Levelek a múltból (2019. április)

2019.04.30.

 

Túsztörténet

„Hadviselés idején a hódító ellenség túszokat hurcolt magával, hogy azok élete szolgáljon kezességül a hódítás biztosításának. Ehhez hasonló célzattal jelölt ki túszokat a proletárdiktatúra is Szombathelyen, figyelmeztetésül arra, hogy amennyiben ellenforradalom szításával a diktatúra mézes hetei megzavartatnának: a megtorlás a túszok szabadságát és életbiztonságát veszélyezteti elsősorban.”[1] – emlékezett vissza Éhen Gyula egykori szombathelyi polgármester (1895–1902), aki személyesen átélte, mit jelentett  1919 tavaszán a Tanácsköztársaság tú­szá­nak lenni.  

Túszszedés, az ellenség politikai elitjének tagjai közül kiválasztott személyek biztosítékul történő fogva tartása, legtöbbször háborús körülmények közepette fordult elő.
A modern korban ez a módszer az 1. világháború idején vált tömegessé, különösen Oroszországban, a bolsevik hatalomátvétel után, ahol az állambiztonsági érdekekre hivatkozva a polgári lakosság köréből rendszeres túszszedések indultak.[2]
Magyarországon a Tanácsköztársaság 1919. március 21-én történt kikiáltása után a hatalom birtokosai a szovjet mintát követték. A fennálló társadalmi rend totális megváltoztatásának igényével léptek fel, és a háborúért, megélhetési gondokért a kizsákmányoló, elnyomó burzsoáziát tették meg fő bűnösnek. A Tanácsköztársaság hatalomra kerülését követő napokban még csak néhány prominens közéleti szereplőt tartóztattak le, 1 hónappal később, április végén azonban kül- és belpolitikai okok következtében országszerte tömegessé váltak a túszgyűjtő akciók. Mivel a Kommün társadalmi támogatottsága meggyengült, a hatalom birtokosai a régi rend híveinek megfélemlítésével kísérelték meg elejét venni a felerősödő ellenforradalmi szervezkedéseknek. A túszszedés tehát egy preventív jellegű, a lakosság elrettentését, sakkban tartását célzó akció volt.[3]
A tömeges túszgyűjtést a fővárosban a Budapesti Munkástanács április 19-i ülésén rendelték el. A listára közel 500 főt írtak össze. Soraikban egykori képviselők és miniszterek, arisztokraták, földbirtokosok, gazdasági vezetők, vállaltigazgatók, kereskedők, tisztviselők, ügyvédek, hírlapírók, papok, katonatisztek és egyetemi tanárok foglaltak helyet.[4]            
Szombathelyen még a budapesti eseményeket megelőzően, 1919. április 6-án készült egy 52 nevet felsoroló túszlista, amelyet a 24. számú Szombathelyi Végrehajtó Bizottság állított össze. A jegyzék túlnyomórész szombathelyi, kisebb arányban a vármegye más településein lakó személyek neveit és foglalkozását, beosztását tartalmazta.[5] A fővárosból, a Belügyi Népbiztostól csak 2 héttel később, április 21-én érkezett távirat Szombathelyre, amelyben arra utasították a vármegyei Direktóriumot, hogy „egyházi személyek kivételével a társadalom vezető emberei közül a szükséghez képest szedjen túszokat.”[6] Az ukáznak megfelelően, április 26-án véglegesítették a túszok kijelölését, elrendelve, hogy a szombathelyi illetőségűeknek a Vörös Őrség helyi parancsnokánál minden nap jelentkezniük kell. Ennek elmaradása esetén azonnali őrizetbe vételt helyeztek kilátásba. A hatalomgyakorlók eljárására jellemző módon az érintetteket írásban nem is tájékoztatták, többségük csak a sajtó útján értesülhetett arról, hogy túsznak jelölték ki.[7] A levéltárban található, 31 fős szombathelyi listára nagyrészt az eredeti, 52 személyt tartalmazó jegyzékből emelték át a helyi elitbe tartozó ügyvédek, kereskedők, földbirtokosok, hivatalvezetők, tisztségviselők, bankigazgatók és vállalatvezető nevét. A dokumentumon jól látható javítások szerepelnek, mivel néhány személyt utólag töröltek és helyükre másokat vettek fel.[8]
A lista nyilvánosságra hozatalát követően a túszoknak hozzá kellett szokniuk az új élethelyzethez, a napi lejelentkezéshez és lakhelyelhagyási tilalomhoz. Ugyan szabadlábon lehettek, de napjaik ettől kezdve állandó idegfeszültségben teltek. Június elején aztán – a Sopronban és Kőszegen kibontakozó erőteljes ellenforradalmi mozgalom nyomán – a Szombathelyen személyesen megjelent Szamuely Tibor utasítására rövid időre le is tartóztatták őket. A túszok kálváriája június végén ért véget, amikor a Direktórium kijelölésüket megszüntette.[9]

Melega Miklós 

Jegyzetek

[1] Éhen Gyula: A felfordult ország. 2. bőv., kiad. Szombathely, 2006. (továbbiakban: Éhen, 2006.) 85. p. (A Magyar Nyugat történeti kiskönyvtára; 3.)

[2] Bödők Gergely: Kegyelmes urak a Gyűjtőfogházban. A vörös terror fővárosi túszai. = Múltunk, 2014. 4. sz. (továbbiakban: Bedők, 2014.) 151-153. p.

[3] Bödők, 2014. 154-159. p.; Gratz Gusztáv: A forradalmak kora. Magyarország története, 1918–1920. Bp., 1935. 132-136. p. (Magyar Szemle könyvei; 10.)

[4] Bödők, 2014. 160. p.

[5] Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára (továbbiakban: MNL VaML) Direktórium iratai (továbbiakban: Dir. Ir.) 4649/D/1919.

[6] Uo.

[7] Kijelölték a túszokat. = Testvériség, 1919. ápr. 27. 3. p.

[8] MNL VaML Dir. ir. 4649/D/1919.; Kijelölték a túszokat. = Testvériség, 1919. ápr. 27. 3. p., Jelentkezzenek a tuszok. = Vasmegyei Hírlap, 1919. ápr. 29. 3. p.

[9] Éhen, 2006. 85-86. p.; MNL VaML Dir. ir. 4649/D/1919.

 

 


MNL VaML Dir. ir. 4649/D/1919.

 

 

 

 

 

 

 

Utolsó frissítés:

2019.04.30.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges