Gyula a múzeumi kiállítások városa. Az olyan országos hírnévnek örvendő helyszínek, mint a Gyulai vár, a Wenckheim-Almásy kastély, vagy éppen Erkel Ferenc szülőháza mellett számos további kiállítóhely kínál tartalmas kulturális programot a városban élő vagy éppen ide látogató érdeklődőknek. Egyik sajátos színfoltja ennek a gazdag kulturális palettának a 19–20. század fordulójának polgári lakáskultúráját bemutató Ladics ház. A családi otthonból alig néhány évvel a família utolsó gyulai tagjának elhunytát követően múzeumi kiállítóhellyé alakított lakóház érdekes történettel rendelkezik, melynek részleteit az elbűvölő kiállítást akár már több alkalommal is megtekintő látogatók sem feltétlenül ismerik.

 

A Ladics-família tagjai a 19–20. század fordulóján jelentős szerepet töltöttek be Gyula közéletében.

 

 

A módos értelmiségi polgárcsalád tagjai (ügyvéd, orvos, bankigazgató) köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendtek, úgy a városban, mint a vármegyében. Társadalmi presztízsüket az általuk birtokolt házak is reprezentálták. A család több városi és vidéki ingatlannal is rendelkezett: volt két házuk Gyula szívében, a város legfrekventáltabb helyén, egy tanyájuk Gyulaváriban és egy kisebb kúriájuk a 200 holdas csorvási családi birtok központjában. A família életében ezek közül a legjelentősebb, a központi ingatlan szerepét betöltő épület, kétségkívül a napjainkban „Ladics ház” néven ismert, a hagyatékon alapuló múzeumi kiállításnak otthont adó családi ház volt. Az épület 1863-ban került a felmenőkhöz Sztojanovits Krisztina hozományaként Ladics Györggyel való házasságkötésekor, s lett a családi fészke a Ladicsok három generációjának egészen az 1980-as évek közepéig.

 Mielőtt azonban részletesebben írnánk történetéről, érdemes megismerkedni magával az épülettel. A Ladics ház jellegzetes példája az alföldi földszintes polgárházaknak, melyek Gyula ma is meglévő sajátos karakterisztikáját adják. A hatszobás lakóház szárazkapujával, az utcafrontot teljesen beépítő, nyolc ablakkal tagolt homlokzatával szervesen illeszkedik az egykori megyeszékhely belvárosának arculatát meghatározó, az 1801-es nagy tűzvész után épült városi polgárházak sorába.

 

Az L alakú épület utcafrontján a szárazkapu mellett négy egymásba nyíló szoba helyezkedik el, míg az udvari szárnyban további két szoba, fürdőszoba és kamra található.

 

Az épület udvar felőli oldalát üvegezett ívpillérsoros tornác kíséri, melynek sarokrészében üvegezett szobát alakítottak ki. A tornác utolsó, nyitva hagyott ívében kapott helyet az árnyékszék, valamint az udvari épületrész alatt végighúzódó pince lejárata és a padlásfeljáró. A főépülethez, annak folytatásaként, közvetlenül kapcsolódik a kocsiszín, az istálló és a cselédház. Ez utóbbiban egy szabadkéményes konyha, cselédszoba és kamra teszi teljessé a helyiségek sorát. A lakóépület és a hozzá kapcsolódó gazdasági és kiszolgáló épületek a telket három oldalról körbefogva, a negyedik oldalon a szomszédos ház hátfalával határolva egy teljesen zárt beépítésű portát eredményeztek. Az udvar tornác előtti részén fa gloriette található, körülötte díszkerttel.

 

A Ladics porta ilyetén bemutatása azért volt fontos, mivel maga az épület, az 1870-es évek közepétől jelentős átalakításon nem esett át, így a fentebb ismertetett beépítése, és a helyiségek elrendezése a 19–20. század fordulójának viszonyait is megjeleníti.

 

A ház története a 19. század elejéig vezethető vissza: az udvarra benyúló szárnya két utcai szobával, az udvar felé ívpilléres tornáccal a már említett 1801-es tűzvész után épült, valószínűleg Czigler Antal, neves gyulai építész tervei alapján. Nem sokkal később, az 1810-es évek környékén az egész utcafrontot beépítették, a kosáríves szárazkapu azonban nem a mai, hanem a mostani első szoba helyén volt, míg a mai szárazkapu helyett egy különálló szobát alakítottak ki. A ház ebben az időben Magyargyula város tulajdonában volt, és jegyzői lakásként szolgált. Az 1840-as években Szakáll Lajos, a reformkor neves gyulai költője, mint megyei al-, majd főjegyző élt a falai között, aki 1849 júniusában Petőfi Sándort is vendégül látta a házban.

Szakáll azonban ekkor már csak az új tulajdonos, Sztojanovits Szilárd szívélyességének köszönhetően használta a házat, melyet néhány hónappal korábban, 1849 áprilisában árverésen 3000 forintért vásárolt meg a vagyonos gyulai kereskedő.

Sztojanovits a vásárlás után rögtön hozzáfogott az eléggé lelakott ház felújításához. Kiadásairól vezetett feljegyzéseiben többek között ezt olvashatjuk: „ganajkihordás, a kapureparálási ácsmunka, 200 zsendelj 500 szeggel, 50 léccel, 500 tégla a hátulsó épülethez, 5 kocsi homok és sárgaföld, 6 véka mész és polyva, 8 kőműves napszám”. Ezen a felújításon túl jelentősebb átalakításokat hajtott végre az 1854-es évben, mely többek között az ajtók és ablakok, valamint a tető felújításán (3000 zsindely) túl az addigi kamrából cselédszoba, s pincegádorból pedig egy új kamra kialakítását is magába foglalta. Ezután újabb építkezésekre a háznál, már csak Ladics György és felesége 1863-as beköltözése után került sor.

A házban berendezkedő ifjú pár már az első gyerekek megszületése után az 1870-es évek közepén hajtott végre komolyabb, a lakhatás színvonalát, komfortfokát jelentősen emelő átalakításokat. 1874-ben került sor az üvegszoba kialakítására, a tornác beüvegezésére és tolóablakokkal való felszerelésére, valamint a ház fűtési rendszerének korszerűsítésére egy falfülkés központi fűtés kialakításával. Ez utóbbinak az volt a lényege, hogy a sarokszoba és a mellette lévő két szoba régi íves kályhafülkéjét 45 fokos szögben elfalazva egy közös falfülkét alakítottak ki, melybe egy központi kályhát helyezve nyitható levegőnyílások segítségével egy helyről, az üvegszoba felől fűthették mindhárom szobát. Ezzel azonban nem ért véget az átalakítások sora: 1876-ben a különálló szobát megszüntetve a szárazkapu a mai helyére került, s így létrejött az utcafront egymásba nyíló négy szobájának sora. Szintén ekkor helyezték a régi konyhát a lakás udvari szárnyának végére, míg korábbi helyén egy szobát és fürdőszobát alakítottak ki. Ezzel lényegében kialakult a Ladics ház ma is meglévő formája.

 

 

Végezetül nem érdektelen számba venni azt sem, hogy kik is éltek a Ladics ház falai között annak majd 200 éves története során, és hogyan lett múzeum az egykori családi otthonból. A Ladics-família előtti időszakról azt tudjuk, hogy a 19. század első felében Magyargyula tulajdonában volt az ingatlan, és az 1840-es években Szakáll Lajos volt a még városi tulajdonú ház utolsó lakója, majd 1848-as megvásárlásától 1863-ig Sztojanovits Szilárd birtokolta és használta. Ladics György 1863-ban költözött be feleségével, és 1906-ban bekövetkezett haláláig lakott a házban családjával együtt. Megözvegyülése után Ladics Györgyné haláláig, 1911-ig egyedül élt ott. Ezt követően, még 1911 őszén a legidősebb fiú, Ladics László költözött családjával az ingatlanba, amely mind ő, mind a felesége és családot nem alapított gyermekei, György, László és Margit számára halálukig az otthonukat jelentette.

 

Persze a második világháború után a még ott élő Ladics leszármazottakra is nehezebb idők következtek, s az 1950-es években beköltöztetett lakókkal kényszerültek allokálni otthonukon. Az első két szobát egy ismerős ügyvéd famíliának, Hoffmanéknak kellett átadniuk, miközben a cselédszárnyba egy vadidegen családot költöztettek. A még ott élő három testvérnek a lakás megmaradt részén muszáj volt megosztozniuk minden ingóságukkal. A számos konfliktust eredményező kényszerű együttélés csak az 1960-as években ért véget.

 

A „múzeumi gondolat” már ezekben az években sem lehetett idegen a házban maradt Ladics családtagtól. Ifj. Ladics László a második világháború utáni években szenvedélyesen foglalkozott a család emlékének ápolásával, a hagyaték számos tárgyát kis cédulákon adatokkal látta el, listákat készített, kamara-kiállításokat rendezett a „Ladics kincsekből”.

 

 

Egyikük sem érhette már meg, hogy egy évtizeddel később, 1989 nyarán, a hagyaték részleges feldolgozása, hosszas szervező és előkészítő munka után a múzeumi kiállítás megnyissa kapuit a nagyközönség előtt.