TÖRTÉNT-E VÁLASZTÁSI CSALÁS SZABADSZÁLLÁSON 1848. JÚNIUS 15-ÉN?

Bizonyítékok Petőfi Sándor országgyűlési követjelölésének megakadályozásáról

Az 1848. évi országgyűlési követválasztás volt Magyarország történetében az első polgári, a népképviselet elvére épülő választás, amely szakított a rendiséggel, és utat nyitott a korábban elnyomott társadalmi csoportok nagyobb politikai szerepvállalásának. Demokratikusabbnak és igazságosabbnak kellett volna lennie, mégis árnyékot vetett rá egy hírhedt visszaélés: 1848. június 15. napján a márciusi forradalom ünnepelt költőjének, Petőfi Sándornak követjelölését és így választáson való indulását politikai ellenfelei aljas eszközökkel megakadályozták a Kiskun Választókerületben.

A választási csalás legfőbb bizonyítéka egy tanácsi jegyzőkönyvi fogalmazványban fennmaradt törölt határozat, amely mellett bizonyítékként még felhozható egy korabeli újságokban publikált tanácsi levélrészlet, a június 15-én kelt választási jegyzőkönyv és Petőfi újraválasztási kérvénye. Ezekből a korabeli dokumentumokból világosan kirajzolódik egy jól összehangolt, szervezett választási csalás, amely természetesen nem sikerülhetett volna Petőfi Sándor megosztó személyisége és a politika terén való tapasztalatlansága nélkül.

Mielőtt a dokumentumok elemzése segítségével a történteket és a bizonyítékokat feltárnám, kitérnék röviden az előzményekre. Az 1848. évi országgyűlési követválasztásról az áprilisi törvények V. törvénycikke rendelkezett. A jelöltséget nem kötötték lakhelyhez, csak annyit írtak elő az 1848. évi V. tc. 3. §-ban, hogy „választható mind az, ki választó, ha életének 24-ik évét betöltötte, s a törvény azon rendeletének, miszerint törvényhozási nyelv egyedül a magyar, megfelelni képes.” Az akkor 25. életévében járó Petőfi Sándor teljes egészében megfelelt tehát a törvényszabta feltételnek. 1848 májusában azonban a költő népszerűségén csorbát ejtettek a republikánus eszméket hirdető A királyokhoz című verse és a Batthyány-kormánnyal szembeni nyílt bírálata, miszerint nem tartotta eléggé felkészültnek és alkalmasnak a minisztériumot az áprilisi törvényekkel elért kiváltságok és az ország fegyverrel való megvédésére.[1] A forradalom ellenére a magyar politikában és értelmiségi körökben még mindig nagyobb arányban voltak a rojalisták, így a márciusi ifjak vezére egy csapásra kemény támadások kereszttüzébe került. Petőfi emiatt május 27-én nyilatkozatot tett közzé, amely a sajtóban is megjelent: „Ha illyen kétségbeejtő körülmények között kikiáltom bármilly válogatatlan szavakkal, hogy nem bízom a ministeriumban, ezt vétkeműl csak az tulajdoníthatja, a ki nem tudja, mi a hazaszeretet. Hallgatni mindig könnyebb, mint beszélni, s a ki figyelmezteti a hazát, hogy itt és itt veszély fenyegeti, az ellensége nem lehet, de igen is ellensége az, a ki látja a veszélyt és hallgat. Azzal, hogy kimondtam, miszerint nem bízom a ministeriumban, nem akartam én őket elkergetni, hanem ösztönöztetni általatok arra: viseljék magukat ugy, hogy általános bizalomban, szeretetben részesüljenek. … A mi »a’ királyokhoz« czimű versemet illeti, melly népszerűtlenségem fő oka, az a republicanismus első nyilvános szava volt Magyarországban, és határtalanúl csalatkoznak, a kik azt hiszik, hogy az utósó is egyszersmind. A monarchia Európában a vége felé jár; a mindenható isten sem mentheti meg többé. Ha valamely eszme világszerüvé lesz, előbb lehet a világot magát megsemmisíteni, mint belőle azon eszmét kiirtani. És illyen most a respublica eszméje.”[2]

A nyilatkozat csupán a pesti és vidéki értelmiséghez jutott el, az egyszerű választópolgárokhoz nem, ráadásul ezzel Petőfi csak még jobban felkorbácsolta a személye iránti izzó gyűlöletet, így sokan továbbra is csak egy lázító republikánusnak tartották.[3] Valószínűleg a kormánnyal szembeni elégedetlensége mellett az őt ért támadások is közrejátszottak elhatározásában, hogy megméretteti magát a közelgő országos választásokon. Botrányai miatt azonban Pesten nem indulhatott el követjelöltként, mivel támogatóbázisa egy szűk értelmiségi körre szűkült le. Úgy érezhette, a rágalmak teljesen még nem feketítették be hírnevét a szülőföldjén, ahol talán nyílt és egyenes beszédével tud hatni a nép józan belátására. Május 25-én kelt levelében, amelyet barátjának, Bankós Károlynak írt, említi először indulási szándékát a követségért a Jászkun Kerülethez tartozó Kiskun Választókerületben: „Szándékom követté lenni a küszöbön álló országgyülésen, ha elválasztatom. Fordulhatnék több felé, de egyenesen és csak szülőföldem ajtaján kopogtatok, Kis-Kúnságban… remélem, ti meg fogtok választani, s ha megválasztotok, ugy hiszem, nem vallotok szégyent velem. Isten látja lelkemet, nem dicsvágyból vagy önérdekből ohajtom a követséget, hanem egyedűl azért, hogy a hazának szolgálhassak, amennyire tőlem telik.”[4] Petőfi mellett a radikális újságok rögvest el is kezdtek kampányolni, és választási győzelmét előre borítékolták.[5] A költő és közvetlen köre azonban annyira vakon hitt a sikerben, hogy nem mérték fel kellően a térség tényleges politikai erőviszonyait.

A Kiskun Választókerületbe Szabadszállás, Kunszentmiklós, Fülöpszállás, Kiskunlacháza, Kiskunmajsa és Kiskundorozsma tartoztak, utóbbi két helyről azonban senki sem jelent meg szavazni a június 15. napjára kiírt, Szabadszálláson tartandó választáson.[6] A kerületben Petőfi csak barátjára, Bankós Károlyra számíthatott tényleges támogatóként, akit május 23-án választottak meg Kunszentmiklóson tanácsnoknak, gyámatyának és kórházi pénztárnoknak.[7] A térségből még megemlíthető másik barátja, Bacsó János fülöpszállási segédlelkész, aki a helyi református gyülekezetben minden bizonnyal prédikált az érdekében a szószékről. A személyes kapcsolatok és az újságokban megjelenő nyilatkozatok alapján Petőfi szavazóbázisa így jórészt szentmiklósi, lacházi és fülöpszállási választókból állhatott volna össze.[8]

Azonban a kerületben ekkorra már kiépült egy olyan politikai erőtér, amelynek tagjai eléggé közismertek voltak a helyiek körében. Petőfi választási ellenfele, Nagy Károly, családi és közéleti kapcsolatai révén már kezdettől fogva előnyben érezhette magát. Apja, Nagy Sámuel, 1814-től református lelkész, majd főesperes volt Szabadszálláson, elvhű királypártiként prédikált gyülekezetében, így a helyiek sokkal inkább a fia mögé sorakoztak fel, minthogy a lázító Petőfire szavazzanak, akinek apjára ráadásul csak egy bukott mészárszék árendásaként emlékeztek.[9] Nagy Károlyt feddhetetlen családi hátterén túl segítette még sokrétű közéleti szerepvállalása is Szabadszálláson.[10] Korabeli tanácsülési jegyzőkönyvekből kiderül például, hogy 1848 májusában tisztújítási elnökként felügyelte a választók összeírását, a választói névjegyzékek összeállítását és közszemlére tételét, valamint a szabadszállási tisztviselők megválasztását.[11] Az országgyűlési követválasztás előestéjén Nagy Károly tehát már komoly befolyással bírt Szabadszálláson, az új képviselőtestületi tagok és helyi hivatalnokok a főbírótól az aljegyzőig egyaránt az ő lekötelezettjei voltak. Ráadásul a választói névjegyzék összeállításának felügyelete során felmérhette és bebiztosíthatta támogatottságát is. Az már csak újabb előnyt jelentett Petőfivel szemben, hogy a választást június 15-re jelölték ki városában, Szabadszálláson. Így Nagy Károly a szabadszállási tisztviselőkkel és biztos választóival a háta mögött a követválasztás egyértelmű esélyesének számított.

 1. kép Petőfi Sándor: A kis-kunokhoz
(MNL BKML IV.1604. VIII.51.)

Június elejéig Nagy Károly és hívei talán nem is hitték, hogy akadhatna ellenfelük. Aztán mikor Petőfi személyesen megjelent a kerületben, és A kis-kunokhoz című kiáltványát választási röplapként osztogatta az embereknek, egyértelművé vált, hogy komoly az indulási szándéka az országgyűlési követségért. Petőfi rendkívül eredményesnek érezte a kampányolást, és biztos volt a sikerben: „Lejöttem szülőföldemre Kis-Kunságba, proclamátiót osztottam szét a nép között. Azt az egész kerület választóinak igen nagy része lelkesedéssel fogadta, s egy hangon azt beszélték, hogy engem választanak követnek.”[12] Azonban nagyot tévedett. Kiáltványát korántsem fogadták olyan kitörő lelkesedéssel, különösen Szabadszálláson nem, mert a kiváltságaikra büszke kun lakosok többsége még mindig királypárti volt, és kevésbé rajongott a forradalmi eszmékért. A kis-kunokhoz egyes szöveghelyein ráadásul Petőfi oly nyíltan fogalmazott, hogy az már egyeseknek sértő lehetett: „A mint mondám, Magyarország gyalulatlan deszka, ti most megakarjátok gyalulni, jól van, én ajánlom magamat a ti kezeitekbe egyik gyalúnak. Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalú vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót, és nem esett rajtam csorba… Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek vagy eddig legalább nem voltatok. Marczius 15-kéig egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyai alázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.”[13]

Petőfi politikai kiáltványa miatt egyes szabadszállási lakosok aggódó panasszal fordultak a helyi tanácshoz. E panaszokra hivatkozva, 1848. június 12-én fogadták el Szabadszálláson azt a jegyzőkönyvi fogalmazványban fennmaradt 326. számú tanácsi határozatot, amely a választási csalás legfontosabb bizonyítéka. A határozat szövege a következő:

„Némely polgárok előterjesztik, hogy Petőfi Sándor számos kiosztott példányokba felszóllítást intézett e néphez, melybe magát, e választó polgársággal követül akarja a legközelebb beállandó országgyűlésére megválasztatni.

Hazánk jelen körülményei, különösen a fenyegető veszélyek, melyek látkörünkön már valóba mutatkoznak, megkivánják, hogy minden e hazábani, annál fogva saját Kis Kun Választó Kerületünk is, olyan egyént bizzon meg a beállandó országgyülésre népképviselőül, ki mentes minden izgatási s néplázítási merényektöl, tiszta elvű és jellemű szerető fija e hazának, hü alattvalója a Királynak, s őrje az alkotmánynak; s a ki egyszersmind elegendő képességgel birjon fölléphetni a követi pályára. Nem lévé pedig meg e tulajdonok a tolakodó Petőfibe, sőt beszédei, tettei, s némely irataibol, a honra nézve veszélyes elvek, merények és törekedés tettszvén ki: ne hogy a népnek általa eltsábittatott kis töredéke megvettetést, gyalázatott, sőt elláthatlan veszélyt is húzzon Petőfi követté választásával, ön maga, s talán az egész hon fejére: ezennel elhatároztatik, hogy Petőfinek e Város kebelébeni megjelenés szorosan megtiltassék, s e tilalomról Bankos Károly, mint a ki ezt tudtára adhatni fogja, értesittessék.”[14]

2. kép A tanácsülési jegyzőkönyvi fogalmazvány törölt 326. tanácsi határozata Petőfi Sándor szabadszállási kitiltásáról
(MNL BKML V.376.a Tanácsülési jegyzőkönyvi fogalmazványok 1842–1848. 1848/No.326. 38–39. pp.)

A tanácsi határozat fogalmazványa világosan bizonyítja, hogy Szabadszálláson már három nappal a választások előtt tudatosan készültek Petőfi Sándor jelöltetésének akadályozására. Nagy Károly és hívei a városból való kitiltással egyértelműen megszegték az országgyűlési követválasztásról rendelkező 1848. évi V. tc. több paragrafusát. Először is közvetlenül megsértették Petőfinek, mint 24. életévét betöltött, magyar választópolgárnak indulási jogát a választáson, amelyet a már fentebb említett 1848. évi V. tc. 3. § biztosított számára. Másodszor a költő kitiltásával közvetve akadályozni akarták azokat a kerületben összeírt szavazókat, akik Petőfit kívánták jelölni követnek, megsértve ezzel az 1848. évi V. tc. 27. §-át, mely világosan kimondja, hogy a választás napján, a választókerületi elnök által az előre meghatározott időben és helyen megnyitott választói gyűlésen „bármelly választónak joga van az országgyűlési követségre egy egyént ajánlani.” A jelölési joggal együtt sérültek a kerületben összeírt választók szavazati jogát biztosító 1848. évi V. tc. 28. és 29. szakaszai is (28. §: „a választásnál szavazati joggal csak azok birnak, kik a választóknak a fentebbiek szerint kerületenkint készitendő összeirásában benfoglaltatnak, s csak azon kerületben birnak szavazati joggal, a mellyben összeírva vannak”; 29. §: „az összeirásban foglaltak közül a választási jog senkitől meg nem tagadtathatik”). A jogsértéseket ráadásul tisztességtelen rágalmazásba burkolt, gyűlöletkeltő propagandával indokolták és alapozták meg: a kampányba illő sorok a feddhetetlen, tapasztalt, király- és kormányhű jelöltről, természetesen Nagy Károlyról szólnak, akivel szemben a néplázító, királyellenes Petőfi Sándor teljesen alkalmatlan a nép képviseletére az országgyűlésben, mivel szélsőséges nézetei nemcsak a választókra, hanem az egész nemzetre hatalmas veszélyt jelentenek.

A határozat uszító tartalmán túl a törvénytelen választás eltussolásának legnyilvánvalóbb bizonyítéka, hogy a határozatot utólag megpróbálták eltüntetni. Ugyanis az 1848. június 12-én elfogadott, kitiltásról szóló 326. számú tanácsi határozat csak a jegyzőkönyvi fogalmazványban maradt fenn, amelyben módszeresen áthúzták, jelezvén, hogy ne kerüljön be a végleges, hitelesített jegyzőkönyvbe. Ezt végre is hajtották, mivel a bekötött jegyzőkönyvben a 326. szám alatt már egy teljesen más ügyben hozott határozat szerepel, és Petőfi városból való kitiltásának semmi nyoma sincs. Az utókor számára azonban szerencsére fennmaradt a tisztességtelen, törvénytelen választás legfőbb bizonyítékaként a törölt határozatot tartalmazó jegyzőkönyvi fogalmazvány.

Egy további nyom is utal a megsemmisítésre szánt tanácsi határozat létére. Június 13-án Szabadszállás bírái a határozati döntés értelmében ugyanis a városból való kitiltásról egy értesítő levelet küldtek Kunszentmiklósra Bankós Károlynak, akinek házában már ott tartózkodott június 11-től a választásra érkező Petőfi Sándor és neje, Szendrey Júlia. Sajnos az eredeti levél mára elveszett, de a korabeli újságokban a költő nyilvánosságra hozta a kitiltásról szóló lényeges részét: „Ezen fenyegető veszélyt a fanaticus izgató Petőfinek követünkkül magát feltolni akaró erélytelensége okozá, kinek nálunk is voltak ugyan néhány követői, kik elámittatva lévén, nem tudták, hogy milly viperafajt akartak keblökbe rejteni; de hála a nemzetek nemtőjének, ezen polgárok felvilágosodva átlátták, sőt elismerni készek, balvéleményeikből könnyen lehető végveszélyét kedves nemzetünknek. Petőfi egy polgártársunk azon kérdésére, hogy mikor leend már béke honunkban, azt felelé, hogy sohasem, míg ezen ország vissza nem száll azokra, kiké volt, t. i. a tótokra; ebből átláthatni, hogy milly veszélyes lenne illy alacsony jellemű egyént több jeles hazafiak mellőztével személyünk országos képviselőjéül küldeni követnek, kiről fölteszi már minden polgár, hogy bennünket kész lenne eladni a legcsekélyebb árért. Illyetén állásában a dolgoknak, ma nálunk közgyűlés tartatván, elhatároztatott, hogy tisztelt polgártársunk által tudtára adni kívánjuk Petőfinek, hogyha személyes bátorsága és élete kedves, igen jól tenné, ha a jövő nemzeti gyűlésre menő követ választására a jövő csütörtökön köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült, s nem állhatunk jót, méltó haragja felgerjedésiben lehető dühéért.”[15] A szabadszállási bírák botrányos levelükkel már nem csupán a fentebb említett választási törvény adta jogokat sértették meg, hanem nyíltan és halálosan megfenyegették Petőfit, hiszen közölték vele, hogy a felbőszített lakosok az életére törnek, ha megjelenik a június 15-re kiírt választáson. Úgy vélem, a levél fennmaradt része kristálytiszta képet ad a körülményekről: Szabadszálláson Nagy Károly hívei a költő rágalmazásával tudatosan hergelték a lakosságot, és valóságos lincshangulatot teremtettek a városban. Ez azért alakulhatott ki, mert valójában az egész Kiskun Választókerületben egy átfogó, irányított és jól szervezett rágalomhadjárat folyt Petőfi ellen, amely mögött Nagy Károly és köre állt. Ennek vitathatatlan bizonyítéka Petőfi sajtóban megjelent nyilatkozatából körvonalazódik, mikor a költő a nyilvánosság elé tárja, hogy Kunszentmiklóson például Virágh Dénes főbíró volt az ellene gerjesztett politikai támadások egyik fő szervezője: „Oh birók példányképe! ellenem minden aljasságot hagyott terjeszteni s terjesztett ő maga is, és tőlem eltiltja, hogy ne merjem igazolni magamat!”[16] Petőfi tehát főbírói engedéllyel csak úgy tarthatott beszédet híveinek június 12-én a kunszentmiklósi városháza előtt, ha ki sem tér a személyét érintő rágalmakra, amelyekről szándékosan, a hangulat csillapítása érdekében nem is beszélt, és végül gyűlöletkeltés nélkül nyerte meg magának az egybegyűlteket.

Az átfogó rágalomhadjárat, a kunszentmiklósi feszült helyzet és a szabadszállásiak kitiltó levele ellenére Petőfi még eltökéltebb lett, nem ijedt meg a fenyegetésektől, nem tartott a rá leselkedő veszélyektől, és június 14-én nejével, Szendrey Júliával végül átutazott Szabadszállásra. A költő az érkezése után egyenesen a városházára ment, ahol közölte a meglepett tisztviselőkkel, hogy a fenyegetések ellenére indulni fog a másnap tartandó választáson. Péter Ambrus szabadszállási főjegyző ígéretet tett neki, hogy a választás napján beszédet tarthat a lakosoknak a városháza előtt, csak várja be őt, mivel a nemzetőrség vezetőjeként biztosíthatja személye biztonságát.[17] Petőfi elfogadta a felajánlást, de nyilatkozatából tudjuk, hogy június 14-e éjjelén Nagy Károly édesapja, Nagy Sámuel református főesperes megnyitotta pincéit a választók előtt, akiket tudatosan itatni és hergelni kezdtek: „Éjjel mintegy tiz óra felé muzsikaszó és kurjogatás keltett föl álmomból. A pap fiát éltették, mint követet. Kinéztem, ottkinn a ház népe mondja, hogy egész várost itatja a pap. Miután látták a jó madarak, hogy semmi rágalommal, semmi gyalázással el nem hódithatják tőlem az embereket, a végsőre vetemedtek, borral és pálinkával vették el a szegény szánakozásraméltó nép eszét, hogy én ellenem és így önnön maga ellen forduljon! Az ivás és orditozás egész éjjel tartott.”[18]

Június 15-én, a választás napjának reggelén Petőfi a főjegyzővel kötött egyezség szerint a városházához ment, de a felhergelt, részeg tömeg majdnem meglincselte, így bemenekítették az épületbe. Ott Fóris Gergely főbíró, Szeles László választókerületi elnök és az időközben érkező Nagy Sámuel főesperes is azt tanácsolták neki, hogy hagyja el a várost, mert nem kezeskednek az életéért.[19] Petőfi belátta, hogy itt már nem tehet semmit: a részeg gyűlölködők ordítozása közepette fegyveres nemzetőrök kísérték el a szállásáig, ahol feleségével egy város által biztosított kocsira szálltak, és a bügei mellékúton visszavitték őket Kunszentmiklósra. Péter Ambrus visszaemlékezése szerint a költő nem tartotta be a megállapodásukat, túl korán érkezett a városházára, nem várta meg, hogy a nemzetőrökkel biztosítsa a rendet, ezért fajult szinte lincselésig a helyzet.[20] Ennek nyomán egyes Petőfi-kutatók és helytörténészek sajnos elbagatellizálták a költő szándékos, törvénybe ütköző akadályoztatásának tényeit, és másodrendű okok eltúlzásával, a lokálpatriotizmustól elvakulva felnagyították a költő összeférhetetlen természetét és politikában való járatlanságát a választási botrányban.[21] Úgy vélem, még ha figyelembe is kell venni a szabadszállási kudarc okai között Petőfi Sándor megosztó személyét és közéleti tapasztalatlanságát, a költő felelőssé tétele és hibáztatása teljes egészében elfogadhatatlan és visszatetsző olyan bizonyítékok ismeretében, mint a szabadszállási tanács jogtalan kitiltó határozata és levele, a gyűlöletkeltő rágalomhadjárat, vagy a helyi választók előre megfontolt uszítása Nagy Károly apja és támogatói által a választási eredmény befolyásolása érdekében. Ráadásul a források azt is alátámasztják, hogy Petőfit és feleségét nem a személyes biztonságuk miatti aggodalom okán utaztatta a szabadszállási tanács a bügei úton, hanem azért, hogy Petőfi ne találkozhasson híveivel az országúton, és ne térhessen vissza Szabadszállásra, hogy valamelyik támogatója a választói gyűlésen követjelöltnek ajánlja. Tisztességtelen kijátszására Petőfi már utazás közben rájött: „mikor már jó messze haladtunk, véletlenül az országút felé pillantottam, s láttam nagy távolban az én zászlómmal a szentmiklósi és laczházi kocsikat, mellyek mind az én embereimet vitték. Ekkor világosodtam föl... igy játszottak ki, hogy embereimmel ne találkozzam. Irtóztató dühhel értem haza.”[22] Bankós Károly híradásából is tudjuk, hogy a Petőfi-párti választókat szándékosan feltartóztatták Szabadszállás határában, és fenyegetésekkel tántorították el őket a választáson való részvételtől: „E város alatt, mire én oda értem, már több kocsi állott. Mindenfelől beszélték, hogy Petőfit agyon akarták verni a szabadszállásiak, – s maga összekulcsolt kezekkel kérte aztán az elöljáróságot, hogy biztos őrizet mellett távolítsák el őt Szabadszállásából, – és hogy már Petőfi innen tovább is küldetett. Úgynevezett tolvaj-uton vitetett ő, nehogy párthiveivel találkozzék, s őket a történtekről fölvilágosítsa. A szentmiklósiak közül többen gyalog megfordultak már ekkor a városból azon hírrel: kik Petőfi zászlójával merészkednek a városba bemenni, azokra félreverik a harangokat, s mind agyonveretnek. Összhangzólag álliták, hogy a szabadszállásiak, ezen gyönyörű ígéret végrehajtására, derekasan előkészítik a fegyverben álló nemzetőrséget, mert pálinkával is javában fegyverzik azokat.”[23] A beszámolók világos képet adnak. A kitiltásról szóló tanácsi határozat fogalmazványához hasonlóan Petőfi elüldözése Szabadszállásról újfent közvetlenül sértette az 1848. évi V. tc. 3. §-át, amelynek a költő indulási jogát kellett volna biztosítania a követválasztáson. A kerületben összeírt, Petőfi-párti választóknak pedig az 1848. évi V. tc. 27–29. szakaszaiban lefektetett jelöltállító és szavazati jogaik sérültek most már közvetlenül a tanácsi határozatban foglalt közvetett akadályoztatáshoz képest, miután városba vezető útjukat elállták, és nyíltan megfenyegették őket, hogy a nemzetőrökkel agyonveretik valamennyijüket, ha Petőfit akarják megválasztani követnek.

3. kép Választási jegyzőkönyv
(MNL BKML V.376.a Tanácsi jelzetelt iratok C5-A26)

Így Szabadszállás voltaképp egyedül bonyolította le a választást a Kiskun Választókerületben.[24] A választási csalást végül betetőzték a június 15-én kelt választási jegyzőkönyvvel, amelyet az 1848. évi V. tc. kiskapuit szem előtt tartva úgy fogalmaztak meg, hogy semmilyen jogi panaszt ne emelhessenek vele szemben a későbbiekben. Először is a választókerület vezetésére és így a választás felügyeletére az 1848. évi V. tc. 26. §-nak megfelelően kiválasztottak egy elnököt és egy jegyzőt, persze a törvény azt már nem írta elő, hogy pártatlannak is kéne lenniük. Szabadszálláson a választókerületi elnök és jegyző bizonyítottan Nagy Károly oldalán álltak, sőt, úgy vélem, felső támogatói körébe is tartoztak. Mint láttuk, épp Szeles László választókerületi elnök volt a választás reggelén az egyik személy, aki Petőfinek javasolta Szabadszállás mielőbbi elhagyását, holott tisztségének megfelelően és a törvény nevében neki kellett volna biztosítania az egyenlő választási feltételeket. A forradalom költőjének a részrehajló elnök iránti mély megvetését nagyon jól mutatja, hogy az újságokban csak „kicsapott notáriusként” hivatkozik rá.[25] Szeles László Nagy Károly iránti elkötelezettségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy a májusi szabadszállási tisztújítás idején elnöklő Nagy Károly alatt volt csendbiztos,[26] aztán a későbbi követjelölttel és annak apjával, Nagy Sámuellel együtt lett képviselőtestületi tag,[27] majd szintén Nagy Károly oldalán egyike volt a négy közgyűlési képviselőnek.[28] A választókerületi elnök tehát nagyon szoros kapcsolatban állt a Nagy családdal. A jegyzőnek megválasztott Kerek József május 22-től töltötte be a másodjegyzői tisztséget Kunszentmiklóson,[29] ahol a már fentebb említett, Petőfi lejáratásában fontos szerepet játszó Virágh Dénes volt a főbíró. Úgy vélem, kétségtelen, hogy Kerek József a szabadszállási református főesperes fiát támogatta a választáson Petőfivel szemben, mivel a választói jegyzőkönyv alapján Virágh Dénessel együtt egyike volt még a Nagy Károly javára visszalépő követjelölteknek is.[30]

A választási jegyzőkönyvnek azonban az egyik legszembetűnőbb arcátlansága az, ahogy az 1848. évi V. tc. 27. szakaszának megfelelően eljátszották a követállítás színjátékát: „fent nevezett napon reggeli 9 ½ órakor a kerületbeli választók, a városház tág udvarán összegyűlvén, az elnök és jegyző részére a Jász s Kun Kerületi Központi Választmánytul kiadott megbízólevelet, azután az 1847/8-ik évi V-ik t. czikk felólvastatott, és az elnök által, a választók hatályos s korszerű beszédbe a követválasztás fontosságára figyelmeztetve, több izben fölhivattak szabadon bárkit is követül ajánlani.”[31] Azonban az ajánlott hét jelölt között nem szerepel Petőfi Sándor neve, mivel ekkor a költőt egyrészt már elüldözték a városból, másrészt a követajánlás jogával nem élhettek szabadon a Petőfi-pártiak, mert be sem engedték őket a városba. Tehát a jelöltállítási jog Szabadszálláson 1848. június 15-én csak papíron érvényesült, a gyakorlatban nem valósult meg.

A legfelháborítóbb mégis az volt, hogy az ajánlottak közül csak Nagy Károly volt az egyedüli igazi jelölt, és Petőfi sikeres eltávolítása után tényleges választást nem is tartottak, mivel az 1848. évi V. tc. 30. §-a olyan jogi kiskaput nyitott meg, amelyen keresztül törvényesíthették a választási csalást: „Ha a választók megnyitott gyülekezetében az országgyülési követségre csak egy egyén ajánltatik, s annak, vagy több ajánlottak közül egynek megválasztásában a választók közakarattal öszpontosulni látszanak, az elnök az összegyült választókhoz azon kérdést intézendi: valljon az általa megnevezendő illető egyénnek megválasztásában közakarattal megnyugosznak-e, vagy szavazni kívánnak? s ha 10 választó szavazást kiván, azt azonnal megrendeli, különben a választást befejezettnek, s az illető egyént a kerület által megválasztott országgyülési követnek nyilvánitja.” A választási jegyzőkönyv szinte szóról szóra lekövette ezt a törvényszabta mintát, hogy Nagy Károly győzelméhez jogilag semmi kétség se férjen: „Azonban a jelenlevő Tóth Károly, Balajthy Vendel, Tóth Pál, Kerek József, Virágh Dénes, ifj. Horváth János megköszönvén figyelembevételöket, a követségrül határozottan leléptek, és ekkor közakarattal Nagy Károly, a Szabadszállási Választó Kerület részirül országgyülési követnek kikiáltattván, az elnök által is megválasztott követnek. Kijelentetett, senki ellene nem nyilatkozván, és ebbe a követet ajánlók is mindnyájan megnyugódtak.”[32] Úgy vélem, a történtek alapján joggal állíthatjuk, hogy a visszalépők egytől egyig csupán áljelöltek voltak, és Nagy Károly körének kezdettől fogva az volt a célja, hogy ne is legyen választás június 15-én. Petőfitől minden bizonnyal tartottak, és nem kockáztattak meg egy kétesélyes szavazást, hiába is feketítették be a költőt rágalmaikkal a választást megelőző napokban.

A választási csalás kulcsa egyértelműen Petőfi elüldözése és jelöltetésének megakadályozása volt. Nagy Károly és támogatói hiába sértették meg az 1848. évi V. tc. már fentebb tárgyalt szakaszait, a törvénysértéseket nem lehetett kézzel foghatóan bizonyítani, különösen azután, hogy a hivatalos választási jegyzőkönyv jogilag azt igazolta, hogy Petőfi jelölés híján el sem indult a választáson, és így az ellenfél nélkül maradt Nagy Károlyt közfelkiáltással, ellenvetés és szavazás nélkül, az 1848. évi V. tc. 30. §-a szerint megválasztották országgyűlési követnek. Nagy Károly az elkészült hivatalos jegyzőkönyvet megbízólevélként kézhez is kapta, ahogy azt az 1848. évi V. tc. 44. §-a előírta, így az okirat birtokában megkérdőjelezhetetlenül a kerület törvényesen megválasztott országgyűlési követévé vált. Urbán nagyon jól összegezte a történteket: „Kimondhatjuk, hogy a bevált kortesfogások rutinos alkalmazása és az új választási törvény által nyújtott lehetőség felismerése biztosította ezt az eredményt, amely mögött pedig súlyos visszaélések húzódtak meg.”[33]

4. kép Petőfi Sándor újraválasztási kérvénye
(MNL BKML XV.11. 106/2.)

Petőfi azonban nem hagyta annyiban a dolgot, még a választás napján megfogalmazott egy igazságügyi minisztériumnak beterjesztendő petíciót, amelyben a visszaélések alapján újraválasztást követelt. Erről Bankós Károly 1897. december 30-án írt Irma lányának levélben: „Az a kézirat, melyről neked említést tettem, nem levél, hanem kérvény a követválasztás megsemmisítése iránt, mit Petőfi távollétemben a Szabadszállásról hazaérkezett választópolgárok kívánatára a választás napján, dél tájban önnön maga saját kezűleg írt és szerkesztett a szobámban talált takaró vagy makulatur-papírdarabra.”[34] Azt is tudjuk, hogy a fogalmazványt végül Bankós tisztázta le, és a hivatalos kérvénnyel a Petőfi vezette küldöttség június 18-án vagy 19-én kereste meg Deák Ferenc igazságügyi minisztert, aki az illetékes belügyminisztériumhoz irányította őket.[35] Az eredeti, Petőfi által írt fogalmazvány 1897-ben még Bankós Károly tulajdonában volt, aki a lányának kívánta elküldeni,[36] de az a tisztázattal együtt mára elveszett, tartalmát csak másolatokból ismerjük.[37] A 176 aláírással megerősített kérvényben Petőfi és hívei kijelentették, nem ismerik el törvényesnek Nagy Károly győzelmét, emellett egy új választás kiírását követelték Kunszentmiklósra, és azzal fenyegettek, ha kérelmüket nem teljesítik, tömegestül lépnek ki a nemzetőrségből.[38] A kérvény azért is fontos dokumentum, mert újabb panaszt találunk benne a Petőfi-párti választók akadályoztatásáról Kunszentmiklóson: „a választás előtti napokban minket városunk tanácsa azzal ijesztett, hogy ők ott hagyják hivatalaikat, ha Petőfire szavazunk, s a választás előtti este a főbíró parancsára nem a keretménes, hanem a szilajménes hajtatott be; így játszattunk ki, hogy hámos lovaink nem hajtatván be, sokan közülünk oda sem mehettek a választásra.”[39] A költő hívei közül tehát egyesek útra sem kelhettek, el sem tudták hagyni Kunszentmiklóst a választás napján, mivel nem voltak utazó szekereikhez befogható lovak. Ez a kényes epizód újabb közvetett bizonyíték Virágh Dénes főbíró, Kerek József másodjegyző és más kunszentmiklósi tanácsnokok választási csalásban való részvételére és Nagy Károllyal való együttműködésükre.

Petőfi újraválasztási kérvénye a benyújtás után hetekig, érdemi vizsgálat nélkül hevert a belügyminisztériumnál. A szabadszállási választási botrány és a felek szinte pisztolypárbajig fajuló vitája hiába kavart nagy port az országos sajtóban, a július 5-én megnyíló országgyűlés a kérvény ismerete nélkül fogadta el Nagy Károly megbízólevelét, és július 6-án egyszerűen felvette az igazolt követek sorába.[40] A kérvény csak július 8-án került az országgyűlés elé, hosszas tárgyalást folytattak róla, és bár a ház elkötelezett volt az ügy kivizsgálása iránt, a kijelölt háromtagú küldöttség végül sosem utazott el nyomozni a választókerületbe.[41] Ennek okai eléggé összetettek és homályosak. Az biztos, hogy az ügy ellaposodásában és Nagy Károly akadálytalan igazolásában a késlekedő belügyminisztériumnak egyértelmű felelőssége volt, hiszen hetekig nem foglalkoztak az újraválasztási kérvénnyel, és nem továbbították a követek beiktatása előtt az országgyűléshez.[42] Az időhúzás és az országos viszonyok sem kedveztek Petőfinek: a nemzet szabadságharca került előtérbe a politikában és a sajtóban is, az ügy kivizsgálását pedig nehezítette és ellehetetlenítette, hogy a szóba jöhető tanúk többsége nemzetőrként már a táborokba vonult. A szabadszállási választási csalás ügye így július közepére érdektelenné vált, kikopott a közbeszédből, és ezt látva Petőfi is letett a további, értelmetlen küzdelemről.             

Összegezve elmondható tehát, hogy Nagy Károly és támogatói törvénytelen eszközökkel játszották ki Petőfi Sándort és szavazóit az országgyűlési követválasztáson. Úgy vélem, a kitiltásról szóló tanácsi határozat fogalmazványa, az annak eltüntetésére tett erőfeszítés és a hitelesített jegyzőkönyvből való tudatos kihagyása megdönthetetlen, közvetlen bizonyítékai a szervezett választási csalásnak. A kitiltásról értesítő tanácsi levél tartalma kizárólag Petőfi újságokban megjelent nyilatkozataiból ismert, így csak közvetett bizonyíték lehet. Mégis léteznie kellett, mivel a tanácsi határozatban is utalnak rá. Az is biztos, hogy Petőfi birtokában volt, mert idézett belőle a botrányról beszámoló nyilatkozatában, amelyet az újságok leközöltek. De vajon mi történhetett ezzel a levéllel? Csatolhatták bizonyítékként az újraválasztási kérvényhez? Véleményem szerint nem, mert ha egy aláírással és pecséttel megerősített tanácsi levél lett volna, a választási csalás szabadszállási felelősei magukat buktatták volna le, hiszen önként adták volna a bizonyítékot Petőfi kezébe. Valószínűleg csak egy névtelen, hitelesítés nélküli és hevenyészve összeírt fenyegetés volt, amelyről még azt is állíthatták volna, hogy a vereséget el nem fogadó Petőfi vagy valamelyik híve írta utólag, ezért nem igazolta volna a választási törvény megszegését. A fennmaradt választási jegyzőkönyv önmagában szintén nem bizonyíték a csalásra, mivel jogilag és formailag tökéletesen megfelel a törvényben foglaltaknak, és csupán utólag, a történtek ismeretében tekinthető a választási csalásban résztvevők jól megírt dokumentumának. Megállapíthatjuk végül, hogy az újraválasztási kérvényben említettek mindenképpen hatósági kivizsgálást érdemeltek volna, különösen azért, mert 176 lehetséges tanú írta alá a petíciót, de a vizsgálat az illetékes belügyminisztérium késlekedése és érdektelensége miatt elmaradt. 

Teljes bizonyossággal kijelenthető tehát, hogy 1848. június 15-én a Szabadszállásra kiírt országgyűlési követválasztáson közvetlen és közvetett bizonyítékokkal alátámasztható választási csalás történt, amelynek kivizsgálása végül elakadt a magyar bürokrácia útvesztőiben.

Irodalom

TÓTH Sándor

Petőfi és szülei Szabadszálláson. Szabadszállás, 1994.

URBÁN Aladár

Petőfi választási kudarca és az országgyűlés. Irodalomtörténeti Közlemények, CV. évfolyam (2001) 3–4. szám, 397–413.