PETŐFI, A „TEÁTRISTA” KECSKEMÉTEN[1]

„A színpad célja nagy, a színpad célja szent” – olvashatjuk a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház idei évadának mottóját. Az idézet Petőfi Sándor Az első dal című verséből származik, amelyet Petőfi 1843 tavaszán írt vándorszínészként Kecskeméten. E sorok – bátran mondhatjuk – jól rávilágítanak arra, hogyan is viszonyult a költő – sok más lírikushoz, így például városunk szülöttéhez, Katona Józsefhez hasonlóan – a világot jelentő deszkákhoz. Az utókor viszont már jól tudja, hogy nem ez volt az, ami elhozta végül számára a hírnevet. Ez azonban, mint az alábbi szemelvényekből is látni fogjuk, a kortársak, sőt maga Petőfi számára sem volt még ekkor egyértelmű.

Életrajzában olvashatjuk, hogy Petőfi első ízben 1841 nyarán állt színésznek, ekkor csatlakozott Ozorán Sepsy Károly társulatához. Ez egy szegényes kis társaság volt, ami Tolna és Fejér vármegye kisebb községeiben játszott. Ő írta és hordta ki a színcédulákat, majd a kellékekről gondoskodott, de fel is lépett, először a Peleskei nótáriusban. Amikor a társaság mindenből kifogyva ugyanezen év őszén feloszlott, Petőfi visszatért Pápára tanulni.[2] Szülei kevés bevételéből nem akart támogatást elfogadni, önálló megélhetését pedig elvesztette, így egy tanév elvégzése után kénytelen volt újra vándorbotot ragadni. 1842. november 2-án hagyta el Pápát, és ismét színészetre adta a fejét, így jutott el diákévei után ismét Kecskemétre, 1843 elején.[3]

Mielőtt azonban ennek eseményeit részletesebben felidézném, röviden szólni kell Kecskemét korai színháztörténetéről is, amely 1714-ben a városban letelepedő piaristák által felkarolt iskolai, latin nyelvű színjátszással vette kezdetét. 1715 és 1775 között 30 színjátékot adtak elő, pontosabban ennyiről maradt feljegyzés. A szövegek, sajnos nem maradtak meg az utókor számára, így csak a darabok címéből lehet következtetni azok tartalmára. Leggyakrabban ókori történelmi és ószövetségi tárgyú, emellett magyar történeti témájú darabokról, így például a török ellen harcoló Mátyás királyról vagy a lázadó Salamon felett diadalmaskodó Szent Lászlóról van tudomásunk. Az 1735-ben felépült piarista templom felszentelésekor az épület előtti téren tartották az előadást, így ebből is arra lehet következtetni, hogy ezek a latin nyelvű színjátékok viszonylag sok embert vonzottak. Valószínű, hogy a közönséget mindenekelőtt a látványosság érdekelte, ha a szöveget nem vagy hiányosan értette is. Szülők, rokonok, ismerősök természetesen a szereplő diákok miatt is megnézték az előadásokat.

Még nagyobb publikum előtt zajlottak az 1770-es évektől meginduló magyar nyelvű előadások. A piarista háztörténet erre vonatkozóan meg is őrzött egy kedves történetet, amely így szól: „Kecskeméten időnkint […] olyan nagy közönség szokott összeverődni, hogy az utcán voltak kénytelenek az előadást megtartani. Legjellemzőbb […] a kecskeméti cigány esete: a cigány vállalkozott rá, hogy egy nemes urat felfuvaroz Pestre. Mikor azonban az úr kikötötte egy nap alatt nem tudta elintézni a dolgát, a cigány semmi pénzért nem volt hajlandó tovább várni rája. Az úrnak feltűnt nagy mehetnékje, s okát tudakolta. »Mert holnap komédia líszen s nékem ott köly lennem« – felelte a cigány. És hiába volt minden marasztalás, az úrnak végre is engednie kellett, s dolgavégezetlen kocsira kellett ülnie. Otthon aztán a derék cigány anélkül, hogy lovát kifogta volna, étlen-szomjan rohant a komédia helyére.”[4]

Az első magyar hivatásos színtársulat vezetője Kelemen László Kecskeméten született, és társulatának tagjai közt is voltak kecskemétiek, Szomor Máté, Nemes András és Szerelemhegyi András személyében. A színészek Kelemen László szülővárosában 1796. június 4-én léptek fel először a mai SZTK helyén állt Arany Sas fogadóban.

1. A Cserepes
(HU-MNL-BKML-XV.5.a.)

Kecskemét város már a 19. század elején tervezte egy játékszín építését, de 1819-ben a tűzvész elvitte a teátrumra szánt pénzt. Említést kell tenni Katona József 1826-os beadványról is, amelyben a piaci mészárszék játékszínné alakítását kérelmezte a városi tanácstól.[5]

1833-tól 1868-ig a Király Sándor által épített Korona kávéház melletti épület lett a színtársulatok fellépőhelye, egyúttal Kecskemét első színházépülete: „Kecskemét akkor még nagy falu, »csak a városi kollégium, néhány emeletes ház, vagy négy torony« bizonyítja város mivoltát. »A színház Király nevezetű polgár tulajdona volt – az udvar hátujján állott szűk öltözőjével és rozzant lépcsejű karzatával«. »De akkoriban ez is nagyszerű volt,« hiszen csupán néhány város tudott állandó hajlékot biztosítani a magyar színészetnek.”[6] Marton Sándor református főgimnáziumi tanár, a Katona József Kör alelnöke a Petőfi centenárium alkalmával elmondott ünnepi beszédében megjegyezte, ez volt az a hely, ahol „a lánglelkű költő kecskeméti színészkedésének jelentéktelen szerepei leperegtek”.[7] Ezen kívül a különböző társulatok a már említett Arany Sasban, vagy pedig a Bak vendégfogadóban játszottak.

2. Katona József színházterve
(HU-MNL-BKML-XIV.15. 8. tétel)

3. Király Sándor színházépülete (helyszínrajz)
(HU-MNL-BKML-IV.1506. 1840. 3. 89.)

A 19. század első felében gyakran váltották egymást Kecskeméten a különböző színtársulatok. A legismertebb Szuper Károly igazgatása alatt lépett fel Kecskeméten, 1843 első hónapjaiban. Ennek a csapatnak volt a tagja Petőfi Sándor is, aki november elején csatlakozott Székesfehérváron Szabó József társulatához.[8] Mint írták, zajos sikerei egyáltalán nem voltak, sőt orrhangja miatt nem is szerette a rendező felléptetni. A költő Az első szerepem című versében, így fogalmazta meg a színészettel kapcsolatos érzéseit:

„Szinésszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepemben jóizűn
S szivembőlneveték;
Pályámon, ohugyis tudom,
Leend ok sírni még.”

Szabó társulata a következő év elején kettészakadt, egyik fele a már említett Szuper Károly vezetésével Kecskemét felé vette az irányt. Hogy miként is zajlott az utazás és a megérkezés, arról Szuper Károly Színészeti Naplójában, valamint Petőfi színésztársának, Némethy Györgynek a visszaemlékezésében olvashatunk részletesebben: „január 14. Három napig utaztunk Fehérvárról Kecskemétre. Hiában tél van s jól föl kellett pakolnunk a podgyászból. Velem családomon kívül, még Petőfi és Körmendi Lina utazott egy szekéren. Első nap Pentelére értünk s eddig még csak tűrhető volt útunk Fehérmegyében, de tegnap átkelvén a Dunán, feneketlen sáron és homokon keresztül vergődtünk nagy nehezen. A fiatalság azonban vígan utazott s egész úton dalolt. Petőfi is becsípvén egy kissé a dunai révnél meglátván Szalk-Szentmártonnál a Dunaparton a csárdát, hol apja egykor korcsmáros volt, olyan enthusiasmusba [lelkesedésbe] jött a kocsin, hogy nem lehetett vele boldogulni. Danolt, káromkodott, mindent tett örömében.

Nőm felkérte Petőfit, hogy az istenért, ne káromkodjék olyan nagyon, mert bizony megveri az Isten, s még feldülünk, pedig kis gyermekünk is velünk van a kocsin. Inkább menjen – úgymond – más kocsira, a hol nincsenek nők és gyermekek. Ő aztán el is ment nagy dühösen a nőtlen emberek kocsijára. No, volt aztán ott danolás, kiabálás, s midőn ez enthusiasmus tetőpontjára ért, a midőn a Rákóczi-induló ezen strófáját énekelték a legdühösebben: »és ha rája harc – vihar dúl, síkra szólít bajnokot …« kocsijuk egyszerre felborult. Nőm szentül hitte, hogy Petőfit veri az Isten, a miért oly szörnyen káromkodik – úgymond – jó, hogy tőlünk elment, mert mi fordulhattunk volna fel. Éjjelre aztán Szabadszállásra, s így Kunföldre jutottunk. Itt aztán én is együtt mulattam Petőfivel, annak örömére, hogy most már Kunságban, azaz: otthon vagyunk. Ma végre harmadik nap delére beértünk Kecskemétre…”[9].

Némethy másként emlékezett az ekkor történtekre: „Nyolc szekéren mentünk: legelől az igazgató és családja kényelmes ülésű hintóban, utána a primadonna körülrakva ágypárnákkal, nehogy náthásan kelljen kecskeméti hódításait megkezdenie… Petőfi, én és Ercsei, a ruhatárnok, mint a legifjabbak és a színészi arisztokraták által lenézett kezdők, a garderobos szekérre jutottunk, melynek terhe oly magasra volt rakva, hogy minden bucka vagy kátyúnál, a földüléstől kellett remegnünk…”[10]

Petőfi első útja a megérkezés után a kecskeméti reformátusok ősi iskolájához vezetett, hogy felkeresse egykori pápai diáktársait, mindenekelőtt Jókai Mórt. Böszörményi Mihály tanító úr, aki jelen volt a két barát találkozásánál, így emlékezett vissza Petőfire: „Ruházata viseltes fekete frakk, mellény és pantallón, fején az akkortájban használt fekete tányéralakú sipka, bőrellenzővel. A sipka a tarkóra csapva fityegett, az ellenző a homlokra húzva alig engedé látni a villogó szempárt. Mintha most is látnám sovány, nyúlánk alakját.”[11]

„Ettől fogva – írta Jókai – a nap minden üres idejét együtt töltöttük s építettük fellegvárainkat.”[12]

Az Ókollégiumban eltöltött időt Szuper Károly is felidézte naplójában. Az ennek kapcsán leírtak önkénytelenül is ámulatba ejthetik az embert, tudva, hogy a bejegyzésben a magyar irodalom két igen jelentős alakjáról esik szó: „február 2. […] Most időmet többnyire a diákok körében töltöm, mert köztük sok iskolatársam van. […] Gyakran eljárok Petőfivel a collegiumba is, ő is sok iskolatársát találta itt. Egyik jó barátját, Jókai Móricot, gyakran látogatjuk meg, kivel én még Komáromban ismerkedtem meg. Jókai ott egy vígjátékot írt számomra jutalomjátéknak. »A víg cimborákat«; most pedig »Hétköznapok « című regényébe fogott, mely egészen Kecskeméten játszik. Én is felolvastam neki Bolygó király című regényemet, Petőfi pedig verseit producálja s bírálgatjuk egymás műveit. Jókai azonban jobb szeret a festészettel foglalkozni. Már többször megígérte, hogy engem lefest és Petőfit is, de nekünk nincs türelmünk ülni, mert nem hisszük, hogy sikerüljön. Petőfitől azonban most több vers jött ki a hírlapokban, a mióta személyesen volt Pesten és megkérte Vörösmartyt, hogy fordítson figyelmet verseire; belőle még nagy költő válhatik, ámbár ő csak színész óhajt lenni. Jókai pedig csak festész! Isten tudja barátaim, mi lesz belőlünk.”[13]

A fenti idézethez elég annyit hozzáfűzni, hogy Jókai ekkor vetette papírra első irodalmi zsengéjét,A zsidó fiú című verses drámáját, amelyet Petőfi, akinek lírikusi pályája szintén még csak kibontakozóban volt, barátságból lemásolt, s az ő írásával küldtékbe az akadémiai pályázatra.[14]

A főiskolai nagydiákok igen jelentős tényezők voltak ekkor a kecskeméti színházi közvélemény alakításában, hangos megnyilvánulásaikról Szuper Károly társulatvezető is megemlékezett: „Társaságunkban sok a villongás, két primadonnánk alig fér meg együtt s mindegyiknek erős pártja van a közönség között. De Cau Mimit[15] a katonatisztek pártolják, Keszinét pedig a diákok s e miatt minden nap van demonstráció a színházban. Tegnap […] mindkét primadonna játszott. …majd megsiketültünk a nagy zajtól, melyet a katonatisztek vittek véghez; ordítottak, kardjókat csörtették, midőn De Caut kihívták. A diákok pedig […] még nagyobb zajt iparkodtak csinálni, s mikor Kesziné előjött, éljeneztek torokszakadtából, tapsoltak tenyérdagadásig s bunkós botokkal verték a galléria oldalát.”[16]

Ezek a jóakaratú tetszésnyilvánítások szereztek néhány jó estét szegény Petőfinek Kecskeméten, mert egyébként színésztársai nem voltak valami jó véleménnyel előadói képességeiről, ezért csak nagyon jelentéktelen, mellékes szerepeket juttattak neki, emellett a színlapkihordást bízták rá. Ennek kapcsán Marton Sándor így fogalmazott: „…ő, akinél soha ideálisabban senki nem fogta fel a színpad nemzeti és erkölcsi jelentőségét. Otthon magas pathossal Hamletet vagy Coriolanust szavalta, a színpadon pedig játszott statiszta-szerepeket, amelyek társainak nem kellettek.”[17]

Mindehhez persze az is hozzátartozott, hogy komor, zárkózott s inkább visszautasító, mint barátságos megjelenése nem volt jó ajánlólevél a színpadra. Bár alakító tehetsége volt – írta róla Jókai –, és kitűnően tudott parodizálni.[18]

Elkeseredésében amiatt, hogy nem kapott komoly szerepeket, egy alkalommal úgy vágott vissza társulatának, hogy a drámai előadást lényegében vígjátékká változtatta: „[a színházban a] Griseldist adtuk, melyben oly komédiát csinált Petőfi, hogy a játék folyamata majdnem megakadt. Statistának volt öltözve s épen nem jutott neki spádé. Hiába követelte a szabótól, hogy adjon neki kardot, mert ő kard nélkül nem lép színpadra, nem jutott neki. Hogy hát kardtartója üresen ne fityegjen az oldalán, egy bunkósbotot dugott belé Petőfi, mit talán a közönség észre sem vett volna, miután a bot nem volt hosszabb, mint egy kard s egyenes volt, mint a spádé. Azonban a mellette levő vazall meglátta s elnevette magát, s megsúgta a szomszédjának s így sorra mindnyájan nevettünk e bohóságon. Dézsi a trónon ült, mint Percival, ette a méreg s mormogott, hogy ily nagy tragédiában mit tudunk nevetni. Azonban szájról szájra neki is megsúgták, hogy tekintsen csak Petőfi kardjára, melyre ő is úgy kijött a sodrából, hogy elfelejtette a szigorú szavakat, mellyel Percival elűzi magától Griseldist. Általános lett a nevetés s csaknem a kortinát [előfüggönyt] is le kellett ereszteni, hogy a szomorú játékot tovább is folytathassuk.”[19] A történtekért Petőfi 5 forint rendbüntetést kapott, amelyet később annak behajthatatlanság miatt elengedtek.

Ami nem is csoda, hiszen Petőfi Némethy Gyurka színésztársával közösen egy Dudásné nevű asszony házában bérelt havonta koszttal együtt 10-10 váltóforintért egy kicsiny, egyablakos szobát, amelyben a két teátrista egy ágyon volt kénytelen aludni. Szegény Petőfi azonban még ezt sem bírta rendesen fizetni, így amikor távozni készült Kecskemétről, háziasszonya 7 váltóforint 36 krajcár tartozása fejében le akarta foglalni féltve kímélt aranygombos sötétzöld quäkkerét [rövid kabátját]. Nagynehezen kiegyeztek aztán egy Pápai–Páriz-féle latin szótár zálogba hagyásában, amelyet Petőfi Jókaitól kapott s amelyet aztán Jókai és diákbarátai visszaváltottak Dudásnétól a kollégiumi könyvtár számára.[20]

A színtársulat dolga Kecskeméten a bálok és a folytonos esőzések ellenére is jól ment kezdetben, tavaszra azonban alaposan megcsappantak jövedelmeik, ennek nyomán, mint az ilyenkor lenni szokott elkezdődött a társulat szétszéledése. Petőfi 1843. március 23-án búcsúzott el Kecskemét közönségétől a Lear király bolondjának szerepében, amely egyúttal a jutalomjátéka is volt. Barátja, Jókai Mór így írta meg az eseményt:

„Egyszer tavasszal, az idény vége előtt jutalomjátékot kért Szabótól. Meg is lett az neki ígérve. De Petőfi a Lear király-t választotta, s abból a maga számára a bolondot. Ez pedig olyan darab, amivel nemigen szoktak megbirkózni vidéki színpadon. Én is mérlegbe vetettem befolyásomat, hogy Lear színre kerüljön. Hogy honnan jutottam ehhez a befolyáshoz, azt is elmondom. Nem voltam ám akkor még se drámaíró, se lapszerkesztő. De voltam piktor! Már akkor tömérdek urat és kisasszonyt leolajfestettem Kecskeméten, és rajztanodát állítottam fel lakásomon, melyben a reményteljes ifjúság orrokat, füleket, szemeket formálni tanult tőlem. (Abonyi Lajos írótársam bizonyíthatja, ő is tőlem tanult rajzolni.)

Tehát egyszer a Velencei nő-t adták volna elő a színpadon, ami igen hatásos darab. De kell hozzá a velencei szárnyas oroszlán, ami nélkül nem lehet azt előadni, mert az is szerepel benne. A társulat pedig nem hordott magával díszítőt, s egész Kecskeméten nem volt piktor.

Ekkor felém fordult a szorongatott igazgató figyelme. Én aztán Petőfi közbenjártára készítettem egy olyan hatalmas velencei szárnyas oroszlánt Szabónak, hogy az egész Thespis[21] szekerét kirántotta a bajból. E hálára támaszkodva léptem fel aztán én is Lear király mellett, s intervencióm nem volt sikertelen. Ámde a nagy királynak tömérdek akadállyal kellett megküzdenie, amíg Petőfihez eljuthatott. Először is Deésinek, kire a címszerep várt, az a jogos követelése volt, hogy Ó-Anglia királyának lehetetlen a küldiplomácia előtt megjelenni egy olyan hosszú, vörös palást nélkül, mely legalább két apródnak dolgot adjon az utánavitelben. Pedig Szabónak nem volt kedve neki ilyen superflue-t [feleslegest] csináltatni. Ezen is segítettünk. Egy derék honleány idekölcsönözte a vörös ablakfüggönyeit, a kettőt összevarrva belőlük, készen lett Lear díszpalástja. Most újabb akadályok gördültek elé. Learnek leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű villitermet volt; De Cau Mimi pedig erős amazoni alak. De Cau Mimi semmiképpen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt; hanem Cordéliát, a szelídet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha őneki ezt a Cordéliát kell holtan az ölében a színpadra kivinni, hát abba ő megszakad, hamarább, mint Shakespeare kívánta. Ismét minden diplomáciai rábeszélésünket elő kellett vennünk – s miután Cordéliát nem lehetett arra rábírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra kapacitálnunk, hogy legyen erősebb. Ami meg is lett.

Mégis színre került Lear király, Petőfivel mint bohóccal: ki szerepét, minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette; komoly filozófot játszott benne, s egy cseppet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt, s azért nem is tetszett a publikumnak. Hisz nem volt ebben semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve.”[22]

Petőfi az ekkor írt Emlény című költeményében a színészi hivatás klasszikus összegzését hagyta az utókorra, amely így szól:

A színész utain virág, s tövis terem.
A színész élete öröm és gyötrelem.
Bűvös szellemkezek vezérlik lépteit,
Leplezve gondosan az élet terheit.
Szép álmot álmodik: öröklő hírnevet,
Szelleme bejárja a földet és eget.

Az idézett versben a mindennapjait szegény vándorszínészként tengető Petőfi az örök hírnévről álmodozott, amelyről ekkor talán már sejtette és jövendölte, hogy költőként nyeri majd el. A kecskeméti városháza homlokzatán elhelyezett emléktáblába vésett, mindannyiunk által jól ismert, szintén 1843-ban született váteszi sorok így hangzanak:

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él.”

Bibliográfia

Levéltári források

HU-MNL-BKML-IV.1506. Kecskemét Város Telekszabályozó Bizottságának iratai 1794–1848

HU-MNL-BKML-XIV.15. Katona József drámaíró, kecskeméti főügyész iratai 1811–1830

HU-MNL-BKML-XV.5.a. Fotók és képeslapok gyűjteménye. Kecskemét Kossuth téri részleg fotó- és képeslapgyűjteménye 1848–2010

Irodalom

Jókai 1887

Jókai Mór: Megtörtént regék. Budapest, 1887.

Fekete 1969

Fekete Sándor: Petőfi, a vándorszínész. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1969. Internet: https://reader.dia.hu/document/Fekete_Sandor-Petofi_a_vandorszinesz-7897 (Letöltve: 2022. szeptember 15.)

Marton 1933

Marton Sándor: Petőfi és Kecskemét In: A Kecskeméti Katona József Kör évkönyve 1913–1932. évekről. Kecskemét, 1933.

Orosz – Füzi 2003

Orosz László – Füzi László: Kecskemét irodalomtörténete. Kecskeméti Lapok Kft. Kecskemét, 2003.

Szuper 1889

Szuper Károly színészeti naplója 1830–1850. Sajtó alá rendezte Váli Béla. Aigner Lajos kiadása. Budapest, 1889. (https://mek.oszk.hu/19500/19571/19571.pdf Letöltve: 2022. december 2.)