SZEKFŰ GYULA MEGBÉLYEGZÉSE KECSKEMÉTEN

(Forrásközlés)

Aligha vitatható az a megállapítás, hogy Szekfű Gyula (1883–1955) a magyar történetírás egyik kiemelkedő alakja volt. Szekfű 1913-ban megjelent munkája, ’A száműzött Rákóczi’ kezdetben semmilyen feltűnést nem keltett az országban. A fiatal történész ekkoriban Bécsben élt és dolgozott, mint levéltáros. Könyvének apropóját az adta, hogy új forrásokhoz tudott jutni,[1] amelyek birtokában kívánta megírni II. Rákóczi Ferenc emigrációjának történetét. A mű előszavában meghatározott időkeret pontosan jelzi ezt, hiszen az 1715–1735 közötti időszakot választotta témájának. A szellemtörténeti iskola képviselőjeként – amely a német történetírásból honosodott meg Magyarországon – azokat a lelki, szellemi, erkölcsi aspektusokat kívánta bemutatni, amelyek a volt fejedelem céljait, törekvéseit és tetteit mozgatták az emigráció két évtizedében. Szekfű így ír művének előszavában vizsgálatának alanyáról és a szellemtörténeti iskola felfogásáról: „.miféle hatással lehetett a száműzetés és állandó kísérői: egyedüllét, erkölcsi és politikai elszigeteltség, anyagi bizonytalanság, a hazájától távol idegendben bolyongó” Rákóczira.[2]

Kutatásai során nem hagyhatta figyelmen kívül – a megfelelő forráskritikai elemzés után – azokat a forrásokat, lényegében tényeket, amelyek adott esetben nem vetettek jó fényt Rákóczira, vagy azokat, amelyeket a magyarok a rájuk oly jellemző nemzeti romantika hatása alatt megszokhattak. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy Rákóczi-gyalázás történt volna, mint ahogy egyes tudósok és politikusok állították. Szekfű mindent elkövetett annak érdekében, hogy a fejedelem magányát, tépelődéseit, a döntései mögött húzódó mély erkölcsi érzékenységet megjelenítse.

A politika szereplői azonban felfedezték ezt az új hangot, és Szekfű hamarosan céltáblává vált. A fő hangadó[3] egy Ballagi Aladár[4] nevű egyetemi tanár volt, aki a Magyarország című lapban írt rendszeresen elítélő cikkeket. Mivel Szekfűnek Ballagival érdemben nem volt lehetősége vitázni a sajtó hasábjain, a Rákóczi-gyalázás vádja gyorsan beépült a köztudatba, és politikai síkra terelődött. A gyalázkodások hatására Szekfű megírta védőbeszédét, amelynek címe: ’Mit vétettem én? Ki gyalázta Rákóczit?’[5] Ebben érvekkel és tényekkel bizonyítja állításait, pontosan úgy, ahogy a tudományos kutatás megköveteli azt mindmáig, ráadásul kiválóan demonstrálta, hogy Ballagi történelmi tudása és kutatásmódszertana meglehetősen gyenge lábakon áll. A vita odáig fajult, hogy Ballagi is megírta könyvét Rákócziról ’Az igazi Rákóczi’[6]címmel 1916-ban.

A politikai mezőben való megjelenés azt eredményezte, hogy több város is elítélő nyilatkozatot, illetve határozatot hozott a „Rákóczi-gyalázó” történész ellen. Kassa városa az alábbi átiratot intézte a könyvvel és szerzőjével kapcsolatosan a többi törvényhatósághoz:

”Kassa szabad királyi város tanácsától érkezett Tekintetes Törvényhatósági Bizottság! Kassa város törvényhatósági bizottságának 1914. évi március hó 31-én megtartott rendes közgyűlése Dr. Szekfű Gyula bécsi udvari levéltári fogalmazónak »A száműzött Rákóczi« című s a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott munkáját illetően kimondotta, hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelmet a honfiui erények és az önzetlen hazafiság mintaképének tartja, - emlékét ugy is mint volt székesfővárosa ás mint hamvainak őrzője szentnek tekinti, tiszteletét és kegyeletét ugy mint elődeitől átvette, utódaira is változatlanul át akarja származtatni, ennélfogva tiltakozik emlékének kigunyolása és lekicsinylése ellen s az ilyen bármely oldalról érő támadásokat megbotránkozással utasitja vissza s jelen határozatáról a társtörvényhatóságokat kiértesíti. Kassán, a város törvényhatósági bizottságának 1914. évi március hó 31-én tartott közgyűléséről.”[7]

Ezek után nyújtotta be egyéni indítványát Horváth János bizottsági tag, amelyet Kecskemét Város Tanácsa módosítások nélkül elfogadott. A végeredmény egy elítélő határozat Szekfű Gyula és dolgozata ellen. A továbbiakban ezt közöljük eredeti helyesírással.

”A »Száműzött Rákóczy« című könyv megbélyegzése iránt Horváth János th bizottsági tag által előterjesztett indítványára vonatkozólag a városi tanács javaslata 16397/1914. szám alatt. Horváth János törvényhatósági bizottsági tag által a száműzött Rákóczi című könyv szerzőjének megbélyegzése iránt előterjesztett indítványt a városi tanács beterjesztvén, a bizottsági közgyűlés a városi tanács ide vonatkozó javaslatának elfogadása mellett ezen ügyben a következőket határozza: Miután a lapokban közölt szemelvényekből az állapítható meg, hogy Szegfű Gyulának a »Száműzött Rákóczi« című könyve II. Rákóczi Ferenc emlékét és a magyar nemzetnek iránta táplált kegyeletes érzését sérti:az író eljárását elítéli és sajnálatosnak tartja, hogy a Magyar tudományos akadémia ezen munkát kiadta.

Ennek kimondását a bizottsági közgyűlés szükségesnek látta annál inkább, mert Kecskemét város lakossága abban a nemzeti érzésben, mely Rákóczi müködésében megnyilvánult, és az iránta érzett kegyeletben az egész magyarsággal egynek érzi magát, s ennek az érzésnek és kegyeletnek további ápolását nemzeti szempontból szükségesnek tartja. A bizottsági közgyűlés ezen álláspontjának II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala alkalmából is többfélekép kifejezést adott, amennyiben nemzetünk ezen egyik legnagyobb alakjának emlékére pályadíjat is létesített és szobrának felállítását elhatározta. Ez úttal is szükségesnek tartja a közgyűlés a városi tanácsot felhivni arra, hogy tegye megfontolás tárgyává, miszerint nem volna-e szükséges II. Rákóczi Ferenc arcképének a népisk. igazgatói termekben, esetleg a városi tanácsteremben és bizottsági teremben leendő elhelyezéséről gondoskodni. Miről a városi tanács az iratok kiadásával hátiraton értesítendő.”[8]

Mit is tehetne ehhez hozzá egy 100 évvel később élt történelemmel foglalkozó kutató? Két dolgot. Egyrészt azt, hogy botor dolog úgy minősíteni valakit vagy valamit, hogy hiányos, és ebből kifolyólag valószínűleg torz információkkal rendelkezünk bírálatunk alanyáról. Ebben az esetben is ez történt: egy képviselő, anélkül, hogy olvasta volna Szekfű munkáját tisztán az újságcikkek alapján lendült támadásba az „író” ellen, miközben a teljes művet nem ismerte. Sajnálatos tény, hogy a sajtóbeli uszításoknak több város képviselőtestülete is hitelt adott, így történhetett sor az elítélő nyilatkozatokra. Kecskemét város képviselői sem vonták ki magukat az általános hangulat alól. Talán nem tudták, talán nem is akarták, ezt már nem tudjuk eldönteni, forrásaink pedig erről hallgatnak.

A helyi sajtó pár sorban számolt be az eseményekről. Ez alapján annyit tudunk, hogy több képviselő is hozzászólt a javaslathoz, amiből az látszik, hogy Szekfű könyve, valamint az ellene felhozott vádak országos méretűvé nőtték ki magukat. Érdekes módon az is elítélően nyilatkozott Szekfűről, aki olvasta a könyvet.[9]

E sorok írója úgy gondolja, hogy Szekfű Gyula nem ócsárolta a volt vezérlő fejedelmet, egészen egyszerűen azért, mert mint tudományos kutató a meglévő források alapján vázolta fel művében Rákóczi életmódját, habitusát, döntéseinek hátterét a fejedelem életének utolsó két évtizedében. Lehetséges, hogy könyvében vannak tévedések, esetleg nem megalapozott vélemények, az utólagos kutatási eredmények alapján ezeket már be lehet azonosítani. A korszak nem tudományos szereplői azonban még nem, vagy csak alig rendelkeztek ezzel a tudásanyaggal, így az ő kritikájuk pusztán érzelmi kritikának minősíthető, mivel a nemzeti romantika optikáján át látták a magyar történelem jeles személyeit és eseményeit.

Jegyzetek