Az első tanulmányt Szilágyi Mihály helytörténész, a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület alapító elnöke jegyzi. Takács Ádám szekszárdi főbíró 1725/26. évi számadását dolgozta fel, amelynek eredeti példányára véletlenül talált rá a Tolna Megyei Levéltár egy családi hagyatékában.

A tanulmány legelején rövid történeti áttekintést olvashatunk Szekszárdról a római kortól a 17. század végéig. Számunkra mégis az az időszak érdekes, amikor a Habsburgok által létrehozott Újszerzeményi Bizottmány kinevezte Mérey Mihályt a szekszárdi apátság élére. Az ő nevéhez fűződik a korábban a bencések lakta apátság helyreállítása, az egyházi birtokok visszaszerzése és különféle építkezések megkezdése az apátság területén (templom, apáti ház). Legfontosabb feladata a törökdúlás okozta elnéptelenedett területek betelepítése volt.

Szilágyi Mihály a számadáson kívül több levéltári forrást felhasznált, például Tolna Vármegye Nemesi Közgyűlésének iratait, jegyzőkönyveit, vagy törvényszéki iratokat, büntető törvényszéki ülések jegyzőkönyveit, illetve az országos összeírásokat. Mint látni fogjuk, ezekre azért volt szükség, mert önmagában a számadás nem lenne elegendő annak a sok részterületnek a bemutatására, amire a szerző vállalkozott. A központi forrás mégis a számadás, amelyet a tanulmányíró – átírt változatban – a munka végén ismertet. De miért is fontos ez a dokumentum? Azért, mert az anyagi kultúra iránt érdeklődők számára nagyon gazdag forrásbázist nyújt, hiszen egy adott időszakról és annak anyagi viszonyairól kaphatunk képet. Ekkora jelentőséggel talán a testamentumok, különféle leltárak, inventáriumok, visszaemlékezések bírnak még.

A vizsgált számadás az 1725. április. 24. és 1726. április. 24. közötti időszak bevételeit és kiadásait tartalmazza, megtartva azok szigorú időrendjét. Nagy vonalakban elmondható, hogy a város bevételei különféle vásári díjakból, kocsmák és mészárszékek után beszedett adóból, kölcsönökből és más hasonló jövedelmekből álltak össze. A város kiadásaihoz tartozott a karbantartási munkálatok, az építkezések, a városi tisztségviselők vagy a városi földeken végzett munkák kifizetése. Ezeken felül az egyéb vegyes költségek, mint például a bizalmas juttatások szerepelnek.

Miután megnéztük, hogy milyen fontosabb bevételek és kiadások találhatóak a számadásban, a tanulmányíró gondolatmenetén továbbhaladva vegyük szemügyre a városi tisztségviselőket, vagyis bíróuraimékat. Részletesen megismerhetjük a jegyző, az esküdtek, a szolgabíró, a városi bíró és a főbíró feladatait, a pecséthasználat jogát és a bíróválasztás menetét. A tanulmány legérdekesebb eleme talán az, hogy a városi tisztségviselők nagy része különféle „mellékfoglalkozások” által egészítette ki csekély jövedelmét. Leginkább a természeti lehetőségek alakították a mellékfoglalkozásokat, így földműveléssel, szőlőtermesztéssel vagy kézművességgel foglalkoztak. Azonban egyes tisztségviselők, mint a jegyző, a kisbíró, az esküdtek és a hegybíró széles munkakörük miatt kevésbé tudtak gazdasági tevékenységet folytatni. Szilágyi Mihály vizsgálatai kimutatták, hogy a város vezetői inkább kézművességgel, illetve szőlőtermesztéssel foglalkoztak. Ugyanakkor arra nem talált választ a szerző, hogy a főállásukra vagy a mellékállásukra fordítottak-e több időt. Takács Ádám főbíró például nagyobb részben szőlőműveléssel foglalkozott. A mezőgazdasági munka mint gazdasági tevékenység természetes volt ezen a vidéken, hiszen nagy kiterjedésű, jó minőségű szántókkal rendelkezett a város. Szilágyi nem hagyhatta említés nélkül a szőlőtermesztést. Aki hegyi szőlővel rendelkezett, abból tudott saját ellátásán kívül például eladásra is termelni. Ezzel szemben az, akinek csak kerti szőlője volt, a megélhetésen kívül nem tudott eladásra szánni. Szilágyi ezután az állatállományra tért rá, ennek egyik fontos eleme, hogy az 1717., 1721. és 1726. évi országos összeírások alapján az állatállomány fokozatosan növekedett – ez az itt állomásozó idegen csapatok ellátásának biztosítására vezethető vissza. A számadásban az állatállományról konkrétan nincsen szó, viszont a kiadások között felfedezhető két bejegyzés, egy arról, amikor a tehéncsordásnak nadrágot készíttetett a város, illetve egy arról, amikor a gulyaőrzőnek kifizették a pásztorjárandóságot. A felhasznált források alapján megállapítható, hogy a kézművesek nagy számban voltak jelen a városban, amit nem feltétlenül igazolnak a családnevek. Az 1720. évi adójegyzékben összesen 23 főt jegyeztek fel. Sajnos a tanulmányíró nem hoz semmilyen összehasonlítást arról például, hogy ebben az időszakban más településeken mekkora volt ez a szám, így nem tudjuk meg, hogy magasnak számít-e. Ugyanakkor érdekes, hogy a számadást az összeírásokkal összevetve két olyan személyt talált a szerző, akik az utóbbiban igen, de az előbbiben nincsenek jelen. Ezután röviden ismertette a városban tevékenykedő jelentősebb céheket (csizmadia, takács, szabó).

A tanulmányíró az egyik legfontosabb városi kiadásnak tekintette a területen állomásozó császári csapatok ellátását, ezt tárgyalja a Forspont Péter és Porció Pál című alfejezet. 1717-ben Mária Terézia vezette be a magyar jogrendszerbe az adózás burkolt formáját, a regulamentum militare-t, amely annyit jelentett, hogy a katonákat gyakran a jobbágyoknak (néhány helyen a polgároknak is) saját portájukon kellett elszállásolni, s ellátásukról gondoskodni (élelmiszer, egyéb természetbeni juttatás). Való igaz, a kiadásokat az állam megtérítette, de az inkább veszteséges volt (deperdita). Szilágyi Mihály számításai szerint 60%-kal többe került a katonák ellátása 9 hónap alatt, mint az egész évre kivetett hadi- és háziadó együttesen. A város nem egyszer élt azzal a panasszal, hogy mennyire megterhelő számukra a katonák elszállásolása és ellátása.

A főbírói számadás egyik legérdekesebb eleme a discretio, vagyis azok a kiadások, amelyek diszkrét, bizalmas jellegűek voltak. Ezek a számadásban ajándékként (jóindulat elnyeréséért), illetve jószolgálati közbenjárásként jelentek meg.

Az utolsó alfejezetek egyikében már ténylegesen a számadás elemzése állt a középpontban. Szekszárdi jellegzetességnek számított – bár konkrét ellenpéldát nem hoz a szerző – a zálogos pénz. Ez azt jelentette, hogy aki nem tudott robotmunkán részt venni, annak helyettest kellett keresnie a saját költségén. Korábban már Szilágyi is leszögezte, hogy a városnak voltak olyan kiadásai is, amelyek építkezési, illetve helyreállítási munkálatokra tevődtek, sőt, a számadás kitér az egyéb felmerült költségekre, a munkások bérére és az építkezéshez szükséges eszközökre. Az utolsó fejezetben a hitélet került bemutatásra, amelyet a számadás nem tárgyalt, így a szakirodalomból és a közgyűlési jegyzőkönyvekből ismerhettük meg.

A következő tanulmány szerzője Cserna Anna főlevéltáros, aki 1974 óta a Tolna Megyei Levéltár munkatársa. Legtöbb tanulmánya a levéltári füzetek sorozatban jelent meg, ez is, amelynek címe „Pro memoria” – Idős Bartal György jegyzetei az ősi juss visszaszerzéséről. Munkájának központi forrása id. Bartal György emlékirata, visszaemlékezése, vagy, ahogy ő fogalmaz: jegyzései. Az ilyenfajta személyes jellegű források kutatása napjainkban nagy elismerésnek örvend, ugyanakkor nemcsak politikatörténeti, hanem társadalom- és gazdaságtörténeti szempontból is jelentősek.

A szerző többféle kérdésre keresi a választ: mi volt Bartal György célja ezzel a munkával, illetve egyáltalán mennyire hihetőek a leírtak, igazolhatóak-e történetileg. A Csallóközből származó Bartal család etrekarcsai és beleházi ága a 13. századtól ismert a forrásokból. Az előkelőnek számító család hamar elszegényedett, amit a törökdúlás csak súlyosbított. A családból Bartal György nagyapja, Bartal Ferenc volt az első, aki kísérletet tett a korábban elvesztett birtokok visszaszerzésére, ami évtizedekig tartó pereskedésekben is megmutatkozott. Bartal Ferenc a tanulást, az ismeretszerzést nagyon fontosnak tartotta, így gyermekeit is kitanítatta. Egyik fia, Miklós, aki Bartal György édesapja, ugyan jól házasodott és volt néhány hold földje, de az ital rabjává vált és halála után hatalmas adósságot hagyott hátra családjának. Tanulva elődei és szülei hibájából, Bartal György máshogy cselekedett, rokonsága támogatásával jó iskolákban tanult, jogász lett belőle, majd szorgalmának és kitartásának köszönhetően végigjárta Pozsony vármegyében a hivatali ranglétrát. Majláth Györggyel való kapcsolata révén politikai pályára lépett (királyi személynök ítélőmestere, nádori ítélőmester, udvari tanácsos, ellenjegyző), majd 1848-49 után hirtelen őt is elbocsátották. Ezután visszavonultan élt damazéri birtokán, de nem tétlenkedett, összegyűjtötte a fontosabb családi dokumentumokat, haláláig jogtörténettel foglalkozott.

Bartal György visszaemlékezését 43 évesen, karrierjének csúcspontján írta, s célja az volt, hogy az utókor számára ezeket a bonyolult birtokügyleteket továbbadja, illetve hogy egyfajta mintául szolgáljon utódainak. Később, 1937-ben unokája, Bartal Aurél családtörténeti munkát készített. Id. Bartal György volt az, aki visszaszerezte a korábban elveszített vagyont és visszaállította a család társadalmi helyzetét. Az emlékiratban találhatóak leszármazási táblák, amelyekből megismerjük fiait is, akik ugyan más-más utat jártak be, de mindig volt köztük valaki, akinek fontos volt a családi örökség. Megtudjuk, hogy mi vezetett a család birtokainak elvesztéséhez, majd azt is, hogy Bartal György már fiatalon nekikezdett az elveszett javak visszaszerzéséhez. Cserna Anna kitér a tanulmányban a peres eljárások mozzanataira és a visszaemlékezésben leírt többféle zálogosításra (bevalló levél, örökös bevalló levél, szerződés). Családi kapcsolatokról is találunk adatokat, méghozzá nemcsak a genealógiai táblázatok alapján. Leggyakrabban a Lukács, Görcs, Bölcs, Orosz, Pénzes, Álló, Gönczöl, Kulcsár és Balázsovits családok nevei fordulnak elő az iratokban.

Cserna Anna tanulmánya könnyed hangvételű, olvasmányos munka, amely nemcsak a szűken vett szakma számára, hanem a nagyközönségnek is tartalmas olvasmány lehet. Bár sajnálja, hogy hiányosan került a levéltárba a Bartal-hagyaték, de így is sikerült képet kapni egy letűnt korban élt nemesi-nemzeti identitással bíró személyről, akinek pályája és birtok-visszaszerzési problémája nem egyedi a korszakban.

Az utolsó tanulmány szerzője Link Dóra, a Tolna Megyei Levéltár főlevéltárosa, Munkájának középpontjában a megyéspüspök 1828-as kánoni látogatása áll. Az egyháztörténészek, történészek számára nem ismeretlen forrástípus az egyházlátogatási jegyzőkönyv (canonica visitatio), többen is alkottak hasonló témában, például Peter Zubko, aki Ababúj, Zemplén és Sáros vármegyék jegyzőkönyveit vizsgálta, vagy Monica Bizoňová, aki a szepességi ellenreformációval foglalkozott és az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján mutatta be az itt lejátszódó folyamatokat.

Egy rövid történeti áttekintéssel kezdődik a munka, hiszen enélkül nem érthetnénk meg a jegyzőkönyvek lényegét. 1686-ban a török kiűzését követően Tolna megyében is megkezdődtek a helyreállítási munkálatok. A felszabadító harcok és a területen átvonuló katonai csapatok miatt a lakosság nagy része elmenekült, az elhagyott területeket fel kellett tölteni. Komoly feladat hárult a katolikus egyházra, a kezdeti betelepítési akciók legfőbb alakja a korábban már említett Mérey Mihály apát volt. Link Dóra is kiemelte, hogy a szekszárdi plébánia sajátossága a kivételes (exempt) jogállás volt, vagyis nem a megyéspüspök joghatósága, hanem az esztergomi érsekség alá tartozott. Ezt igazolja néhány korábbi (1732, 1754, 1762) jegyzőkönyv, viszont Mária Terézia 1776-os egyházmegyei reformja értelmében a plébánia már a pécsi egyházmegyéhez kapcsolódott. A tanulmányíró az 1828-as jegyzőkönyvön kívül belevette kutatásába a korábbiakat, tehát a kivételes jogállás megszűnését követő jegyzőkönyveket is. Ez alapján körvonalazódott az 1828-as egyházlátogatási jegyzőkönyv jelentősége, és az, hogy miben több, mint az előzőek.

Miért fontosak és mire szolgálnak az egyházlátogatási jegyzőkönyvek? Legfontosabb feladatuk talán az, hogy felmérjék a plébánia működését, anyagi javait, hitéletét, személyi állományát. A Bibliából is tudjuk, hogy az apostolok vagy személyesen keresték fel, vagy levelekben intették, látták el tanáccsal a gyülekezeteket. Az egyházlátogatási jegyzőkönyveket nemcsak a katolikus egyház tartotta fontosnak és elvártnak, hanem a reformátusok és az evangélikusok is.

A vizitációra 1828. június 4-5-én került sor, négyesi Szepesy Ignác pécsi püspök vezetésével. Mielőtt azonban a látogatásra sor került volna, a püspök értesítette a vármegyét a várható látogatás idejéről és a meglátogatni kívánt plébániák sorrendjéről. A tanulmányíró kiemelte, hogy volt, amikor ünnepséget rendeztek a püspök érkezésének tiszteletére (1776), máskor körmenet fogadta (1783). Az 1828-as jegyzőkönyv különlegessége, hogy a korábbiakhoz képest sokkal részletesebb. Összesen 14 nagy részből áll, az első nagyobb fejezet a várost, a plébániát ismerteti, ami egy sajátos elem, hiszen ez korábban kimaradt. A második részben a népesség vallási megoszlásáról kapunk képet: 1828-ban Szekszárdon 7108 fő volt katolikus, ami az előző jegyzőkönyvek bejegyzéseivel összehasonlítva nagyfokú növekedést mutat,  megtudjuk, hogy a zsidók száma 20 fő, az ágostai hitvallásúaké 17 fő. Ebben a részben található a hívek vallásgyakorlata, amely nemcsak az ünnepnapokra, hanem a hétköznapi miselátogatásokra is kiterjedt. A harmadik rész az egyházi épületeket mutatatta be. Részletesen leírta a templomot, a templomban található képek, festmények paramétereit, továbbá az orgonáról, a sekrestyéről és szószékről is találhatunk benne feljegyzéseket. A negyedik részben a szekszárdi plébánia által működtetett intézményről, az iskoláról, az iskolaépületről emlékeztek meg. A korábbi jegyzőkönyvekben is vannak adatok az iskolára vonatkozóan, például az 1783-as kitér arra, hogy magyar és német nyelven beszélő tanítót alkalmaznak az iskolamester mellett. Az 1828-as jegyzőkönyv abban tér el, hogy részletezi a fiúk és leányok taníttatását, amely már a helyi plébános egyik feladata. Az ötödik részben a klenódiumokról, a plébánia könyvtári állományának felméréséről, a különféle ruházatok felsorolásáról volt szó – ezek az elemek mindegyik jegyzőkönyvben jelen vannak. Az egyházi élet legfontosabb eseményeit tartalmazó Historia Domus az egyik legfontosabb könyve a plébániának, az 1828-as jegyzőkönyv nem említi, pedig az 1783-as a mihamarabbi pótlására hívta fel a figyelmet. A hatodik részben az egyházi jövedelmek kerültek előtérbe, így a bevételekről és a kiadásokról esett szó. Ebből a kimutatásból megtudhatjuk az egyházi szolgálatot teljesítők (plébános, káplánok, harangozók, egyházfik) jövedelmét, emellett a tanítók és iskolamester járandóságát is megismerjük. Link Dóra szerint elengedhetetlen volt a személyzet létszámát is bővíteni, mivel 1776 és 1828 között a katolikus hívek száma csaknem a duplájára nőtt. A jegyzőkönyvek alapján a legtöbben 1811-ben voltak (16 fő). Az egyik legérdekesebb talán a hetedik rész, amely az egyházi szolgálatot teljesítők rövid életrajzát tárja elénk, a plébános és a káplánok esetében tanulmányi előmenetelüket részletezi, a gondnokról megtudjuk korábbi foglalkozásait, az iskolamesterről kiderül, hogy nagyon pontosan végezte feladatait. A legnagyobb terjedelmű a nyolcadik rész, amely a hitéletet foglalja össze, taglalja a mise rendjét, a szentségek kiszolgálását. A szerző megemlíti a népi vallásosság és egyéb vallási társulatok néhány elemét is. A kilencedik és tizedik rész a kegyes alapítványokkal és intézményekkel foglalkozik (kórház). Az egyház által gondozott szobrokat, kereszteket és a szekszárdi temetőt ismerteti a tizenegyedik fejezet, az előzőekhez képest egyedülálló módon pontos adatot is tudunk a szobrokat és kereszteket illetően. Ezek gondozását az egyházon kívül családok, jóakarók és jótevők végzik. A tizenkettedik fejezet a korábbi egyházlátogatásokról emlékezik meg röviden, ezután a jegyzőkönyv hitelesítői, a jelenlévők, úgymint az esküdtek, a hiteles jegyző és egyéb személyek névsora következik, majd zárásként a plébános kérései és az egyházmegye ezekkel kapcsolatban hozott határozatai.

A tanulmány végén Link Dóra elmondja, hogy azért választotta ezt a forrást, mert ez a pécsi püspökség utolsó ennyire részletes egyházlátogatási jegyzőkönyve. Jól megírt, a választott forrást teljes mértékig elemző tanulmányt olvashatunk.

Összességében elmondható, hogy a kötet hiánypótló munka, hiszen olyan dokumentumokat ismerhetünk meg – számadás, emlékirat, vizitációs jegyzőkönyv –, amelyek napjaink történeti kutatásaiban egyre kedveltebb forrástípusok. A kötet egyik erénye, hogy nemcsak képmelléklettel vannak ellátva a tanulmányok, hanem mindegyikhez tartozik egy fogalomtár, lexikon vagy szómagyarázat is, amelyek nagyban segítik a korabeli szövegekben szereplő idegen kifejezések megértését.

http://ujkor.hu/content/biroi-szamadas-emlekirat-egyhazlatogatasi-jegyzokonyv