EGY KECSKEMÉTI SZAPPANGYÁROS, MAYERFI ZOLTÁN ÉLETE 

Kecskeméten van egy utca, ahol számtalan gyár, üzem működött az iparosítás kezdete óta, ezek közül egynek még ma is olvasható megkopott felirata az egyik sarki épület homlokzatán: „Mayerfi Zoltán”. A név mellett a tulajdonos életprogramja is szerepelt a falon: „Imádkozzál és dolgozzál”, de ez az idők folyamán eltűnt. Rohanó világunkban kevesen tudják, ki is volt ez az ember. A 20. század első évtizedeiben a helybeli iparostársadalom vezéregyénisége volt, akit mindenki ismert, a fiatalabb generáció tagjai Zoltán bácsinak hívták.

Szappanosok Kecskeméten

Mayerfi Zoltán munkássága olyan vegyipari tevékenységekhez kapcsolódott, mint például a tisztálkodás, a mosás és a növényvédelem során használt termékek előállítása. A tisztálkodás vagy mosakodás ősi emberi tevékenység, amely a testrészek, a fog tisztán tartásából és a hajmosásból állt. A ruhanemű – főleg a vászon – tisztításának hagyományos módja a mosás, amelyet a szokások, az évszakok, a munkák jellege és az ünnepek határoztak meg. A tisztálkodás és a mosás legfontosabb anyagai: a víz, a hamu (lúg) és a szappan voltak. A „szappan” szó a magyar forrásokban 1363-ban jelent meg először[1]. Kecskemét történetírójától, Hornyik Jánostól tudjuk, hogy a középkorban már működtek szappanosok a városban. Az első biztos, írott említés pedig 1601-ből származik, amikor a helybeli főbíró Pestre küldött egy tábla szappant.[2] 1662-től folyamatosan találkozhatunk a kecskeméti forrásokban – adó- és főbírói számadáskönyvekben – a szappan szóval.[3] A szappanosok másik terméke a mosószer volt, ami 1836-ban a Kémlő című lapban tűnt fel „mosó-szer” formában először. Ekkor még a juhok gyapjának tisztítására használt port nevezték így. A mai értelemben vett és használt mosószer 1872-ben jelent meg német–osztrák közvetítéssel a magyar piacon.[4] Kecskeméten először a por alakú mosószerről van adatunk 1884-ből.[5]

A helyi lakosok által mosásra vagy tisztálkodásra használt szappant Kecskeméten otthon, házipari, céhes kereteken belül vagy gyógyszerészeti, kisipari eljárással készítették. Alapanyag bőségesen állt rendelkezésre, a határban legelésző állatok biztosítottak zsíros részt, faggyút (zsíros hulladékot, disznó-, marha- és birkafaggyút).[6] Az állatokat a mészárosok, hentesek, esetleg otthon vagy „kurta” széken[7] vágták le és dolgozták fel, majd az itt létrejövő mellékterméket dolgozták fel a szappanosok. Kubinyi József szappanosmester 1849-ben próbálta a városi tanácsnál elérni az elővásárlási jogot, hogy a mészárszékeken ő vásárolhassa fel először a szappankészítéshez szükséges alapanyagokat, ám a tanács elutasította.[8]

A mezőgazdasági művelésre alkalmatlan, alacsony fekvésű székek (szikestavak) kiszáradt medre sziksót biztosított.[9] A legjobb területek a Bugac pusztában lévő szikes tavak voltak. A sziket a város engedélyével lehetett seperni, a tanács árendába adta a legtöbbet ígérő vállalkozónak egy év időtartamra, Szent György napjától Szent György napig. A bérlő száraz időben, a földből kivirágzott, késfok vastagságú sziksót összeseperte, zsákba rakta és elvitte, eladta vagy feldolgozta.[10] A feldolgozás a következőképpen történt meg: a megfelelő mennyiségű fahamuból és hozzáadott mészből lúgot főztek. A népesség növekedésével a piaci igény bővülése miatt nagyobb szappanmennyiségre volt szükség, amit a háziipar nem tudott fedezni, így alakult ki az erre specializálódott, céhes kereteken belül tevékenykedő szappanos iparág. Szappan mellett más termékeket is készítettek, például gyertyát, majd a 19. század második felétől kezdődően permetszereket. A 17–18. században Kecskeméten az egyik legjelentősebb céh a „Szappanos Uraink”-é, „Bts (Becsületes) Szappanos Czéh” volt.[11] Szabályaikat még 1642-ben kapták a nagykőrösiekkel együtt alapított debreceni szappanos céhtől.[12] A debreceni szappan a 17–19. században országosan ismert termék volt, fehérebb és könnyebb a többinél, a velenceihez hasonlították a használók.[13] Horváth Mihály (1809–1878) pap, történész a következőket fogalmazta meg első magyar gazdaságtörténeti munkájában: „Szappany legjobb fözetett Debrecenben és Szegeden; könnyűsége és fehérsége miatt mind a két hely készitményei igen kelendőek a belvásárokon, sőt ismertek valának Német- és Olaszországban is.”[14]

1. Debreceni szappanosmester. Rajz a debreceni szappanfőző céh privilégiumleveléről, 1676

Magyar néprajz. III. Kézművesség

A kecskeméti szappanosok a debreceni céhlevél formuláit vették mintaként, 38 artikulusban (cikkelyben) rögzítették a helybeli mesterek, legények és inasok működését. 1662-ben a város földesura, gróf Wesselényi Ferenc (1605–1667) nádor megerősítette szabályzatukat, 1730-ban pedig Pest-Pilis-Solt vármegye is követte példáját. 1664-ben a szappanos céhet megbüntette a városi tanács 6 forinttal, mert nem fontban[15] mérték az szappant.[16] Az 1672-es főbírói számadáskönyvben a helybeli szappanos céh panaszt tett a mészárosokra a nem pontosan mért faggyú mennyiségével kapcsolatban. A városi tisztviselők és a céhtagok ekkor közösen megmérték és hitelesítették a „másakövet” (mázsakövet).[17]

A céh jelentőséget azt is mutatja, hogy Csertő János szappanosmester, céhmester a város hivatali hierarchia legmagasabb pozícióját, a főbírói tisztséget 1700-ban és 1704-ben is elnyerte.[18] A céh tagjai valószínűleg tehetősebb városi lakosok voltak. Az iparosok létszáma és a céhes szervezetek keletkezése nem kötődött szorosan egymáshoz. A levéltári források szerint más céhekhez – például a csizmadiákhoz, szabókhoz, molnárokhoz, szűcsökhöz vagy a takácsokhoz – képest igen kis létszámúnak számított a szappanosoké: 1707-ben 8, a 18. század második felében már 14-15, majd a 19. század első felében 1–4 mesterember alkotta.[19] 1840-ig kizárólag a keresztény vallásúak köréből kerültek ki a szappanosok. Például a Mayer (Mayerfi, Mayerfy) család evangélikus, Kovács János szappanosmester pedig római katolikus vallású volt. 1841-től izraelita vallásúak is megjelentek e körben. Ekkortájt történt, hogy az irsai származású Lichtner Márton Kecskemétre költözött és a szappanosmesterséget kontárkodva gyakorolta, mire a helybeli szappanosmesterek csalással vádolva feljelentették a városi tanácsnál. A város megvizsgálta a feljelentést és a csalást, hiányosságokat talált Lichtnernél, 6 pengő forintra megbüntette, de nem tiltotta el a mesterségtől.

Hogy milyen szappant készítettek a kecskeméti szappanosok? Erről nem sokat tudunk. A Hübner-féle lexikonban a következőt olvashatjuk: „széksóból szappant csinálnak, melly a’ híres Debreczeni szappanak nem sokat enged.”[20] 1817-ben Peterka József Sebestyén (1768–1825) kiskunhalasi városi orvostól ismerjük az elkészítés módját és készítőit. A következőt írta: „Itt az all földön, ’s más egyebűtt is falúhelyeken egy nagy ága a’ gazdasszonyi kötelességnek szappant jó, és könnyű módon tudni készíteni.” Szintén közli, hogy „…a’ „nagy Városokban a’ szappanóstúl szerezhettem…” szappant.[21] Az 1834-es lexikonból tudjuk, hogy többféle szappan létezett:

• sziksó-(széksó)-szappan: a legközönségesebb és legkeményebb,
• hamagszappan: puha és zsíros,
• büzsó-szappan: folyós, a gyógyászatban használták,
• „mandola olajjal készült szagtalan és ízetlen szappan”,
• fekete- és zöld-szappan,
• velencei és spanyol szappan
• mész-, agyagszappan.[22]

1. táblázat. Szappanosok Kecskeméten 1672 és 1865 között[23]

A 17–18. században a város magyar földesurai részére, Felső-Magyarországra (Felvidékre) rendszeresen szállított, de a töröknek is küldtek adó vagy ajándék gyanánt.[24] 1667-ben például Csaba János főbíró Szappanos Ferenctől 30 oka[25] szappant vett, és a török uraknak fizetett a 418 tallér mellé.[26]

2. Kecskemét Város Bírájának és Tanácsának bizonyságlevele a szappanos céhmestereknek szakmájuk elismeréséről

HU-MNL-BKML-IX.6.

1847-ből tudjuk, hogy a szappanfőzők által használt büdös és szennyes vizeket az utcára eresztették ki, ami közegészségügyi szempontból gondot okozott. Ez ellen a városi tanács fel is lépett: kötelezte a szappanosokat, hogy az udvarukon emésztőgödröket tartsanak, és ide folyassák felesleges melléktermékeiket.[27]

Gyakori és tipikus kecskeméti családnév volt a Szappanos, ami esetleg utalhatott az eredeti foglalkozásra. 1672-ben 11 szappanos nevét sorolták fel egy városi rendeletben. Ebben 5 mester kizárólag családi névként, 6 mester pedig a mezővárosi lakosságtól megkülönböztetve a család- és a keresztnév közé ékelve használta a Szappanos nevet, például „Csertő Szappanos János”.[28] A legismertebb Szappanos család tagjai 1690 körül költöztek Kecskemétre, és később tehetős polgáraivá váltak a városnak. A családtagok között nem volt helybeli szappanosmester, arról pedig, hogy nemesi címük 1674-es megszerzése előtt volt-e szappanos közöttük, nem maradtak fenn források.[29]

A város rendszeresen vett szappanokat és gyertyákat a helybeli szappanosoktól saját használatra, amit a Gazdasági Választmány[30] jóváhagyásával a városi pénztár (főpénztár) fizetett ki azonnal vagy később, akár fél vagy egy év után.[31]

Mayer (Mayerfi) János és Kecskemét

1856-ban vagy 1857-ben a céhes vándorlásból Kecskemétre került vissza Mayer János, ekkor a város Pest-Solt megye legnagyobb települése és annak székhelye volt. Itt működött a megyehatóságon kívül a megyei törvényszék, a pénzügyőrség és az egyik császári-királyi csendőrség szárnyparancsnoksága. 1850-ben osztrák mintára összeírták Kecskemét népességét. Az eredményt (44 110 fő) a korabeli városvezetőség túlzásnak találta, ezért saját számlálást végeztek, amelynek 36 564 fő lett a végeredménye. 1857-re már 40 502 főre növekedett a lakosság létszáma, amelynek 94–95%-a magyar volt, a nemzetiségek száma pedig igen csekély. Vallás tekintetében a legtöbben (64–65%) a római katolikus felekezethez tartoztak, majd a reformátusok (29–30,4%) a zsidók és a kisebb keresztény közösségek következtek.[32] A város területe az ország egyik legnagyobbika volt, territóriuma 66–67 ezer katasztrális holdat, kilenc külső pusztájával együtt pedig 153–157 ezer kh-t tett ki. A lakosság legnagyobb része földműveléssel foglalkozott, főleg külterjes állattartással és gabonatermesztéssel. Kecskeméten és környékén igen régóta folytattak szőlőművelést és bortermelést, ami a 17. század folyamán már igen jelentős méretet öltött, 29 szőlőfajtáról számolnak be a korabeli számadások. A 19. század folyamán egyre több szőlőültetvény jött létre a homokos területeken. 1801-től indult meg a puszták parcellázása, minek következtében 1854-re 4130 kh szőlője volt Kecskemétnek.[33] Az 1850-es években a helybeli ipar főleg a városiak és környékbeliek igényeit tudta fedezni, 39–41 féle iparág működött 1035–1174 mesteremberrel. Fontos regionális kereskedelmi központ volt a város, öt országos nagyvásárral, valamint heti két vásárral. A 139–199 helyi kereskedő között a görögök és a zsidók voltak legtöbben.[34] 1864-ben a helybeli kereskedelmi testület 70 nagykereskedőt tartott számon, a szatócsokat nem vették jegyzékbe az összeírók. Egy 1865-ös irat 70 kereskedőről és 633 iparosról tett említést.[35] Ez az időszak a nagy változások kora volt, az új jogszabályok és találmányok teljesen átalakították a kecskemétiek életét. 1853-ban és 1854-ben a települést elérte a vasút, a közlekedési feltételek javulásával a kereskedelem hatóköre bővült, a szappanosok újabb nyersanyagokhoz tudtak hozzájutni, és termékeiket távolabbra tudták szállítani. 1857-ben a vállalkozók felállították az első gőzmalmot, a telegráfot (távírót), majd 1870-től a cséplőgép és az amerikai Singer varrógép is megjelent a városban.[36]

Mayer (Majer, Máyer) János 1826 végén Kecskeméten született, december 29-én Hajnal János evangélikus lelkész keresztelte meg a helybeli imaházban.[37] Születési neve Mayer volt, ám ismeretlen okból megváltoztatta, 1868-tól Mayerfy (Mayerfi) néven kezdte aláírni a nevét, sőt, ez év májusában született fiát is ezen néven keresztelte meg. Kortársa és névrokona volt Mayer János, aki temetkezési intézetet üzemeltett Kecskeméten, akivel könnyen össze lehet téveszteni a levéltári forrásokban.

3. Mayer János községi bizonyítványa 1862-ből

HU-MNL-BKML-IV.1609.b.

Mayer János édesapja, Mayer József (Joseph Mayer) (1794–1868) Rohoncon született. Kecskemétre kerülve csizmadiaként tevékenykedett, és itt halt meg 1868-ban, végelgyengülésben. Édesanyja a ceglédi származású Gál (Gáll, Gaal) Zsuzsanna (1803–1868). A szülők 1826. február 16-án házasodtak össze a kecskeméti evangélikus imaházban. Házasságukból nyolc gyermek született, közülük hárman élték meg a felnőttkort: János, Mihály és József.[38] Mayer (később Mayerfi) Mihály (1838–1883) iparos és gazdálkodó lett, felesége Muraközi Mária volt, egyetlen gyermekük, a kis Mária egyhetes korában halt meg. Mayer (később Mayerfi) József (1845–1907) 1870-ben Hódmezővásárhelyen telepedett le, ahol szappanosmesterként és kereskedőként tevékenykedett, illetve a helybeli evangélikus egyház pénztárnoka és felügyelője lett. Nejével, Ollik Emíliával (1855–1925) együtt az egyházközösség legnagyobb jótevőjeként iskolát építtetett, a templomot fűtéssel és alapítvánnyal látta el.[39]

Valamikor 1840 és 1842 között Mayer József megvette nemzetes Fekete Mihály VII. tizedbeli 2233. számú házát,[40] ami valószínűleg a Folyóka utca (a mai László Károly utca) és a Kalap utca (mai Ótemető utca) sarkán állhatott. A földszintes épület három-négy szobából és egyéb helyiségekből állt, ilyenekben a korszakban a közepesen tehetős polgárok laktak a városban. Hasonló szobaszámmal rendelkezett Gröber János és Kubinyi József szappanosmester is. Kecskeméten a legtöbb magánház egy-két, illetve háromszobás volt, kirívó példa Fantó Lipót orvos 11 szobával rendelkező otthona.

4. Mayer János 1866-os levele a városi közgyűlés felé

HU-MNL-BKML-IV.1609.b.

Mayer József legidősebb fia, János, a mesterségét Pozsonyban[41] tanulta meg, valószínűleg nagybátyjánál, Mayer Mihálynál. A fővárosban 1840-ben szabadult fel, és kötelező vándorlása során járt Bécsben, Belgiumban, Grázban, Czillóban,[42] Boroszlóban és végül Kecskeméten. 16-17 év vándorlás után 1856-ban vagy a következő évben érkezett vissza a városba, ahol 1857. május 16-án, az iparjog megszerzése után mesterségét folytatta. 1862 tavaszán a városi tanácshoz folyamadott hatósági bizonyítványért, a pesti Szappanos Céh tagjai körébe szeretett volna bekerülni. Hogy miért, milyen célból, nem tudjuk, valószínűleg jelentősebb és erősebb testület volt, mint a kecskeméti, ami esetleg már nem is működött ekkoriban.[43] 1862 nyarától dohányt és szivaráruféléket is árult kézműves termékein kívül, majd 1864 decembere és 1865 márciusa között szappanos ipari tevékenysége mellett vegyeskereskedést nyitott lakóházában. Erről a következőképpen írt: „…vegyes kereskedést is üzni kivánok; […] miután az erre megkivánható kellékek bennem nem hiányoznak […]”. Üzleti forgalmáról nem tudunk semmit, csak következtetni tudunk, hogy egy jól működő vállalkozás lehetett.[44]

1865 novemberében már Mayer János és neje tulajdonában volt a Folyóka utca 104. (mai László Károly utca 18.) szám alatti régi családi ház, amit 1867-ben elbontottak, és még ebben az évben elkezdtek építtetni egy új emeletes házat, ami Kecskeméten ritkaságnak számított, hiszen kizárólag a városháza, egyházi, katonai intézmények és a kaszinó épületei voltak emeletesek. Mayerék háza a magántulajdonú emeletes épületek közül negyedikként épült meg a városban.[45]

A 19. század első feléig Kecskeméten nem volt közvilágítás, az éjszakai világítást mindenki maga oldotta meg lámpával, gyertyával, esetleg fáklyával. A Kecskeméti Császári-Királyi Szolgabíróság vezetőjének 1854-es rendeletére 1855-ben indult meg a közvilágítás 50 repceolajlámpával, ami 1869-re 102–130-ra növekedett, a lámpákat ekkor már petróleummal működtették. Kezdetben a város a legkedvezőbb árajánlatot adó vállalkozónak adta a világítás üzemeltetését. Az utcai lámpa a városiasodás egyik jelképe lett. Gyakorlati célja, hogy az éjszaka közlekedőket segítse, felhívja a veszélyforrásokra a figyelmet, biztonságossá tegye a közlekedést.[46] Mayer János a Folyóka és a Kalap utca sarkán álló háza „külső piac tér”[47] felé eső részére saját költségén lámpát szeretett volna állítani, ha a város biztosította volna hozzá az olajat. A városi tanácshoz intézett kérvényében így írt: „a közlekedés legsürübb, e sarkon több utcák összesarkolnak ott hol folyóka s azon át ép’ e sarkon híd is van, a lakosság érdeke, és kényelme tekintetéből…” lenne fontos a világítás. A város támogatta kérvényét, de nem tudjuk, végül megvalósult-e a lámpaállítás.[48]

1869-ben tűz ütött ki Mayerfi házában. Arról, hogy mi égett le és pusztult el, nem maradt fenn semmi információ, de Mayerfi János a károkat gyorsan rendbe hozatta.[49] Az 1877. július 29-i felmérés már egy jó állapotú épületről tett említést, a Mayerfi-ház a többi városi épületekhez képest igen nagy, a földszintes vályogházak mellett emeletes, téglafalazatú és teljes egészében alápincézett volt. A ház hat lakrészből, üzletből és üzemből állt. A földszinti és az emeleti részen számtalan szobával, konyhával, kamrával volt ellátva, illetve két istállóval. Mayerfi közvetlen lakrészéhez három szoba, előszoba és konyha tartozott. Az egész épület mérete és a helyiségek száma vetekedett a nemesi kúriákéval.[50]

2. táblázat: Mayer-Mayerfi-ház (VII. tized, Folyóka utca 102.) lakóhelyiségei

3. táblázat: A Mayer-Mayerfi-ház tulajdonviszonyai

Mayerfi János magánéletéről igen keveset tudunk. Felesége a hódmezővásárhelyi származású Kristó Julianna (1835–1891) volt, házasságukból hét gyermek született: Zoltán, Julianna (1863–1947), János (1868–1868), Aranka (?–1869), Ilonka (? –1872), Aranka (Aranyka) (1870–1876) és József (1873–1885).[53] Julianna hozzáment néhmai Tatay Jenő (1845–1913) ügyvédhez, földbirtokoshoz, akiről a dualista korszak sajtója a következőt írta: „A mikor a szabadelvű-párt volt a város ügyeinek intéző faktorai között többségben, Tatay Jenő mindenütt ott volt. Őnála nélkül semmi sem történt, mert mint a szabadelvű-párt legtemperamentumosabb vezértagja, mindig döntő súllyal vetette szavát az ügyek intézésének mérlegébe.”[54] Saját gyermekük nem született, hanem Mayerfi Zoltán lányát, Mariskát fogadták örökbe. Ifjú Mayerfi János a kecskeméti Magyar Királyi Állami Főreáltanodában tanult 1879 és 1884 között, majd pszichés beteg lett. Állapotának romlása miatt a Kecskeméti Királyi Törvényszék 1894. szeptember 17-i ítélete alapján Mayerfi Jánost gyengeeleműnek nyilvánította és gondnokság alá helyezte, gondnoka bátyja, majd annak halála után nővére lett. Élete utolsó éveit a budapesti Lipótmezei Magyar Királyi Állami Elmegyógyintézetben töltötte. Mayerfi Aranka és József gyermekkorukban haltak meg.

Idősebb Mayerfi János 1874-ben elején már súlyos tüdőbetegségben, gümőkórban[55] szenvedett. A korszak egyik népbetegségében, a gümőkórban igen sokan haltak meg, okozója a rossz higiéniai körülmények, a szennyvízelvezetés hiányosságai és a gyenge orvosi ellátottság volt.

Idősebb Mayerfi halálát érezve április 5-én végrendeletet íratott: „gyenge testtel ugyan, de ép elmével és öntudatos állapotban érett megfontolás és szabad elhatározás után a következő pontokban teszem le végrendeletemet […]”. A testamentumban Mayerfi elrendelte, hogy a közösen szerzett és birtokolt ingatlant, szappanosüzemet és ingóságokat felesége örökölje („kedves nőmnek”). Feltételként szabta, hogy gyarapítsa közös vagyonukat: „akkép kezelje, tartsa fön, és gyarapitsa ezután is, iparüzletünket gondossan vigye mellette neveletlen apró gyermekeinket tisztességessen s gondosan nevelje, őket az üzletbe oktassa s őket mindenből a maga belátása szerént részesitse.”[56]

5. A Mayerfi-ház bővítési tervrajza 1881-ből

HU-MNL-BKML-IV.1908.b.

Hat nappal később, április 11-én 48 évesen meghalt, halálához valószínűleg az iparos tevékenysége során használt vegyszerek és azok gőzei is hozzájárultak. A dualista korszakban Kecskeméten munkavédelem még nem létezett, vagy csak minimális lehetett. A halála után, április 20-án készült hagyatéki leltárból kiderült, hogy vagyonos ember volt, értékpapírba helyezte pénzét a helybeli bankban és gazdasági egyletben betéti könyvekben, részvényekben, 367 forintban. Az emeletes ház hat lakásának értékét 16 700 forintra, saját otthonának ingóságát pedig 367 forintra értékelte a leltárt készítő hivatalnok.[57]

4. táblázat: Mayerfi János értékpapírjai

Mayerfi János halála után a családi üzletet özvegye folytatta. Vállalkozásáról szintén nem sokat tudunk, nem tudjuk, hogyan is nézett ki a műhelye, az üzlete, azt se tudjuk, hogy hány alkalmazottja volt és mennyi volt a forgalma. Fiai, Zoltán és Mihály, az üzemben segédkeztek, itt tanulták ki a szappanosmesterség csínját-bínját. A vállakozáshoz hozzátartozott az ingatlan béradása is, a Mayerfi-ház kettő-négy lakása rendszeresen ki volt adva albérlőknek, ami szintén biztos jövedelmet biztosított a családnak. Az özvegy rendszeresen karbantartotta és ha kellett, felújította az ingatlant, amire szükség is volt, mert 1878-ban kiégett a pince, 1881-ben pedig leomlott a ház egyik fala. Juhász Sándor (1817–1885) gyógyszerész jóvoltából ismerjük Kecskemét 1881-es évének időjárását. Ez év március végétől április végéig igen sok csapadék hullott le. A folyamatos esőzések miatt az alacsonyan fekvő területeken belvíz alakult ki. Április 3-án az özvegy Mayerfiné házához hozzáépített, de különálló emeletes épületrészt alámosta a víz és összeomlott.[58]

Mayerfi Jánosné rendszeresen támogatta 1 és 5 forintnyi pénzbeli összegekkel a helybeli özvegyasszonyokat, árvaházat és a katonák családjait. A dualista korszakra jellemző volt az ilyen jellegű civil gondoskodás, segélyezés, ebben az időben az állami szociális rendszer ugyanis még kezdetleges formában létezett.[59]

Özvegy Mayerfiné nem ment férjhez újból, 1890-ben abbahagyta vállalkozását és Zoltán fiának adta át. A következő év február 1-jén szélhűdés következtében meghalt.[60]

Mayerfi Zoltán színre lép

Mayerfi János legidősebb fia Zoltán volt, aki 1860. március 23-án született Kecskeméten. A helybeli református főgimnáziumban (kollégiumban) tanult, a reáltantárgyak iránt nagy érdeklődést mutatott, de a harmadik osztályt félbeszakította, valószínűleg édesapja betegsége miatt. 1873-ban kisrákói-lehotai Lehóczky Gyula (1825–1917) kereskedésében – egyes források szerint a Papp és Lehóczky cégnél –, mint tanuló szerzett kereskedelmi ismereteket. Lehóczky a város egyik sikeres vállalkozója volt.[61] Mayerfi Zoltán a tanulmányai befejeztével a családi vállalkozáshoz került, közben önképzéssel szerezte ismereteit és tudását, sokat olvasott.

6. Mayerfi Zoltán arcképe

Kecskeméti nagy képes naptár 1906.

Mayerfi 1890. október 24-én már iparengedéllyel rendelkezett, majd az üzlet átvétele után átszervezte az üzemet, létrehozta ez év decemberében a „Mayerfi Zoltán” nevű egyéni céget.[62] Ez nem csak jogi forma volt, hanem az üzem ekkor már meghaladta a kisipari tevékenységet, és egy magasabb vállalkozási formára kellett áttérni. 1892-ben Magyarországon több száz szappanos dolgozott, de céges formában csak 78 szappangyár létezett, ebből 23 működött Budapesten. A székesfőváros nagy felvevőpiacot biztosított a gyárak részére, Kecskeméten viszont csak egy szappangyár volt. A Mayerfi-féle cég közepes vállalkozásnak számított, nagyobb volt egy szappanosműhelynél, de kisebb egy részvénytársasági formában működő szappangyárnál. A Mayerfi-gyár mellett öt–tíz szappanosmester is tevékenykedett a városban, legtöbben a 7. tizedben, a mai Csongrádi utca, a Czollner tér és a Mezei utca által határolt területen éltek.[63]

7. Mayerfi háza a László Károly utcában

A szerző fotója (2022)

8. Mayerfi háza a László Károly utcában

A szerző fotója (2022)

A Mayerfi család emeletes háza többféle funkciót látott el: itt volt a szappanüzem, a vegyipari gyár, az üzlet, a pesti gyárak lerakata, a kiadóhivatal és az otthon. Az épület egyes részeit (pince, lakás) kiadták, ez bevételt hozott a családnak.[64] Mayerfi a legelsők között kapcsolta be üzletébe a kor új technikai vívmányát, a telefont. Mint a legtöbb kecskemétinek, neki is volt szőlőbirtoka a városhoz közeli Csáktornyai vagy Szolnoki hegyen, a mai Szolnoki út közelében.[65]

Mayerfi Zoltán 1891. augusztus 16-án megnősült, felesége Osváth Margit (1873–1895), Osváth (Ozsváth) József (1829–1891) református főgimnáziumi tanár[66] és Eörsy Janka lánya lett.[67] Házasságukból két leány született, egyik a nyolchónapos korában elhunyt Margitka (1892–1893), a másik Mária (? - 1984) volt. Mayerfiné 1895 nyarán beteg lett, és háromhónapos szenvedés után, szeptember 26-án reggel meghalt. Két nappal később a vasút melletti evangélikus temetőben temették el római katolikus szertartás szerint.[68] Mayerfi Zoltán nem nősült meg, későbbi életében lánya, munkája és a szervezés jelentett számára örömet.

A szappangyáros munkássága a filoxéra időszakában teljesedett ki. 1863-ban Franciaországban jelent meg a filoxéra,[69] amely Amerikából származott. Rohamosan terjedt a kereskedelmi utak, vasútvonalak mentén Európa országaiban, majd 1875-ben Pancsován keresztül megjelent Magyarország területén is. Az ország hegyvidéki szőlőterületének 2/3-át elpusztította a következő évtizedekben. Kezdetben még senki sem volt tisztában azzal, hogy a homokos területen pusztít-e a filoxéra. Kecskeméten először az 1872. április 30-án kelt földmívelés-, ipar-, és kereskedelemügyi miniszter városhoz küldött levélében olvashatunk a vészről. A következő években a város hirdetményben hívta fel a kecskeméti szőlősgazdákat arra, ha itt is fellépne a rovar, minél előbb jelentsék be a városi hatóságnak, hogy elkezdhessenek védekezni.[70] 1882-ben a város felállította a filoxérabizottságot, amelynek feladata a szőlőterületek vizsgálata, ellenőrzése, a kártevők megkeresése és jelentése volt.[71] A filoxéra más vidékeken történt pusztítása a kecskeméti homoki szőlőtermelés felfuttatását eredményezte. Az 1880-as években a kecskemétiek rájöttek, hogy a homokos területen a kártevő nem tud megélni. 1883-ban felállították a Magyar Királyi Állami Szőlőtelepet, ami motorja lett a védekezésnek, telepítésnek. A kecskeméti gazdák 1892-től 1900-ig 3202 kh szőlőt ültettek. 1929-re 12 ezer kh-ra növekedett a város területén lévő szőlők területe, ezzel az ország legnagyobb kiterjedésű szőlőültetvényévé vált a kecskeméti.[72] Ugyanekkor más betegségek is megjelentek a kecskeméti szőlőkben és a gyümölcsöskertekben, mint például 1884-ben a peronoszpóra,[73] majd 1894–1895-ben a szőlőmoly.

A filoxéravész és peronoszpóra megjelenése egyúttal a növényvédelemre is felhívta a figyelmet, elkezdődött a védőszerekkel való kísérletezés és a gyártás, egyúttal új fogalmak jelentek meg a kecskemétiek körében. Az ismeretlen eredetű permetezés[74] szó a 18. század végén épült be a magyar nyelvbe, az időjáráshoz, majd az öntözéshez kapcsolódóan. Kecskeméten 1891-ben jelent meg a szó peronoszpóra kapcsán, majd 1895-től Mayerfi Zoltán is használta.[75]

5. táblázat. Szappanosok és permetezőgyárosok Kecskeméten 1890–1922 között[76]

Üzemében számtalan terméket gyártott, például tisztálkodáshoz kókuszos, barna, illatosított, házi szappanokat, borbélyoknak habzó szappanokat, mosáshoz ezüst-fehér színszappanokat, mosózsírt, de megtalálható volt a repertóriumában a maró- és porszóda, az erős lúg, permetezőanyagok, konzerválószerek az élelmiszerekhez és a műtrágyák. Az általa készített és forgalmazott termékeket a helyi és országos napilapokban, szakmai újságokban, illetve saját katalógusaiban hirdette meg, írta le és posta segítségével terjesztette az országban.

9. Mayerfi Zoltán hirdetése

Kecskeméti Lapok, 1895.

Nevéhez fűződött és országos hírnevet szerzett számára a tartós és jól habzó szappan feltalálása. A faggyúból főzött szappan tartósabb volt, de nem habzott jól. Ha kókuszolajat, pálmamagolajat vagy gyantát adott a faggyúhoz, jól habzó szappant kapott ugyan, de a tartósság rovására. Mayerfi találmánya szerint a kókuszszappant a faggyúszappanban nem keverte el, hanem csak belefoglalta, (a faggyúszappanban kókuszszappanrudak vannak például beágyazva), akkor az ilyen szappandarab a mosásnál ugyanolyan tartósnak bizonyult, mint a faggyúszappan, de egyszersmind nagyon jól is habzott, mivel a kókuszszappanrétegek a habzást biztosították. Másik találmánya egy elmés készülék, amelyet az ilyen szappandaraboknak az előállítására szerkesztett, amivel a legismertebb termékét a „Melinda szappant” készítette.[77] Számtalan más találmánya is volt: önműködő mentőöv, rotációs motorok és formaszekrény szappandarabok öntéséhez.[78]

6. táblázat: Mayerfi szabadalmai[79]

Mayerfi Zoltán 1894 áprilisától bővítette vállalkozásának tevékenységi körét, először az ország legnagyobb műtrágyagyárának, a Hungária Műtrágya-, Kénsav- és Vegyiipar Rt. kecskeméti lerakatának képviselője lett.[80] Folyóka utcai házában kialakított kereskedésében lehetett kapni többféle mű-, istállótrágyát, konzerválószereket és takarmányozásra csontlisztet.[81] Még ebben az évben elkezdett kísérletezni saját szőlészetében, különféle műtrágyákkal trágyázott, és rendszeresen publikált alkalmazásukról és hatásukról: „A műtrágyák alkalmazásának sokféle haszna közül az egyik abban áll, hogy a gazda fölszabadul az állatállomány, illetőleg a trágyaproduktió tekintetében jenleg fennálló kényszerhelyzet alól, mert földeit a legnagyobb termőerőben tarthatja, anélkül, hogy viszonylag nagy számú jószágot okvetlen tartania kellene.”[82]

10. Mayerfi Zoltán hirdetése

Homok-naptár, 1902.

A homokos kecskeméti szőlőterület a filoxéra (szőlőfiloxéra, szőlőgyökértetű) ellen védett volt ugyan, de a peronoszpórával szemben nem volt immunis. A védekezéshez megfelelő növényvédőszerre volt szükség. Mayerfi 1896 körül kísérletezte ki a „Kecskeméti port”, ami hatásos volt a peronoszpóra ellen.[83] A por tiszta rézgálic, ammonsó (ammóniumsó) és mész kellő arányából állt össze.[84] Az ezredéves országos kiállítás szőlészeti részében megismertette a látogató közönség előtt is a port, ezzel országos hírnevet szerzett.[85] 1897-ben francia mintára, elsőként Magyarországon a „rézszappant” (rézgálicoldatot) is forgalomba hozta, ami szintén a peronoszpóra, hernyókárok és különböző gombabetegségek ellen védte a szőlőt és a gyümölcsöt. Másik terméke a „Kénmáj” magában vagy rézgáliccal együttesen a lisztharmat (Oidium), peronoszpóra, szőlőmoly stb. ellen készült. Gyümölcsfák permetezésére, szőlőültetésnél a pajorok ellen és vetőmag pácolására is használták.[86] Egyesek dicsérték, másoknak nem jött be az előállított termékek hatása, erről egy nemesdédi (Somogy vm.) földbirtokos, Lukács Károly 1901. május 20-i levele is tanúskodik, amely a Borászati Lapokban jelent meg. A szerző panaszkodott, hogy az előző év folyamán és 1901 tavaszán nem hozott eredményt a hirdetésekben agyondicsért „Kénmáj” és a „Kecskeméti por”, hanem még kár is érte őt és a falubeli gazdákat, a szer leperzselte a szőlő leveleit, fürtjeit és a permetezőket is tönkretette. Hogy lett-e sajtóper, nem tudjuk.[87]

Kecskeméten az 1880-as évektől az 1910-es évekig tartó időszak a gazdasági fellendülés aranykora és a lakosság rohamos növekedésének időszaka is volt. A lakosság az 1880-ban számlált 46 ezer főről 1920-ra 74 ezer főre növekedett, az ország legnépesebb települései közé tartozott.[88] A város fejlődéséhez kapcsolódott az ipari és kereskedelmi telephelyek (gyár, iroda, raktár, üzlet stb.) tudatos szabályozása és építése is. Régebben Kecskemét belterületén szabálytalanul, összevissza építettek üzemeket a tulajdonosok, majd a város 1897-től kezdődően kezdte tervezni és kijelölni a telephelyüket. Az első gyárnegyed, ipari negyed a város déli területén jött létre, a Sertéshizlaló Gőzmalom mellett, a villamosművek építésével. Ennek a közelében épült fel az első konzervgyár, a városi közművek, a gépgyár és végül a gyufagyár. 1909. január 25-én egy 16 főből álló társaság egy gyáralapító tervezettel lépett fel: gyufagyár épüljön fel Kecskeméten. Ennek a társaságnak tagja volt Mayerfi Zoltán is. A gyár kezdeményezője Francsek József (1855–1935) vegyeskereskedő volt, de Mayerfi is aktívan részt vett a szervezésben vegyipari szakértőként. Az üzem létesítését támogatta Kada Elek polgármester, a gyárépület elhelyezésére két katasztrális hold 1226 négyszögöl területet adott át a város, felerészt díjtalanul, felerészt pedig kedvezményes árban. Kecskemét továbbá 15 évi teljes községi adómentességet és 25 koronás árban 400 ezer darab téglát juttatott az új gyárnak. A kedvezmények feltételeként a gyár építését 1910. május 1-jével meg kellett kezdeni, működéséhez pedig 53 férfi és 144 női munkást kellett alkalmazni. A munkások 20%-át a kecskeméti munkások köreiből kellett a gyárnak toboroznia.[89]

11. Első Kecskeméti Gyufagyár Rt. látképe 1918-ban

HU-BFL-VII.2.e.

Egyesületi és testületi élet

Az 1840-es törvények és az 1859-es iparrendtartásról szóló császári nyílt parancs elindítottak egy gazdasági átalakulást, ami a céhek lassú haldoklásához vezetett. A céhek egyeduralma megszűnt, innentől kezdve nem volt kötelező a belépés. A jogszabályok az ipar és kereskedelem szabadságának elvét hozták magukkal.[90] 1841 és 1872 között egy átmeneti korszakról beszélhetünk, ahol a régi, felbomló vagy átalakuló céhes kézműipar és kompániás (társasági) kereskedelem mellett az új, modern, kapitalista szemléletű cégek is lassan megjelentek Kecskeméten. A céheket az 1872-es ipartörvény (VIII. tc.) végleg megszüntette. A kisiparosok, kiskereskedők és cégek tagjai megalapították a maguk szakmai érdekvédelmi testületeit és egyesületeit, amelyek fontos szerepet játszottak városunk gazdaságának irányításában, a tanoncoktatásban, illetve a kultúra körébe tartozó események, kiállítások, bálok és felolvasóestek szervezésében. Kecskemét a korszakban mezőgazdasági jellegű település volt, az őstermelők a lakosság létszámának 55–60%-át tették ki, az iparosok száma 1891-ben 3324 fő (6,69%) volt, 1910-re 11 342 főre (16,57%) növekedett, majd 1920-ra, a világháború miatt, 10 744 főre (14,69%) csökkent le.[91]

Mayerfi életében fontos szerepet játszott a Kecskeméti Ipartestület. Jogelődjét, a Kecskeméti Általános Ipartársulatot 1881-ben kezdték el szervezni, majd 1882. január 25-én alakult meg 87 iparos jelenlétében.[92] Rövid ideig tartó, két és féléves működése után az 1884-es ipartörvény (XVII. tc.) elrendelte megszűnését és az új ipartestületek létrehozását. Kecskeméten 1884. szeptember 17-én jött létre az Ipartestület 945 taggal, e létszám a következő negyven–ötven évben folyamatosan emelkedett.

12. A Kecskeméti Ipartestület jelentésének cím- és hátlapja

A Kecskeméti Ipartestület jelentése az 1913. évről, 1914.

7. táblázat: A Kecskeméti Ipartestület létszáma 1884 és 1930 között

Mayerfi valószínűleg önállósodása idején lett tagja a testületnek, 1890-ben vagy 1891-ben. 1895-ben már számvevő, majd 1902. március 31-én elnökké választották 120 szavazattal, Mády (Mádi) József (1841–1913) eddigi elnök 72 szavazatával szemben.[93] 22 évig viselte ezt a tisztséget. Elnöksége elején történt az Iparos Otthon felépítése, aminek gondolata a Kecskeméti Polgári Kör[94] tagjaként 1903. február 19-i programján fogalmazódott meg benne. Ekkor a következőket mondta: „Iparosaink elméjét régen foglalkoztatja az a gondolat, hogy miként lehetne a helybeli iparos intézményekben csoportosult szellemi és anyagi erőket az iparosság közjavára összehozni, egy fedél alá venni. Ebből fakad ki az a gondolat, hogy a mai modern igényeknek megfelelő Iparos Otthont lenne célszerű létesíteni, amelyben elhelyezést nyerne úgy az Ipartestület, mint az Iparegyesület és esetleg az Iparos Ifjuság Önképző Egyesülete is…”.[95]

Egy másik gondolat is felmerült Mayerfi fejében, hogy a hasonló gazdasági testületek és egyesületek egyesüljenek, egy közös, modern székházba kerüljenek. Az iparegyesület választmánya a gondolatot támogatta, az ügy tanulmányozásával, a megvalósítást célzó javaslat kidolgozásával az indítványozót, Mayerfit és Györffy Balázs (1846–1928) egyesületi elnököt bízták meg.[96] Hogy mire jutott ez a szűk körű bizottság, nem maradtak fenn levéltári források, de ennek ellenére mégis ismerjük a végeredményt. A két szervezet 1904 végétől kezdve közös üléseket tartott, közösen szervezték az előttünk álló feladatokat, például a székházépítést, illetve Mayerfit igazgatónak választották az egyesületben. Mayerfi Zoltán tehát csúcsvezetője volt az Ipartestületnek, de egyben az Iparegyesület tagja is volt, ami igen nagy kavarodást okoz az olvasó, kutató embernek. 1886-ban már rendes tag, 1890-es években tiszteletbeli titkár és másodtitkár az egyesületben, majd 1904-től igazgatóként is tevékenykedett.[97]

Az elképzelések megvalósítását gyorsította az 1903. szeptember 6-án kora este bekövetkezett tragédia, amikor is egy rövidzárlat miatt leégett az Iparegyesület zsindely fedésű tetőszerkezete. A tűzvész utáni napon sürgősen összehívott iparegyesületi választmány Györffy Balázs elnök javaslatára az Iparos Otthon számára egy emeletes épület építtetését határozta el. Felállítottak egy építési bizottságot helybeli mesterekből, amelynek tagja, majd elnöke lett Mayerfi Zoltán. Az Iparos Otthon eszméjét teljesen a magáévá tette: „…minden szabad percét feláldozva mindenütt ott láttuk, ahol a legnagyobb nehézségek tornyosultak s ő nemcsak jobb keze volt az elnöknek, de intézője is az Iparos Otthon építkezési munkakörének s bámulatra méltó energiával vállaira vette a legterhesebb szerepeket” – emlékeztek meg róla az Iparos Otthon történetének megírásakor, 1908-ban.[98]

A következő év január 27-én többpontos javaslattal állt elő a következőek szerint: módosítsák az Iparegyesület alapszabályát, a régi székház helyén egy modern emeletes palota épüljön. Közös tulajdonú legyen a székház az Ipartestülettel, haszonbérbe adnák más gazdasági szervezeteknek is, fele-fele arányban viselik a kiadásokat (kölcsön, rezsi) és osztják el a bevételt, illetve egy közös bizottság intézi az épülettel kapcsolatos ügyeket. Az április 21-i egyesületi és testületi közös ülésen Mayerfi a választmányi tagokkal közösen határozta el, hogy is nézzen ki az új épület, milyen helyiségekkel épüljön fel. Javasolt nagytermet karzattal, tanácstermet, könyvtárat, kávéházat, irodát és sok egyéb más helyiséget.[99]

8. táblázat: Az új Iparos Otthonba tervezett helyiségek listája 1904-ben

1904 elején az Iparegyesület és az Ipartestület az új Iparos Otthon megtervezéséért pénzdíjas pályázatot hirdetett meg, amelyre a nyár folyamán 16 pályaterv érkezett be. A Mayerfi és az új testületi elnök, Pataky Imre (1850–1910) tanár által felállított, mesterekből, építészekből álló zsűriző bizottság június 18-án véleményezte a terveket, majd kiválasztották Komor Marcell (1868–1944) és Jakab Dezső (1864–1932) budapesti műépítészek tervét, amelyet 600 koronával jutalmaztak. A bizottság a következőképpen indokolta az első helyezést: „…alaprajzi elrendezése czélszerű, úgy beosztási, mint szerkezeti szempontból megfelelő. Az egyes helyiségek elrendezése és csoportosítása is igen jó; a földszinti padlónak kellő magasra való emelésénél tekintettel volt arra a tervező, hogy alaksorban levő lakások kellőképen megvilágíthatók legyenek. Kocsibejáratról is gondoskodva van, a szállóhelyiségek szintén kellőképen el vannak különítve. Az árnyékszékek csoportosítása úgy a földszinten, mint az emeleten a férfiak és nők részére való elosztással megfelelő.”[100]

Mayerfi közben tárgyalást folytatott a Kecskeméti Takarékpénztár Egyesülettel is, a város legrégibb pénzintézetével, amelytől kedvező, 220 ezer koronás jelzálogkölcsönt vett fel az építkezés finanszírozására. Mivel ez nem volt elegendő, 1908-ban újabb 50 ezer korona váltókölcsönt kellett igénybe venni a Közgazdasági Bank Rt.-től A kezdeti építési terv 158 577,60 koronát irányzott elő az építkezésre és a berendezésre, a végösszeg azonban 310 ezer koronára növekedett.[101] A Kada Elek vezette városvezetés minden új, modern elképzelést támogatott, így 40 ezer korona értékű, 15 évre terjedő, kamatmentes téglakölcsön nyújtásával támogatta Mayerfiéket.[102]

1905 elején Mayerfi egy iparos küldöttséget küldött Pozsonyba, hogy részt vegyenek a helybeli ipartestület új székházának megnyitó ünnepségén, és tapasztalatot szerezzenek az épületről, illetve berendezéséről. Igen tanulságos és értékes benyomásokat gyűjtöttek a kiküldöttek, amit fel is használtak Mayerfiék, például a helyiségek elhelyezésénél, funkcióinál, a díszítéseknél és a belső asztalosmunkáknál.[103]

A hosszú előkészület után csak 1906. július 7-én kezdődött meg az építkezés a helyi iparosok jóvoltából, ám igen rövid idő alatt, 1907. október 12-re be is fejeződött, és már 15-én át is költözött az Ipartestület. A hivatalos felavatási ünnepség december 7-én zajlott le a megjelent nagyszámú városi előkelőség és az iparosok körében.[104] Erről így írt a Kecskemét című lap újságírója: „A kecskeméti iparosok nagy ünnepre gyűltek össze. A munka ünnepe volt az Iparos Otthon felavatása. A haladás jegyében összefogtak a helybeli iparosok és palotát, ragyogót, fényeset építtetek a munka dicsőítésére.  […] S hogy az Iparos-Otthon felépült, az a kisded csapat caesari küzdelmének köszönhető, mely az Ipartestület és Egyesület választmányában foglal helyet. Szinte titáninak nevezhetnők e küzdelmet, olyan sok bajjal és olyan sok akadállyal járt. És most […] a méreteiben, szépségében imponáló hatalmas palota büszkén hirdeti a kecskeméti ipar dicsőségét […]”.[105]

Az új épület egyik funkciója a vendéglátás volt, amit Mayerfi Zoltán befektetők segítségével tudott működtetni. 1910. április 17-én hozta létre befektetőtársakkal az Iparos Otthon Vendéglői Részvénytársaságot.[106] A részvényesek a közgyűlésen kilencfős igazgatósági tanácsot választottak, amelynek tagja lett Mayerfi, társtagjai a helybeli mesterek, kertészek és értelmiségiek közül kerültek ki.  A részvénytársaság vendéglőt, sörcsarnokot, kávéházat és szállodát üzemeltetett.[107]

13. Az Iparos Otthon tervrajza 1904-ből

HU-MNL-BKML-XV.15.a.-1.

9. táblázat: Iparos Otthon Vendéglői Rt. alapító igazgatósági tagjai

A részvénytársaság két évig működött. Már 1911-ben probléma volt a céggel, mert nem hozta a várva várt pénzügyi eredményeket, nem tudta befizetni a 16 ezer koronás bérleti díját, és négyezer koronás engedményt kért Mayerfitól.[108] A következő év sem volt nyereséges, így az 1912. évi augusztus hó 14. napján tartott rendkívüli közgyűlés elhatározta a felszámolást. Az épületben működött az Ipartestület és az Iparegyesület, de itt volt a székhelye egy temetési társulatnak, egy munkásbiztosítónak és egy pénzintézetnek, illetve mulatságok és pártrendezvények helyszíne volt a díszterem.[109] Mayerfi elnöksége idején történt az 1911. július 8-i nagy földrengés is, amelynek során az Iparos Otthon palotája megrongálódott, tetemes kárt szenvedett. A javítást a budapesti Mészáros és Bódi építőipari cég végezte el 2766,55 korona összegben.[110]

Mayerfi Zoltán szociális érzékenységére jellemző volt, hogy 1908 áprilisában elkezdett szervezni egy „humánus” (segélyező, takarékoskodó) intézményt: a Kecskeméti Ipartestület Temetkezési Társulatot. Ez év szeptember 8-án alakult meg, működése pedig 1909. január 1-jén vette kezdetét az új székházban. Ez a típusú társulati forma nem volt ismeretlen Kecskemét életében, már a 19. század első felében hat társulat létezett rövidebb-hosszabb ideig, majd a következő évtizedekben újabb egyházi és szakmai temetkezési társulatok jöttek létre. A kezdeti hónapokban 650 taggal működött, majd 1914-ben már 1560 tagra bővült a létszám. A társulat tagja lehetett minden Kecskeméten lakó feddhetetlen jellemű, egészséges személy, tíz éves kortól – szülői beleegyezéssel – 70 éves korig[111] bezárólag. A belépő lehetett férfi és nő, alapító és rendes tag is. Belépéskor egyszeri alkalommal az alapító 120 koronát, a rendes tag pedig 2 koronát fizetett. Azon kívül minden elhalt tag után, életkor alapján 20 vagy 40 fillért fizetett a társulati pénztárba. Az elhalt tag hozzátartozóinak a társulat temetkezési járulékot (segélyt) biztosított.[112]

Mayerfi kezdeményezésére 1909. június 17-én megalakult az iparosok részére a Kecskeméti Ipari Hitelszövetkezet. Ez a szövetkezet kezdetben az 1898. évi XXIII. törvénycikk alapján létrejött, budapesti központú Országos Központi Hitelszövetkezet kötelékébe tartozott, majd pénzügyileg megerősödve 1917. május 28-án kivált belőle, és önálló kecskeméti pénzintézetté lett, amelynek élén Mayerfi állt. Az új szövetkezet legfőbb célja a kisembereknek, tagjainak anyagi helyzetének a javítása volt, de úgy, hogy takarékosságra és pontosságra buzdítsa őket, vállalkozásaiknak hitelt biztosítson. A tagok üzletrészt jegyeztek (értéke 100 korona volt), négy év alatt heti 50 filléres részletben. Kezdetben 121 taggal, 307 üzletrésszel 30 700 korona befizetéssel vette kezdetét a működés, 1913-ben már 428-ra növekedett tagság létszáma, majd 1914-ben 391 főre csökkent, az üzletrész azonban 2594-re, a befizetések összege pedig 94 772,19 koronára emelkedett. A hitelszövetkezet a banki tevékenységek teljes körével foglalkozott: takarékbetét, váltó-, folyószámlaforgalom, vállalatfinanszírozás stb. Ez a pénzintézet túlélte az 1920-as évek gazdasági válságát, és mindig is megmaradt a kisemberek pénzintézetének.[113]

Nehéz évek

1914. július 28-án reggel jött a hír, hogy kitört a háború. A városházán kizárólag a háborús helyzettel voltak elfoglalva, elindultak a rendkívüli intézkedések. Elindult a spekulációk, áremelkedések és az ellenük fellépő hatósági ármaximálási rendeletek sorozata a kereskedelemben. A közlekedésben a hadi menetrend lépett életbe, előnybe kerültek a katonai szállítmányok a polgárival szemben. Az iparban munkáshiány, szén- és nyersanyaghiány jelentkezett. A gazdaság helyzetét nehezítette a rendeletek sokasága. A hatóságok korlátozták egyes nyersanyagok polgári felhasználását, megindultak a kötelező bejelentések, zárolások, átengedések és meghatározott áron való átengedések. A nyersanyaghiány miatt pótanyagokat kerestek és használtak fel. A nehéz gazdasági helyzetet súlyosbították az 1919-ben történt politikai események, a román katonai megszállás és a Horthy-különítmény atrocitásai is.

A Nagy Háború érzékenyen érintette az Ipartestületet, mert az 1240 tag – ebből csak négy szappanos volt – 60%-a bevonult katonának. A testület bevétele minimálisra esett vissza, minden tevékenysége a hadbavonultak hozzátartozóinak segélyezésében merült ki: 600 esetben osztottak ki 70 ezer korona hadisegélyt. A mozgósítás során az állami kisegítő iskola helyiségeit lefoglalta a hadsereg, kórházat üzemeltetett benne 1914 szeptemberétől 1919 novemberéig. Az iskola épület nélkül maradt, Mayerfi pedig hazafias kötelezettségének érezte, hogy segítsen. Saját házában, díjtalanul megengedte, hogy továbbműködjön az intézmény. Mayerfi külföldről szerezte be a ként. 1915-ben három vagon szállítmányt vett Szicíliában, de időközben Olaszország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, és az ottani hatóság lefoglalta az árut, ami így nem jutott el Kecskemétre, komoly anyagi veszteséget okozva a szappangyárosnak.[114] Ám nem csak a külföldi szállítmányok hiánya éreztette hatását, a hazai nyersanyagokhoz is nehezen tudott hozzájutni Mayerfi. 1915-ben felhívással fordult a kecskeméti gazdaasszonyokhoz, hogy több évre félretett szappankészletüket bocsássák a lakosság rendelkezésére, mivel a szállítási nehézségek és a nyersanyaghiány miatt nem nagyon tud új termékeket készíteni. Az áruba bocsátott szappant megvette meghatározott áron. Ehhez hasonló hirdetések sorozata jelent meg a korszak sajtótermékeiben.[115]

Az 1916-os év hadigazdasága súlyosan érintette a szappanosmestereket, akik a bajok orvoslására 1917. február 4-én Budapesten az Országos Iparegyesület épületében gyűltek össze, és megalapították a Magyar Szappaniparosok Országos Egyesületét.[116] Az egyesület kezdeményezője, alapítója Mayerfi Zoltán volt. A szappanosmesterek körében elismert szakemberként a közgyűlés egyhangúlag elnöknek választotta meg őt, ezzel országos szakmai körökbe is belekerült. Mayerfi az ülésen két okra vezette vissza a szappanipar bajait. Az egyik ok: a szappankészítést szabályozó rendeletek intézkedései, a másik ok: a szappanosipart szabályozó hadi központok és bizottságok tevékenysége.[117] A szappangyártást szabályozó rendeletek kizárólag hadi szappan gyártását engedték meg és tiltották másfajta szappan készítését. A hadi szappant rossz minősége miatt azonban nem vásárolta a lakosság, a szappaniparosok elvesztették vevőiket. Súlyosbította a helyzetet a házi szappanfőzés terjedése is.

A másik panasz, hogy a központ nem osztotta el igazságosan a rendelkezésére bocsátott nyersanyagokat. A zsiradékanyagokból igen kis mennyiséget, 13%-ot kaptak kis és közép szappaniparosok a nagyobb gyáriparos, részvénytársasági érdekeltség 87%-ával szemben. A központ nem engedett betekintést a kisebb szappaniparosok számára az elosztás körüli folyamatokba, illetve nem voltak képviselve a központban és bizottságban sem, ahol a gazdasági elit, a pesti nagykereskedők és azok főtisztviselői ültek.

Mayerfi és a szappaniparosok a panaszok megszüntetése érdekében szükséges intézkedést javasoltak: a hadi szappan mellett elsőrendű szappan is készíthető és forgalomba hozható legyen, illetve korlátozni lehetne bizonyos mértékben a házi szappanfőzést is.[118] Mayerfiék csak részleges eredményeket tudtak elérni, mindössze enyhíteni tudták a gazdasági nehézségeiket.[119]

1918 őszén megváltozott a politikai helyzet az országban, így Kecskeméten is. A helyi történések a fővárosi eseményekhez igazodva zajlottak le. Mayerfi Zoltán lelkesen csatlakozott a függetlenségi eszme mellé, amit úgy támogatott, hogy az Iparos Otthon dísztermét a dr. Horváth Mihály orvos, országgyűlési képviselő által a helybeli függetlenségi pártok számára szervezett, közös, rendkívüli gyűlés rendelkezésére bocsátotta. Az összejövetelt október 28-án meg is tartották, a résztvevők állás foglaltak a független, önálló, szabad és demokratikus Magyarország megvalósítása mellett. A Budapestről érkező emberek, katonák gyorsan terjesztették a fővárosi események híreit, ennek következtében már október 30-án tüntetés zajlott a független Magyarország mellett, gróf Károlyi Mihályt éltették. Másnap spontán nagygyűlés zajlott a városháza előtt, és létre jött aznap az ideglenes, majd november 2-án a rendes nemzeti tanács.

1918 ősze előtt Mayerfi kizárólag szakmai kérdésekkel foglakozott, nem ismerjük politikai nézeteit. Ezeket a novemberi ipartestületi és iparegyesületi választmányi közös ülésen elhangzott beszédében fejtette ki először, amikor kiállt a „szabad független Magyarország” és a „hadból” hazatértek mellett.[120] Még ebben a hónapban Mayerfi és Csősz részt vettek egy új, helybeli iparos párt szervezésében az Iparos Otthon dísztermében. Mayerfi rövid megnyitó beszéde után Csősz ismertette az Országos Ipartestületek Szövetségének átiratát, amelyben az iparos párt megalakítására hívták fel az ország összes ipartestületeit. Szükségesnek vélték az ország kisiparosai érdekeinek megőrzése szempontjából egy párt megalakítását magyar nemzeti demokratikus és keresztény erkölcsi alapon, de távol tartva maguktól minden faji, vallási vagy felekezeti gyűlölködést. A párt helyi elnöke Mayerfi lett, ügyvezető elnöke Csősz, de választottak alelnököket, jegyzőt és ügyészt is. Az országos ipartestületek politikai pártjának központi vezetőségébe pedig az 1400 ipartestületi tag után delegáltak 14 főt. Hogy mi történt a párttal később, nem tudjuk pontosan, de valószínűleg a 1919-es események miatt elhalt, megszűnt.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. március 22-től augusztus 1-jéig Mayerfi csak névleg volt elnök, minden hatáskört és intézkedési jogot elvett a helybeli kommün, helyette a nagyobb szakcsoportok vezetőiből alakult Iparos Tanács kiküldött tagjai vezették az Ipartestület munkáját. A helyi kommün államosította a székházat, amely ennek következtében elesett bevételi forrásaitól. Augusztus elején, a vörös rendszer bukása után, egy rövid időre visszakerült Mayerfi kezébe a testület irányítása. Így emlékezett vissza az eseményekre: „1919. márczius 21-én az ország kormányzását átvette a Proletárdiktatura, amely életbe léptette a kommunizmust, mely nem adott a népnek hirdetett szabadságot, egyenlőséget, hanem a szabad mozgást megakadályoztatta minden téren, így az iparos osztálynál is. Czélja az volt, hogy közös műhelyekbe terelje a kisiparosokat s azok önállóságukat elveszítve, mint órabéres munkások keressék kenyerüket.”[121]

Tetézte a bajt, hogy katonai használatba is került az épület, például négy hónapig a megszálló román katonák igen megrongálták bútorzatát, az udvarban kialakított színpadot összetörték és feltüzelték, a konyhafelszerelési tárgyakat, az irodabútorok jelentős részét elszállították, miközben a szállásért egy forintot sem fizettek.[122] A Mayerfi-féle gyárban a kommün és a román megszállás alatt nem működött a szappangyártás. November utolsó napjaiban nagy nehezen indult be a termelés és a kereskedelem úgy, hogy zsiradékért cserébe vagy pénzért is lehetett szappant beszerezni.[123]

14. Az Iparos Otthon képeslapon

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Utolsó évek

Mayerfi politikai nézeteiről tudjuk, hogy a Kossuth-szellemű, független, magyar állam mellett állt ki.[124] 1920 elején elkezdte szervezni egy új egyesület, a Baross Szövetség[125] kecskeméti fiókszervezetét. Ez egy államilag elismert irredenta, keresztény, gazdasági érdekvédelmi egyesület volt, amit még 1919. augusztus 6-án Budapesten Rausch Aladár (1878–1932), nagykereskedő hozott létre egy igen bizonytalan gazdasági és politikai légkörben.

A keresztény kecskeméti iparosok és kereskedők 1920. március 21-én közösen megalapították a helyi fiókszervezetet, és megválasztották a tisztikart, amelynek elnöke Mayerfi lett.[126] Mayerfi nyitóbeszéde nem maradt fenn, így nem tudjuk, mennyire értett egyet a szövetség alkulásáról tudósító Balásfalvi Kiss Endre (1886–?) főszerkesztő gondolatvilágával, aki így magyarázta az új szervezet létrejöttét és céljait: „A nemzeti és keresztény megújhodás mindaddig csak szépen csengő szó marad, amig nem realizáljuk azt a magyar közgazdasági élet, az ipar és kereskedelem terén. A nemzeti és keresztény kurzusnak csak az ad tartalmat, ha magyar kereskedelmet a galíciai faj sarából felemeljük arra a tisztes magaslatra, melyen oly csodás erőt és hatalmat képvisel az angol és német kereskedelem és ipar. Vissza kell foglalnunk, mindazokat a stratégiai és lélegzési pontokat, melyet gazdasági életünkben pár évtized alatt elfoglalt a zsidó faj s amely az egész világ előtt kompromittálta a »magyar« ipart, kereskedelmet s vele együtt Magyarország becsületes nevét. Mert amig a gazdasági téren el nem fűrészeljük a zsidóság gyökereit, amig le nem szorítjuk őket, addig nincs igazi magyar megújhodás.” Mayerfi esetleges zsidóellenessége nem ismert. Annyi biztos, hogy számara a helybeli ipar, az iparosok védelme, a szappanosok boldogulása, képviselete állt a középpontban. Mint láthattuk, 1917-ben a Kohner bárók köré csoportosuló gyáriparosok ellen is fellépett. Már korábban, az 1890-es évektől kezdve üzleti kapcsolatban volt Kohnerékkel, az általa vezetett testületben és egyesületben szintén voltak zsidó vallású emberek, hiszen vallástól függetlenül felvételt nyertek, akik jelentkeztek. Az Iparos Otthon építésénél zsidó mesterek is tevékenykedtek, például a bádogosmunkát Reiner Ignác (1850–1937), a lakatosmunkát pedig Reiszmann Márton (1865–1932) végezte el.

Mayerfi nevéhez fűződött az Iparos Otthon felépítése pénzügyi feltételeinek megteremtése, a hitelek felvétele a munkálatokhoz. A bankok felé megfelelő részletekben törlesztett, 1921. május 1-jén pedig kifizette az utolsó összeget is, így tehermentessé vált a székház. Erről így írt Eötvös Nagy Imre újságíró: „…ezen az úton üdvözöljük a kecskeméti Iparos Otthon homlokzatán a fehér zászlót, amely azt jelenti Kecskemét város iparos közönségének, hogy a palota most már csakugyan az ő tehermentes tulajdona. Nem nyomja annak pilléreit többé egy fillér adósság sem […] Meg kell állapítanunk, mint történeti tényt, hogy az Iparos-Otthon megépítésének legtörhetetlenebb harcosai Mayerfi Zoltán és Csősz József voltak és ők tettekkel is támogatták szándékaik megvalósítását és amikor a létesítéshez szükséges tőke megszerzése az akkori viszonyok között minduntalan komoly akadályokba ütközött, ők vagyoni garanciát is vállaltak és a többi jómódú iparos, mintegy tizennégyen…”[127]

Mayerfi egyetlen lánya, Mária, 1920. június 18-án hozzáment vitéz Bocskay Gyula (1892–1926) tanítóhoz, tartalékos utász főhadnagyhoz. Bocskay a Vas vármegyei Kissomlyóról származott, a Nagy Háborút végigküzdötte, majd 1919-ben, a kommün után került Kecskemétre. Itt nősült meg és részt vett a nyugat-magyarországi felkelésben[128] az irreguláris Rongyos Gárda tagjaként, ahol kitűnt hősieségével, ennek elismeréseképpen avatták később vitézzé. Kitűnő tárogatóhangszer-játékos volt, ünnepélyes alkalmakkor a városi vezetőség felkérésére szívesen játszott szóló hazafias számokat.[129]

Mayerfi Zoltán élete utolsó évében már betegeskedett, de ez nem akadályozta abban, hogy dolgozzon és aktívan tevékenykedjen. 1924. augusztus 9-én egy szombati nap délelőttjén otthonában váratlanul halt meg, szívszélhűdésben (szívbénulásban). Holtestét másnap az Iparos Otthon dísztermében ravatalozták fel, majd augusztus 11-én, nagy gyászoló tömeg kíséretében az evangélikus temetőben lévő családi sírboltba helyezték örök nyugalomra.[130]

15. A Mayerfi család síremléke a kecskeméti evangélikus temetőben

A szerző fotója (2022)

Utószó helyett

Mayerfi Kecskemét megbecsült polgára volt, elismerést váltott ki termékeivel, illetve az iparosokért tett szolgálataival. Szilágyi Zsolt foglakozott a két világháború közötti kecskeméti elit elemzésével. A tőle vett fogalmakkal megállapíthatjuk, hogy Mayerfi Zoltán is a kecskeméti elit[131] gazdasági csoportjához tartozott.[132] Ahhoz, hogy ide bekerüljön, különféle feltételeknek kellett megfelelnie. Megfelelő méretű vállalkozással rendelkezett, a Mayerfi egyéni cég egyedüli tulajdonosa volt, termék- és pénzügyi forgalma meghaladta a kisiparosok és a kisebb cégek forgalmát, illetve a különféle címtárakban gyárosként írták le a foglalkozását. Részt vett a helybeli és országos gazdasági testületek és egyesületek életében, felső vezetőként döntéseivel befolyásolni tudta a helybeli gazdaság működését. Lakóháza, illetve üzlethelyisége a belvárosban helyezkedett el, a kecskeméti viszonyokhoz képest igen nagy, emeletes és többszárnyas épület volt. Szerepelt a legtöbbet adózók listáján 1902 és 1922 között, így mint virilis a törvényhatósági bizottság tagjaként is tevékenykedett. A virilista számadat csak érzékelti a vagyon nagyságát, pontos képet nem ad róla, ám más levéltári források többet árulnak el. Mayerfi Zoltán halála után például a városi tanács felmérte a vagyonát. Mayerfinek a László Károly utcai ház kétharmada volt a tulajdonában, ami „szobabeli bútorokkal” és „üzleti berendezésekkel” volt felszerelve, ami mellett üzeme igen nagy mennyiségben nyersanyagokkal és késztermékkel is el volt látva. Szintén rendelkezett egy 9 katasztrális hold 968 négyszögöl nagyságú szőlővel és szántóval a Csáktornyai hegyen.

10. táblázat: A Mayerfi-féle üzemben lévő nyersanyaglista 1924-ben

Halála után Mária lánya és a veje lett az örököse, akik nagy lendülettel folytatták a szappangyár üzemeltetését „Mayerfi Zoltán Utóda vitéz Bocskay Gyula” néven.[134] A vállalkozás sikeres maradt, bővíteni is tudta tevékenységi körét. 1925 szeptemberében pálinkafőzdét nyitott egy olyan városban, ami az ország gyümölcskivitelének a ¼-ét adta.[135] Bocskay nem élvezhette gazdasági sikereinek áldásait, mert 1926. december 26-án váratlanul, szívhűdésben meghalt. Özvegye eladta a szeszfőzdét, a szappangyárat pedig 1927-ben átadta Kotvics Kálmán kecskeméti drogéristának. A gyárat még ebben az évben Stelzner Kálmán szerezte meg.[136] Hogy meddig működött a szappangyár, nem ismert. A következő évtizedekben a Mayerfi név kezdett elhalványulni. 1947-ben meghalt Mayerfi Zoltán húga, majd 1984-ben a lánya távozott az élők sorából. Haláluk után teljes feledésbe süllyedtek a Mayerfiak. A most élő kecskemétiek közül már csak igen kevesen tudják, hogy hol van a Mayerfi-féle cégér, ami településünk legrégibb, gazdasági jellegű köztéri felirata. Ez akár városi érték is lehetne a jövőben. A Mayerfi család tagjai a régi, elhagyott evangélikus temetőben fekszenek, síremlékük elhagyatottan áll, szemetes. Pedig a síremléket meg lehetne menteni a következő generációnak, akár nyugati típusú, funkcióval ellátott kegyeleti parkká lehetne alakítani az egész temetőt.

16. Mayerfi Zoltán aláírása az Első Kecskeméti Gyufagyár alapítási tervezetén

HU-BFL-VII.2.e.

11. táblázat: Mayerfi üzleti érdekeltségei

[1] Szappan szavunk vándorszó, az olasz „sapone” szóból származik. A 16. században már általánosan használt kifejezés különböző alakokban jelenik meg a forrásokban: „zappan”, „zapon”, „zaponth”, „szappany”, „zappanos”, „zapanos” stb.