IRREDENTA KULTUSZ
AZ 1920-AS ÉVEKBEN KECSKEMÉTEN
A HELYI SAJTÓ TÜKRÉBEN

A trianoni békeszerződés létrejöttének előzményei

Az elmúlt évezredben a magyarság lélekszáma, etnikai összetétele hatalmas változáson ment keresztül. A Kárpát-medencében megtelepedő és államot alapító magyar nemzet virágzásának a 150 éves török hódoltság vetett véget. Ez alatt az idő alatt a folyamatos csatározásoknak köszönhetően a magyarok száma drasztikus mértékben csökkent. Az elnéptelenedést betelepítésekkel, illetve áttelepítésekkel próbálták pótolni, amelynek következtében az ország soknemzetiségűvé vált.

A Habsburg-birodalom területén élő nemzetek, beleértve a magyarságot is, folyamatosan törekedtek önálló államiságuk kialakítására. A kiegyezést követően ezek a törekvések felerősödtek, miután nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar vezetés nem érdekelt többé a nemzetiségi kérdés drasztikus megreformálásában.

A világháborút elindító merénylet mintegy gyújtóbombája volt a nemzetiségek eszmélésének is. Elérkezettnek látva az időt a cselekvésre, sorra jelentették be igényeiket egy önálló állam kialakítására. Románia közölte, hogy igényt tart Erdélyre, a szerbek is előálltak területi követeléseikkel. Thomas Masaryk és Eduard Beneš cseh politikusok önálló Csehországot akartak, egy Ausztriát és Magyaroroszágot elválasztó, őket a délszláv államokkal összekötő folyosóval. Mindamellett a szlovákok is törekedtek az önálló állam kialakítására. A kis nemzetek szinte mindegyike nagy államok létrehozásában gondolkodott.

A magyarságnak azonban nem a mindeközben folyamatosan alkalmazott magyarellenes propaganda ártott a legtöbbet, hanem az 1918 márciusában megkötött német-orosz békeszerződés, amelynek következtében a nyugati hatalmak úgy döntöttek, hogy a német nyomás ellensúlyozására létrehoznak egy kis nemzetek tarkította övezetet. Bár hangoztatták, hogy a békekonferencia megszületésekor a Monarchia már nem létezett, annak feldarabolásához mégis hozzájárultak a kisebb nemzeteknek nyújtott diplomáciai és katonai segítség révén.[1]

A soknemzetiségű Magyarország fenntartása a kisebbségek elszakadási és önrendelkezési törekvéseit figyelembe véve hosszú távon megvalósíthatatlan lett volna, azonban a Trianoni békeszerződés ennek figyelembe vételével is kirívóan méltánytalan volt. Magyarország a vesztes háborúk utáni tipikus magatartásformák közül a teljes elutasítás álláspontjára helyezkedett a békeszerződést illetően: „A történelemben nem volt még arra példa, hogy egy ország ilyen mértékű etnikai csonkolás fölött rögtön napirendre tért volna.”[2]

Ez az elutasítás ugyanakkor egy sajátos kettősségben nyilvánult meg: egyfelől a teljes és szélsőséges tagadásban, másrészt a külpolitikai helyzet felmérésében annak belátásával, hogy a történelmi Magyarország helyreállítására reális esély nincs. Így a békeszerződést követő években az elégedetlenség és felháborodás a patetikus hangvételű szónoklatokban, újságcikkekben ki is merült, mesterségesen fenntartva az egyébként is ellenséges közhangulatot.

A békeszerződés aláírása és ratifikálása

A békeszerződés aláírása Magyarországon nemzeti gyásznap volt. Budapesten az iskolákat és a hivatalokat bezárták, az üzletek közül csak az élelmiszert árusítók maradhattak nyitva. 10 órától tiltakozó gyűlések kezdődtek városszerte. A felvonuló tömeg irredenta jelszavakat kántált. A 11 órakor összeülő nemzetgyűlés házelnöke, Rakovszky István beszédében hangoztatta, hogy a magyarságot semmiféle külső erő szét nem szakíthatja. A képviselők felállva tapsolták meg egyetértésük jeléül a békediktátum ellen, „amely ezeréves országunk szétdarabolását kimondja”.[3] A gyors revízióban való hit ugyan teljességgel megalapozatlan volt, ennek ellenére eleinte még a politikusok egy része is ebben reménykedett.

A trianoni békeszerződést a magyar politika alapvetően elítélte, törvénybe iktatását követően (1920. november 15., Budapest) azonban tartózkodott annak nyílt bírálatától. A magyar társadalom részéről pedig - amely szellemi önállósulásának kezdetén a politika és a sajtó megnyilvánulásaival szemben inkább befogadó, mintsem kezdeményező volt - a tiltakozás leginkább érzés és közhangulat volt, nem pedig mozgalom.[4] Annál is inkább, mivel a revízió megvalósítása önerőből, a nagyhatalmak segítsége nélkül képtelenség lett volna.

A lengyel-szovjet háború rövid ideig megcsillogtatta a határrendezés, és a jórészt magyar lakta területek visszaadásának lehetőségét egy esetleges lengyel-magyar megegyezés által. A magyar kormány a vesztésre álló lengyelek megsegítésére közel 100 000 fős hadsereg felállítására kért engedélyt, ám a francia és a brit vezetés ellenezte a magyarok beavatkozását, mert a magyar hadsereg áthaladása a román és cseh-szlovák területeken előre nem látható következményekkel járt volna. Az antant várakozó álláspontra helyezkedett, miközben augusztusban a varsói csatában Lengyelország elsöprő győzelmet aratott a szovjetek felett, értelmetlenné téve ezáltal a magyar kormány törekvését. Mindamellett 1920-ban kölcsönös támogatási szerződés jött létre Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság között, 1921-ben pedig Románia-Csehszlovákia, valamint Románia-Jugoszlávia között, majd Olaszország is megegyezett Jugoszláviával a határvidék kérdését illetően.

A külpolitikai események alakulásának hatására az 1920-as évek végétől a magyar kormány fokozatosan beletörődött az „elfogadhatatlanba”, és az azonnali revízió lehetősége lekerült napirendről. A közvélemény azonban hajthatatlan maradt, továbbra sem mutatott hajlandóságot a békeszerződés elfogadására, a továbblépésre.

A kormány viszont a nagyhatalmak nyomására egyre erőteljesebben törekedett a békeszerződés ratifikálására, amelynek határidejéül az antant november 15-ét jelölte meg. Hosszas huzavona és erőteljes tiltakozás után végül Teleki Pál (július 19-től a kormány elnöke) felszólalása győzte meg a képviselők többségét, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy a békeszerződés elfogadása az egyetlen lehetséges út Magyarországnak a jövő felé, az ország újjáépítése felé, nem keltve feleslegesen ellenséges indulatokat, hamis reményeket a határokon kívül rekedt magyarokban. Teleki beszédének hatására végül a képviselők mintegy háromnegyede elfogadta a békeszerződés ratifikálását, a többiek azonban tiltakozásuk jeléül azonnal elhagyták a termet.

Párizsban 1921. június 7-én döntöttek a békeszerződés elfogadásáról, azzal a megjegyzéssel, hogy a határrendezés hiányosságai az országok közötti szoros gazdasági együttműködéssel korrigálhatók. (Ebből az elképzelésből sajnos semmi sem valósult meg, s ahogyan azt Romsics Ignác: A Trianoni békeszerződés című kiadványában rendkívül képletesen megjegyezte „Az 1930-as évek közepétől az egész térség a német gazdaság köldökzsinórján függött.”.)[5]

Korabeli plakát

Irredenta kultusz

Jelentős változást az 1927-es év hozott az április 5-én aláírt olasz-magyar szerződéssel, amellyel Magyarország nagyhatalmi támogatót szerzett revíziós politikájához, és egy aktívabb külpolitikai periódusba lépett. Bethlen május 27-én Zalaegerszegen megtartott beszédében nyíltan meghirdette a revízió programját, majd Lord Rothermere angol sajtómágnás revíziót támogató politikájának hatására július 27-én a kormány egyetértésével megalakult a Magyar Revíziós Liga, amely innentől kezdve a revíziós törekvések legfőbb pillérévé vált. Több országban titkárságokat tartottak fenn, befolyásos politikai kapcsolatokat ápoltak, előadásokat tartottak, kiadványokat jelentettek meg magyar és idegen nyelveken, majd 1930 októberétől tudatosan törekedtek egy országos jelentőségű szervezet kiépítésére, amelynek taglétszáma rövid idő alatt 2 millió főre emelkedett. Gyűléseiken irredenta dalokat énekeltek, zászlókat bontottak, közös imák, lelkesítő beszédek hangzottak el. A magyarok Lord Rothermere-t ajándékokkal halmozták el, amelyek elhelyezésére a lord londoni palotájában külön szobát kellett berendezni.[6]

Az ilyen jellegű, látszólag érzelem szította tettek mögött nagyon is tudatos erők munkálkodtak. Számos jelentős külföldi személyiség „esett áldozatául” a magyar vendégszeretetnek, szívélyességnek és gasztronómiának. A meghívások mögött a magyar követség állt, tudatosan kontrollálva a revizionista törekvéseket.[7]

Az erősödő irredenta törekvések a hétköznapi élet több színterén is éreztették hatásukat. Különféle revizionista jelszavak forogtak közszájon, pl. „Nem! Nem! Soha!”, „Így volt, így lesz!”, „Mindent vissza!”, „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”. Számos használati cikk és ajándéktárgy került forgalomba a történelmi Magyarország képének és a fenti jelszavaknak a feltüntetésével, de a kereskedelem a gyerekeket sem „kímélte”. A revizionista jelszavak és képek a könyveken, füzeteken, kirakó- és társasjátékokon is megjelentek. A legérdekesebb árucikkek egyike a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége által forgalmazott képeslap volt, amely a történelmi Magyarországot ábrázolta olyan módon, hogy az elcsatolt területek a lapon mozgathatóak voltak. A Móricz szavaival élve „vértelen” irredenta kultusz szimbólumok szintjén maradó megnyilvánulásait az elcsatolt területeken élő magyarság némi keserűséggel figyelte, megállapítva, hogy még az anyaországban a hangzatos megnyilvánulásokon kívül nemigen történik semmi, addig tőle a feltétlen ellenállást, a végsőkig való kitartást várják.[8]

Az oktatás, mint a felnövekvő magyar nemzedék tudatának befolyásolására leginkább alkalmas eszköz kiemelkedő szerepet kapott ebben a törekvésben. Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegy című verse nemzeti imádsággá emelkedett, majd 1920-ban egy kultuszminiszteri rendelet értelmében az elemi és középiskolákban ezzel kezdtek és fejeztek be minden tanítási napot.[9]

A magyar hiszekegy

Ahogy a mindennapi életben, úgy a művészetekben és a kultúrában is fellelhető volt az irredenta kultusz. Országszerte irredenta emlékműveket, szobrokat állítottak[10], de az ország nagy költőit-íróit is megihlette hazájuk szétdarabolása. Kétségtelen azonban, hogy ezek a művek nem propagandacéllal készültek, hanem a veszteség felett érzett fájdalom ihlette őket.

A kissé fennkölt és túlzó revíziós propaganda egyrészt a közvélemény téves helyzetértékeléséhez, ebből fakadóan téves elvárásaihoz vezetett, nyomást gyakorolva az aktuális politikai vezetésre. Ugyanakkor a magyar békeküldöttségek tagjai számára lehetővé vált az ország valós helyzetének felismerése, saját bőrükön megtapasztalva a kisállamiság korlátait. Nyilatkozataikban a türelemre, a tétlen optimizmussal szemben a „következetes és kemény munkára” való felszólítás sorozatosan visszatérő elem, mivel az erőteljes irredenta törekvések nem csak az elcsatolt területek magyarságában keltettek negatív visszhangot, de nemzetközi megítélésük is visszatetsző volt.[11]

Kecskemét a két világháború között

Az 1911-es földrengés súlyos következményei után alig indult meg Kecskemét a fejlődés útján, amikor kitört az I. világháború és a városnak ismét komoly gondokkal kellett szembenéznie. A munkaképes férfiakat lekötötte a háború, amiből az alföld férfilakossága - így Kecskemété is - jócskán kivette a részét. A középületek java része hadicélokat szolgált, de hatalmas terhet rótt a városra a sebesültek elhelyezésének és gondozásának kérdése is. Az élelmiszeripar a hadsereg élelmezésére szorítkozott, a nélkülözés általánossá vált. Idővel elterjedt a női és a gyermekmunka a helyzet súlyosságának enyhítésére.[12]

Ebben az elkeseredett állapotban nézett szembe a város lakossága a háború végkifejletével, a trianoni békeszerződés megkötésével. Bár Kecskemétet közvetlenül nem érintették az újonnan meghúzott határok, részvételi arányával párhuzamosan veszteségei is igen nagyok voltak a háborúban. Így a város jogosan szembesült a hiábavaló áldozat gondolatával és az általános kifosztottság érzésével egyidejűleg.

A város lakossága 1 hétig tartó gyásszal adózott a tragikus eseménynek. A templomokban egymást érték az istentiszteletek, a táncmulatságokat és egyéb vigasságokat betiltották, az épületeket gyászlobogók borították.

A kezdeti bénultság és fájdalom, a háború nyomainak eltüntetése, az adósságok törlesztése után lassan, 1923-24-ben lépett újra Kecskemét a fejlődés útjára. Megkezdődött a közterek, úthálózatok általános állapotának javítása, kövezése, javult az ivóvízellátás, újjászervezték a közintézményeket, az orvosi ellátást. Kiemelkedően sokat fordítottak iskolák létesítésére, az oktatás helyzetének javítására. A Széktó területén létrehozták az akkori Európa legnagyobb műépítésű szabadfürdőjét. A város új erőre kapott fejlődése azonban a gazdasági világválság hatására ismét megtorpant, hogy a II. világháború kitörésével aztán újabb kihívással nézzen szembe.

A nyomtatott sajtó Kecskeméten

A nyomtatott sajtó úttörője Kecskeméten az 1868. október 3-án útjára bocsátott, eleinte hetente megjelenő Kecskeméti Lapok volt, ahogyan magukat nevezték: ismeretterjesztő hetilap. Elsődleges célja valóban ismeretterjesztés volt, az olvasó megismertetése a közélet, a kereskedelem, a közgazdászat, az oktatás aktuális problémáival, egyszóval látókörének kiszélesítése.

A lapot megfizethető árával a társadalom kevésbé tehetős rétegei számára is elérhetővé kívánták tenni, azzal a nem titkolt céllal, hogy rövidebb, érdekes írásaival felébressze az olvasási vágyat az alsóbb osztályokban.[13]

Bár kevéssé foglalkozott külpolitikai problémákkal, a hazai politikai eseményeket mindvégig tárgyilagos, színvonalához méltóan kulturált hangnemben, de határozott véleménynyilvánítással közölte. Tartalmát azonban elsősorban nem a politika, hanem a közélet eseményei határozták meg. Az 1921. július 27-i szám például egyetlen mondatot közölt az egész országot foglalkoztató, a magyarság egész jövőjét meghatározó békekötés ratifikálásáról, ezt is a Külföldi Hírek rovatban, a számos egyéb információ egyikeként: „Holnap este cserélik ki Párizsban a ratifikáló okmányokat.”[14]

A visszafogott hangvételű Kecskeméti Lapok, amely 1922. január 27-i számában magát független politikai napilapként jelölte, csatlakozott a kormány azon álláspontjához, amely a magyarság egyetlen lehetséges útját az előre tekintésben, az összefogásban mutatta meg.

„A munka csak a szabadságban, az egyenlőségben és a testvériségben lehet igazán alkotó és szerencsétlen megcsonkított hazánkat újra felépíteni csakis ilyen öntudatos munkával lehetséges. [...] Országunk egyedül nem maradhat az európai demokratikus fejlődés tengerében egy reakciós sziget, mert így sohasem lehetünk részesei a haladó Európa rokonszenvének, a körülöttünk levő népek barátságának, a tőlünk elrabolt véreink visszavágyásának; ezen visszakívánkozás pedig országunk ezeréves integritásának első alapfeltétele, a legjobb irredenta politika.”[15]

(Némileg levon a cikk értékéből, hogy politikai propaganda, választási kampány részeként jelent meg a „független napilapban”.)

A Kecskeméti Lapok a két világháború közötti időkben sem volt azzal vádolható, hogy szűk látókörű lenne. Amellett, hogy tájékoztatott a békekötéshez kapcsolódó különféle eseményekről[16], azt is igyekezett megmutatni, hogy a határokon kívül rekedt magyarságnak milyen problémákkal kellett szembenéznie.

„A csehek által megszállott területen - amint azt egy onnan érkezett Kecskeméten alkalmazásban lévő menekült tanár beszéli - óriási kulturharc folyik az ősi magyar és az új cseh kultura között. Az elszakadásba belenyugodni nem tudó magyarság lappangó, néhol pedig nyílt irredentizmusban gyújtja a tüzeket. A lelkek lángba kaptak s minden lehető módon igyekeznek elemészteni a magyar föld rablóinak csehesítő törekvéseit.”[17]

Az 1922. december 1-jei számot fellapozva jól megfigyelhető, hogyan változott a lap hangvétele a határokon kívül élő magyarok helyzetének rosszabbra fordulásával párhuzamosan, ugyanakkor még mindig befogadható szarkazmussal fűszerezték a leírtakat, mellőzve a durvaságot vagy a szélsőségességet.

„Amit a csehek most Felső-Magyarországon csinálnak a magyarokkal, az méltó legnagyobb költőjük fantáziájához. Az a szándékuk, hogy a jövő magyar generáció már magyar iskola nélkül nőjjön fel. Ez könnyen elérhetnék azzal, hogy egyszerűen a magyar iskolákat bezárnák. [...] Nem bántják a magyar iskolákat, csak éppen megvizsgálják egy kicsit a gyerekeket, akik magyar iskolába akarnak járni és csak azokat eresztik oda, akik csehek. [...] A jövő tanévben bizonyosan eljutnak odáig, hogy akinek ember formája van, az mind cseh. [...] A szerb nem olyan agyafúrt nép, mint északi testvére. Az nem öli meg külön a magyar lelket, beéri a magyar testtel is.”[18]

A húszas évek első felében a lap a maga visszafogott módján minden évben megemlékezett a trianoni évfordulóról, akár egy vastag betűs, gyászkeretes dátum, akár egy rövid cikk erejéig. Az évtized második felétől itt is megfigyelhető volt azonban a revízió, mint az embereket élénken foglalkoztató kérdés előtérbe kerülése.

„Kecskemét népe a templomi fohászkodás után, vasárnap délelőtt 11 órakor a városháza dísztermében határozott, ünnepélyes tiltakozó gyűlésre jön össze s megbántott emberi és nemzeti méltóságával visszautasíthatatlanul követeli az igazi békét megteremtő békerevíziót.”[19]

A revíziós törekvések még erőteljesebb visszatükröződése a kecskeméti sajtóban Lord Rothermere fiának, Lord Harmsworth-nek a látogatásához kapcsolódott. A fiatal lord 1928. május 20-án vasárnap tett látogatást Magyarországon, amelynek során Szegedre tartva átutazott Kecskeméten, visszafelé pedig rövid időre megállt a városháza előtt. A város, mintegy felébredve addigi bénultságából és közönyéből izgatott várakozással készült a jelentős eseményre, minden elképzelhető módon kifejezésre juttatva Lord Harmsworth iránti megbecsülését.

A Kecskeméti Lapok május 11-én közölte először a hírt, egyelőre az Ország-Világ című rovatban, mindössze egyetlen sorban: „Szegeden százhúsz délvidéki város és falu küldöttsége fogja üdvözölni Rothermere lord fiát.”[20] Az ezt követő napokban megjelent cikkeket olvasva szinte kézzel fogható volt a város lakosságának egyre növekvő izgatottsága. A május 16-i szám már felhívást tett közzé a polgárok felé:

„Fogadjuk virág és lobogódísszel vasárnap Rothermere lord fiát [...] Lord Harmsworth-ot a város vezetősége megkülönböztetett tisztelettel óhajtja fogadni. A városháza előtt az összes iskolák növendékei állnak hosszú sorfalat és magyar és angol zászlót fognak lobogtatni. [...] A lord ünnepi fogadásában a város egész lakosságának részt kell vennie. Végig az autó útvonalán minden házat virág és lobogódíszbe kell öltöztetni, véges-végig ünneplő embereknek kell sorfalat állni, hogy egy keveset lerójunk abból a hálából, amivel a magyar ügy nemes szószólójának tartozunk.”[21]

Ezután szinte napról napra követték egymást a tudósítások a nevezetes látogatással kapcsolatban.

„Egész Kecskemétnek ünnepelnie kell Harmsworth lordot [...] Híradásunk nyomán Kecskemét hazafias érzetű lakossága már buzgón készülődik nemes barátunk fiának fogadtatására. Kedves kötelességet vélünk teljesíteni akkor, mikor a fogadtatás ünnepélyességének és melegségének fokozása céljából arra hívjuk fel a városi tanács figyelmét; ha nem is állna meg a lord autója Kecskeméten, gondoskodjék a tanács arról, hogy a város határába való érkezéskor ünneplő sereg várakozzék rá a környékbeli tanyaiakból és ugyanilyen tömeg lelkesedése búcsúztassa ott is, ahol kocsija elhagyja a város határát.”[22]

A május 20-i szám már a kecskeméti látogatás pontos menetéről is tájékoztatott. „Harmsworth lord autója vasárnap délután 6 óra tájban 3 percre megáll a városháza előtt. [...] A városi tanács lapunk útján fordul a város lakosságához azzal a kéréssel, hogy a lord áthaladásának útvonalán a házakat lobogókkal, virágokkal és szőnyegekkel, amennyire csak tudja, díszítse fel.”[23]

A híradások aztán a május 22-i számban teljesedtek ki, amikor is az újság egész címlapot betöltő írást közölt lord Harmsworth látogatásáról.

„ [...] Az üdvözlés. Az autók megállnak. Most már nincs rend, nincs kordon. Még nem született a világra az a rendőr, aki itt meg tudná tartani a sorfalat. A tömeg bezúdul a kocsiútra s egy pillanat alatt óriási gyűrűvel veszi körül az angol autót. [...] A tömeg égig zúgó, frenetikus éljenzésben tör ki.”[24]

Még ugyanebben a számban voltak olvashatóak a következő sorok is:

„Esmond Harmsworth ma délelőtt repülőgépen hatalmas virágcsokrot küldött Kecskemét város közönségének. Ma délelőtt három perccel 11 óra előtt fülsiketítő berregéssel egy repülőgép száguldott keresztül a levegőn a város felett. [...] A repülőgép a város felett egy csokrot ejtett le, azután változatlan sebességgel tovább repült Szeged felé. [...] Az óriás virágcsokor két hosszú pirosfehérzöld [sic!] szalagján aranybetűkkel a következő felírás díszlik: Kecskemét város hazafias közönségének hálás köszönettel E. Harmsworth.

Esmond Harmsworth figyelmessége Kecskeméten mindenütt mély hatást váltott ki és csak fokozta azt a végtelen rajongást, amit a tegnapi fogadtatás résztvevői éreznek szívükben-lelkükben Rothermere lord fia iránt.”[25]

A lap május 23-i számában közölt megemlékezés egyetlen sora is kitűnően érzékelteti a magyar revíziós törekvésekkel komolyan foglalkozó angol lord iránt érzett hálát: „Drága, az Isten áldja meg.”.

Az 1929. évi sajtó még mindig tág teret engedett a revíziós gondolatok megnyilvánulásának. A március 31-i számban például a címlapot „Polónyi Dezső: Kezdjük el a revíziót” című cikke uralta, aki a Kecskeméti Lapoktól megszokott igényes stílusban, intelligens hangvétellel adta közre a revízióval kapcsolatos gondolatait. Az országban gyakran hangoztatott nemzeti egység gondolata itt is előtérbe került, mint a revíziós elképzelések megvalósításának egyik alapfeltétele.

„Legfőbb bajunk az az irtózatos nemtörődömség, az a mindent elfagyasztó közöny, amelyben még a világtörténet legbecstelenebb békeművét is csak alázatos tisztelettel emlegetjük. Ahelyett, hogy minden alkalommal hazafias indulatainkat engednénk szabadon szárnyalni és a szégyen pírját korbácsolnánk ki arcainkra, a láncaikat farkcsóválva hordozó kutyáktól veszünk példát, egykedvűen gyakoroljuk magunkat az alkalmazkodásban és nem gondolunk arra, hogy utódaink majd számon kérik tőlünk: mit tettünk az egészséges nemzeti közszellem megteremtésére, mit az évezredes magyar gondolat, a magyar becsület megmentésére, elszakított véreink fölszabadítására és elrabolt földünk visszaszerzésére. [...]

Ma egész emberekre, megalkuvást nem ismerő férfiakra van szükség. Olyanokra, akikben a revízió szónak puszta említésére az egész nemzet kínszenvedése jajdul föl és akiken keresztül ez a szó mindig az egész nemzet tömegfájdalmának felhördülését jelenti. Olyanokra, akik a revíziót önmagukon kezdik, hadat üzennek a tespedésnek, a közönynek, szembeszállanak minden pártoskodással és folytonosan csak azon munkálkodnak, hogy egyesülhessünk a törvényes rend és szabadság gondolatában.[...]

Ha ezerszer hallottuk, akkor is még ezerszer kell ismételni, hogy a revíziót nemzeti egység nélkül soha el nem érhetjük s ezért csak kettő között választhatunk: vagy véglegesen megalkuszunk a trianoni becstelenség tűrésében, vagy egyesülünk Kossuth Lajos hagyományainak tiszta eszméiben. Az egyik a halál, a másik a nemzet boldogulása. A választás nem kétséges. De ne csak lelkesüljünk, Cselekedjünk, és ne nyugodjunk meg, míg célhoz nem érünk.”[26]

Az ugyanebben a számban megjelenő „Ki fogja megcsinálni a békerevíziót” című, kissé utópikus jellegű cikk dr. Szabó László egyetemi magántanár tollából méltó arra, hogy teljes terjedelmében közöljük. Az írás kiválóan tükrözte a revíziós lehetőségek megítélését az értelmiség olvasatában. Ugyanakkor elmondható róla az a kettősség is, ami az összes revíziós írás sajátja volt: a tehetetlenség érzésének és a revízió iránti vágynak a kifejezése.

„A revízió ügyében teljesen tanácstalanul áll az egész magyar nemzet. Lord Rorhermere megindította a revíziós mozgalmat, de semmi egyebet nem tudunk, mint hogy pártkülönbség nélkül mindnyájan nagyon lelkesedünk a revízióért és azt reméljük, hogy az idegen országok hangulata meg fog nyilatkozni mellettünk. De hogy ebből hogyan lesz revízió, erről nem beszél senki és nem nyújt tájékoztatást senki. Csak annyit tudunk, hogy a kormány nem tartja időszerűnek a revízió kérdésének felvetését s így nem is történik semmi más, mint hogy lelkesítjük egymást, reménykedünk, várakozunk és örvendünk a legcsekélyebb eseménynek, mely arra vall, hogy hol ebben az országban, hol abban az országban a közvélemény egyre többet foglalkozik ügyünkkel és egyre több rokonszenvet tanusít irántunk.

Lord Rothermere ez idő szerint igen sokat remél az angliai választásoktól. Angolországban május második felében általános képviselőválasztások lesznek, amelyek valószínűleg megváltoztatják a parlamenti pártok számarányát. Nincs kizárva, hogy a mai konzervatív kormány meg fog bukni, s hogy a liberálisok kerülnek kormányra, szövetkezve vagy a munkáspárttal vagy a konzervatív párttal. Ha ez be fog következni, akkor Rorhermere lord szerint remélhető, hogy az új kormány a revízió ügyében a kezdő lépéseket meg fogja tenni.

Azonban ne gondolja senki, hogy az új angol kormány majd javasolni, vagy talán sürgetni fogja a revíziót. Erre egyelőre a legcsekélyebb reményünk sem lehet. A legtöbb, ami bekövetkezhetik, az lenne, hogy az angol kormány kezdeményezésére az érdekelt hatalmak megvitatnák a revízió kérdését. Miután maga a megvitatás még semmire sem kötelez, valószínű, hogy egy egybehívandó nemzetközi konferencia nem járna semmiféle pozitív eredménnyel. Azonban már maga az is sokat érne a mi szempontunkból, hogy egyáltalán a mi ügyünket megvitatandó problémának tekintik.

Az olyan dolgot, mint aminő a békeszerződés revíziója, a kormányok hajtják végre, de sohasem a kormányok csinálják. Az ilyen kérdésekben a népek akarata döntő és a népek akarata nem a parlamentekben nyilatkozik meg, hanem a népek közhangulatában. A szomszéd országokban a közhangulat a béke revíziója mellett még semmiesetre [sic!] sem nyilatkozott meg, még pedig azért, mert abban az irányban, hogy a szomszéd országokban egy ilyen közhangulat kialakuljon, még egyáltalán semmi sem történt. Ilyesmihez nem propaganda szükséges, hanem a revíziónak komoly előkészítése, ami nem állhat egyébből, mint a szomszéd országok népének meggyőzéséből abban a tekintetben, hogy a revízió nekik éppen olyan nagy érdekük, mint nekünk. Ahhoz, hogy ezt a meggyőződést a szomszéd országok közvéleményében létrehozzuk, óriási munka szükséges. És miután ezt az óriási munkát még nem végezte el senki, nem szabad csodálkoznunk azon, hogy a revízió kérdése még egészen kezdetleges stádiumban van s ami ma létezik, az nem sokkal több, mint egy egészen egyoldalú óhajtás.

Viszont ha már idáig fogunk jutni, hogy az összes érdekelt népek a mai határok megváltoztatásában fogják látni a jövőt, akkor ezzel szemben a világ legerősebb kormányai sem tehetnek mást, mint hogy leülnek tárgyalni, illetőleg alkudni. Mert a revíziót csak mint >kölcsönös előnyökkel járó megegyezést< tudom elképzelni; a népek pedig amíg meg nem győződnek arról, hogy a revízióból hasznuk lesz, a revízióhoz hozzájárulni nem fognak.

A revíziót tehát azok fogják megcsinálni, akik meggyőzik a szomszéd népeket arról, hogy a mai határok fenntartása rájuk nézve káros, a mai határok megváltoztatása azonban előnyös. A meggyőzésnek eszközei természetesen kétfélék: fizikaiak vagy szellemiek. A világ békéje érdekében felette szükséges, hogy szellemi eszközökkel is sikerüljön létrehozni a megegyezést a revízió ügyében és akik azon az állásponton vannak, hogy >győzzön hát a nyers erő!< még azok sem vállalhatnák a felelősséget a békés megegyezés megkísérlésének esetleges elmulasztásáért.

Ez az esztendő semmiesetre sem fog elmúlni anélkül, hogy a békés megegyezés irányában valami nevezetes lépés ne történjék.”[27]

A mindvégig visszafogott hangvételű, független polgári lapnak minősülő Kecskeméti Lapok a '30-as évek közepétől már elhanyagolhatóan kevés írást közölt a békeszerződésre, valamint annak következményeire vonatkozóan. Indokolható ez növekvő gazdasági nehézségeikkel is. A lap eleinte terjedelmét csökkentette drasztikusan, majd 1935-től ismét hetilapként működött, míg 1944. május 28-án megszűnt.

Nem számítva a szakmai jellegű lapokat, valamint néhány rövidebb életű próbálkozást, a Kecskeméti Lapok számára igazi konkurenciát az 1919. augusztus 6-án induló Kecskeméti Közlöny jelentett, nem is szólva róla, hogy már indulásához is ellenlábasának papírkészletét használta fel. (Héjjas Iván repülőfőhadnagy és fegyveresei betörtek a Kecskeméti Lapok raktárába és elvitték az akkor valóságos kincsnek számító papírtartalékot. Cselekedetét saját szavai meg is magyarázzák, a Kecskeméti Közlöny egy későbbi száma címlapon közölte, bár más szövegösszefüggésben: „Mint tudják, én mindig a tettek embere voltam.”[28]

Az új lap, amely nyíltan vállalta politikai hovatartozását, megalakulása után először fokozatosan az ellenforradalom szócsövévé nőtte ki magát, majd működését üzleti érdekeknek alávetve bulvárlappá alakult.[29] Olvasottságának növelése érdekében bőségesen élt a reklám lehetőségével, helyi (főként bűnügyi természetű) események, hírek széles skáláját vonultatta fel. Hangvételével igyekezett minél szélesebb rétegeket megérinteni, s főleg a békekötés utáni években az emberek érzékeny magyarságtudatát megcélozni fennkölt, ám gyakran semmitmondó írásaival. 1920. június 5-i számában az alábbiak olvashatók:

„Ma délelőtt 10 órakor Magyarország meghatalmazott miniszterei aláírták azt a békeszerződést, amely a magyar nemzet halálos ítéletét tartalmazza.

Ezt az aláírást úgy kényszerítették ki belőlünk. Éppen ezért nekünk nem fontos, hogy mi történt ma délelőtt a trianoni palotában. Ha úgy éreznénk, hogy ez a szerződés kötelez bennünket, akkor most lecsuklott fejjel kellene járnunk, akkor most zokogó sírással kellene felsírnunk, vagy néma megadással mellünket verve meakulpáznunk. Azonban itt nem ilyen változások történtek. Dacosbüszkén [sic!] állunk a sors elébe és birkózni akarunk a halállal. [...] Azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezzel az írással megölték a magyar nemzetet. Magyarország ezer éven át mindenkor megállta helyét jóban és rosszban. Ennek a dicsőségesen elmúlt ezer évnek emlékei öntenek most erőt a magyarságba. És a földet, amelynek minden rögét magyar vér locsolta, melynek minden darabja őseink porladó holttestét őrzi, nem adjuk oda soha! [...] Mert az utolsók nemsokára előrekerülnek. [...]

Nyugaton fölkészül, erőt gyűjt a germán kolosszus, keleten mesebeli szép szabadságharcba fog testvérünk, a török nép és nemsokára fölfejlődik majd a legyőzött népek egész csatasora, amely akár munkával, akár más eszközökkel visszavívja az elveszett szabadságot. [...] Magyarország nem volt, hanem lesz!”[30]

Az 1920-as számokban érzékelhető a társadalom egészének első reakciója, a teljes elutasítás az igazságtalan döntéssel szemben: „Erdély földrajzilag és gazdaságilag Magyarországhoz tartozik. Igazolták ezt a történelem évszázadai és igazolni fogja majd a jövendő is.”.[31]

A Kecskeméti Közlöny ugyanakkor előszeretettel aknázta ki a békeszerződéssel kapcsolatos témákban rejlő lehetőségeket. A húszas évek elején gyakran jelentettek meg hangzatos cikkeket a trianoni események kapcsán. „1920. június 4-én a csonka Magyarországon megkondultak a harangok: Magyarországot temették, síró búgásuk áthatotta az újonnan csinált határokat s a szívekben támadt néma jajszó talán elért Párizsig is, a hol akkor éppen ceremóniáztak: a magyar békét írták alá.”[32]

A patetikus, ám politikailag megalapozatlan írások közlését kitűnően példázzák az alábbi sorok: „Ratifikálni kell! Parancs jött az antanttól, megint parancs. Az antantnak joga van hozzá, hogy parancsoljon, mert a nagy erőpróbán ő győzte jobban. [...] Ratifikáljuk a halálunkat, mert ratifikálni kell. [...] A józan ész nekünk is azt diktálja, hogy engedelmeskedjünk a parancsnak. Ha ratifikálni kell a >békét<, ám ratifikáljuk, nem sokat változtat a sorsunkon. Az élő Isten előtt nem kötelezhet bennünket az a kötés, amelynek aláírását torkunkratett [sic!] késsel kényszerítették ki belőlünk. A ratifikációval azonban megkezdjük a munkát a ratifikált >béke< ellen és ha kirobban a magyar vulkán, majd elválik, hogy >lesz még egyszer ünnep a világon<.”[33]

Az 1920. november 14-i számban megjelent „Tiltakozás a béke ratifikációja ellen” című cikk egy helyi tiltakozó megmozdulásról tudósít.

„Pénteken este gyűlést tartott a Területvédő Liga helyi szerve, amelyen elhatározták, hogy a liga és Kecskemét város lakossága nevében tiltakozó táviratot intéznek a nemzetgyűléshez és a város képviselőihez a béke ratifikálása ellen. Kecskemét így csatlakozott a többi városok példájához és nyíltan is kifejezésre juttatta azt, hogy sohasem fog hozzájárulni a gyalázatos béke becikkelyezéséhez. A tiltakozó táviratokat szombaton küldték el a nemzetgyűléshez és a város két képviselőjéhez.”[34]

A Kecskeméti Közlöny a Kecskeméti Lapokkal szemben a határokon kívül rekedt magyarság helyzetéről igen kevés tájékoztatást nyújtott, azt is leginkább a békeszerződés évében. A későbbi számok inkább csak a szerződés igazságtalanságát taglalták, mintsem igyekeztek volna képet adni az elcsatolt területek magyarságának reális helyzetéről. Írásaikban általánosságokra szorítkoztak, közhelyeket hangoztattak.

„Tudjuk azt, hogy minket, szabadon lélegző magyarokat láthatatlan, de erős szálak kötnek össze megszállott területeken szenvedő véreinkkel, amelyek a közösség, egymásrautaltság érzetét állandóan ébrentartják [sic!]. De hogy ezek az összetartó szálak erősek maradjanak, ezt a bizonyos kulturnívót állandósítani és erősíteni kell. Mert amíg a meg nem szállott terület tud annyi kulturát [sic!] termelni, amennyi az ideiglenesen elszakított részek igényeit is betöltheti, addig nem kell félnünk, addig erősen, szilárdan áll a mi ügyünk, addig helyes vágányokon haladunk az integrális Magyarország felé. [...] Világos tehát a tanulság: még több munkára, még erősebb kitartásra van szükség, mert a fegyverek erejét is csak fejlett kulturával rendelkező nép tudja kellőképpen kihasználni.”[35]

1920 és 1930 között évről évre hangzatos cikkek jelentek meg a Közlöny hasábjain a trianoni évfordulóhoz kapcsolódóan. Harsogó, gyászkeretes főcímekkel hirdették a nemzeti gyásznap évfordulóját.

Kecskeméti Közlöny, 1926. június 5.

Az 1920-as évek második felétől az erősödő irredenta kultusz a Kecskeméti Közlöny hangvételére is rányomta bélyegét. Írásaikat irredenta jelszavakkal tűzdelték, áthatotta őket a nemzeti érzés és a tiltakozás. „Hét éve már! Hét gyötrelmes éve a szívünkben a gyásznak, a szüntelen nagy fájdalomnak kínja: Trianon. Milliók elfojtott jajkiáltása, könnyes imája, guzsba kötött kezek feszülő izmai idézik. Bánatország szenvedő magyarja emlékezzél! Nemzeted sírját ásták meg a mai legszomorúbb évfordulón. [...] Nem felejthetünk! Nem szabad felejtenünk! Utolsó csepp vérünkig tiltakozunk Trianon ellen. Élni akarunk!”[36]

Az évtized vége felé született cikkek jellemzője leginkább az egyre erősödő követelés a békeszerződés megváltoztatására. „Trianon egyetlen nagy-nagy magyar jajkiáltás az égbekiáltó igazságtalanság megtestesült lénye ellen. De célkitűzés is egyben, roppant akarat, acéllá edzett elhatározás a június 4-i gyásznap mielőbbi eltörlésére. Úgy legyen.”[37]

A revíziós törekvések ilyen módon történő hangoztatásával óhatatlanul együtt járt a társadalom megtévesztése, hamis illúziókba ringatása is.

„Miként a folyók nem fordulnak vissza a hegyek felé, a hegyek nem mozdulnak el örök helyükből, megváltoztatni azt amit Isten bölcs rendelkezése alkotott, nem lehet soha. Ez a gyász mulandó, az igazság örök nagyszerűsége nem engedheti vétkes álomképek megvalósulását. Idő kérdése csak, hogy a változhatatlan nagy igazság ereje, amelynek győzedelmét egy hittel, reménnyel, bizakodással várja a sorsüldözött magyar elérkezzen s visszaadja Árpád honát egyedül jogos birtokosainak, hogy tovább folytassa magasztos hitvallásának teljesítését. [...] El kell jönnie a feltámadásnak!”[38]

„A rövidlátó kapzsiság, éhség, amely a környező szomszédainknak ezt a gyalázatos >békekötést< sugalmazta s a nagyuri nemtörődömség, a hígvelejű fölény, amely a nagyhatalmak részéről a >szentesítést< lehetővé tette - nem lehet tartós béke alapja. Erre már rájöttek Nyugaton, maguk a történelemnyomorítás elkövetői is. És ma már legnagyobb probléma az elkapkodott, ész nélkül összetákolt békealkotmány kireparálása. A feltámadás késhet, de nem múlhat. A magyar föld a miénk, és azt vissza kell vennünk minden eszközzel.”[39]

Lord Harmsworth látogatásáról a Kecskeméti Közlöny is hírt adott. Az 1928. május 19-i szám a budapesti látogatásról tudósított, Kecskemét szerepéről azonban még nem tudott pontos adatokkal szolgálni. Részletesebb információkat a június 20-i számban közöltek. „Esmond Harmsworth, a magyar ügy lelkes barátja magyarországi diadalútján mint a mostmár véglegesen megállapított program jelzi, Kecskeméten is áthalad s módot ad a város közönségének, hogy a hatalmas ünnepségek pompás koszorújába néhány szál virágot elhelyezhessen.”[40]

A május 22-i szám a látogatás és az ünneplés részleteit ismertette, míg a következő számból a lord üdvözlő szavait ismerhettük meg. „Szivem mélyéig meghatott engem az a forró lelkesedés, mellyel Kecskemét város közönsége üdvözölt.”[41] A revíziós elképzelések, a tiltakozás érzése és a változtatás iránti követelések a békekötés 10. évfordulójára, 1930 júniusára teljesedtek ki. A Kecskeméti Közlöny május végétől napról napra közölte érzelemtől fűtött írásait. Pl. május 31-én: „Legyen ez a gyászünnep Kecskemét város egész társadalmának tiltakozása az országcsonkítás állandósítása ellen és a revízióra intő figyelmeztetés kifelé!”[42] A június 3-i számban: „Öt percig zúgni fognak az összes kecskeméti harangok.”[43] Egy nappal később: „Holnap, szerdán lesz a Trianoni gyászos szerződés aláírásának tíz éves évfordulója. Kecskemét is kiveszi a részét a nemzeti gyászból.”[44] Majd június 6-án: „Lelkes hangú határozatot küldenek Rothermere lordhoz, egy másikat pedig Genfbe. A városháza közgyűlési terme tegnap délután szorongásig megtelt. Kecskemét népe jött össze, hogy tíz esztendő után felemelje tiltakozó szavát a mostani >béke< ellen. A díszterem falai magukba ölelték az egész várost. Csak ilyenkor, csak ilyen alkalmakkor lehet itt ilyen különös összetételű embertömeget látni. Amikor mindenki ott van, az egész város egyeteme.”[45] A lelkes sorokat tízéves hallgatás követte. Trianon és a revízió kérdése a Kecskeméti Közlönyben csak az 1940-es számokban, a háború idején került elő újra. A lap 1944. október 23-ig működött.

A kecskeméti sajtó - bár hangvételükben az egyes lapok különböztek egymástól - tükrözte a társadalom szemléletét, országosan is felismerhető érzéseit a békeszerződéssel kapcsolatban: a kezdeti tagadást, az azonnali revízió meg nem történte utáni fásultságot, majd a húszas évek második felétől a revíziós elképzelések új életre kelése utáni reményt és vágyat a békeszerződés megváltoztatására.

Veszteségek, tanulságok

A békeszerződés megszületése után Magyarországnak óriási gazdasági veszteségeket kellett elkönyvelnie. A helyzetet súlyosbította, hogy az ország feldarabolása a háború utáni kritikus helyzetben következett be. Még nyersanyagforrásaitól jórészt meg kellett válnia, addig Magyarország feldolgozóipara nagyrészt a határokon belül maradt, kihasználatlanul. A mezőgazdasági termelés 40-45%-a maradt meg, az erdőségeknek azonban mindössze 16%-a maradt az anyaországnál. Szétesett a közlekedési hálózat, miután a fontosabb csomópontok a határokon kívülre kerültek. A trianoni békeszerződés egy alapvetően jól működő gazdaságot tördelt szét hatalmi érdekek alapján, amelyet a térségben évekig tartó gazdasági pangás és rekord méretű infláció kísért.[46] A nyugati hatalmak ugyan támogatták volna az utódállamok közötti kereskedelmi kapcsolatokat, a béke azonban annyira felszította a nemzeti gyűlölködést az érintett országok között, hogy egymás közti kereskedelmük minimálisra, a háború előtti egynegyedére, egyötödére csökkent (pl. míg a 30-as években Ausztria és Csehország gabonatermelésének jelentős részét Amerikából szerezte be, ugyanekkor Magyarország értékesítési nehézségekkel küzdött). A hiányt nyugati importtal és a hiányzó ágazatok folyamatos kiépítésével próbálták pótolni.

Az ország területi és népességi veszteségét illetően a számok önmagukért beszélnek. Magyarország területe 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre csökkent, népessége 18,2 millióról 7,9 millióra. Már nem Magyarország, amelynek népessége 88,3%-ban magyar volt, hanem az új államok területét tarkították különféle nemzetiségi csoportok, amelyeknek ráadásul meg kellett birkózniuk az anyaországok folyamatos beolvasztási kísérleteivel. Így Trianon nem hogy megoldotta volna, hanem kiélezte a nemzetiségek problémáját. A nagyhatalmak ugyan az új államok kisebbségeinek igen magas arányából származó konfliktusok megelőzésére kisebbségvédelmi normát írtak elő, annak megszegését nem ellenőrizték és nem szankcionálták.[47] Ilyen módon a trianoni békeszerződés korlátlan hatalmi érdekek és törekvések megvalósításának a színtere volt, alapos politikai és demográfiai helyzetértékelés nélkül, feláldozva a magyar nemzetet a többi létrejöttének oltárán.

A békeszerződés legnagyobb vesztesei azonban azok voltak, akik életüket magyarként egy idegen ország határain belül voltak kénytelenek leélni, nap, mint nap szembenézve a befogadó államok nacionalizmusával, igazságtalanságával és embertelenségével.

A békeszerződés aláírása után 90 évvel a régió legfontosabb feladata nem a határok, hanem a nemzetiségek kérdéséhez való hozzáállásunk megváltoztatása lenne.

Irodalom

DIÓSZEGI István
A revízió bűvöletében. Külpolitikai alternatívák Trianon után. In: Rubicon, 1999. 9-10.

HANÁK Péter
Egy széttört régió nyomorúsága. In: Rubicon, 1999/9-10.

HELTAI Nándor
Százéves a kecskeméti újságírás. In: Tanulmányok a város múltjáról, jelenéről. [cca. 1968] Kecskemét.

MIKLÓS Péter
Száznegyven éves a kecskeméti újságírás. In: Honismeret 2009/1.

ORMOS Mária
Trianon okairól. In: Rubicon, 2005/6.

ROMSICS Ignác
A trianoni békeszerződés. Budapest. 2001.

SZÉKELYNÉ KŐRÖSI Ilona
Kecskeméti évszázadok. Fejezetek a város múltjából. Kecskemét. 1993.

ZEIDLER Miklós
Irredenta kultusz Magyarországon a két háború között, Közvélemény és propaganda In: Rubicon, 2001. 8-9.
Trianon és a „magyar feltámadás”. In: Rubicon, 2009. 1-2.

Jegyzetek