Az iskolai protcollumok amellett, hogy egy adott oktatási intézményre vonatkozóan a legfontosabb dokumentumok, az egyes települések oktatás- és társadalomtörténetének, sőt gyakran a politika- és köztörténetnek is értékes forrásai lehetnek. Ezek a jegyzőkönyvek, melyek a 19. század végéig sok esetben az iskolai anyakönyvek szerepét is betöltötték, tartalmazzák tanévenkénti bontásban az iskolába beíratott tanulók legfontosabb adatait, vizsgák leírását. Továbbá a felsőbb hatóságoktól érkezett utasításokat, körleveleket, illetve a jegyzőkönyvet vezető tanító által fontosnak ítélt egyéb események feljegyzéseit is megtalálhatjuk bennük. A viszonylag kötött forma és adattartalom mellett ez utóbbi rész szabadabb teret engedett – amennyiben megvolt rá a késztetés – a nevelő saját gondolatainak rögzítésére is. Itt olvashatjuk azokat a feljegyzéseket, amelyek a tanév fontosabb történései mellett a tanító, illetve szűkebb és tágabb környezetének mindennapjaiba is betekintést engednek.

 

A Mezőberényi Evangélikus Ág. Vallású Szláv-egyházbani leány-tanoda jegyzőkönyve is ebbe a sorba illeszthető. A kötet, a berényi evangélikus iskolák történetét az újratelepülés időszakától vázlatosan ismertető bevezetés után, az 1843–1891-közötti évekből tartalmaz feljegyzéseket. Az 1851-ig terjedő részek írója Endrefy (Andrassovich) János (1818–1871), aki 1841-es megválasztását követően egy évtizeden át volt a leányiskola tanítója, mielőtt a békéscsabai gyülekezet által felajánlott tanítói állást elfogadta volna. Ezzel egyébként apja nyomdokaiba lépett, aki szintén Csabán tanítóskodott. A kalligrafikus írással, precízen vezetett jegyzőkönyv lapjain a „nagy idők nagy eseményei” is visszatükröződnek az 1848–49-es évből. A címben szereplő, a pesti forradalomra és azt követő változásokra utaló idézet például Brozmann Dániel békéscsabai lelkész 1848. április 8-án kelt, a jegyzőkönyvbe másolt körleveléből származik. Érdemes hosszabban is idéznünk ebből a forradalmi napok hangulatát, lelkesedését átütő erővel megjelenítő levélből: „Nem hiszem, hogy e széles magyar honban oly szunnyadta ember találkozhatnék, ki a mostani roppant nagyszerű eseményeknél, melyek minden érdekeinket áldás teljesen általváltoztatják – föl ne ébredne lelkesedésre, s ha mégis lehetne valaki – tudom – hogy nem protestáns tanító. Uraim, nem de az átalakulásról volt szó úton útfélen és sok okoskodás? És íme, az minden szavakat, reményeket és okoskodásokat felülmúlván megtörtént.” A lelkes bevezető szavak után pedig a nevelésügy helyzetével kapcsolatos bizakodó sorok következnek, melyet – nincs új a nap alatt – a remény következő szavai zárnak: „az áldott új kormány meggyőződtessék afelől, hogy a mi tanítóink valóban jobb sorra méltók az anyagi jólét tekintetében.”

 

 

A körlevél után a következő lapon Endrefy tanító az iskolai év eseményeit rögzíti. Az egyébként is magas iskolai hiányzások szokásos okai mellett ­– járványos betegségek, mezei munkák – a mulasztások kiugró voltát az országban zajló eseményekkel magyarázza: „Soha oly rögtön nem tűntek el a tanítványaink az iskolából, mint ezen 1848-ik évben. Mi lehet ennek oka? Minden bölcs ész tudni fogja – ha a 15-ki martiusra vissza emlékezend. Az ország bonyolódásai itt kezdődtek – melyek minél tovább haladánk az idővel – annál mélyebben és mélyebben harapództanak el, s ez volt a következménye, hogy 1-ső májustól kezdve 1-ső júniusig 5 tanítványnál több az iskola küszöbét nem lépegette által.” Csak viszonyításképpen jegyezzük meg: ebben a tanévben a beíratott tanulók száma 206 volt.

 

 

A jegyzőkönyv a nemzetőrség szervezésről és a délvidéki harcokban való részvételéről is megemlékezett röviden. A feljegyzésből az is kiderül, hogy maga Endrefy János is egyike volt őrmesteri rangban annak a 280 berényi nemzetőrnek, aki a megye felszólításra előbb Makóra majd Nagybecskerekre vonult a délvidéket dúló rácok feltartóztatására. „Tanítványaink édes attyái nemzet őröknek felváltva Makóra, Nagybecskerekre, Aradra, Világosra, Angyalkútra stb. menni rendeltettek. […] Az első alkalommal, s így az első nemzet őrökkel magam is mentem vala el Nagybecskerekre, hol ötöd fél hét múlva mindnyájan öröm rivalgások közt szerencsésen haza tértünk. Ez történt 1848-i ki július és augustus hónapjaiban.”

 

Az 1849-es évből már csak azt jegyezte fel a tanító, hogy „az ország bonylódásai miatti házi bajok” nagyban gátolták a rendszeres iskolába járást, és a nagy országos események helyett inkább a himlőjárvánnyal foglalkozott, mely minden addiginál több áldozatot követelt a tanítványok körében. „Soha – legalább kötve hiszem – hogy egyházunkban annyi gyermek halott lett volna, mint e tavasszal. A vörös és hólyag himlő, köhögés és torokdaganatnak sok ártatlan kisebb nagyobb gyermek áldozatja lőn. Volt hét – melyben 16–17 gyermeket vittünk sírba – szegény zokogó édesanyák kíséretében.”

 

Talán nem csoda, hogy ezek a megrázó események háttérbe szorították a hanyatlóban lévő szabadságharc iránti aggodalmat a tanító feljegyzéseiben.