Doberdó, Isonzó és az olasz front száz éves csatái

2015.07.28.
„Doberdó!... Fogalommá vált név s mégis azt hiszem, legtöbben távolról sem sejtik, miért és milyen körülmények között vált azzá” – írta József főherceg, hadtestparancsnok visszaemlékezései előszavában. Doberdó, akárcsak Isonzó, a magyarság számára különös jelentéssel bír: a száz éve zajlott véres csaták emlékét idézi, s egyben a magyar katonák hősies helytállását.

Az olaszok „átállása”

Bár Olaszország az első világháború előtt Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia katonai szövetségesének számított a Hármas Szövetség megkötése (1882) óta, ám a századelőn megerősödő expanzív, irredenta törekvései miatt ellentétbe került a Monarchiával. A fiatal olasz királyság igényt formált az osztrák császárság olaszok lakta területeire, elsősorban Dél-Tirolra, valamint a Monarchia legnagyobb kikötőjére, Triesztre és a környező partvidékre, Görz és Gradisca vidékére, továbbá az Isztriai-félszigetre és Dalmácia egy részére. Ezzel együtt meg akarta erősíteni adriai pozícióit és balkáni befolyásra is törekedett. A háború kitörése után az olaszok semlegességi nyilatkozatot tettek, majd a „nemzeti önérdek”, a nyíltan hirdetett sacra egoismo megvalósítása érdekében 1914 őszén, miután megszállták az anarchiába süllyedt Albánia déli részét, hivatalosan bejelentették igényüket Dél-Tirolra, s elkezdték az alkudozást a központi hatalmakkal, hogy területet nyerhessenek a katonai semlegesség fejében. Közben pedig a háttérben az antanttal egyezkedtek.

A már két fronton is harcoló, az orosz fronton súlyos veszteséget elszenvedő Monarchia 1915 tavaszán – a németekkel egyeztetve – már hajlott arra, hogy az újabb front elkerülése érdekében Dél-Tirolt átengedi az olaszoknak, de az utóbbiak emelték a tétet, s Dél-Tirol mellett már Triesztet és a dalmát-szigeteket is követelték. Végül megegyeztek a jóval többet ígérő antant hatalmakkal, akik az 1915. április 26-án aláírt titkos londoni egyezményben minden lényeges olasz területi igény teljesítését rögzítették, sőt még a felosztani tervezett Török Birodalomból is ígértek területet nekik. Cserébe az olaszok azt vállalták, hogy egy hónapon belül a Monarchiát megtámadják. Csak ezt követően, május 3-én mondták fel a Hármas Szövetséget, majd május 23-án hadat üzentek a Monarchiának. A hír váratlanul érte az osztrák és a magyar közvéleményt, és nem kis felháborodást váltott ki az „áruló taljánok” magatartása. A politikusokat kevésbé lepte meg az olaszok átállása.

Az olasz-front és az Isonzó-vonal

Isonzó

Az Isonzó folyó (olaszul Isonzo, németül Sontig, szlovénül Soča) a Júliai-Alpokban ered, 1100 méteres magasságban. Innen déli irányba kanyarogva folyik a mai olasz-szlovén határral párhuzamosan, Kobarid (Caporettó), Tolmin (Tolmein), Nova Gorica, Gorizia (Görz) és Gradisca városokon keresztül az Adriáig. A folyóról kapta nevét az első világháború Isonzó-frontja. A folyó Szlovéniához tartozó, gyors folyású szakasza Európa egyik legszebb vadvize és a raftingolók paradicsoma. Görztől északra 500-600 méteres, meredek hegyoldalak követik, majd a hegyek egyre magasodnak, s Tolmeintől északra már a kétezer métert is meghaladó csúcsok alpesi láncolatot alkotnak, ami lehetetlenné tette ezen a szakaszon a gyors, áttörő hadműveleteket az olasz csapatok részéről. Az olasz támadások ezért a Görztől délre eső – akkor a Monarchiához, ma Olaszországhoz tartozó – alsó szakaszra koncentrálódtak, ahol az osztrák-magyar csapatok védvonalaikat kiépítették, főként a Doberdó-fennsíkra támaszkodva.

A 35 hadosztállyal felvonuló olasz seregek a hadüzenet idején többszörös túlerőben voltak, mivel Tiroltól az Adriai-tengerig a Monarchia csak 6 hadosztállyal rendelkezett a térségben, s ezek egy része is kiképzetlen katona volt, akiket sebtében vezényeltek a határvidékre az „olasz veszély” miatt.  Conrad von Hötzendorf, a Monarchia vezérkari főnöke, a túlerőben lévő, s várhatóan offenzíven fellépő olaszokat mélyen beengedte volna a birodalomban a mai Szlovénia területén (Krajna tartományig), s innen, valamint Tirolból kiindulva tervezett ellentámadást a későbbiekben a szerb frontról és Galíciából átvezényelt csapatokkal. Ezt a tervet a felső katonai vezetés nem fogadta el, s Hötzendorfnak is be kellett látnia, hogy jó ideig nem fog elég katonai erő rendelkezésre állni egy átfogó támadáshoz, ezért az olaszokkal szemben védekezésre kell berendezkedni. A délnyugati front vagy másképpen olasz front parancsnokának a Habsburg-ház egyik legtehetségesebb tábornokát, a vezérezredessé előléptetett Jenő főherceget nevezték ki, aki 1915 júniusáig a balkáni csapatok főparancsnoki tisztét is betöltötte. A főherceg a határszakaszt és a rendelkezésre álló haderőt is három részre osztotta: tiroli, karintiai és Isonzó-menti csapatokra, méghozzá oly módon, hogy mivel az északi magas hegyek nehezen átjárhatók voltak, a védelem súlypontját a délen nyitott Isonzó-völgyre helyezte, s a katonai erők felét ide irányította. A karintiai csapatokat a magyar Rohr Ferenc lovassági tábornok vezette, míg az Isonzó-front parancsnokává a horvát Svetozar Borojević von Bojna gyalogsági tábornokot nevezték ki, aki az 5. osztrák-magyar hadsereget irányította a térségben.

Doberdó

A terület névadója a fennsík déli részén található Doberdó település, mai hivatalos olasz nevén Doberdo del Lago. A korábbi szlovén falut az isonzói harcok kezdetén a Monarchia egységei kiürítették, majd a 6. isonzói csatában az olaszok földig rombolták. A Doberdó-fennsík a Karszt-fennsík (olaszul Carso, szlovénül Kras, németül Karst plateau), nyugati része, melyet a Vallone-völgy választ el a tőle keletre fekvő Komeni- (Comeni-) fennsíktól. Katonai jelentőségét az adta, hogy az Isonzó-front déli szakaszának első védvonala a fennsík 150-200 méterre emelkedő karsztos domboldalaira települt. A Karszt-fennsík kopár kövein, a fennsík védelmének legkritikusabb pontjain több mint egy éven át magyar katonák ontották vérüket, miközben a legnehezebb körülmények között, hősiesen védték állásaikat.

Az olaszok szerencsére legendásan felkészületlenek voltak a háborúra, mivel a politikai és a katonai vezetésük a hadüzenet előtt alig egyeztetett, s Luigi Cadorna vezérkari főnök parancsnoksága alatt vezetési és szervezési hibák sorát követték el. A haditerv szerint az Isonzó felé támadó olasz hadseregnek a folyó átlépése után kettős irányba, egyrészt Laibach (Ljubljana) és a Dráva-vonal, másrészt Trieszt és az Isztria felé kellett volna tovább nyomulnia. Ám a hadüzenet után két hétig tétováztak, kihasználatlanul hagyták többszörös erőfölényüket, s időt adtak a másik félnek, hogy csökkentse létszámbeli hátrányát csapatok átcsoportosításával, s hozzá kezdhessen védelmi rendszere kiépítéséhez. Az osztrák-magyar haderő, melynek felét magyar katonák alkották az Isonzó-fronton, a folyó északi és középső szakaszán a keleti oldalon húzódó magaslatokat foglalta el, kivéve a tolmeini és a görzi hídfőt, ahol előretolták állásaikat a folyó nyugati oldalára. Mivel a folyó déli, 15 km hosszú ívét mindkét oldalról sík vidék határolta, ezért itt keletebbre, a Doberdó-fennsíkon építették ki az első védelmi vonalakat az itt harcoló, túlnyomórészt magyar ezredek. A katonadalokból jól ismert Isonzó és Doberdó neve nemcsak a magyar hadtörténet lapjaira került fel, hanem bevésődött a népi emlékezetbe is. Leginkább persze azokhoz a városokhoz és körzetükhöz fűződnek eleven emlékek – például Budapesthez, Temesvárhoz, Szegedhez, Debrecenhez, Nagyváradhoz, Székesfehérvárhoz – ahonnan bevonultak a frontszakaszt védelmező katonák.

Az Isonzó harctér déli szakasza madártávlatból, középen a Doberdó-fennsík (képes levelezőlap)

 

Az isonzói harcok

Az Isonzó-fronton 1915 nyarától 1917 októberéig vívta az olasz haderő az osztrák-magyar seregekkel a híres-hírhedt isonzói csatákat, szám szerint tizenkettőt, melyek közül éppen száz éve zajlott a második isonzói csata 1915. július 18. és augusztus 10. között. A tizenkét csatából tíz alkalommal az olaszok támadtak, de számbeli fölényük ellenére céljaikat nem érték el. Jelentősebb területi és stratégiai nyereségre csak a hatodik csata során tettek szert, amikor sikerült elfoglalniuk Görzöt és birtokba venniük a Doberdó-fennsíkot.

Az Isonzó-csaták déli és északi szakasza.

 

A mellékelten közölt színes heti hadszíntér-térképek a Münchenben kiadott Wöchentliche Kriegsschauplatzkarte mit Chronik című sorozatban jelentek meg, s a világháború valamennyi európai frontján bemutatták a központi hatalmak adott időszakban egy hét alatt elért katonai eredményeit, piros színnel jelölve a központi hatalmak, zölddel az antant és szövetségesei által elfoglalt területeket, s a térképek hátoldalán az adott időszak eseménykrónikája olvasható valamennyi frontról. A dényugati (olasz) frontot ábrázoló térképrészletek három különböző időpontban mutatják a szemben álló felek között húzódó határvonalat: 1916. júl. 17-24. között, a 6. isonzói csata előtt, amikor Doberdót még az osztrák-magyar csapatok birtokolták; 1916. október 23-30. között, valamint 1917. április 16-23. között, azaz olyan időszakokban, amikor Doberdó olasz kézen volt.

Színes heti hadszíntér-térképek az első világháborúból. Délnyugati (olasz) front. (1916. júl. 17-24; 1916. október 23-30; 1917. április 16-23.)

Az irat jelzete: MNL OL P 416 – 59. csomó – No. 2., 5., 11.

 

Az Isonzó-menti harcok nyitánya, az első isonzói csata (1915. június 23 – július 7.) során az olaszok még nagy reményekkel indultak. Cadorna elsőként a görzi és a tolmeini hídfő, valamint a Doberdó-fennsík nyugati peremének elfoglalását célozta meg. A csata kezdetén a hat napig tartó olasz tüzérségi tűz Doberdót szinte pokollá változtatta, a védőállások jelentős részét lerombolta és mindent sűrű füstfelhővel borított, ám hiába voltak az olaszok háromszoros tüzérségi fölényben, s két és félszeres létszámfölényben (250 ezer olasszal csak 100 ezer osztrák-magyar katona nézett szembe), a tüzérségi tüzet követő támadásaik a védelmen rendre elakadtak. Az olasz támadás már július első hetében kifulladt, amiben több tényező is szerepet játszott: Hibákat követett el az olasz katonai stratégiai tervezés, amely nem számolt kellően a terepviszonyokkal, s a frontális támadást erőltette, ami súlyos veszteségekkel járt. Az olasz katonáknak gyengébb volt a felszerelésük és a kiképzettségük is, ráadásul még csak most estek át a tűzkeresztségen. Az utánpótlás és a felvonulás szempontjából az olaszok voltak kedvezőbb helyzetben az élelmiszerben gazdag Pó-síkság közelsége, és a jó szállítási lehetőségek miatt. A Monarchiának ezzel szemben a kietlen és terméketlen Doberdó-fennsík és az Isonzó-menti hegyláncok mellett a hasonló adottságú mögöttes területekkel is meg kellett küzdeni, ahol kevés út és vasút vezetett, s a karsztfennsíkon a vízhiány is komoly problémát jelentett. Ugyanakkor az olasz hadiipar fejlettségi színvonala elmaradt nemcsak az osztrák, de a magyar hadiiparétól is, amit csak részben és elkésve ellensúlyoztak az antant hadianyag-szállításai.

Katonák vonulnak a kopár Doberdó-fennsíkon /Österreichisches Staatsarchiv, Wien

 

Jenő főherceg ugyan engedélyt adott a túlerő ellen az időnyerést szolgáló halogató hátrálásra, azonban a frontparancsnok, Borojević tábornok az első lehetséges védelmi vonalnál megvívandó állásharc híveként a meglévő állások szilárd tartását követelte meg csapataitól, amit csak óriási véráldozatok árán lehetett megvalósítani. A támadók veszteségét az első csatában 16 ezer főre teszik, amiből kétezer a halottak száma, másfélezer az eltűnt, illetve a hadifogságba esett, s mintegy 12 ezer fő a sebesült. Ezzel szemben a Monarchia vesztesége ezer halott, ugyanennyi eltűnt és hadifogoly, s mintegy 8 ezer sebesült, összesen 10 ezer fő. De ez a csata még csak bevezető volt a későbbi, még nagyobb veszteségeket hozó ütközetekhez. Az első csata befejeztével mindkét oldal igyekezett a veszteségeket pótolni, a kimerült csapatokat leváltani, a megrongálódott állásokat és a kritikus szakaszokat megerősíteni. Ekkor rendelték a legfenyegetettebb isonzói védőkörletbe, a Karszt-fennsíkra az orosz fronton edződött VII. (temesvári) hadtestet József főherceg vezetése alatt. Ez a hadtest az első Isonzó-csatában már részt vett Karintiában, ezt követően vezényelték át, s az Isonzó-hadsereg déli szárnyán kapott kulcsfontosságú szerepet.

Az Isonzó-front első vonalában/Österreichisches Staatsarchiv, Wien

 

József főherceg „A világháború amilyennek én láttam” című művében, mely naplója és  hivatalos iratok felhasználásával készült, részletesen beszámolt az isonzói csatákról. Az 1914-ben lovassági tábornokká kinevezett főherceg nagyobbrészt magyar katonákból álló csapatai – súlyos veszteségeik ellenére – hősies és sikeres harcokat vívtak, s maga József főherceg is kétszer könnyebben megsebesült. A parancsnoksága alá tartozó VII. hadtest helyzetét mutatja a Doberdói-fennsíkon 1916. június 3-án, az 5. és a 6. isonzói csata közötti átmeneti, csendes időszakban.

Nagyméretű katonai térkép a déli Isonzó-frontról, középen a Doberdó-fennsíkkal (részlet)

Az irat jelzete: MNL OL P 416 – 59. csomó No. 53.

 

A második isonzói csata

Tíz napos tűzszünetet követően Cadorna utasítást adott az olasz hadseregnek az osztrák–magyar erők elleni újabb nagy erejű támadásra, mely Görz bekerítését és a doberdói védővonal áttörését célozta. Ezzel megkezdődött a második isonzói csata. A sziklás karsztfelszín igen megnehezítette megfe­lelő harcállások építését, de a vé­dővonalnak szánt kő­rakások, a robbantott sekély árkok hátterében, a sziklák, kőhalmok közt vagy dolinákban kisebb csoportok fedetten gyülekezve, meglepő ellentámadásra kelhettek. Így a harc gyak­ran nem az első vonalban játszódott le, amelynek épít­ményeit az olaszok romboló tüzérségi tüze amúgy is elseperte, hanem hátrébb, s onnan irányult az első vonal visszaszerzésére. A második ütközetben, 1915. július 25-én az olaszok elfoglalták a Doberdói-fennsíktól északra fekvő kulcsfontosságú magaslatot, a 275 m magas Monte San Michele-t, ahonnan belátható volt az Isonzó-völgy és a Doberdói-fennsík is. Birtoklása azért volt fontos, mert a dombról az olasz nehéztüzérség sokkal nagyobb hatósugárban lőhette a doberdói osztrák-magyar állásokat. A domb visszavétele sikerrel járt, miután Richter ezredes a 17. hadosztály, a 20. honvéd hadosztály, valamint a 16. honvéd hegyi dandár – főként magyar – rohamosztagai élén több napon át rohamozta. A harc hatalmas véráldozatokat követelt, a 20. hadosztály például, melyben budapesti, debreceni, nagyváradi, székesfehérvári honvédek szolgáltak, elveszítette legénysége kétharmadát a domb ostromakor, amit magyar Golgotaként is emlegetnek. A sikerben szerepet játszott, hogy az osztrák-magyar hadvezetés – német mintára – felismerte az elitalakulatnak számító speciális rohamcsapatok szerepét, s alkalmazta is őket, szemben az olaszokkal, akik a tömegrohamot erőltették.

Monte San Michele

 

A második Isonzói-csata az olasz front egyik legvéresebb összecsapását hozta, melyben a veszteségek kivételesen kiegyenlítődtek: mindkét fél több mint negyvenezer főt vesztett, beleértve a halottakat, sebesülteket és a hadifoglyokat. A Monarchia embervesztesége a következőképpen oszlott meg József főherceg könyve szerint (3. kötet, 18. melléklet): 23 ezer sebesült, 12 ezer hadifogoly és eltűnt, s mintegy 6500 halott, utóbbiak közül 3000 főhöz közelít a 20. honvéd hadosztály és 17. hadosztály elesettjeinek a száma. A könyvben közölt adatok egy része azonban nem pontos, utólag összeadva egyértelmű, hogy számítási hibákat is tartalmaz, így az Isonzó-fronton harcoló 5. hadsereg halottjainak száma valószínűleg nagyobb 6500 főnél. A harc most sem hozott áttörést az olaszok részére, így a front augusztus elején hosszú időre megszilárdult, s a nyugati hadszíntérhez hasonló állóháború alakult ki a térségben. Doberdó pedig félelmetes hírnévre tett szert, s az első véres harcok után az Isonzó-front egész déli szakaszát Doberdó névre keresztelte a magyar katonaság, mert ebben a dobolást idéző idegen földrajzi névben asszociálódtak az itteni csatákat kísérő rettentő pergőtüzek és kegyetlen öldöklések.

A szegedi 46. gyalogezred temetője

 

Karsztba mélyített lövészárok

A több mint két hétig tartó csata mindkét harcoló fél számára komoly tanulságul szolgált: az olaszok a kudarc nyomán lemondtak arról, hogy egyetlen rohammal törjék át az erősödő osztrák–magyar állásokat, és hosszú háborúra rendezkedtek be az Isonzónál. Cadorna egészen 1915 októberéig nem próbálkozott újabb offenzívával, és a frontális gyalogsági rohamok helyett a tűzerő növelésére fordította figyelmét. Borojevics és Habsburg Jenő főherceg számára pedig az olasz tüzérség hatalmas pusztításai szolgáltak tanulságul arra nézve, hogy a Karszt-fennsíkon komolyabb védműveket kell kiépíteniük, mint a korábbi hadszíntereken. A főherceg utasítására hamarosan megkezdődött a mészkőbe vájt lövészárkok kiépítése, melyek fedezékül szolgáltak a fronton harcoló katonák számára. A Monte San Michele gerince alá, hogy a domb tüzérségi tűztől védve, biztonságosan megközelíthető legyen, a harcok szünetében, 1915 telén alagutat fúrtak, amit az egyik parancsnokról, Alois Schönburg-Hartenstein hercegről Schönburg-alagútnak neveztek el. San Michele utolsó védői 1916 augusztusában nagyváradi honvédek voltak, amikor a 6. isonzói csatában elfoglalták az olaszok Görz városát, s az osztrák-magyar hadvezetés kiürítette a dombot és a teljes Doberdó-fennsíkot.

Az olasz front változásai 1915 május – 1918 január

 

A központi hatalmak csapatai a caporettói áttörés idején (Bundesarchiv, Deutschland)

Az utolsó isonzói csata és következményei

A caporettói áttörés néven ismertté vált utolsó, 12. isonzói csata (1917. október 24. – november 9.), a központi hatalmak nagy sikerét hozta: a német csapatokkal megerősített haderő Tolmeintől északra, a Júliai-Alpok déli lábánál fekvő Caporettónál (mai szlovén nevén Kobarid) áttörte az olasz állásokat, az olasz védelem napokon belül összeomlott, a katonák fejvesztve menekültek, szökdöstek és adták meg magukat. Cadorna a nagy veszteségek hatására egészen a Piave folyóig vonta vissza csapatait, s itt szervezte újjá antant segítséggel a védelmet.

Caporettó Olaszország modern kori történelmének gyászos fejezete: a központi hatalmak csekély veszteségével szemben az olaszok több embert vesztettek ekkor, mint a megelőző összes isonzói csatában együttvéve: közel 300 ezer katonájuk esett hadifogságba, 10 ezer a halottak száma, 30 ezer a sebesült, s a teljes zűrzavart jelzi, hogy 350 ezer katonájuk szétszéledt, megszökött, a csapataitól ideiglenesen elszakadt. A győzelem következtében a Doberdói fennsík és az Isonzó mindkét partja osztrák-magyar fennhatóság alá került, s a háború hátralevő egy évében birtokolták, ám mivel a front több mint száz kilóméterrel nyugatabbra tolódott, e területek korábbi katonai jelentősége megszűnt.

 

 

Felhasznált irodalom:

Hajdú Tibor - Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Osiris, 2014.

Tarján M. Tamás: 1915. július 18. | A második isonzói csata kezdete Rubicon online.

Ungváry Krisztián: Isonzó - Doberdó – Caporetto.  Magyarok az első világháborúban. Rubicon, 2014/9.

József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam. 3. köt. Az olasz háború. Doberdo. Szerk.: Rubint Dezső. MTA, Bp., 1928.

 

Utolsó frissítés:

2015.11.30.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges