FEJEZETEK A KECSKEMÉTI SZEGÉNYPOLITIKA TÖRTÉNETÉBŐL

A Horthy-akció (1922–1923)

Tanulmányomban egy olyan mozgalmat kívánok bemutatni, amely a szociálpolitika, mint a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének egyik eszközeként került alkalmazásra Kecskeméten az 1920-as évek elején. Gondban vagyunk azonban, ha a szociálpolitika kifejezést alkalmazzuk, hiszen a modern kori állami szociálpolitika még gyerekcipőben járt a XX. század első két évtizedében, éppen ezért az 1920-as évek szociálpolitikája nem hasonlítható a maihoz. Vizsgált időszakunkban a szociálpolitika kizárólag a szegények, mégpedig az arra „érdemes” szegények támogatását jelentette, ellentétben a ma is alkalmazott szociális vívmányokkal, amelyek egyáltalán nem csak és kizárólag a szegények, az ínségesek támogatását jelenti. Ezért is alkalmazom inkább dolgozatom címében a szegénypolitika kifejezést a szociálpolitika terminus helyett attól függetlenül, hogy lényegében (de nem teljes körűen) szinonimákról van szó.

Köztudomású, hogy az első világháború és az azt követő békediktátum Magyarországot érintette legérzékenyebben a háborúban részt vett országok közül. A magyar gyár- és agráripari termelés jelentősen visszaesett a háború előtti évekhez viszonyítva. A gazdasági depresszió és az ezzel együtt járó fogyasztás-csökkenés, valamint a két forradalom és a folyamatosan növekvő infláció – nem is beszélve magáról a háborúról – nagymértékű munkanélküliséget, így természetesen nagymértékű szegénységet is implikáltak. Hiánycikké vált a fűtőanyag, a fa, a meleg ruhanemű, és gyakran maga az élelmiszer is.[1]

A konzervatív politikai fordulat, majd Horthy Miklós altengernagy kormányzóvá választása után a politikai elit, és a konzervatív társadalmi intézmények (főként az egyházak), ha lassan és óvatosan is, de reagáltak a kétségkívül meglévő szegénységre.[2] A nincstelenek számának növekedése az új politikai ideológia, a keresztény-nemzeti kurzus képviselőinek a figyelmét is felhívta arra, hogy ebben az ügyben lépéseket kell foganatosítani. Ezért indította útjára Horthy Miklós kormányzó az Országos Ínségenyhítő Mozgalmat. Ehhez csatlakozott Kecskemét városa a Városi Horthy-bizottság létrehozásával, amelynek feladata a pénz és egyéb javak (például cipők, ruhaneműk stb.) begyűjtése volt. Érkeztek is az adományok szép számmal. A legnagyobb adományozó Kecskemét Város Tanácsa volt kétszer 500 ezer koronával, ezen kívül pedig egy magánszemély, Dr. Zsitvay Tibor[3] volt főispán, országgyűlési képviselő adományozott szintén 500 ezer koronát az ügy érdekében. Az adományok növekedését jól mutatja, hogy a felhívás kezdetén, vagyis 1922 októberében 569 ezer 331 korona folyt be az Országos Ínségenyhítő Mozgalom céljaira Kecskemét városát tekintve.[4] 1923 januárjában az adományok teljes összege már 1 millió 749 ezer koronát tett ki. Pár hónap alatt tehát megháromszorozódott a felajánlott pénzösszegek nagysága. Az egyéni befizetők valamint a cégek és egyéb szervezetek adományait a Kecskeméti Központi Takarékpénztárnál helyezték el.[5]

1922. október 23-án a patinás, szecessziós stílusú kecskeméti városháza tanácstermében gyűlt össze néhány nagyméltóságú hölgy és úr, hogy lépéseket tegyenek a kétségtelenül meglévő, és a téli hideg közeledtével egyre nagyobb mértékűvé, és egyre inkább láthatóvá is váló szegénység enyhítésére, valamint a szegények támogatására. Fáy István[6] főispán elnökletével létrehozták a Horthy-bizottságot. Fáy főispán ismertette a város által kidolgozott ínségadó-szabályrendeletet. Ez a szabályrendelet[7] mindösszesen 20 paragrafusból állt. Az adót a „fenyegető nyomor és a téli ínség” miatti szükséghelyzet következtében kívánta bevezetni a város. A szabályrendelet értelmében az adót minden jogi és természetes személynek meg kellett fizetnie, amennyiben Kecskeméten ingatlan birtokolt, vagy ebben a városban, vagy bárhol az országban adót fizetett. Ezzel a megfogalmazással nyilván az adókikerülést kívánták elérni. „Az adó alapját a legutoljára kivetett föld, ház, kereseti adó, továbbá a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adója, tőkekamat és járadékadó és jövedelemadó” képezte.[8] Adómentességre, valamint az adó áthárítására nem volt lehetőség. Az adónem progresszív volt, tehát az adókulcs sávosan emelkedett. „Az ínségadót a 3. paragrafusban (valójában a 4. §-ban – a szerző megjegyzése) felsorolt összes adók teljes összege után progresszív százalékban kell kivetni.”[9] Ha tehát az említett adók összege a 200 koronát nem haladta meg akkor 30, ha 201 és 2000 korona közötti összeget tett ki, akkor 35, 2001 koronát meghaladó esetben 40 százalékot kellett befizetni a város kasszájába.[10] A befizetés módját és idejét is deklarálta a város: október elseje és november elseje között kellett teljesíteni az adófizetést. Nemcsak pénzben, hanem gabonában is le lehetett róni az adót, akinek azonban művelés alatti földbirtoka a 10 holdat meghaladta kizárólag gabonában teljesíthette az előírást. A gabona búza, illetőleg rozs lehetett.

Gabonát támogatásként azok az ellátatlan kecskeméti polgárok kaphattak, akik saját hibájukon kívül olyan helyzetben voltak vagy jutottak, hogy a gabonát megvenni nem tudták. Készpénzt azok kaphattak, akik saját hibájukon kívül ínséges helyzetbe kerültek, vagy kerülhettek volna, ha a segélyben nem részesülnek. Lényeges momentum volt az, hogy a segélykérő munkaképes-e vagy sem. Ha igen, akkor a városi tanács a segélyösszeg értékéig községi (helyesebben városi) közmunkára kötelezhette a segélykérőt. Kikötötték, aki a közmunkát „tisztességesen nem teljesíti, segélyben nem részesülhet.”[11]

Nagyon fontos szegénypolitikai elv volt tehát a „rászolgálási” elv. Segély csak annak járt, aki valóban rászoruló volt, és aki önhibáján kívül került szerencsétlen helyzetbe. Ennél a pontnál találjuk meg a fő különbséget a szegénypolitika és a szociálpolitika között. A modern szociálpolitika ugyanis a segélyezésben minimálisra próbálja redukálni a szubjektum szerepét azzal, hogy általános (jog)elveket fogalmaz meg a segélyosztás terén (lásd: alanyi jogú segélyezés), ezzel szemben korszakunkban a segélyt osztó, egyáltalán a segélyt megállapító szubjektum szerepe is meghatározó, ezen kívül pedig a fenti két – már említett – feltételnek is teljesülnie kellett. Így egy valóban szegénységben élő, ínséges férfi nem kaphatott segélyt, ha kiderült róla, hogy munkakerülő és iszákos.

A segélyre való jogosultságot és annak értékét a városi tanács állapította meg, amely minden tizedre három tagból álló bizottságot alakított. A szervezeti felépítés tehát hármas tagolódást mutat. Volt az országos szint, amelyet maga a kormányzó indított útjára, ehhez csatlakozott Kecskemét városa a Horthy-bizottság megalakításával. Ezt a szintet nyugodtan nevezhetjük a szervezés szintjének. A harmadik szint, a legalsó grádics – amely a végrehajtásért volt felelős – lett a fent említett tizedenkénti három fős bizottság.

A szabályrendelet 1922. szeptember elsejétől lépett életbe, tehát 30 napos felkészülési időt jelentett az adózók számára. A belügyminisztérium hozzájárult az új adónem bevezetéséhez, ugyanakkor november 2-ai válaszában a belügyminisztérium helyettes államtitkára kifogásait hangoztatta. Politikusként örült az ínségadó bevezetésének, de jogászként nem tartotta eléggé pontosnak a rendelet-tervezetet, amelyet számos ponton átdolgozásra javasolt a városvezetés számára.[12] A rendelet módosítása 1923 januárjában megtörtént.[13] A kecskeméti ínségadó tehát egyfajta pótadó volt, amelyet közadó módjára kellett behajtani. A tervek szerint egy éves időtartamra vezette be a város.

A Horthy-bizottság 1922. október 23-án azzal a céllal jött létre 18 fő részvételével, hogy csökkenteni próbálják a szegénység mértékét, pénzt, illetve cipőt osszanak a rászorulóknak. Fontos célkitűzés volt az is, hogy a munkaképes, de munkanélküli mezőgazdasági munkásokat keresethez, illetve munkához jutassák, valamint az idős, és már munkaképtelen ellátatlanok valamilyen természetbeni ellátást (például lisztet vagy fűtőanyagot) kapjanak. Azt is megfogalmazták továbbá, hogy az 1918. október 1-je után Kecskemétre költözött nem kecskeméti ínségeseket is támogassák. Ők azok a Magyarországra menekült magyarok voltak, akik a trianoni diktátum után valamelyik újonnan megalakult állam állampolgárai lettek (ha lettek!), de az üldöztetések és az állandó támadások célkeresztje helyett inkább az anyaországban kívántak tovább élni. Cél volt ezen kívül népkonyhák felállítása és napközi otthonok létesítése, hogy az idős szegényeknek meleg ételt és meleg helyiséget tudjanak biztosítani a téli időszakban. További feladatként határozták meg, hogy az országos és a helyi ínségenyhítő mozgalmak közötti eltéréseket minimalizálják. A tájékoztatás megkönnyítése céljából létrehoztak egy irodát is a városháza épületében.

A kitűzött célok eléréséhez szükség volt egy „szegénykataszter” összeállítására, amely 1923 elejére elkészült. Eszerint a munkanélküli mezőgazdasági családfők száma 434, családtagjaiké 1026 fő volt. A munkára képtelen ínségesek száma 2183, ebből családfőnek minősült 683 fő, a családtagok száma tehát kereken 1500 volt. Ha a két számot összeadjuk, akkor 3209 főt kapunk, miközben Kecskemét lakosainak száma 1920-ban 73 ezer 109 főt tett ki.[14] Az ínségesek aránya tehát nem érte el az 5 százalékot, amely kifejezetten jónak volt mondható, ha az összes körülményt tekintetbe vesszük.[15]

A városi közmunkáknál alkalmazottak száma kezdetben 434 fő volt, akik összesen 4126 munkanapon dolgoztak. A közmunkások utak mellett tevékenykedtek, árkokat ástak vagy tisztítottak, dolgoztak fakitermelőként Bugacon, vagy éppen a gátéri csatornát tisztították. Bérük napi 300 koronát tett ki fejenként, és kedvezményes áron vehettek lisztet. A munkaképtelen ínségesek – fejenként – 6 kg lisztet kaptak családtagjaikkal egyetemben természetbeni juttatásként. 1923 áprilisában már 954 fő dolgozott a három útmester irányítása alatt összesen 3395 és fél napot. A belterületen dolgozó ínségmunkások száma 1370 fő volt, akik az utcák és terek tisztántartását végezték.[16]

A Horthy-akció szemléletében erősen jelen volt – mint a kor szegénypolitikájában – a segélyért munka elve. A segély tehát nem automatikusan, alanyi jogon járt egy szegénynek szegénység címén. A támogatásért meg is kellett dolgoznia minden egyes kérelmezőnek, ha munkaképes volt. A Horthy-akció „nem akarja mesterségesen tenyészteni a munkakerülést, amelyet a forradalmi idők népámítása csempészett a becsületes, dolgos magyar munkásnép egyes rétegei közé.”[17] Ez a gondolat egyáltalán nem volt szélsőséges az 1920-as években. Jól mutatja ezt a Duna–Tisza Közi Mezőgazdasági Kamara példája is, amelynek igazgató választmánya feliratot intézett a belügyminiszterhez, amelyben azt kérte, hogy a munkanélküli segély intézményét szüntesse be. Úgy vélekedtek, hogy a munkások nem fognak közmunkát vállalni, ha úgyis megkapják a segélyt. „A munkanélküli segélyeket veszedelmeseknek tartjuk, mert tudjuk, hogy azok végeredményben az állam és a társadalom felbomlására vezetnek.” A belügyminiszter érdemben nem reagált a felvetésre, a feliratot visszaküldte Fáy főispánnak.[18]

1922 telén megindultak a bizottságok, hogy ellátogassanak azokhoz, akik segélyt kértek a Horthy-akció keretében. A bizottsági tagok személyesen mérték fel a segélyt kérők szociális viszonyait, lényegében környezettanulmányokat készítettek. Egészen elképesztő állapotokkal szembesültek az úri középosztályból kikerülő felmérők. Több esetben találkoztak olyan családokkal, ahol az anya egyedül maradt a kiskorú gyermekekkel, akik gyakran cipő és ruha nélkül éltek a fűtetlen szobában, mindezt a hideg téli időszak kellős közepén. „A szoba hideg, nincsen tűzrevaló, két gyermek feküdt, mert fáztak, egy kicsi mezítláb egy szál ruhácskába.”[19] Ebben a családban a 38 éves anyuka egyedül maradt az öt gyermekkel. A háború következményeként hadiözveggyé vált. Egy szobában laktak mindannyian, amelyben egyetlen ágy árválkodott. Végül 500 korona segélyt kaptak. Voltak olyanok is szép számmal, akiket elutasítottak. Így járt egy 74 éves, vagyontalan, és koránál fogva munkaképtelen asszony. A környezettanulmányt készítő felmérő azért utasította el, mert „a segélykérő unokájánál lakik, nyomorban nem találtam, tehát segélyre nem ajánlom.”[20] Szintén elutasították azt az asszonyt, akinek mindkét szeme trachomás volt, fertőző betegsége miatt munkát nem kaphatott. A környezettanulmányt készítő azzal az indokkal utasította el kérelmét, hogy szép lakása van, és négy kenyérkereső is van a családban.[21] A példákat sokáig lehetne sorolni.

A szegénységet két tényező implikálta leginkább: a családfő elvesztése, valamint a munkalehetőség, és így a bér hiánya. A megfelelő minőségű és mennyiségű közmunka tehát hatásos volt, hiszen keresethez jutottak azok, akik nem kaptak munkát sehol, márpedig ilyenek sokan voltak. Állandó segélyre viszont azok voltak rászorulva, akik valamilyen oknál fogva munkaképtelenek voltak, márpedig az ő számuk sem volt csekély. A városi vagy állami szociálpolitikának lett volna az a feladata, hogy az ő ellátásukat megoldja. Korszakunkban a szociálpolitikai jogszabályok születőben voltak, ám a mezőgazdasági munkások sokáig, egészen az 1930-as évek végéig kirekesztődtek ezen jogszabályok hatóköréből.[22] Így nem maradt más, mint a helyi közösségek, és a családok kohéziójára, valamint az egyesületi karitászra támaszkodni.

A szegénység egyik markáns megjelenítője – a lakáshelyzeten túl – a lábbelivel való ellátottság volt. A Horthy-akció nem titkolt céljai között a naturális segélyezés éppúgy szerepelt, mint a befolyt pénzadományok szétosztása a rászorulók között. Különösen azért, mert ez a fajta segítségnyújtás sok gyermeket érintett, főleg a tanyákon élőket. A tanyai lakosság mostoha életviszonyairól már a korszak kiváló kutatói is rengeteget írtak, ezekre most nem kívánunk kitérni.[23] A külterületi iskolák vezetőit kérték fel arra, hogy felmérjék tanulóik lábbelivel való ellátottságának állapotát, és erről adatokat szolgáltassanak. Végül 510 pár gyermekcipő készült a rászoruló gyermekek részére. A lábbeliket a Nemzetközi Bőripari és Kereskedelmi Rt., valamint Piroska István kecskeméti cipészmester készítette a bizottság felkérésére.[24]

Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy Kecskemét városa és a Horthy-akció sokat tett a szegények, az ínségesek nélkülözéseinek csökkentésére. Felderítették a szegényeket, meglátogatták őket, leírták tapasztalataikat, amelyeket a főispáni hivatalnak is megküldtek. E két évben – tehát 1922–1923-ban – összesen 708 segélykérő kérelem érkezett, amelyből 417 kérelmező pénzsegélyt kért és kapott, 61 felnőtt cipőhöz jutott, 226 fő pedig elutasításban részesült.[25] Ehhez adódik a gyermekek számára készült 510 pár cipőcske. Természetes, hogy a mai korszellem mellett ez kevésnek tűnhet, de ne feledjük, hogy az állami szociálpolitika kialakulása lassú léptekkel haladt előre, és azt is meg kell említenünk, hogy a Magyar Királyság pénzügyi és gazdasági helyzete lényegében nem tette lehetővé egy alanyi jogon járó állami szociálpolitikai rendszer működtetését. Ebben a helyzetben a városok és falvak vezetőire várt az a feladat, hogy megszervezzék a szegények és nincstelenek ellátását, illetve támogatását. Kecskemét vezetői ezt a szükségszerű helyzetet ismerték fel, és vállalták az ínségesek segítését. A segélyek összege természetesen nem volt elegendő ahhoz, hogy a szegénységből való kilábalást lehetővé tegyék, de arra igen, hogy az éhező emberek, és a téli fűtetlen házak számát csökkentsék.

Jegyzetek