I. Vihart kavaró történészpalánta

1868 májusának elején új lap indult Nagyváradon. A Nagyváradi Lapok című újsággal a Deák-párt teremtette meg a maga Bihar megyei fórumát. A hetente kétszer megjelenő újság fiatal szerkesztője, Sipos Árpád ügyvéd igyekezett érdekessé tenni lapját. Az első számokban felhívást tett közé Bihar vármegye történetének megírására. Ilyen témájú összefoglalás korábban nem született s ez volt az az időszak, amikor a múlt hirtelen sokak számára érdekessé vált. A „vonal alatt”, azaz a lapok tárca rovatában a sikerült novellákhoz hasonló érdeklődésre számíthattak a történeti tárgyú írások. – Mellesleg nem is lehetett rossz világ, amikor ilyesmivel fogták az előfizetőt…

Kevés idő múltán beállított a szerkesztőségbe egy alacsony, vékony fiú egy kéziratcsomóval, s elmondta, hogy egy úr, aki nem akarja magát felfedni, megkérte, hozza el a paksamétát a szerkesztőhöz. Sipos Árpád elolvasta a szöveget, a remélt megyetörténet első része volt benne. A Nagyváradi Lapok redaktora nem is sejtette, hogy „kollégáját” tisztelheti a postás szerepére vállalkozó, Márki Sándor néven bemutatkozó 14 éves fiúban. Mert bizony már három évvel korábban napvilágot látott egy Magyar Ember Barátja című „népies hetilap”, amelynek címlapján az állt: „szerkeszti és kiadja Márki Sándor”. A szegedi Klebelsberg Könyvtárban végig is lehet lapozni.

Márki Sándor gyerekkori kéziratos újságja

Az íráshoz, a szerkesztéshez különös módon vonzódó sarkadi fiú az Almásy-uradalom tiszttartójának hatodik gyermeke volt. A gazdatiszti házakból nagyon sok magasra ívelő karrier indult el, a sarkadi tiszttartói lak pedig a kimondottan figyelemre méltó fészkek közé tartozott. Lakója, Márki János egy kecskeméti lakatos műhelyből indulva a szó szoros értelmében csak a maga tehetségének és szorgalmának köszönhetően lett a nagy kiterjedésű Almásy-uradalom gazdálkodásának irányítója. A jó szerencse is rámosolygott, tíz gyermekéből kilenc megérte a felnőttkort, ami ebben az időben isten különös adományának számított. A jómódú, vendégszerető házban megfordult fél Békés és Bihar, vármegyei tisztviselők, gazdatisztek, honoráciorok, de még a környéken járó miniszterek is betértek egy-egy rövid vizitre. A gazdatiszti házba több mint 20 újság és folyóirat járt, s ezeket a népes család tagjai és vendégei olvasták és kommentálták is. Időnként az erdélyi és bánáti lapokat átadták a helyi olvasókörnek, mert oda azok nem jártak. A tiszttartó és felesége nagy figyelmet fordított a gyerekekre, az apa Sándorhoz írott – s ma ugyancsak a szegedi egyetemi könyvtárban őrzött – mintegy száz leveléből egy valóságos parainézis is összeállítható.

Sándor korán megtanult olvasni, s az újságokat  kimondottan szerette. Először csak olvasta őket, majd 12 évesen maga is kezdett cikkeket írni, s azután fogott az említett „népies hetilap” kiadásához. Univerzális szerkesztő volt, maga írt és rajzolt mindent, maga szerkesztett, sőt lapját maga sokszorosította, merthogy kéziratos újság volt. Olyan, máig információt hordozó híreket olvashatunk a humoros hangütésű lapban, minthogy a fiatal orvos, a „kisdoktor” véletlenül lelépett a járópallóról, s úgy elsüllyedt a feneketlen sarkadi sárban, hogy kimászni sem tudott mindaddig, míg egy arra járó parasztlegény ki nem húzta – ám egyik csizmája végleg ottmaradt a sárban. – A családtagoknak, ismerősöknek számonként egy-két hatosért, vagyis pár krajcárért lehetett a kézzel sokszorosított újságra előfizetni.

1863-ban került – fiatalabb testvéreivel együtt – Nagyváradra. A Nagyváradi Lapok megjelenése idején a premontrei gimnázium negyedik osztályába járt, azaz a mai iskolai rend szerint nyolcadikos volt. Történelemből, földrajzból és nem utolsó sorban latin nyelvből ekkortájt már alapos ismeretekkel bírt.

Sipos Árpád szerkesztő mindezt nem tudta, de a gyerek által hozott első cikkek tetszettek neki, és a  július 11-i számban Biharmegye rövid története címmel megkezdődött a sorozat közlése. A nevét elhallgató szerző beköszöntésképpen csupán annyit írt, hogy tudja, dolgozata hagy kívánnivalót maga után, de legalább a tényeket összegyűjtve bocsátja a megye története iránt érdeklődő közönség elé. Már az első részekből kiderült, hogy krónikákat – Anonymustól Istvánffy Miklósig – igen jól ismei és ugyancsak járatosnak bizonyult az akkor még gazdagnak nem mondható történeti irodalomban is. S tegyük hozzá, az 1860-as években a krónikák nagyobb résztét csak latinul lehetett olvasni.

A szokott úton rendszeresen jött a folytatás, ám a szerkesztő egyre kíváncsibb lett arra, vajon ki lehet a titokzatos szerző? Addig faggatta a fiút, amíg az be nem vallotta, hogy bizony ő írt mindent, s csak azért nem mondta meg az igazat, mert attól tartott, ha tudnák, hogy negyedikes gimnazista a szerző, aligha közölnék az írásokat. Négy rész megjelenése után derült ki az igazság. Mondanom sem kell, hogy a következő számban már névaláírással jött a folytatás, s a történet komoly figyelmet váltott ki a városban és megyeszerte.

A megyetörténet egyik részlete

A cikkeket láthatóan sokra tartotta a szerkesztő, mert első részüket rendszerint a címoldalra tördeltette. Miután a kisdiák tanárait is meggyőzte, hogy a megjelent történeti munkákból s a számára elérhető kéziratos forrásokból ő állította össze a megyetörténetet, egyikük még arra is rávette Sipos Árpádot, hogy egy arannyal honorálja a fiatal szerzőt.

Már több mint tíz rész napvilágot látott, amikor az 1840-es évek történetét bemutató folytatás közlése után robbant a bomba. Az akkor politikai szempontból forró közelmúltnak számító reformkorhoz érve a szerző nagy teret szentelt Tisza Lajos adminisztrátori ténykedésének, kiváltképp egy fegyveres erőszakba torkolló, hajdúk és katonaság bevetésével végződött 1845-ös megyegyűlésnek. A történet a maga korában is komoly visszhangot váltott ki: Tisza Lajos törvénytelen módszerekkel megakadályozta, hogy a reformellenzék vezetőit vármegyei tisztségekre megválasszák és az ülés negyedik napján fegyveres hajdúkat küldött az ellenzékre. A támadás nyomán mintegy tízen meg is sebesültek. (A kőszívű ember fiaiban Rideghváry Bence adminisztrátor beiktatási kísérletének leírásakor idézte fel Jókai ezeket a jeleneteket. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a regényben a jó oldal kerekedett felül, míg a valóság a sötét oldal sikerét hozta.) A cikk írója nem titkolta, hogy kinek a pártján áll s a történészi távolságtartás sem valósult meg maradéktalanul. A fegyveres erőszakról szóló részt a következő mondattal vezette fel: „De most olvassuk a leggyalázatosabbat.” E rész megírásakor Horváth Mihály Huszonöt év Magyarország történetéből című, négy évvel korábban megjelent munkájára támaszkodott, de egy-egy jelzővel a maga interpretációját felerősítette. (Közel ötven évvel később a Magyar történeti életrajzok sorozatban épp Márki írta meg meg Horváth Mihály biográfiáját.)

A Márki írásában elmarasztalt Tisza Lajos a későbbi miniszterelnök, Tisza Kálmán apja volt. A Biharban birtokos, s ott különösen erős Tisza Kálmán hívei csöppet sem örültek annak, hogy valaki feleleveníti az idősebb Tisza erőszakos és udvarhű működésének emlékeit. Az 1845-ös megyegyűlés egyik résztvevője és egy idősebb ügyvéd válaszolt nagyon komolyan és részletesen a negyedikes kisgimnazista cikkére. Egyikőjük különösen nehezményezte, hogy a Nagyváradi Lapokban megjelent közlés azt sugallta, a fegyveres hajdúkat célzottan küldték rá az ellenzéki vezérekre. Márki sem maradt volna adós a viszontválasszal, de a szerkesztő a Tiszák politikai erejére való tekintettel, a kisdiákot védve, ezt már nem hozta le. A cikksorozat egy időre megszakadt, de a vihar csillapultával a Nagyváradi Lapok még közölt két kiegészítő részt. Ezt akár a szerző melletti kiállásnak is tekinthetjük. 1868 őszén más, történeti tárgyú írásai is megjelentek a lapban, gyakorlatilag az újságban rendszeresen publikáló szerző lett.

A cikksorozat befejező részét követő vita ellenére – sok helyütt épp annak köszönhetően – nagyot nőtt az immár ötödik osztályba lépett diák tekintélye. Tanárainak egy része még többet foglalkozott vele, bebocsátást nyert néhány bihari családi levéltárba, írásai pedig továbbra is sorjáztak, de nemcsak helyi, hanem országos lapokban is. Másutt öreg régiségbúvárok kezdeményezték a megyei történelmi társulatok, a múlt emlékeit gyűjtő múzeumok létesítését, Nagyváradon történetünk főszereplője tett közzé komoly felhívást e tárgyban. A kedély sem hiányzott a tudós hajlamú gyerekből, szerzője lett az Üstökös című fővárosi élclapnak is.

Feltételezhetnénk, hogy egy ilyen diákot az iskolája különös becsben tart, sőt akár cégérként mutatja fel. Márki Sándor sorsa másként alakult: még be sem fejezte az V. osztályt, amikor – kimondottan súlyos fegyelmi formulával – kicsapták a gimnáziumból. Ezt a történetet a következő részben mesélem el.

Erdész Ádám