai, egy részben ugyan még ma is megvannak az épület azon részében, mely az udvarra nyúlik. Akkortájban, hogy Petrovics István, a komoly természetű mészáros, a költő édesapja, Félegyházára jött lakni, e ház Bánhidy Gáspár tulajdona volt,[14] ki azonban másik házában lakván, emez lakatlanul állott, míg Wagner József, Petrovics benső barátja, ki nem bérelte a Félegyházára költöző Petrovics család részére, mely aztán 1827-dik évi mindszent hóig csendes megelégedésben s meglehetős anyagi állapotban élt benne. Még ma is sokan emlegetik az alacsony termetű, köpcös, pirospozsgás mészárost, kinek kitűnő lovai s bikafogó kutyái voltak; ma is emlékeznek a magas termetű, szikár s gyönge alkotású nőre, kinek minden öröme Sándor fiában volt; ma is emlékeznek a barnás bőrű, »pendelyes« vagy szoknyás, nyurga kis fiúra, ki a szomszédokat összejárván, egy helyen vajas kenyeret, más helyen pedig piros almát nyomtak kezébe.

De ki gondolta volna akkor, hogy e fiú a magyar nemzet legnagyobb lantos költőjéül van kiszemelve a múzsák által? Ki gondolhatta volna el a kis fiúról, aki apjához a mészárszékbe ballagván, az utcákon pajzánkodott, hogy egykor neve a világirodalom bámulatát magára vonja? A világ rendesen csak a magas származású fiúkat szereti ismerni s bámulni; a szegény mészáros-fiút csak környezete ismerte s pajtásai, kikkel a templom mögötti kis épület előtt az utcai porban űzte az élet legkedvesebb foglalkozását, gyermekjátékait.

Még ma is él egy jeles emberré nőtt pajtása körünkben[15], ki beszéli, hogy az ő nagyapja készíté a »fűzfasípokat« s a »szilaj, nádparipákat«, melyeken az akkoriban a piacon levő kúthoz lovagoltak itatni. Ott azután, mint gyermekek közt szokás, össze-összekaptak, le-leszálltak a lóról s egymáson verték szét a szilaj nádparipákat; ekkor aztán mindketten hazamentek pityeregve, másnap azonban a jó öregapó megint fölruházta őket nádlóval, s ők ismét a régi jó cimborák lettek. Nem puszta költői képzelet hát költőnk Szülőföldemen című s Félegyházán írt költeményének e szaka:

»Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,

Lovagolok, fűzfasípot fújva,

Lovagolok szilaj nádparipán,

Vályúhoz mék, lovam inni kíván;

Megitatom: gyí lovam, gyí betyár

Cserebogár, sárga cserebogár!«

Még élő emberek beszélik, kik a Petrovics családot közelebbről ismerték, hogy a »Sándor gyerek« igen dacos volt, ha megharagították; s dacosságát – egy pár mogorva szó által – csakis apja tudta lehűteni, kitől Sándor igen tartott. Voltak azonban jelesb tulajdonai[16] is. Phrim József vágólegényük beszélte, hogy ő 1827-dik évben levén náluk, Sándor az asztalnál rendesen ő mellette evett, s mint gyermeknek, elmés ötletei, kérdései s feleletei voltak; de apja csakhamar rendre utasítá, ha az asztalnál beszélgetni kezdett. Egykor azonban – beszélé nevezett – az öreg Petrovicsnak nevenapja levén, a kis Sándor köszöntőverset mondott tiszteletére, s midőn elvégzé a dikciót[17], apja szemeiben könnyek csillogtak. Ma is élő sebészünk, Sallay László volt az, aki Sándort, mint benevolus auditort[18] a katolikus elemi iskolába vezetgeté s az írás és olvasás első elemeire, a pontok és vonalak elhelyezésére oktatgatá. Az ő állítása szerint Sándor virgonc, eleven természettel s élénk fölfogással bírt. Még valamit a házról: 1827-ik év utóján Szabadszállásra költözött a Petrovics család, s a Bánhidy-féle ház, melyben laktak, tulajdonosától elpöröltetvén, több hódmezővásárhelyi rokonok tulajdonává vált; s ezektől vette meg az akkori kiskun kerületi kapitány, b. e.[19] Szabó József úr, fia, Szabó Sándor, az 1848-as derék követünk részére, ki azt ily szerény, de vonzó kinézésűvé alakította át, s kinek máig is tulajdona.

S míg az idő haladott fölöttünk, egy reggel csak arra ébredt a magyar nemzet, hogy Petrovics István, egykori félegyházi mészáros fia, Sándor – no »az a kis vézna, virgonc gyerek« – hazánk legnagyobb költője. 1861-ben művész hazánkfia, Reményi körutat tevén, Félegyházán is megfordult s hangversenyt adott, mely után a tiszteletére rendezett társalgóegyleti estélyen indítványozá: »hogy azon ház, melyben nagy Petőfink mint csecsemő élt s melyben az édes honi szót először ejték ki ajkai, egy márványlappal jelöltessék.« S az e célra begyűlt kis összeg a művész áldozatkészsége folytán 110 ft. 50 krajcárra egészíttetvén ki, az emléktáblát – melyre »Itt élte gyermekéveit Petőfi Sándor. A nagy költő emlékének tisztelői. 1861-ben« van vésve – Gerenday úr csakhamar elkészíté s rendeltetése helyére, Szabó Sándor úr házához le is szállítá. De a mostoha politikai viszonyok miatt csak most jött el ideje, hogy az emléktábla rendeltetési helyére illesztethessék; s mint képünkön látható, a ház homlokzatán a két középső ablak közé van illesztve, és leleplezése f. hó 13-án, tehát a mai napon, meg is történik. A nemzet, korán elvesztett nagy költője ez igénytelen emlékét, míg az az idővel dacolni bír, mindig kegyelettel tekintendi.”

Pásztor Ferenc emlékirata nyomán tudjuk, hogy a vendégek egy része már szombaton megérkezett[20], míg az ünnepély napján a déli vonat hozta Perczel Mór ’48-as tábornokot és több jeles személyiséget.[21] Perczelt, aki ebben az évben tért vissza az emigrációból, a pályaudvaron roppant embertömeg várta és éljenezte. Irodalmi nagyjaink közül azonban kevesen jöttek el. Arany János mint a Magyar Tudományos Akadémia titkára október 7-én kelt levelében – bár tolmácsolta az intézmény elismerését[22] – jelezte, hogy az Akadémia csupán két költőt, Gyulai Pált és Szász Károlyt fogja delegálni.

Arany János levele az ünnepséggel kapcsolatban
(MNL BKML V. 143. b. L.35.F.1.Cs.13.Sz.57. 557/1867)

Rajtuk kívül a honi irodalom jeleseit Szabados János, Losonczy László, Dux Adolf és Maszák Hugó képviselte.[23] A tömeg azonban hiába kereste Aranyt, Jókait és a költő fiát, Petőfi Zoltánt.

Az időjárás kedvezett az ünnepélynek. A korábbi napok esőzései megtisztították a levegőt és elverték a port.[24] Az ünneplő tömeg zászlókkal, zeneszó és mozsárágyú-durrogás kíséretében délután egy órakor indult az akkori városházától a mai Petőfi-házhoz. Az Ótemplom mögé érve a menet megállapodott és „helyet foglalt az egyszerű, de ízléssel díszített kis téren, mely az ünnepély színhelye volt.”[25] A ház előtt elöl, ülőhelyeken foglalt helyet a „míveltebb osztály, mögöttük ezrek állottak.” A falba illesztett emléktáblát zöld koszorúval vették körbe, alatta díszes emelvényen Kugler Ferenc szobrász alkotása, egy Petőfi-mellszobor állt.[26]

Petőfi mellszobra a Petőfi-ház udvarán
(Fotó: Tarjányi József)

Balról emelvényt készítettek a szónokok számára, jobbról pedig a küldöttségek kaptak helyet. Középen, a szobor mellett 14 fiatal, fehérruhás, babérkoszorút tartó lány jelképezte az örök ifjúságot.[27] A kézművesek dalárdája a Szózat éneklésével nyitotta meg az ünnepélyt. Ezt követően Fazekas Alajos félegyházi ügyvéd, Petőfi egykori játszótársa tartott emlékbeszédet. Az ott elhangzott szöveg, mely nem kívánt sem a szülőhely-vitában állást foglalni, sem Petőfi irodalmi érdemeit méltatni, érdemes a közlésre.[28]

„Tisztelt honfitársak és honleányok!

Most, midőn ez ünnepélyes alkalommal a nemzet dicső dalnokáról, Petőfi Sándorról vagyok szerencsés néhány igénytelen szót mondani, kijelentem, miképp ezt nem azért teszem, mintha műveiről bátorkodnám szólani, mert ahhoz az enyémnél nagyobb tudomány, sem hogy érdemeiről szóljak, mert ahhoz méltóbb ajak illik, mint az enyim;[29] egyetlen egy ok van, melynek alapján jogosítva hiszem magam ezen helyet néhány pillanatra elfoglalni, s ez az, hogy »játszótársa voltam«, mindkettőnket az 1823. év hoza létre, e kor gyermekei azok, kikről a költő e városban énekelte 1848-ban:

»Hol vagytok ti régi játszótársak?

Közületek csak egyet is lássak.«

Itt e térség az, hol együtt nyargalásztunk szilaj nádparipán, fűzfasípot fújva, e hely az, melyről a dalnok énekel, midőn mondja :

»Hova szívem, lelkem mindig mindenhonnan

Vissza-vissza vágyott,

Újra láttam végre születésem földjét,

A szép Kis-Kunságot.«

Tisztelt honfitársak! Hogy a nagy dalnok, Petőfi Sándor hol született, itt-e, vagy Kis-Kőrősön, még mindig vita tárgya, az eltérő nézetű polémiák mezején e tekintetben még most is táboroz a harc. Sajátságos! Csak 44 éve, hogy született, s még alig tölté be a 25. ifjú évet, eltűnt ismeretlenül, a sír látta magába esni a megsiratatlanságot[30], s mégis

»Smyrna, Rhodos, Colophon, Salamis, Chyos, Argos, Athenae,

Certant de patria grandis Homere! tua.«[31]

Egyet tudunk csak teljes bizonyossággal, azt, hogy Petőfi Sándor e házban tölté gyermekéveit, ennek ünnepélyes megjelölése adott alkalmat itteni összejövetelünkre, s ez képezi ünnepélyünk tárgyát.[32]

Tisztelt honfitársak! Minden nemzet dicséretes szokása az, hogy nagy embereinek emlékét megjelöli, részint azért, hogy irányukban a kegyelet adóját lerója, részint intő jel[ül] és buzdító figyelmeztetésül a jövő nemzedék számára; mi, kik jelen alkalommal itt összesereglénk, hasonló adóját rójuk le a kegyeletnek.

E házban tölte Petőfi Sándor gyermek éveit, tehát e házat ez okból a jövő számára egy emléktáblával jelöltük meg, melynek ünnepies leleplezése mostani teendőnk. A költő maga[33] már a halhatatlanságé, az égiek közt issza[34] a dicsőség bájitalát, melyet lantjával és kardjával e földön a sorstól vívott ki, nekünk emléke maradt, leplezzétek le férfiak! A hódolat tegyen szobrára érdemlett koszorút, hogy így feledhetetlen emléke, adja Isten, örökre szíveinkben maradhasson.”

Mondandója végén lehullt az emléktábláról a lepel, a fiatal lányok pedig koszorúval borították be a költő mellszobrát. Utána Szász Károly olvasta fel erre az alkalomra írt költeményét.

Szász Károly verse
(Emlékirat… Szerk.: Pásztor Ferenc. 1868. 14–16.)

Szavalata után Reményi Ede lépett a szónoki emelvényre, aki az emléktábla keletkezés-történetéről és az általa kezdeményezett pesti Petőfi-szoborra való gyűjtésről beszélt.[35]

„Tisztelt polgártársak!

Aki ismeri mai ünnepélyünk[36] keletkezési történetét, az érteni fogja, hogy csekély személyem is felszólal. Jövő hó 18-án lesz immár 7 éve, midőn e városban megjelenvén, a legnagyobb szívélyességgel fogadtatám. Lelkem kétszeresen örvendett látni Petőfi gyermekkori barátait, s mi természetesebb, mint hogy a kaszinó bankettjén a most előttünk leleplezett emléktáblát indítványoztam, mely az utókor előtt jelezné, a feledéstől megóvná a most még mindenkitől ismert házat, melyben világhírű költőnk, mint csecsemő, először ejté ki az édes magyar szót.

Néhány perc alatt együtt volt a szükséges összeg, s pár hónapra rá az emléktábla is készen; de a politikai viszonyok akkor már kedvezőtlenek valának arra, hogy ünnepeljünk. A beállott hosszú időközt engedje meg a tisztelt közönség egy rokontárgy elmondásával kitöltenem.

A Petőfi-emléktáblával csaknem egy időben fogamzott meg bennem a Petőfi-szobor eszméje is. Nem volt nyugodalmam, elgondolva, miképp fővárosunk, Pest, hol a lánglelkű költő legtovább működött, még nem bír semmi nyilvános emlékkel, mely a hazafit lelkesítse, az idegent pedig akaratlanul is figyelmeztesse arra, hogy ki volt az új politikai életre ébredt magyar nép legnagyobb költője. Itt-ott ugyan történt már előbb is apró adakozás bizonyos határozatlan Petőfi-emlékre, de le nem küzdheté bennem azon félelmet, hogy a kezdet és utóbb a kivitel nem lesz kielégítő, mint – sajnos – hazánkban már sokszor megtörtént. Mert ugyan tapasztalásból tudtam, hogy a nemzet kebelében minden honi szépre és jóra él az áldozatkészség szikrája, mely szikrát lángra lobbantani könnyű; de nem oly könnyű az akadályok ellenében fenntartani; hogy képes szóval éljek: megmenteni a vízártól, mely – mint

annyi szomorú példa bizonyítja – a lelkesedés lobogó tüzét is gyakran elfojtotta. Én tehát igenis számot vetettem magammal, midőn Félegyházáról Kis-Kun-Halasra utazván, onnan 1860. nov. 20-án felszólítást intéztem a nemzethez, hogy adakozzék egy Petőfi-szoborra, melyet fővárosunk valamelyik nyilvános terén ércből emeljünk. Ily felszólítást – úgy hiszem – a haza bármelyik ismert fia egyenlő joggal tehetett; nálam azonban még két különös ok is szolgált fellépésem elhatározására. Először, mert tudtam és tudom, hogy a művészet és irodalom, mint elválhatatlan édes testvérek, mindenben egymás támogatására utalván; és másodszor főleg azon körülménynél fogva, mert pályámon a közvetlen hatás által személyesen is sokat reméltem tehetni. S hogy számításomban nem csalódtam, megmutatá az eredmény. Ám erről részletes közlést tenni nem ez ünnepélyes alkalomra való; de azt mégis kijelenthetem, hogy az akadályok dacára, mik a letelt kétszeresen mostoha évek alatt minden hazai ügy és így ez elé is tornyosultak, ma már mégis a Petőfi-szoborra közel 15,000 forinttal rendelkezünk; s így azt hiszem, napról-napra kevesbedik azon kétkedők száma, kik elérhetetlennek tarták az eleve kitűzött 30,000 forintot. A Petőfi-szoborhoz meglevő pénzek legnagyobb része kamatokkal mintegy 12,000 forint, általam – nyilvános számadás és felelősség mellett – a pesti első takarékpénztárba berakva kamatozik; kisebb része pedig, mintegy 3000 forint, mások által van kezelve. Ám amit a provisorius[37] kormány visszatartott, azt mostani alkotmányos belügyminisztériumunktól, folyamodásomra, megnyertem, t. i. a végintézkedés jogát. E szerint közelebb Pesten egyesíteni fogjuk a tőkéket, s tanácskozni a mód felett, hogy a még hiányzó összeg legkönnyebben miként szerezhető meg. Mindenesetre irányadó kell, hogy legyen lépéseinkben ezentúl is: kerülni minden elhamarkodást, semmit a jó ízlés, a nemzeti becsület és művészetünk rovására nem tenni.

És most visszatérek beszédem kezdetére, mely ez ünnepély tárgyának volt szentelve. Ha elgondoljuk, hogy magában véve egy kis emléktábla leleplezése országos eseménynek nem tekinthető, s arra mégis e haza több részéből ily szép számmal jelentek meg; Tudományos Akadémiánk s a Kisfaludy Társaság pedig képviselőket küldtek, nem válik-e ezáltal mindenikünk szemében ez ünnepély rendkívüli fontossá?

Igenis, uraim, itt nem pusztán egy igénytelen emléktábla megszemlélése, hanem az elv diadala jön számításba; a költészet érvényét ünnepeljük itt, s látjuk hatását, melyet az a művelt népekre mindenhol gyakorol. Ily fellépések által a nemzet elhunyt fiaiban önmagát tiszteli meg, önmagát halhatatlanítja! S most még egyet. E város minden lelkes lakójának, különösen pedig a kaszinói egyletnek, nem különben az áldozatkész városi hatóságnak és azon bizottmányi tagoknak, kik fáradhatatlan buzgalmuk által a mai ünnepélyt létrehozták, úgy hiszem, mindnyájunk érzelmeit tolmácsolom, midőn forró köszönetet szavazok. Éljen köztünk Petőfi emlékezete!”

Ezt követően a dalárda Petőfi „Szülőföldemen” c. megzenésített versét adta elő.[38] Utána Szabados János, a Szegedi Híradó főszerkesztője szavalta el költeményét.

Szabados János verse
(Emlékirat… Szerk.: Pásztor Ferenc. 1868. 19–21.)

Végezetül Losonczy László költő mondta el Petőfi szelleméhez írt ódáját.[39] A Himnusz eléneklésével a táblánál rendezett ünnepség véget ért. A tömeg visszavonult a városházához, ahol délután 3 órakor kezdetét vette a díszebéd. A lakoma végén két üzenet érkezett a távolból a költő emlékének tiszteletére. Az egyik a Nemzeti Színház művészeinek üdvözlő távirata volt, a másik üzenetet Egerből hozták, ahonnan Petőfi egyik tisztelője, Joó János, egy akó vörösbort küldött az ünnepre.[40] Este 7 órakor a vendéglő nagytermében bemutatták Keserű-Bérczi Ilona: Petőfi emlékezete című három felvonásos színművét.

A félegyházi Nagyvendégfogadó, más néven a Duttyán
(MNL BKML XV. 5. b. É/1/21/3/1)

Utána Reményi Ede és tanítványa adtak hangversenyt, majd Füredi Mihály megzenésített Petőfi-költeményekkel lépett fel. 10 órakor bál kezdődött a városháza nagytermében, ahol a nagyszámú vidéki és helybeli vendégség reggelig táncolt. A Hattyú vendéglőben a nép számára rendeztek mulatságot. A műkedvelői előadás és a hangverseny bevételét az országos Petőfi-emlékszoborra ajánlotta fel a város, a bál jövedelméből pedig az ünnepség költségeit fedezték. 

Az ünnepély utóéletéhez tartozik, hogy Reményi október 15-én azzal fordult írásban a városi tanácshoz, hogy a Petőfi-ház előtti térséget nevezzék el Petőfi térnek.[41]

Reményi Ede kérvénye a Petőfi tér elnevezésével kapcsolatban
(MNL BKML V. 143. b. L.35.F.1.Cs.13.Sz.98. 655/1867)

Az elöljáróság teljesítette is a kérést, 1901-ben azonban az egész utcát átkeresztelték Aranykéz utcáról Petőfi utcára, így a Petőfi tér elnevezés elvesztette jelentőségét. Később, az egész alakos Petőfi-szobor felállítása után kapta az a tér ezt az elnevezést.[42]

Fontos hangsúlyozni, hogy a kortársak szemében az 1867-es kiskunfélegyházi emléktábla-állítás országos nemzeti ünnepnek, az első, országra szóló, nyilvános és nagyszabású Petőfi-megemlékezésnek számított. A város lakossága ezt a tényt számon is tartotta, a helyi Petőfi-kultusz kibontakozásának ez egy sarkalatos pontja. 1899. július 31-én, Petőfi Sándor halálának 50. évfordulóján a Petőfi-ház és az emléktábla köré szerveződött a városi ünnepség,[43] a Vasárnapi Újság még képet is közölt a megemlékezésről.

Emléktábla a félegyházi Petőfi-házon
(Vasárnapi Újság, 1899. augusztus 6. 538.)

A tábla felállításának 100. évfordulóján, 1967-ben nagyszabású ünnepélyt rendeztek, ennek kapcsán jelent meg Balogh Ödön tollából egy, az emléktábla történetét feldolgozó írás a Petőfi Népe újság hasábjain[44], illetve két kéziratban fennmaradt tanulmány is.[45]

Balogh Ödön cikke a Petőfi Népe 1967. október 8-i számában

A jubileum kapcsán Fekete János helytörténész és Mezősi Károly tanár, muzeológus is cikkezett a helyi újságban.[46] Az emléktábla állítása, illetve történetének feltárása, valamint a Petőfi-kultusz ápolása így összeköti több díszpolgárunkat is: kezdve magán Petőfi Sándoron, folytatva Reményi Edén és Pásztor Ferencen, végezve pedig Mezősi Károlyon és Fekete Jánoson.

Ünnepi beszéd és koszorúzás a Petőfi-emléktáblánál 1998. december 31-én és 1999. december 31-én
(MNL BKML XV. 5. b. 1998/28/1/1-5, 1999/20/1/1-10)

Hogy az emléktábla napjainkban is a helyi Petőfi-kultusz egyik jelentős emlékezőhelye, bizonyítja egyrészt a 2017. október 27-i „Petőfi – a halhatatlan dalnok” című, a Petőfi-emléktábla és a Petőfi-szobor történetét felidéző rendezvény is, másrészt az, hogy minden év utolsó napján, a költő születésére emlékezve a város vezetői és civil szervezetek koszorút helyeznek el az emléktáblánál.

Képeslapok a félegyházi Petőfi-szoborról és a Petőfi-házról

Képeslap a félegyházi Petőfi-házról

Képeslap a félegyházi Petőfi-házról