KERESZTNÉVADÁSI SAJÁTOSSÁGOK
KÉT BÁCSKAI SVÁB FALUBAN A 18. ÉS A 20. SZÁZADBAN

Családfakutató munkám során figyeltem fel arra, hogy őseink keresztnevei gyakran ismétlődtek, és hogy közel 200 év alatt milyen szűk körből válogatták őket. Az is feltűnt, hogy bizonyos nevek adása a család lakhelyein általában is igen gyakori volt. Kíváncsi lettem arra, hogy lehetett-e valamiféle logika, előre átgondolt stratégia a helyi keresztnévadásokban, illetve mennyire befolyásolhatták ezt helyi vagy a származási helyről magukkal hozott szokások, vallási kultuszok és a különféle (helyi, regionális, országos) névdivatok. További kérdés, hogy mennyiben éltek tovább az ősi névadási szokások (ha voltak) a 20. század azon évtizedeiben, amikor a vizsgált települések még többé-kevésbé zárt, homogén közösségeket alkottak, és jellegzetes szokásrendszerrel, kultúrával rendelkeztek.

Válaszokat adni vonatkozó kortárs források híján természetesen teljes bizonyossággal nem lehet, ám a névadások statisztikai vizsgálata alapján bizonyos következtetéseket mindenképpen levonhatunk. Egyes miértek megfejtéséhez pedig a kor néprajzának, vallástörténetének, illetve a névtan általános megállapításainak áttekintésével juthatunk közelebb. A statisztikákat a Kalocsai Érseki Levéltár online adatbázisa[1] alapján készítettem el, de – az elírások, félreértések tisztázása érdekében – tanulmányoztam a vizsgált települések Németországban összeállított családfakönyveit (Ortssippenbuch, Familienbuch) és helytörténeti monográfiáit (Heimatbuch) is.

1. A vizsgált települések és időszakok

Ebben az írásban két különböző, családunk történetében is szerepet játszó település, Csátalja és Kollut születési/ keresztelési statisztikáit vizsgálom át két különböző időszakban, 1790–1795, illetve 1915–1920 között.

Édesanyám és sok anyai ági ősöm születési helye Csátalja. A 18. században még Csataljának hívták, „sváb” elnevezése Tschatali, illetve Tschatalm volt.[2] Észak-Bácska első német telepesfaluja volt, a török megszállás utáni újratelepítése 1729-ben kezdődött meg, de németek nagyobb számban csak az 1740-es évektől mutathatók ki a településen. A német kolonisták többsége az 1750-es évek elején telepedett le a községben, ahol egy évtized múltán már abszolút többséget alkottak. A későbbi telepítési hullámok a falut már csak szórványosan érintették, a 18. század végére (a magyarok és délszlávok elköltözésével, illetve beolvadásával) Csátalja lényegében homogén német településsé vált. A csátaljai németek nem egyetlen környékről származtak. Az anyakönyvek hézagos adataiból és német családfakutató munkákból tudjuk, hogy az első telepesek túlnépesedett magyarországi német falvakból (főleg Hajósról és Nemesnádudvarról) költöztek a helységbe, ők többségében svábföldi (württembergi) eredetűek voltak. A lakosság legnagyobb részét kitevő, az 1750-es években Csátaljára kerülő mag viszont Délnyugat-Pfalzból, főleg Pirmasens városka környékéről származik. Szórványosan más vidékekről, illetve egyéb bácskai településekről is kerültek a faluba. Az 1770-es évekre Csátalján az Udvari Kamara által kiosztható paraszti földbirtokok lényegében elfogytak, innentől a település a migrációs folyamatoknak inkább kibocsátóként, mintsem felvevőként volt részese; több, később létrehozott kamarai telep (Sztanisics/Őrszállás, Gákova/Gádor, Kunbaja, Katymár, Bácsbokod/Wikity/Bikitsch) német lakosainak jelentős része csátaljai eredetű volt. Az 1790-es évekre a lakosság létszáma a különféle vagyoni felmérések alapján az 1000 főt közelíthette.[3] Ekkor a telepeseknek már a második–harmadik generációja is szülői korba érhetett. A 20. századra a falu lakossága több mint kétszeresére növekedett, az 1920-as népszámlálás szerint 2418, 1930-ban 2677 lakosa volt.[4] Csátalja ekkor is homogén német településnek számított, magyar nemzetiségűeket, nevűeket csak elvétve találni az anyakönyvekben, főleg a cselédek, pásztorkodók között.

Általam ismert apai ági felmenőim bezdáni eredetűnek tudták magukat, azt már saját kutatásaimból tudtam meg, hogy nagy részük Kollutról került a magyar többségű mezővárosba az 1850-es évek közepe táján. Kollut a középkor óta létező település, első írásos említése 1261-ből származik. A falu nevének írásmódja ingadozott a régi dokumentumokban (Külünd, Kylynd, Bel-Kulud, Kywlewd, Keled, Kolluth). A török időkben a település teljesen elnéptelenedett, a 18. században kezdték újratelepíteni délszláv, magyar és német lakossággal, ám az évszázad végére a németek itt is abszolút többségbe kerültek, a többiek elvándoroltak vagy elnémetesedtek. 1904-től felsőbb utasításra a falu nevét Küllődre „magyarosították”. (Ebben az írásban a következetlenség elkerülése végett a leghosszabb ideig használt Kollut névformát használom.)[5]

A településre az 1750-es évek második felétől érkeztek meg az Udvari Kamara által szervezett első német telepesek. Igazán nagy számban azonban csak 1760-tól jelennek meg, amikor a plébánia anyakönyveiben jócskán megszaporodnak a német családnevek. A következő két évtizedben tömegesen érkeztek németek a községbe, utána azonban vélhetően a falu és a hozzá tartozó földterületek eltartóképességük határára érkeztek, mert a későbbiekben az elvándorlás jóval erősebb lett, mint a letelepedés. (A 19–20. századi anyakönyvekben jórészt olyan családnevekkel találkozunk, amelyeket már az 1770-es években is meg lehetett találni.) A kolluti németek származási helyeiről csak szórványos adataink vannak. A helyi hagyomány a telepesek Fekete-erdei (Schwarzwald) származását tartotta számon. Ebből a régióból 1769-ben valóban érkeztek telepesek Kollutra. A helyi lakosság többsége a mai Baden-Württemberg tartomány területéről, ám többnyire annak a hagyományos Svábföldtől nyugatra eső részéből származott, amelyen abban az időben több kisebb német állam (pl. Baden, Breisgau, Kurpfalz, Speyer) osztozott. Helyi hagyomány őrizte egyes telepesek „francia” (=lotaringiai) eredetét is, ui. egyes családokat (Majerus, Gatti/Kati, Baron) a helyiek évszázad múlva is franciáknak csúfoltak. Őseik valóban lotaringiai eredetűek voltak.[6] Jószerével semmit sem tudunk a leszerelt katonaként Kolluton letelepített lakosok származásáról; a családnevek alapján egy részük olasz, cseh vagy szlovák anyanyelvű lehetett, ám utódaik vélhetően hamar beolvadtak a többségi németségbe. A helyi lakosság lélekszáma a 19. század eleje után nagyjából 2500 fő körül állandósult. (1857-ben 2447, 1870-ben 2531, 1910-ben 2529 fő volt, 1921-ben, már a délszláv államban 2586 főt számláltak.[7]) Kolluton a 18. század végére abszolút német többség alakult ki; míg 1767-ben még 736 német és 513 „sokác” lakost tartottak nyilván, 1815-ben és 1827-ben a statisztika csak németekről is és zsidókról tud; 1900-ban a népességet 2662 német, 55 magyar, 13 sokác és 2 „egyéb” alkotta, és az arányok a későbbiekben sem változtak jelentősen.

Itt az 1790-es években a telepesek második generációja ért szülői sorba, nagy részük már Magyarországon (ha még nem is feltétlenül Kolluton) született, de szüleik generációjára – főleg a nem elsőszülött fiúgyermekek esetében – még jellemző volt a gyakori lakhelyváltás a Bácskán belül, ugyanis az újabban lakhatóvá tett kamarai telepekre költözés több gazdasági kedvezménnyel járt, ami mindenképp csábító volt az öröklésből kimaradt fiatalok számára. A település sokáig erősen ki volt szolgáltatva a dunai árvizeknek is, ami miatt sokan el is hagyták.

2. A névadási szokásokról általában

Az újszülött nevét általában szülei szabadon választják meg (s ez minden bizonnyal így volt a 18. században is), de a választásnak számos szempontja lehetséges, amelyek a döntést befolyásolják: öröklődés generációkon át, családon belül, jó hangzás, a keresztnév jelentése, eredete, a keresztszülők vagy épp a keresztelő javaslata, elvárása, születés- és névnap közelsége, illetve az aktuális névdivatok is. Utóbbi a 18. században és a 20. század első harmadában is létező jelenség volt, és csak részben befolyásolta az etnikai hovatartozás. Ezen az alapon beszélhetünk kötött (amikor a szülők a rendelkezésre álló névanyagból valamely közösségi hagyomány, szabály, törvény alapján választanak nevet gyermeküknek), illetve szabad névadásról (ha a szülők kötelezettségekhez nem kötődve adnak nevet).[8]

Az európai népek névadása a 20. századig javarészt kötött volt. A keresztszülők utáni névadás német nyelvterületről, az evangélikus egyház köréből indult, de már a 18. században gyakorivá vált a katolikusok között is. A keresztszülők nevének adása a keresztszülők és a gyermek közötti szoros lelki kapcsolatot volt hivatott jelezni.[9] Európában a 13–14., Magyarországon a 15. századtól váltak szinte kizárólagossá a bibliai és martirológiumi[10] nevek a köznép körében, és ezek nagyrészt ki is szorították a jelentéssel bíró, sokszor pogány eredetű keresztneveket. Ezen erősített a tridenti zsinat (1545-1563) határozata, amelynek alapján az újszülötteknek csak az Újszövetségben szereplő vagy martirológiumi név volt adható.[11] A névadással a szülők gyakran egyúttal valamely védőszent oltalmába is ajánlották gyermekeiket.[12] A gyakran írástudatlan falusi parasztság a naptárhoz is igazodott a névadás tekintetében (pl. a közvetlenül karácsony előtt született gyermekek esetében igen gyakori volt az Ádám, illetve Éva utónév adása, illetve ha a születés valamely szent ünnepnapjára esett, akkor ez is befolyásolhatta a névadást).

A különböző évszázadok leggyakoribb magyarországi keresztneveinek statisztikáit vizsgálva látható, hogy a 18. században egész Magyarországon a férfinevek közül a János név volt messze a leggyakoribb (19%), a 15 leggyakoribb név pedig még az István, Mihály, József, György, Ferenc, András, Péter, Sámuel, Gergely, Pál, Miklós, Márton, László és Ádám voltak. Ezek nagy része a korábbi évszázadokban is gyakran használatos volt, a 18. században feltűnően előre tört viszont a József (egész Európában divatos névnek számított), míg láthatóan visszaesett az előző két évszázadban népszerű Tamás, a Benedek és a Balázs név adása. Egyébként összesen 18 olyan név van, amelyet a gyermekek több mint 1%-a kapott.[13]

A női nevek között még kisebb a változatosság ugyanebben az időszakban; mindössze 13 olyan név volt, amelyet 1%-nál többen kaptak; viszont egyik sem mutat akkora dominanciát, mint a férfinevek esetében. A században a legnépszerűbb női név az Erzsébet volt (13,89%), de alig maradt el tőle az Anna (13,06%) és a Katalin (12,09%) gyakorisága. A 15 legnépszerűbb név közé ezeken kívül a Zsuzsanna, Judit, Ilona, Borbála, Éva, Sára, Mária, Eszter, Júlia, Klára, Ráchel és Zsófia név került be. Ezek közül mindössze az Eszter és a Ráchel nem szerepelt az előző évszázad legnépszerűbbjei között – e két név a Krisztinát és a Magdát/ Magdolnát szorította ki az élmezőnyből.[14]

A felsorolt nevek jó része a magyarországi németség névadásában sem volt ismeretlen, bár bizonyos tényezők árnyalhatják a kortárs névdivat követését a körükben. Így pl. az ószövetségi eredetű nevek (a felsoroltak közül pl. Sámuel, Eszter, Sára, Ráchel) adása inkább protestánsok körében terjedtek el, míg a katolikusok jobban szerették az újszövetségi és martirológiumi neveket. A felsorolt nevek közül ezen túl a szláv eredetű László számít „tipikus” magyar névnek.[15] Létezik ugyan német formája (Ladislaus, Ladislas), ám a „magyar szentnek számító” keresztény lovagkirály Szent Lászlónak a földművelő németek körében komoly kultusza nem lehetett.

Az egyes települések, illetve a magyarországi svábok 18. századi névadási stratégiáiról nem rendelkezünk egykorú forrásokkal, de – miután ismert, hogy zárt közösségeik hagyományaihoz számos tekintetben erősen ragaszkodtak – feltételezhető, hogy a 20. század elején követett szokások alapjai már a betelepülés korában kialakulhattak, vagy ennél is korábbi hagyományokat követtek. Csátalja vonatkozásában ismert egy, a két világháború közötti időszakban a gyermek keresztelésére és a keresztszülői státusra vonatkozó leírás. Eszerint a gyermek keresztelése a születés utáni 3–6 nappal történt, mégpedig az ún. „kis mise” után. Keresztszülővé úgy vált valaki, hogy a nagyjából azonos korú fiúk és lányok általában már az esküvőjük előtt megállapodtak abban, hogy kölcsönösen keresztszülei lesznek egymás gyermekeinek, s ez a fogadott „rokonság” egészen a gyermekek házasságáig tartott. (Ott szokás szerint a keresztapa volt az esküvői tanú.) A helyi hagyomány alapján a házaspár első gyermeke lányok esetében a keresztanya (helyi nyelvjárásban: Godl), fiúk esetében pedig a keresztapa (Petrich) utónevét kapta. (Későbbi gyermekek esetében már a szülői szándék döntött, de gyakran öröklődött a szülők és a nagyszülők neve is.)[16] Kollut esetében ilyen leírással nem találkoztam.

A szokásrendszer a legtöbb magyarországi német településen hasonló lehetett. A magyarországi német névadási szokásokkal kapcsolatos – elsősorban dél-dunántúli példákkal szemléltetett – általános gyakorlatról Márkus Éva írja, hogy ezt az egyes falvak hagyományai szigorúan szabályozták. Szerinte a gyermekek katolikus faluközösségekben kizárólag szentek nevét kaphatták. Az első gyermek mindig a keresztapa vagy a keresztanya nevét örökölte, míg a második és későbbi gyermekek pl. azon szentét, akinek a neve napján születtek, de gyakran valamelyik nagyszülő nevét is választották a számukra. A keresztelő időpontja a születés idejétől függött; a hétköznap született gyermeket rendszerint ugyanazon hét vasárnapján keresztelték meg, a vasárnapi újszülötteket viszont csak egy hét múlva tartották a keresztvíz alá.[17]

Gellér Dávid is megfigyelte, hogy Budakeszin a 18. században a gyermek a legtöbbször valamelyik keresztszülő, vagy olyan szent utónevét kapta, akinek a születés hónapjában helyben erős kultusza, ünnepe volt. (Különösen, ha a templom vagy kápolna védőszentje volt.) Ritkábban használt nevet inkább sokadik gyermekek kaptak, míg a kései gyermekek – amennyiben az még nem volt foglalt a családban – gyakrabban kapták a szülők, de akár korábban már elhalt testvérük nevét is.[18]

3. Névadási gyakorlat a két településen 1790–1795 között, a statisztika tükrében

Ebben az időszakban az újszülöttek anyakönyvezése – katolikus lakosok esetében – a helyi, annak hiánya esetén a legközelebbi plébánia feladata volt. A gyermekek legfontosabb adatait általában a helyi plébános, akadályoztatása esetén a káplán, ritkább esetben valamely szomszédos település helyettesítő plébánosa jegyezte be. Csátaljának ebben az időben Michael Wielandt (1788–92) és Sylvester Walter (1793–96), Kollutnak Georg Pauli (1790–1810) volt a plébánosa, a legtöbb bejegyzés tőlük származik. Ma mindkét település anyakönyvi adatai elérhetők a Kalocsai Érseki Levéltár online adatbázisában. Az anyakönyvezésnek nem volt egységes gyakorlata vagy kész formulája, így az a plébános saját logikáját követi, és ez nem volt mindenhol azonos. (Kolluton eleinte táblázatos, 1795-től folyóírásos formában jegyezték le az adatokat.) A 18. század végén a születés és a keresztelés dátuma mellett az újszülött keresztnevét, az apa teljes nevét, az anya keresztnevét, a keresztapa teljes nevét, a keresztanya keresztnevét rögzítették. (Ha a keresztanya egyedülálló vagy özvegy volt, akkor a családnevét is lejegyezték, bár utóbbi esetben az már a férjezett neve volt, amelyhez az -in asszonynévképzőt csatolták, pl. Maria Müllerin.) Házasságon kívül született gyermekek esetében csak az anya teljes nevét írták be, a gyermek neve mellé pedig az „illegitim” (törvénytelen) megjegyzés került. Az ikerszülések bejegyzése is következetlen volt: időnként ugyanazon sorszámon jegyezték be őket (hiszen keresztelésük ugyanakkor történt), máskor viszont önálló bejegyzésben „gemelli” (ikrek) bejegyzéssel, bár néha ez utóbbi elmaradt. Az viszont megfigyelhető, hogy az ikerpár két tagjának az esetek többségében eltérő keresztszülei voltak, aminek révén a névátörökítés hagyományát is könnyebben megoldották. Az anyakönyveket teljes egészében latin nyelven vezették.

Mivel a 18. században nem létezett egységes helyesírási rendszer, az adatokat pedig jórészt bemondás után jegyezték le, az iratokban számtalan következetlenség, időnként nyilvánvaló hiba is található. (Egy-egy családnév még az említett hatéves időszakon belül számos, eltérő változatban szerepel. Pl. A kolluti – bár korábban Csátaljához is köthető – Schnaderbeck családnév ebben az időszakban is szerepel Schneiderbeck, Schnaderböck, Schnaderpeck, Schnaderbek formában is.)

A keresztneveket az akkori gyakorlatnak megfelelően latinos változatban rögzítették, így arra inkább csak a családnevekből, illetve bizonyos névformák gyakoriságából következtethetünk, hogy milyen nemzetiségű szülők gyermekét anyakönyvezték éppen. (Pl. Kolluton a Klára/Klara/Clara és a Márta/Martha/Marta keresztnév gyakorlatilag csak délszláv szülők gyermekei esetében fordult elő.) A latinos írásmód miatt az sem tudható, hogy a településen az adott név melyik formáját használták a különféle német névváltozatok közül; a János (latinul: Joannes) férfinév a németben lehet Johannes, Johann vagy éppen Hans is. Ugyanez a helyzet az Anna/Anne, Maria/Marie, Joseph/Josef, Matthias/Mathias stb. formáknál is.

Az adott időszakban (1790–1795) a két településen összesen 954 születési anyakönyvezés történt (1790: 141, 1791: 165, 1792: 166, 1793: 146, 1794: 167, 1795: 166). Ebből Csátalján összesen 363 (1790: 53, 1791: 60, 1792:67, 1793: 57, 1794: 61, 1795: 64), míg Kolluton 591 gyermek születését rögzítették az anyakönyvben (1790: 88, 1791: 105, 1792: 99, 1793: 89, 1794: 106, 1795: 102). Ezek a számok nagyjából tükrözik a települések akkori nagyságát, a született gyermekek döntő többsége német családból származott (a kivételek száma 10% alatt van).[19]

A két településen mindössze 110 különböző keresztnév fordul elő (44 női és 66 férfinév), ami – számolva azzal is, hogy sok név csak egészen ritkán fordul elő, és hogy vannak jellemzően csak magyarok, illetve délszlávok által adott nevek is – azt mutatja, hogy a névadók keresztnevek elég szűk skálájából válogattak.

A választott nevek összesített listáján a János/Johannes név a leggyakoribb (98 előfordulás), a női nevek közül pedig a Katalin/Katharina (88 előfordulás). A két település adatait összesítve a leggyakoribb férfinevek még a József/Josef/Joseph (59 előfordulás), György/Georg (30), Mihály/Michael (22), Jakab/Jakob (22), Antal/Anton (22), Ádám/Adam (16), András/Andreas (19), Péter/Peter (12), Márton/Martin (17) és a Mátyás/Matthias/Mathias (16). Ezek közül a legtöbb név az évszázadban leggyakoribb magyarországi nevek között is szerepel[20]; a svábok között az Antal/Anton és a Jakab/Jakob tűnik jóval gyakoribbnak az országos átlagnál. Az országban divatos nevek közül itt ritkább a Ferenc/Franz, a Gergely/Gregor és a Pál/Paul név, a László/Ladislaus pedig egyáltalán nem fordult elő. A női nevek közül a két település összesítésében a további leggyakoribb nevek az Anna/Anne (60), Borbála/Barbara (36), Mária/Maria/Marie (31), Magdolna/Magdalena/Magdalene (29), Éva/Eva (28), Erzsébet/Elisabeth/Elisabethe (26), Teréz/Theresia/Therese (23) és az Ágota/Agathe (14). Itt valamivel nagyobb – de nem szembetűnő – az eltérés az országos átlaghoz képest: az Erzsébet csekélyebb súlya mellett látható az országosan igen népszerű Zsuzsanna/Susanne (13 előfordulás), Ilona/Helene/Helena nevek ritkább volta, illetve az országos rangsorban előkelő helyen álló Judit/Judith, Sára/Sara/Sarah, Eszter/Esther, Klára/Klara/Clara, Ráchel/Rachel és Zsófia/Sophia/Sophie szinte teljes hiánya. Ezek többségében ószövetségi eredetű és/vagy jellemzően inkább protestánsok által adott nevek.

Mindkét községben ugyanaz a leggyakoribb férfinév (János/Johannes, 63, illetve 35 előfordulás). A legnépszerűbb nevek is ugyanazok: a férfiak közül a János/Johannes és a József/Josef/Joseph volt az első két helyen, míg a női nevek közül az első két helyen a Katalin/Katharina és az Anna/Anne áll.

Kolluton a György/Georg név számít a férfinevek között jóval gyakoribbnak; 25 előfordulásával itt a két legnépszerűbb keresztnév (János, József) mögött a harmadik, Csátalján 5 előfordulással ebben az időben inkább ritkának számít. Jelentős eltérés még, hogy a női nevek közül itt jóval népszerűbb volt a Magdolna/Magdalena név adása, mint a másik faluban, hiszen 25 előfordulással a 4. leggyakoribbnak számított. (Csátalján csak 4 újszülött kapta ezt a nevet.) A Borbála/Barbara név Kolluton és Csátalján is igen népszerű volt (24, illetve 12 előfordulás). Csátalján egyedül a Marianna/Marianne névforma gyakorisága tűnik fel; itt a különbséget az adja, hogy Kolluton a nevet Maria Anna vagy sokszor egyszerűen csak Maria A. formában jegyezték be az anyakönyvbe.

A kettős vagy többes névadás jelensége az első telepes generáció körében – németországi hagyományt követve – még erősen jellemző volt (az első telepeslisták, népszámlálások, összeírások adatai sok ilyen nevet tartalmaznak). Ez a hagyomány 1790-re Csátalján és Kolluton is erősen visszaszorult: Csátalján 30, Kolluton 56 esetben fordul elő. Ráadásul Csátalján ez mindössze négyféle kombinációt jelent, amelynek döntő részét (25-öt) az Anna Maria névforma adja. Kolluton ez annyiban változatosabb, hogy az Anna Maria és a Maria Anna kombináció együtt összesen 43-szor fordul elő, minden más eset csak 10-nél kevesebb esetben. Érdekes továbbá, hogy a Mária/Maria névalak önállóan állva, vagy első keresztnévként Csátalján egyszer sem fordult elő. (Kolluton önállóan 11-szer adták, első keresztnévként az Annával 19-szer párosították, más névvel viszont egyszer sem.) Úgy tűnik tehát, minél távolabb van egy falu a német lakosság betelepítésének időpontjától, annál kevésbé jellemző rá a többes névadás.[21]

A névátörökítés kérdésében annyi látszik, hogy igen gyakran kapta az újszülött az egyik keresztszülője nevét (első gyermek esetében ez szinte kivétel nélkül így volt), de valamelyik szülőé is sokszor továbbment a családban; kivéve, ha annak ritka, az általános névadási gyakorlatba nem illeszkedő keresztneve volt.[22]) Az 1790-es szülői generációban is előfordultak ritka keresztnevek (pl. Lipót/ Leopold, Boldizsár/Balthasar, Hermann), ám ezek többségét nem adták tovább. Ez arra enged következtetni, hogy a telepesek származási helyükön valószínűleg szélesebb „kínálatból” választottak nevet a gyermekeknek, de a magyar egyháziak által nem ismert, latinra és magyarra „lefordíthatatlan” nevek Magyarországon hamar kikoptak a gyakorlatból. Az időszakban vizsgált 954 születés 43%-ában (417 esetben) a gyermek valamelyik keresztszülője nevét örökölte (Kolluton 258, Csátalján 159 esetben). Az apa nevét 56 fiúgyerek örökölte (Kolluton 40, Csátalján 16 eset), az anya nevét pedig 34 lánygyermek (Kollut 22, Csátalja 12). Ennek alapján látható, hogy az örökítés tendenciája Kolluton jóval erősebb volt, mint Csátalján. Utóbbi településen a nevek is nagyobb változatosságot mutatnak, ami valószínűleg összefügg azzal is, hogy a német lakosság kevertebb eredetű volt.

Összességében a két település 18. század végi névadási gyakorlatában nem volt szignifikáns különbség: nagyrészt ugyanabból a névkészletből, és többé-kevésbé hasonló gyakorisággal válogattak. Gyermekeiknek olyan neveket adtak, amelyeknek magyar változata is létezett, és magyar nyelvterületen is széles körben használatosak voltak. A szülői-telepesi generációban még időnként előforduló, kifejezetten germán–német eredetű nevek (férfinevek közül pl. Leonhard, Siegfried, Otto, Wolfgang, Roland, Berthold, a női nevekből pl. Hedwig, Brünhild, Helga, Karolina stb.) szinte teljesen hiányoznak. Jellegzetesen magyar vagy épp délszláv neveket sem találunk.[23]

Az 1790–95 között a két településen adott nevek döntő többsége (főleg héber eredetű) bibliai személynévből, illetve széles körben tisztelt keresztény szentek nevéből származik. A bibliai nevek főképp az Újszövetséghez (leginkább az evangéliumokhoz) kapcsolódnak, hiszen az egyszerű emberek által is ismert alakok az egyház életében különleges szerepet töltöttek be. Így nem csodálható, hogy feltűnően gyakran adták a szent család valamely tagjának (József, Mária, Erzsébet, Anna), a 12 apostol valamelyikének (Péter/Peter, Simon, János/Johannes, András/Andreas, Jakab/Jakob, Fülöp/Philipp, Bertalan/Bartholomäus, Máté/Matthäus, Mátyás/Matthias, Tádé/Thaddäus, Pál/Paul) nevét, bár utóbbiak közül érdekes módon a Tamás/Thomas név szinte teljesen hiányzik. A bibliai üdvtörténet vagy az ahhoz kapcsolódó keresztény hagyomány néhány más szereplője, pl. Veronika, (Mária) Magdolna/Magdalena, Salome/Salomea[24], vagy épp az evangéliumi hagyományhoz később kapcsolódó háromkirályok, napkeleti bölcsek neve is megjelenik. A Máté evangéliumában szereplő, a kisded Krisztusnak hódoló „napkeleti bölcseket” az evangélista nem nevezi néven, nem állítja, hogy királyok lettek volna, és számukról sem mond semmit. A „háromkirályok” tisztelete a kora középkorban alakult ki, ezt követően rögzült nevük a keresztény világ tudatában a ma is ismert Gáspár/Kaspar, Menyhért/Melchior, Boldizsár/Balthasar formában.[25] Az evangélisták nevei közül ritkán előfordul a Márk/Markus, a Lukács/Lukas, a Máté/Matthäus és természetesen jóval gyakrabban a János is.

Kifejezetten a keresztény szentek, mártírok nevei közül származó, a korszakban adott név a Vendel/Wendelin, az István/Stefan/Stephan, az Adalbert, a Borbála/Barbara, a Teréz/Theresia, a Sebestyén/Sebastian, a Benedek/Benedikt, az Antal/Anton, a Balázs/Blasius, a Bernát/Bernard/Bernhard, a Brigitta/Brigitte, a Kristóf/Christoph/Christof/Christophorus, a Márton/Martin, a Domonkos/Dominik, illetve ennek női változata, a Dominika, a Dorottya/Dorothea, a Rozália/Rosalia, a Ferenc/Franz, illetve ennek női változata, a Franziska, a Klára/Klara/Clara, a Fábián/Fabian, az Ottília/Ottilie/Odilia, a Genovéva/Genoveva, az Eleonóra/Eleonora, a György/Georg, Gertrúd/Gertrude, a Gergely/Gregor, a Jeromos/Hieronymus, az Ilona/Helene/Helena, az Ignác/Ignatz/Ignatius, a Joachim, a Johanna, a Katalin/Katharina/Catharina/Käthe, a Frigyes/Friedrich/Fritz, a Margit/Margarethe/Margaretha/Grete/Gretel, az Anasztázia/Anastasia, az Apollónia/Apollonia, a Miklós/Nikolaus, a Pius, a Regina, a Rókus/Rochus, a Marcella/Marzella, az Orsolya/Ursula, a Xavér/Xaver, a Bonaventura, a Hermann, a Lúcia/Lucia, a Bálint/Valentin, a Károly/Karl/Carl, a Lőrinc/Lorenz/Laurentius, a Konrád/Konrad/Conrad/Konradin, a Keresztély/Christian, illetve ennek női változata a Krisztina/Christine, a Viktória/Viktoria, a Vilmos/Wilhelm/William és a Henrik/Heinrich is. Eredetüket tekintve ezek igen különböző nevek (héber, görög, latin, olasz, francia, szláv és germán eredetű is van köztük), de mindegyik valamely, a katolikus egyházban szentként tisztelt személyiség neve volt.

Kifejezetten ószövetségi eredetű névként csak az Ádám/Adam és Éva/Eva, továbbá igen ritkán az Illés/Elias név fordult elő. A Róza/Rózsa/Rosa/Rose névnek is lehet keresztény vonatkozása, bár az kevéssé valószínű, hogy a Dél-Amerikában működő Limai Szent Róza (1586–1617) tevékenysége ebben az időben akár német, akár magyar nyelvterületen különösen ismert lett volna. Itt inkább a név jelentése lehetett a névadás alapja, akárcsak az ebből képzett Rozina/Rosina esetében, de az sem kizárt, hogy a Rozália/Rosalia nevet jegyezték be rövidebb formában. Utóbbi esetében Palermói Szent Rozália kultuszának hatására lehet gondolni, az ő tiszteletét elsősorban Eszterházy Pál nádor alapozta meg hazánkban.[26]

4. A névválasztások lehetséges okai

A leggyakoribbnak számító nevek elterjedtségét többféle körülmény is magyarázza. A János/Johannes név előtte két évszázadon keresztül Magyarországon a legnépszerűbb keresztnév volt, de német nyelvterületen is – sokszor más nevekkel kombinálva – egészen a 19. század végéig a leggyakoribbak közé számított. A név alkalmas is volt erre a szerepre: a név hangzása, jelentése („Isten kegyelmes”) is jól illeszkedik a névadási szokásokba.[27] Több fontos, az evangéliumokban pozitív szerepet játszó bibliai alak (Keresztelő Szent János, Szent János apostol, János evangélista – utóbbi kettőt korábban azonos személynek tekintették) viselte a nevet – pontosabban annak eredeti, héber változatát (Johánán).[28] Ezen túl a katolikus egyház mintegy 200 ilyen nevű szentet és boldogot tisztel. Közülük sokat (Aranyszájú Szent János, Alamizsnás Szent János, Nepomuki Szent János, Kapisztrán Szent János) a katolikus világ nagy részében akkor is széles körben tiszteltek. (Nepomuki Szent János például afféle „birodalmi szent” volt, akinek tisztelete a Habsburgok mindegyik államában elterjedt.) A 18. századi gyakoriságot pedig erősíthette az is, hogy több, addig is ismert János nevű szent kanonizációja ekkor történt: Régis Szent Ferenc Jánosé 1716-ban (más forrás szerint 1737-ben), Keresztes Szent Jánosé 1726-ban, Nepomuki Szent Jánosé 1729-ben, Krakkói Szent Jánosé 1767-ben; a misszionárius Pradói Jánost pedig 1728-ban avatták boldoggá. (És Istenes Szent János 1690-es szentté avatása is aránylag közel esik a telepítések korához.) Érdekes módon uralkodók körében a név nem volt különösebben népszerű, egyedül a görög császárok körében fordult elő gyakran (8 bizánci és 4 trapezunti császárt hívtak így), nyugati keresztény uralkodók körében viszonylag ritkán, és akkor is inkább a középkorban volt jellemző. Német tartományi fejedelmek körében viszont a 17–18. században kifejezetten gyakori névnek számított, igaz, többnyire más keresztnevekkel (György/Georg, Frigyes/Friedrich, Ernő/Ernst, Vilmos/Wilhelm, Reinhard stb.) párosítva. Több olyan régió (pl. Pfalz, Hanau) uralkodója viselte a nevet ebben az időben, ahonnan a bácskai telepesek is származtak.

A számos azonos nevű, az egyházban tisztelt szent miatt igen sok János névnap létezik a katolikus naptárban (január 23., 27., 31., február 8., 24., március 8., 27., 28., május 6., 15., 16., június 12., 24., 26., július 12., augusztus 9., 13., 19., 22., 29., szeptember 13., október 8., 23., 25., november 24., december 27.), ami azt is jelzi, hogy lényegében az év minden időszakában előfordul, és minden nagy egyházi ünnep közelében is megtaláljuk. Miután a névadás – ha a keresztszülő és az azonos nemű szülő neve a családban már „foglalt” volt – adatokkal igazolhatóan sokszor igazodott a születés, keresztelés idejéhez legközelebb eső egyházi ünnepekhez, szentek névnapjához, ez a név gyakran „kéznél volt”. A telepesek első generációjában még igen gyakori volt a kettős névadás; Csátalján és Kolluton ez 1790-re már jelentősen visszaszorult. Férfiak kettős keresztnevének egyik tagja csaknem mindig a János/Johannes, amelyet a legtöbbször a György/Georg (14 előfordulás) és az Ádám/Adam (8 előfordulás) névvel párosítottak össze. A név kolluti megterheltségében (63 előfordulással majdnem kétszer annyian kapták a nevet, mint a második leggyakoribbat) a fentieken túl az is szerepet játszhatott, hogy a helyi templom védőszentje Keresztelő Szent János volt.

Míg a férfinevek gyakorisága tekintetében a két település illeszkedett az országos tendenciához, addig a leggyakoribb női név esetében jelentősen eltér attól. Az országosan legnépszerűbb Erzsébet nevet viszonylag kevesebben választották. Ez azzal magyarázható, hogy a név legismertebb viselője, Árpád-házi (Magyarországi, Türingiai) Szent Erzsébet alakja ugyan német nyelvterületen is jól ismert (Türingia és Hessen védőszentjeként is tisztelik), ám életének és kultuszának színterei viszonylag messze esnek azon régióktól, ahonnan a bácskai németek származtak. Másrészt a név a protestánsok körében is elég népszerűnek számított, ui. ők a tevékeny felebaráti szeretet élő példáját tisztelték a rövid életű asszonyban. (A protestánsok által kedveltebb neveket a katolikusok ritkábban választották.) Természetesen a névadás a bibliai Szent Erzsébet (Keresztelő Szent János édesanyja) tiszteletére is utalhat.

Tulajdonképpen két legnépszerűbb névről beszélhetünk a két településen, ugyanis önállóan előfordulva a Katalin/Katharina (87 előfordulás) a leggyakoribb, csakhogy a második helyen álló Anna/Anne (60 előfordulás) név második keresztnévként is megjelenik (többnyire a Mária/Maria után).

Az Anna név a magyarok között is nagyon gyakorinak számított (a 16. és 17. században a legnépszerűbb volt), és ha csak a katolikus névadást nézzük, akkor 1770 és 1780 között is messze a leggyakoribb volt.[29] A Szűz Mária édesanyjaként tisztelt Szent Anna kultusza a kereszteslovagok révén erősödött meg Európában, később a ferences szerzetesek szilárdították meg. Erősödő tiszteletének csúcspontja az lett, amikor 1481-ben emléknapját felvették a katolikus naptárba, ünnepét 1584-ben XIII. Gergely pápa határozta meg (a katolikus naptárban július 26.). Tisztelete a későbbiekben tovább mélyült, ui. a korai polgári világban az „erős nő” („mulier fortis”) alakját látták benne, akit a céhek, illetve iparosok és kereskedők patrónusának kezdtek tekinteni, és akinek a segítségét a gazdagság növeléséhez kérték. A 16. század folyamán német területeken számos Szent Anna-kápolnát, -szobrot és -oltárt is emeltek, és úgy hitték, hogy az ún. „Anna-övek” viselése segít a nők terméketlenségének leküzdésében. Vélhetően nyár közepi ünnepnapja miatt Szent Annában a zivatarok elleni védelmezőt is tisztelték, ehhez utóbb a házasság és háziasszonyok, özvegyek, szegények, dolgozó nők, bányászok, takácsok, szabók, molnárok, hajósok, asztalosok, aranyművesek és más kézműves mesterségek, a boldog házasság, a gyermekáldás és szerencsés szülés patrónusának szerepe kapcsolódott, akihez elvesztett dolgok újbóli megtalálásáért, illetve különböző fájdalmak (fejfájás, hasfájás, mellkasi fájdalom) enyhítéséért is imádkoztak. A magyar hagyományban is hasonló szerepe volt.[30]

Érdekes viszont, hogy a nevet a két vizsgált településen csak igen ritkán adták önállóan, a legtöbbször inkább a Máriával kombinálva. A szülői generációban pedig még annál is gyakoribb volt, mint az 1790–95 között születettek körében. Kolluton különösen erős kultuszát mutatja, hogy az ott a 19. század elején zászlót bontó, utóbb betiltott vallási mozgalom („Szent Miska” kordát viselők társaságának követői) vezetője, Frankovics Mihály magát Szent Anna fiának kiáltotta ki, s a csodás gyógyításaiért kapott adományokat Szent Anna kolluti oltárának felállítására ajánlotta fel.[31]

Néhány további női név – a korban adott magyar névadáshoz képesti – népszerűségében feltehetően egy német nyelvterületen kialakult hagyomány is szerepet játszhatott. Az ún. „14 segítő szent” („Quatuordecim Auxiliatores”, „die Vierzehn Nothelfer”) azon keresztény vértanúkat jelöli, akiket együtt hívnak segítségül különféle bajok és sorscsapások idején. Sem regionálisan, sem a történelem különböző korszakaiban nem mindig ugyanazt a 14 szentet sorolták a segítők közé, bár némelyikük (különösen a női vértanúk) esetében egyfajta állandóság megfigyelhető.[32]

A 14 segítő szent különféle névsoraiban csaknem minden esetben szerepel (Nikomédiai) Szent Borbála, Alexandriai Szent Katalin és Antiochiai Szent Margit, de többször Cezareai Szent Dorottya neve is. E szenteket, de különösen előbbi hármat a német népnyelv már a középkorban előbb a „fontos szent szüzek” („virgines capitales”, „die wichtigen Jungfrauen”), később – már Dorottya kihagyásával – a „három szent leány” („drei Heiligen Madln”) néven emlegette. (Utóbbiak tiszteletében valószínűleg három, pogány eredetű sorsistennő kultusza élt tovább keresztényiesedett formában.) Kultuszuk főleg a Rajna-vidéken és délnémet területeken számított erősnek. A 14 segítő kultusza utóbb a teljes német nyelvterületen elterjedt, és innen kiindulva eljutott Itáliába, Svédországba és Magyarországra is.

A Katalin/Katharina név népszerűsége elsősorban a 4. századi mártír Alexandriai Szent Katalinnak köszönhető, akinek legendás alakjában korábbi mítoszok hősnői olvadnak egybe. Vértanúhalálának legendája a 9. században keletkezett, alakját különösen a kereszteslovagok hozták divatba. Ünnepnapján (november 25-én) – mivel kerékbe töréssel akarták kivégezni – a hagyomány szerint minden keréknek (malomkerék, szövőszék kereke, kocsikerék) nyugodnia illett. Ünnepe az állattenyésztésben afféle fordulónapnak számított: ezen a napon kezdődött az addig szabadon legelő juhok nyírása, a méhkaptárakat ekkor vitték tető alá, a béresek és cselédek ezen a napon kapták meg járandóságukat. Több régióban ezen a napon lehetett utoljára táncolni a karácsony előtti böjt előtt, utána kezdődött meg az az időszak, amikor a nők közösen szőttek, fontak, varrtak, ami a falusi társadalomban fontos társasági eseményt jelentett. Az általában összetört kerékkel és könyvvel ábrázolt Katalint a lányok, asszonyok, apácák, házasodni készülő nők patrónusaként tisztelik, de kapcsolódik hozzá a cselédek, a tanult emberek, kádárok, fazekasok, szűcsök, varrónők és más kézműves, illetve egyes értelmiségi foglalkozások védelme is. A nép hiedelemvilágban az ő segítségét kérték fejfájás, a nyelv bántalmai, beszédproblémák, illetve vízbe fúltak hiábavaló keresése esetén is. Ezen túl a Katalin-naphoz német nyelvterületen – a magyarországihoz hasonlóan – időjárási megfigyelések is kapcsolódtak.[33] Magyarországon is a legnépszerűbb „népi” szentek egyike volt. A név népszerűségéhez hozzájárulhatott egy másik szent, Sienai Szent Katalin (1347–1380) tisztelete is, akire – egyebek mellett – a haldoklók patrónusaként tekintettek, hozzá elsősorban tűzvész, fejfájás és pestisjárvány elkerülése érdekében imádkoztak. (Európa védőszentjének is tartják, az ő névnapja április 29-án van.) A név 18. századi divatjához hozzájárulhatott, hogy korábban több európai uralkodó is viselte.

A Borbála/Barbara név gyakoriságában valószínűleg ugyancsak szerepet játszottak az ókeresztény mártír, (Nikomédiai) Szent Borbála († 306?) legendájához kötődő hagyományok. Miután legendájában szerepel, hogy az őt lefejező apját villám sújtotta agyon, így – főleg a 17–18. századtól – viharok idején könyörögtek hozzá. A 14 segítő szent között szerepe némileg módosult: segítségét főleg a hirtelen haláltól való védelemben és a haldoklók megerősítésében remélték. Népszerűségét mutatja, hogy számos népi hagyomány kapcsolódott hozzá: az ún. „Borbála-ágat” („Barbarazweig”) meggy- vagy almafáról metszették le a szent ünnepnapján (december 4-én), utána vízbe tették, és ha karácsonyig kihajtott, azt jó előjelnek tekintették. Fiatal lányok különböző hódolóik nevét rávésték egy-egy gallyra, s amelyik közülük elsőként kivirágzott, az a legény volt a legszerencsésebb. Délnémet területeken a Barbara-ág a karácsonyfa elődjének is számított, ott még a 18. században is a szobában ezt díszítették fel édességgel és ajándékokkal.[34] A Barbara-ág a magyarországi németek között sem volt ismeretlen, némileg módosult formában itt is a jövőt vetíti előre.[35]

A Margit/Margarethe/Margaretha név gyakorisága a segítő szentek közé sorolt Antiochiai Szent Margit († 304) tiszteletéhez kapcsolódik, aki ugyancsak a korai kereszténység legendás mártírjai közé tartozik. Szent Margitot a parasztok, pásztorok, szüzek, szülő és terméketlen nők védelmezőjeként tisztelik, akihez nehéz szülés, arcbetegségek, terméketlenség esetén imádkoztak. A neve napján (július 20-án) hulló esőben rossz előjelet láttak.[36]

A Mária/Maria/Marie név kultusza legismertebb viselője, Szűz Mária központi bibliai szerepe miatt az egyház legfontosabb szentjei közé tartozik, akihez igen gazdag kultusz kapcsolódik. A középkor óta egyfajta közbenjáróként tisztelik, de az „egyház anyja” jelzőt is kapcsolták hozzá. Általában a vigasz, együttérzés és az anyai érzésekből fakadó segítség érzete kapcsolódik alakjához, közbenjárásától a bűnök isteni enyhítését várják. Mindezek miatt a katolikus naptárban számos emléknapja van. Több mesterség művelői is patrónusukként tisztelik (pl. bábák, szakácsok, hajósok, ecetfőzők, mézeskalácsosok), német nyelvterületen vihar és villámlás, betegségek esetén is gyakran imádkoznak hozzá. Június kivételével minden hónapban van legalább egy Mária-nap, bár ezek közül kiemelkedik augusztus 15. (Mária mennybemenetele), szeptember 8. (Mária születése), szeptember 12. (Bécs 1683-as sikeres megvédésének ünnepe) és december 8. (a szeplőtelen fogantatás ünnepe). Ez magyarázza a név kiemelkedő gyakoriságát, azt viszont kevésbé, hogy a 18. században önállóan miért volt ennyire ritka a bácskai svábok körében.

A gyakoribb női nevek közül említést érdemel még a Magdolna/Magdalena/Magdalene) és a Teréz/Theresia/Therese is. Előbbi névről tudható, hogy bibliai eredetű, de tévedés (hibás fordítás) eredményeképpen keletkezett, hiszen legismertebb viselője, Mária Magdolna valójában egy Magdala városából származó Mária (Mirjam) nevű nő volt, aki – miután Krisztus kiűzte belőle az ördögöt – Jézus követői közé csatlakozott, jelen volt a Megváltó keresztre feszítésekor, majd a János-evangélium szerint a feltámadt Krisztussal is ő találkozott elsőként. A Jézus lábát megmosó, rossz hírű, bűnös nővel történő azonosítása csak a 4. századból származik, ám ez a Biblia szövegéből nem vezethető le, bár sokáig kész tényként kezelték, és számos hozzá kapcsolt legenda már ezzel összefüggésben alakult ki. Emiatt a Magdolna névvel az utókor a bűnbánat fogalmát kapcsolta össze. A név sokáig nem is volt népszerű, csak a 16–17. században jött ismét divatba.[37] Ebben valószínűleg kellemes, dallamos hangzása is szerepet játszhatott. Utóbb számos mesterség és tevékenység patrónusaként tisztelték (nehezen járó gyermekek, diákok, foglyok, kesztyűgyártók, fésűsök, kertészek, borkereskedők, parfüm- és kenőcskészítők, vincellérek, nők általában), és főleg szemfájás és pestis elkerüléséért, zivatarok idején imádkoztak hozzá. Alakjához a szépség, büszkeség, hiúság, ápoltság fogalmai is gyakran társultak. Ünnepnapját minden keresztény egyház július 22-én ünnepli. Magyarországon ünnepét legrégibb misenaptáraink számon tartják. Alakja megjelenik misztériumjátékainkban, kultusza valószínűleg délnémet közvetítéssel terjedt el. A magyar néphagyomány szerint Magdolna napja szépségvarázsló, hajvágó leánynap, néhol leányvasárnap is; a szőlősgazdaságban dologtiltó nap; zivatarhozó nap, esőjével bő veteményt, de rossz dió- és mogyorótermést jósol. Számos ún. Magdolna-forrásnak gyógyító erőt tulajdonítanak. A német paraszti hagyomány is esős időszakot kapcsol hozzá („An Magdalena regnet's gern, / weil sie weinte um den Herrn.”, azaz „Magdolna napján szívesen esik, mert ő is sokat sírt az Úrért.”). A szőlőgazdasággal előszeretettel foglalkozó, buzgó katolikus bácskai németek körében a név aligha véletlenül számított gyakorinak.[38]

A Teréz/Terézia/Therese/Theresia név nem bibliai, hanem görög eredetű (jelentése vitatott), igazán népszerűvé először Spanyolországban vált, és a Habsburg-házban is a spanyol kapcsolatok tették kedveltté.[39] Mind az uralkodóház, mind alattvalóik névadásában nagy szerepe volt a név leghíresebb korábbi viselőinek, az azonos nevű szenteknek. Közülük a legnagyobb hatású Avilai (Nagy) Szent Teréz (1515–1582) volt, aki szenvedései és látomásai hatására a 16. században spanyol területen több „reformkolostort” is létrehozott (a sarutlan karmelita rend női ága). Az irodalmi-teológiai munkásságával is jelentős gondolkodót 1614-ben boldoggá, 1622-ben pedig szentté avatták. Névnapját október 15-én tartják. A Habsburg-házi hercegnők (köztük az 1740-ban királynővé emelkedő Mária Terézia) az ő tiszteletére kapták keresztnevüket. Szabadka városa 1779-ben Mária Teréziától kapta a szabad királyi városi rangot, és vele német elnevezését (Maria-Theresienopel) is, a város 1798-ban alapított plébániájának is Szent Teréz lett a védőszentje; a város elöljáróságát ezen a napon kellett megválasztani. A szegedi öregasszonyok Teréz napján nem mostak, kenyeret nem sütöttek, a Bánátban, Bácskában sem. A hagyomány talán még Mária Terézia névnapjának megünneplésében gyökerezik, később azonban szakrális színezetet kapott.[40] Avilai Szent Terézhez fej- és szívfájás esetén, illetve belső lelki szükségben szoktak imádkozni. A német nyelvterület egy részén ünnepnapjához a szüret kezdetét kapcsolták („Zu Theres' / beginnt die Weinles'.” „Teréz napján kezdődik a szüret.”)[41] A magyarországi svábok körében a magyarországi német telepítések jelentős részét kezdeményező uralkodóval való névazonossága miatt válhatott a név különösen népszerűvé.

A svábok között gyakori férfinevek közül a József/Joseph/Josef, a György/Georg, az Antal/Anton és a Jakab/Jakob érdemel külön említést. A József név a 18. században jött különösen divatba, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában.[42] A bibliai, héber eredetű név 18. századi népszerűvé válásában több tényező játszhatott szerepet: egyrészt az azonos nevű bibliai szereplőkre, szentekre, másrészt a nevet viselő Habsburg-uralkodókra vezethető vissza, akik közül II. József (1780–1790) a németek betelepítésében is szerepet játszott. József pátriárka az Ószövetség egyik legismertebb figurája, történetét a Bibliában kevéssé jártasak is ismerik. Szent József (Jézus nevelőapja) a nyugati egyházban sokáig nem tartozott a különösebben tisztelt szentek közé. Tisztelete eredetileg a koldulórendektől indult ki. A katolikus kalendáriumban a József-nap csak 1621 óta található meg. Ez pedig azzal függ össze, hogy a harmincéves háború során II. Ferdinánd császár Szent József képével indult harcba a cseh-pfalzi sereg ellen. A győztes fehérhegyi csatát (1620. november 8.) követően a Habsburgok Józsefet afféle házi szentjükként kezdték tisztelni. A következő évszázadokban pápai határozatok folytán az ünnep rangja folyamatosan emelkedett, a Mindenszentek litániájába kifejezetten I. Lipót (1657–1705), majd VI. (III.) Károly (1711–40) császár kérésére került be 1726-ban. Német nyelvterületen (Bajorországban) a lányok ezen napon virágkoszorúkat kaptak, hogy szüzességüket megóvják; virágcsokrokat pedig azért, hogy megtalálják a megfelelő vőlegényt. Ifjú házasok hagyományosan „József-gyűrűt” kapnak ajándékba, hogy megóvja őket a kísértésektől. Szent József világszerte patrónusa a házaspároknak, gyermekeknek, az árváknak, a szüzességnek, munkásoknak, kézműveseknek, ácsoknak, asztalosoknak, favágóknak, mérnököknek, utazóknak, haldoklóknak stb. Német nyelvterületen számos természeti megfigyelés kapcsolódik hozzá: a legtöbb szerint a József napi szép idő gazdag termést ígér („Ist es klar am Josephstag, / spart er uns viel Not und Plag.” „Tiszta idő József napon megóv minket a szükségtől és a panasztól.”), másrészt a téli időszak végét kapcsolják hozzá („Wenn's erst einmal Josefi ist, / so endet auch der Winter g'wiss.” „Ha végre eljött József, vége a télnek is.”)[43]

A keresztnév hazai népszerűsége is I. Lipóthoz kötődik. A császár Szent Józsefhez könyörgött fiúgyermekért, akit megszületése után Józsefnek nevezett. (Ő a későbbi I. József császár.) Ezzel virágzó névdivatot, kultuszt teremtett Közép-Európában, mely az arisztokrácia, majd a nép körében is elterjedt. Lipót utóbb (1675-ben) egész birodalmát a szent oltalmába ajánlotta, s a törökellenes, sikeres háborúinak (1683–1699) eredményét az ő közbenjárásának tulajdonította. Névnapjához Magyarországon is gazdag népi hagyomány alakult ki. A katolikus egyház további nyolc József nevű szentet tisztel még, de az ő kultuszuk sem német, sem magyar területen nem volt olyan erős, hogy az a 18. századi névadási szokásokat érdemben befolyásolhatta volna.[44]

Az Antal/Anton név latin eredetű.[45] 18. századi gyakoriságában egyszerre lehetett jelen egyes szentek kultusza, de világi viselőké is; a magyarországi német telepítésekben két ilyen nevű személy is kiemelkedő szerepet játszott: gróf Grassalkovich Antal, 1748-tól az Udvari Kamara elnöke (egyben Magyarország egyik legnagyobb földbirtokosa, akinek több magánbirtoka is a Bácska területén feküdt), míg báró Anton von Cothmann (Cothmann Antal) kamarai tanácsosként irányította az 1763–1771 közötti bácskai német telepítéseket. A szentek közül pedig Páduai Szent Antal (1195–1231), illetve Remete (Nagy) Szent Antal (†356) kultusza is hatással lehetett a névadásra. A portugál származású, de Itáliában működő ferences szerzetes a katolikus egyház egyik legnépszerűbb szentje. Német nyelvterületen az elveszettnek hitt tárgyak megtalálásáért való imádkozás kapcsolódott hozzá – ez a magyarországi sváboknál a 20. századig élő hagyomány maradt. Védőszentje egyebek mellett a pékeknek, bányászoknak, lovaknak és szamaraknak, disznópásztoroknak. Imádkozni hozzá terméketlenség és ördögi hatalmak ellenében, láz, pestis és állatbetegségek, hajótörés ellen, illetve a szerencsés szülés, jó termés érdekében szoktak. Neve napjához (június 13.) több időjárási megfigyelés kapcsolódik. Magyarországi tisztelete inkább a 17. századtól, balkáni és délnémet közvetítéssel terjedt el. Mindez igazolhatja, hogy a név miért volt gyakoribb a németek, mint a többségi magyar lakosság körében, hiszen német nyelvterületen tisztelete korábbi időkre megy vissza.[46]

Teljesen Remete Szent Antal tiszteletét sem lehet figyelmen kívül hagyni; a nyugati világban ugyanis – egyes ereklyéinek betegségűző hatása miatt – csodatevőként tekintettek rá. A középkor egyik magas lázzal járó, pestisszerű betegségét „Szent Antal tüzé”-nek nevezték, amely ellen az „Antal-víz”, illetve „Antal-bor” volt hatásos. Német–osztrák nyelvterületen ún. „Antal-disznókat” is tartottak, amelyeket különösen jól tartottak, csengő volt a nyakukban, szabadon mozoghattak. Az állatokat hagyományosan december 23-án vagy Szent Antal neve napján (január 17-én) vágták le. Húsukat elosztották a szegények között. Valószínűleg ezzel függ össze, hogy Remete Szent Antalt a mészárosok, sertések, disznópásztorok, továbbá kefekötők, takácsok, lovagok, sírásók, kosárfonók, kesztyűsök védőszentjeként tisztelik. Imádkozni hozzá tűzvész, fekélyek, bőrbetegségek, fejfájás, lepra, orbánc, szifilisz, állati járványok elkerülése érdekében szoktak. (Az ún. „négy szent marsall” közé tartozik, akikhez – különösen a Rajna-vidéken – személyes nehézségek, illetve pestisjárvány idején könyörögtek.) Utóbb kultuszát Páduai Szent Antal tisztelete némileg háttérbe szorította, pedig a középkor egyik legnépszerűbb szentje volt.

A görög eredetű György/Georg név a 18. században ugyancsak világszerte gyakorinak számított; egyebek mellett több angol király is viselte.[47] Több ilyen nevű szentet is ismer a keresztény világ, de közülük kiemelkedik (Sárkányölő) Szent György vértanú alakja († 303) alakja. A 16. századtól az ő alakját is a „14 segítő szent” közé sorolják, s tisztelete szélesebb néprétegek körében ezután terjedt el. Szent György napja (a keresztény világ nagy részében április 23., Magyarországon április 24.) a mezőgazdaság fontos fordulónapjának számított: ezen a napon lehetett a cselédeket cserélni, a kamatokat addig illett fizetni, gyakran lovas felvonulások kapcsolódtak hozzá. A Magyar Katolikus Lexikon a következő hagyományokat kapcsolja hozzá: „[Szent György] alakja, ünnepe a tavaszkezdet jelképeként máig él a paraszti kalendárium legjelesebb napjai között: a harcos, többek között a tavaszt, a fénylő napot szabadítja ki a tél rabságából. A népi kalendáriumban Európa mérsékelt éghajlatú részének ősi tavaszkezdő napja; ekkor tartották a tavaszi »cselédvásárt« is. Mint évnegyedkezdő gonoszjárónap, tehát óvócselekvések napja a boszorkányok ártalmai, a ragadozók és tolvajok ellen. Hasonló célúak termés-, állathaszon- és egészségvarázslásai is: a vetésre, ültetésre vonatkozók, meg a hajnali fürdés és állatfürdetés; de ugyanezek miatt asszonyi dologtiltó nap is. Napja a kikelet ünnepe, vagyis az istállóban telelő jószág zöldellő mezőre való kihajtásának napja. Szent György napján szárba indul a búza.”[48] A lovagok, vándorok, cserkészek, kádárok, artisták, parasztok, lovasok, vándorok, foglyok, kórházak patrónusaként tisztelik (ezen túl több ország védőszentje is), segítő szentként pedig háborús veszély, kígyóméreg, kísértések, láz, pestis, lepra, szifilisz ellen, illetve jó idő érdekében imádkoznak hozzá. Megemlítendő még, hogy Szent György – egyebek mellett – Limburg püspökségének védőszentje, ami azért érdekes, mert a kolluti németek egy része erről a környékről származik (az őseim között is fellelhető Limburger családnév ezt igazolja), és épp ott mutatja a legnagyobb gyakoriságot a három vizsgált település közül.

A Jakab/Jakob név ószövetségi eredetű, de népszerűségét alighanem nem ennek, hanem az azonos nevű újszövetségi szereplőknek (az idősebb és az ifjabb Szent Jakab apostolnak) és további azonos nevű szenteknek köszönhette. Közülük különösen idősebb (Nagy) Szent Jakabhoz († 43 k.) kapcsolódik erős hagyomány, akinek Santiago de Compostelában található állítólagos sírja a világon az egyik legnépszerűbb búcsújáróhely, amelyhez a középkor óta számos csoda kapcsolható. A szent neve napján (július 25.) érett a hagyomány szerint először az alma, általában ez piacnap is volt egyben. (Az áruikat kedvező áron eladó kereskedőket emiatt nevezik „olcsójakabnak”.) Idősebb Szent Jakab patrónusa a dolgozóknak, kalaposoknak, tengerészeknek, harisnyakötőknek, gyertyaöntőknek, zarándokoknak, az időjárásnak; imádkozni pl. reumás fájdalmak ellen szoktak hozzá. A magyar népi kalendárium szerint Nagy Szent Jakab napján hagyja abba növését a szőlő, s ettől kezdve „tarkul”. Zivatarhozó nap, s a karácsony, sőt az egész tél rámutatónapja; derűje bő gyümölcstermést jósol. Hozzá képest kisebb jelentőségű volt ifjabb Szent Jakab apostol († 62) kultusza (neki ünnepnapja május 3-án van), ugyanígy Marchiai Szent Jakab (1394–1476) itáliai hitszónoké is, akinek névnapját november 28-án ünneplik. Utóbbi annyiból lehet érdekes, hogy élete során 1437-ben a husziták ellen fellépő inkvizítorként Magyarországon is járt, és szentté avatása épp a 18. században (1726-ban) történt.[49]

5. A névadási gyakorlat 1915–1920 között

A 20. század elejére a két településen számos tényező megváltozott. A nagy migrációs folyamatok erre az időre befejeződtek, a lakosság magja állandósult. Az időszak része az első világháború, illetve a déli régió szerb megszállása is, amely Kollut számára véglegesnek bizonyult (a trianoni békeszerződés a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak ítélte), míg Csátalja a viszontagságos időszak után visszatért Magyarországhoz.

Érdemes viszont megemlíteni, hogy az egyes falvak népességszáma eltérően fejlődött: Kollut (ekkor hivatalosan: Küllőd) népessége érdemben nem változott a 18. század végi állapothoz képest, míg Csátaljáé nagyjából 2,5-szeresére növekedett. Etnikailag továbbra is mindkettő homogén volt: a nem német etnikumhoz tartozók szinte csak a vagyontalan napszámosok, pásztorkodók, illetve az igen szűk helyi hivatalnoki, értelmiségi (tanító) rétegben voltak megtalálhatók. (Gyakran utóbbiak magyar családnevei is magyarosítás révén keletkeztek, és ez nem szükségszerűen járt nyelvi asszimilációval. Egy részüket máshonnan helyezték a községekbe, így közük gyakoribb volt az eltérő származás.) A magasabb (középfokú) iskolákat elvégző elöljárók között gyakoribb volt az, hogy más településről hoztak házastársat maguknak, aki sok esetben más (főleg magyar) etnikumhoz tartozott.

Az anyakönyvezési gyakorlat is változott a 18. század óta. Az anyakönyvezés nyelve a vizsgált időszakban mindvégig magyar volt. (Ezen a szerb megszállás időszaka sem változtatott, a később a délszláv államhoz került Kolluton az anyakönyvekről utóbb egy azonos tartalmú, szerb nyelvű formanyomtatványra kerülő másolat készült, de a bejegyzések ekkor is magyar nyelvűek.) A keresztneveket csaknem minden esetben magyaros formában jegyezték be. Az anyakönyvi bejegyzéseket előre gyártott, nyomtatott formanyomtatványokba kézzel írták be. Az adatsor a született gyermek neve mellett tartalmazta a születés idejét, mindkét szülő és a keresztszülők teljes nevét, a keresztelés idejét, az apa és a keresztapa foglalkozását, a szülők, keresztszülők jelenlegi lakhelyét, illetve – ha nem helyi eredetűek voltak – származási helyét is. A törvénytelen gyerekek esetében csak az anya nevét adták meg (szüleinek foglalkozását jelölve), de időnként egy-egy megjegyzés utalt a „természetes apa” személyére, különösen, ha utóbb a gyermeket későbbi házasság révén törvényesítették. Láthatóan a keresztelés ideje is megváltozott: a 18. században aránylag hosszabb idő, akár egy, másfél hét is eltelhetett a születés és a keresztelés között; ebben az időszakban általában csak egy-két napot vártak ezzel.

A korszakban már számolni kell a vegyes házasságok jelenségével is. (A 18. században ilyen gyakorlatilag nem fordult elő.) Csátalján és Kolluton a jelenség ebben az időben leginkább két rétegben figyelhető meg: egyrészt a legalacsonyabb státusú lakosság (napszámosok, juhászok, cselédek), másrészt a helyi értelmiség, hivatali elöljárók körében. A helyi lakosság magvát alkotó birtokos parasztság zömmel a saját köreiből házasodott.

Miután a vizsgált időszakunkba beleesik az első világháború ideje is, az anyakönyvezésekben, keresztelésekben ez néhány kényszerhelyzetet is eredményezett. Feltűnően sok az olyan keresztelés, amelyen csak az egyik keresztszülő (a keresztanya) van jelen, mintegy férjét is képviselve, több bejegyzés utal arra, hogy az „eredeti” keresztszülőket valaki helyettesíti, és az is jóval gyakoribb, hogy házaspárok helyett egyedülállók látják el a keresztszülői feladatokat. A háború természetesen a születések számára is komoly hatással volt: 1915–17 között (amikor a nemzőképes korú férfiak nagy része frontszolgálatot teljesített vagy hadifogságban volt) a születések száma radikálisan visszaesik, visszatérésük után (1919-től) újra nagy emelkedésnek indul.

Ebben a tanulmányban csak a német lakosság névadási szokásait vizsgáltam. A 20. század elején a családnevek alapján az etnikai csoporthoz tartozás már nem feltétlenül állapítható meg, még ha a családnevek írása következetesebb is. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy egy magyar (vagy magyarnak hangzó) családnév mögött is német anyanyelvű családok vannak. Ennek oka lehet a név torzultan rögzült írásmódja, korábbi beházasodás vagy épp – hivatali tisztség viselése miatt választott – névmagyarosítás is. Mindegyikre találunk példát az említett községekben. Az eltorzult nevekre jó példa Csátalján a Brévai/Prévai, Ternay, Turi/Thuri családnév, de a Kolluton is ismert Szén család neve is ebbe a sorba illeszkedik. A lotaringiai, francia eredetű, Csátaljára Németbólyból került Prevay család nevét eredetileg minden bizonnyal másképp is ejtették; a Ternay családnév Paul Flach szerint többszöri elírás folytán Dörner-Derner-Terner-Terna-Ternay „útvonalon” alakult ki[50], míg a T(h)uri család Nyugat-Pfalzból származó ősei között francia eredetű személyek is lehettek; nem kizárt, hogy az eredeti névalak inkább Thoury vagy Thouray lehetett, amelyet bemondás alapján rögzítettek magyaros ejtés szerint. (Thoury nevű település van Franciaországban, a Thouray pedig ma is létező francia családnév.) A Szén család neve korábban a helyi anyakönyvekben is szerepelt Sehn, Szehn és Seen formában is, így itt is a helyi plébános saját etimológiájáról lehet szó. A Csátalján ugyancsak előforduló Jen(n)ovai név előfordult az anyakönyvekben Genovein, Jenowein és Jeniwei formában is, így itt erős a gyanú, hogy valami többszörösen torzult (nem is biztosan német eredetű) alakról lehet szó. Nyilvánvalóan eredetileg nem német ősei voltak a Kolluton és Csátalján is előforduló Mikatsch/Mikitsch, a csátaljai Mihalovitch, a kolluti Gatti/Kati, Kreppi/Creppi, Majerus, Filipowitsch és Andriotta családoknak sem, ám az ő rokoni-kapcsolati rendszerük egyértelműen elárulja, hogy elnémetesedett délszláv, cseh, olasz, illetve francia eredetű famíliákról beszélünk. A beházasodás jelenségére jó példa a Lakatos(ch) család, amelynek egyik Érsekcsanádról származó őse az 1830-as években települt Csátaljára; utódaik már többnyire helyi németekkel kötöttek házasságot, egy évszázad múlva már a németek közé sorolták őket.

A magyarosítás első hullámai a zárt bácskai falvakat nagyobbrészt érintetlenül hagyták. Vannak persze példák magyarosításra ebből az időből is: a Vaskútról Csátaljára települő Lichtenberger család nevét egy buzgó dávodi plébános magyarosította Világosra (az ős dávodi, magyar lányt vett feleségül)[51], a kolluti Schmidt tanítócsalád pedig vélhetően felsőbb elvárásnak megfelelve változtatta nevét Szentiványira a 20. század legelején.[52]

Ezek miatt olykor nem könnyű eldönteni, hogy az adott településen ki számított 1915–1920 között német nemzetiségűnek, bár a keresztszülők azonosítása gyakran eligazít a szülők nemzetiségének megállapításában is. Az alábbi statisztikában így azon megkeresztelt újszülöttek adatait vettem figyelembe, ahol legalább az egyik szülő német nemzetiségű volt.

6. A névadások változásai az országos statisztikákban

A vizsgált korszakra vonatkozó statisztikák azt mutatják, hogy a magyar névadásban jelentős változások történtek. 1896–1920 között a 10 legnépszerűbb férfinév a János, az István, a Sándor, a József, a Ferenc, a Lajos, a László, a Mihály, az Imre és a Károly voltak. Ezek jó része a 18. században is gyakori volt (vagy legalábbis előfordult), ám a lista további helyein sok „új” név (Kálmán, Béla, Bernát, Jenő, Zsigmond, Dezső, Gusztáv stb.) is megtalálható.[53] A korábban népszerű nevek közül a Sámuel, az Ádám és a Márton szorult ki az élmezőnyből. Jól megfigyelhető a történelmi, akár pogány eredetű nevek előretörése (pl. Árpád, Kálmán, Jenő). Egyes nevek esetében divatossá válásukhoz egy-egy híres korabeli viselője, pl. a Lajosnál Kossuth és Batthyány, a Sándornál Petőfi, a Kálmánnál Tisza vagy Széll is hozzájárulhatott.

A női nevek közül a leggyakoribbak ugyanebben az időszakban a Mária, az Erzsébet, a Julianna, a Rozália, a Margit, az Ilona, az Anna, a Zsuzsanna, az Eszter és a Zsófia voltak. E nevek többsége a 18. században is gyakori volt, az első 40 leggyakoribb név közé viszont igen sok, korábban ritka keresztnév (Irén, Piroska, Etelka, Jolán, Emília, Ida, Szidónia, Irma, Matild, Rebeka, Jusztina, Amália, Hermina, Sarolta, Valéria stb.) is bekerült. A korábban népszerű nevek közül feltűnően visszaesett a Katalin (21. helyen, a korban 0,99%-os előfordulással) és az Éva (40., 0,22%), de a Borbála (28., 0,60%) és Magdolna (27., 0,64%) is sokat vesztett népszerűségéből.[54] A korábban elő nem forduló nevek egy része idegen divatnevek átvétele (Emma, Irma, Olga, Róza), más része itt is történelmi okokra vezethető vissza (Gizella, Jolán), a régi magyar pedig Arankát 1840 körül élesztették fel a latin Aurelia magyarításaként.

Az is érdekes fejlemény az előző századforduló környékén, hogy a nevek – nem utolsósorban számos új név megjelenése miatt – jóval arányosabban oszlanak el, mint a korábbi évszázadokban. A 18. században a hét leggyakoribb név a vizsgált személyek 71,74%-át adta, a 20. század elején a férfinevek esetében az arány kb. 57%-ra, a női neveknél 64%-ra esett vissza. (Azóta ez az arány még tovább csökkent.) A férfinevek száma a 16–18. században 75 körül járt, 1896–1920 között 131 nevet adtak.[55] A női névanyag a 16–18. században ennél is szegényesebb volt; mindössze 30–40 név között válogattak, és a hét leggyakoribb nevet viselte a 18. században született nők 75%-a. 1896–1920 között 118 női nevet anyakönyveztek.[56]

A teljes németországi nyelvterület leggyakoribb férfinevei 1900-ban a következők voltak: Johannes/Hans, Karl, Friedrich/Fritz, Wilhelm/Willi, Walther, Otto, Ernst, Hermann, Heinrich, Kurt, Konrad, Paul. A női nevek közül az Anna, Marie/Maria, Margarethe/Grete/Greta, Martha, Gertrud/Trude, Frieda/Friederike, Else/Elsa/Elsbeth, Charlotte/Lotte, Hedwig, Clara/Claire és az Emma/Emmi voltak a legnépszerűbbek.[57] Az újonnan előtört nevek között vannak világszerte népszerű divatnevek (Emma, Charlotte), ősi germán nevek (Hermann, Otto, Hedwig) és a német császári dinasztia révén divatossá váló nevek (Friedrich, Wilhelm, Friederike) is. Azt persze nem árt tudni, hogy az egyes német régiók névadási gyakorlata között vallási-kulturális és egyéb okokból óriási különbségek voltak.

7. Névadás a bácskai falvakban 1915–1920 között, a statisztika tükrében

Az országos tendenciák egy-egy zárt faluközösségben nem szükségszerűen tükröződnek, és kérdés, hogy a többségi társadalom névdivatjai mekkora hatással vannak a kisebbségi németekére. A birodalmi német hatás ebben az időszakban elhanyagolható, hiszen az egykori telepesek utódainak személyes és kulturális kapcsolata származási helyükkel szinte teljesen megszakadt.

A vonatkozó időszakban a két településen együtt 564 (1915: 76, 1916: 46, 1917: 53, 1918: 73, 1919: 158, 1920: 178) olyan anyakönyvezés történt, ahol legalább az egyik szülő német volt. Ebből Csátaljára 335, Kollutra 239 jutott. Ez csökkenést jelez a 18. század végi számokhoz képest (pedig a lakosságszám nőtt azóta), Kolluton különösen szembetűnő, ahol a születések száma a 18. század véginek a felét sem érte el (!). Ez a tendencia a két háború között még tovább folytatódott; feltehetően a birtokok egyben tartását célzó egykézés állhat a hátterében. (Akkor ez már a lakosságszám csökkenéséhez is hozzájárult.)[58]

A két településen együttvéve a német lakosság körében mindössze 60-nál is kevesebb név fordult elő. A szám ennél is alacsonyabb, ha ugyanazon nevek eltérő névváltozatait (Rózsa/Róza/Rozália/Rozina; Júlia/Julianna; Mária Anna/Marianna) egy névnek tekintjük. Vagyis e településeken – ellentétben a kor országos tendenciájával – a névkészlet jelentős szűkülése figyelhető meg.

A leggyakoribb nevek tekintetében is jelentős eltéréseket láthatunk. A férfinevek között a két település összesítésében is a József/Josef/Joseph keresztnév volt a leggyakoribb (47 előfordulás), a további élbolyban a János/Johannes (45 előfordulás), az Antal/Anton (31), az Ádám/Adam (21), az István/Stefan (22) és a György/Georg (14) állnak. Ezek a nevek egytől egyig szerepeltek az 1790–95 közötti leggyakoribbak között, legfeljebb az arányok módosultak valamelyest. (Igaz, az Ádám és az István név csak Csátalján volt gyakori; Kolluton mindössze kétszer, illetve négyszer adták.) A legalább kétszer előforduló nevek szinte egytől egyig olyanok, amelyek a 18. században is gyakoriak voltak. Csak néhány olyan, de ritka alkalommal adott név (Tibor, Bernhard/Bernát) van, amely a korábbi időszakban nem fordult elő, ezek is inkább vegyes házasságokban.

A női nevek közül a leggyakoribbak a 18. században is népszerűek voltak: Katalin/Katharina (43), Teréz/ Theresia (29 előfordulás), Magdolna/Magdalena (37), Anna (27), Erzsébet/Elisabeth (14), Éva/Eva (17), Marianna/Marianne (20), Mária/Maria (14 előfordulás). Az 1790–95 között gyakoriak közül a Borbála/Barbara és az Ágota/Agathe szorult vissza jelentősen, ebben az időszakban mindössze hatszor, illetve kétszer adták őket. Kifejezetten új név egy sem (!) jelent meg. Az egyes települések között azonban a női nevek adásában elég nagy különbségek is megfigyelhetők: Kolluton a Mária/Maria név ebben a formában mindössze négyszer fordul elő, ellenben a Marianne névforma 17-szer. Csátalján éppen fordítva volt, ott a Maria név volt gyakori, és a Marianne ritka (13, illetve 3 előfordulás). A Rozália/Rosalia név viszont Kolluton számított gyakoribbnak (13 előfordulás) és Csátalján ritkábbnak (4), míg a Teréz/Theresia Csátalján a 3. leggyakoribb volt (25 előfordulás), addig Kolluton viszonylag ritkábban (6-szor) adták.

Feltűnő viszont, hogy milyen sok keresztnév tűnt el teljesen mind a férfi, mind a női vonalon: pl. Boldizsár/Balthasar, Bertalan/Bartholomäus, Benedek/Benedikt, Balázs/Blasius, Brigitta/Brigitte, Dorottya/Dorothea, Kristóf/Christoph, Eleonóra/Eleonora, Jakoba, Johanna, Regina, Marcella/Marzella, Viktória/Viktoria, Rókus/Rochus, Bálint/Valentin, Zsófia/Sophia stb. Ezek egy része a 18. században sem volt gyakori, mások kikopására nem találtam észszerű magyarázatot.

A századelő magyarországi névdivatjával a statisztika bizonyos pontokon átfedést mutat, másutt jelentősen eltér tőle. A hagyományosan – értsd: évszázadok óta – népszerű férfinevek (József, István, János) itt is az élmezőnyben találhatók, viszont az újabban divatba jött neveknek (Lajos, Béla, Jenő, Árpád) szinte nyomát sem találjuk. Igaz, ezek egy részének nincs is német változata, az a trend pedig eléggé megfigyelhető, hogy a gyermekek többnyire olyan neveket kaptak, amelyeket mindkét nyelven ki lehet fejezni. Az országos átlaghoz képest feltűnően magas az Antal (Anton) és az Ádám (Adam) név gyakorisága; utóbbi az országos listán nincs a 25 leggyakoribb (14 előfordulással csak az 51-52. helyen szerepel) között, de előbbi is csak a 12. (2,38%) helyen található.[59]

A két falu összesítésében a női nevek között leggyakoribb Katalin/Katharina országosan csak a 17. legnépszerűbb volt, az utána következő nevek esetében viszont nagy az eltérés: a 3 faluban összesítve a leggyakoribb nevek egy részének (Teréz, Magdolna) népszerűsége országosan jelentősen visszaesett, pl. a Magdolna név pedig országosan már csak a 27. leggyakoribb volt, a Terézia a 11. helyen szerepelt. Az országosan nagyon visszaesett Éva név továbbra is népszerű maradt; a századelőn az országban csak a 41. leggyakoribb volt. Az újabb névdivatoknak csak minimális hatása látszik: az országosan 4. Ilona/Helene név mindössze háromszor, csak Csátalján fordult elő; más, országosan ekkor népszerű nevekre (Etel, Irma, Jolán, Vilma, Olga, Emília, Zsófia, Gizella) egyetlen példát sem találtam, de az Irén is csak egyetlen esetben került az anyakönyvbe.

Csátalján ebben az időben mindössze 20 férfi- és 21 női név fordult elő a vizsgált időszakban, de ezek közül 7 férfi- és 6 női nevet legfeljebb kétszer adtak a megkeresztelteknek, így aztán a leggyakoribb neveknek óriási túlsúlya látszik. A férfinevek közül feltűnő a Mátyás/Matthias név gyakorisága (21 előfordulással helyben ez a 3.); ez a keresztnév országosan nem szerepelt a leggyakoribbak között (a 25. legnépszerűbb volt), Kolluton viszont egyszer sem adták. A női nevek között egyetlen olyan sincs, amelynek gyakorisága jelentősen eltérne a várhatótól. A 18. században gyakori nevek közül a Borbála/Barbara esett vissza (3 előfordulás); az összes többi akkor népszerű keresztnév 1915–1920 között is annak számított. „Új” férfnévként csak a Lénárd/Leonhard, Flórián/Florian és Tamás/Thomas jelent meg 1-1 előfordulással, de ezek is pontosan illeszkednek abba a bibliai és martirológiumi nevek sorába, amelyből korábban is válogattak. A női nevek között egyetlen olyan sincs, amely – legfeljebb eltérő névváltozatban – a 18. században ne fordult volna elő. Az akkor legalább négyszer előforduló nevek közül teljesen eltűnt a Jakab/Jakob és a Zsuzsanna/Susanne, a többi legalább ennyiszer 1915–1920 között is megtalálható.

Kolluton 29 férfi és 16 női keresztnév adása történt 1915–1920 között, de a kép elég csalóka, ugyanis 10-nél többször csak a három leggyakoribb férfi- (József/Josef, János/Johannes, Antal/Anton) és az 5 legnépszerűbb női nevet (Marianna/Marianne, Katalin/Katharina, Anna, Magdolna/Magdalena, Rozália/Rosalia) adták, minden más név elenyésző számban fordul elő. A 18. századhoz képest jelentős az Ágota/Agathe, Erzsébet/Elisabeth, Margit/Margarethe név népszerűségvesztése (2–2, illetve 4 előfordulás), a Mátyás/Matthias név pedig teljesen eltűnt; a többi, akkor gyakorinak számító név ebben az időben is népszerű maradt. A 18. században még legalább négyszer előforduló nevek közül teljesen eltűnt még a Boldizsár/Balthasar, a Zsuzsanna/Susanne, a Keresztély/Christian és a Genovéva/Genoveva. Új névként találkozunk a Lajos/Ludwig, az Ede/Eduard, a Dezső/Desiderius és a Vendel/Wendelin formákkal, de ezek csak egy vagy két esetben találhatók meg, többnyire nem is az őshonos lakosság körében. A női nevek közül egyedül az Irén/Irene olyan név, amelynek helyi előzménye nem volt (ez is egy vegyes házasságban fordult elő).

A kettős (vagy többes) névadás hagyománya Csátalján és Kolluton úgyszólván eltűnt. A névátörökítés hagyománya viszont továbbra is erősen meghatározta a névadásokat. Az időszakban a névadások 53%-ában (303 esetben) örökölte a gyermek valamelyik keresztszülőjének a nevét, és további 94 alkalommal valamelyik szülőét. Ha mindehhez a születések számának jelentős csökkenését is hozzászámítjuk, akkor ez a tradíció is hozzájárulhatott a névkészlet szűküléséhez. Az első, második, de olykor a harmadik, negyedik gyermek esetében sok esetben a választás „nem volt teljesen szabad” (hiszen a komaság hagyományait illett betartani, és gyakran még a szülők, nagyszülők nevét is örökíteni próbálták). Ha viszont – mint az ebben az időben már egyre inkább megfigyelhető volt – egy családban csak egy-két gyermek született, akkor a ténylegesen adható nevek száma csökkent, és ezen a módon új nevek megjelenését legfeljebb más településről származó keresztszülők vagy házastárs esetében lehetett várni.

Összegzés

A fentiekből látható, hogy a zárt bácskai sváb faluközösségek hagyományőrző jellege nemcsak a paraszti létforma és értékrend, a katolikus vallásgyakorlás, hanem a névadás tekintetében is erős volt. A névadáshoz kapcsolódó szokásrendszer fő elemei már a 18. század végére kialakultak, sőt részben az óhazában is élő tradíciókra nyúltak vissza. A ténylegesen használt névkészlet fő elemei megvoltak már a 18. század végére, és ez a 20. század elejéig keveset változott. Általában azon nevek maradtak meg belőle, amelyeknek magyar névváltozata is volt, a jellegzetesen német vagy Magyarországon alig ismert szentek kultuszához kapcsolódó névalakok a 20. századra teljesen kikoptak a gyakorlatból. A német nyelvterületek névdivatjai a névadásokat egyáltalán nem befolyásolták. Ugyanakkor az is látható, hogy a magyar névdivatok is csak mérsékelt hatást gyakoroltak rájuk – igaz, hogy a leggyakoribb nevek általában ugyanazok, de ezek jobbára az egész nyugati keresztény világban népszerű nevek voltak. Ami a magyar névdivatban ezen kívül esett, pl. idegen (angol, francia, olasz) nevek átvétele, pogány vagy történeti eredetű, netán az irodalom által életre keltett nevek (l. Tünde, Dalma stb.) alkalmazása, arra egyáltalán nem találunk példákat. Feltételezhető, hogy a buzgó katolikus svábok névadását az élő hagyományok mellett a helyi plébánosok is befolyásolhatták, különösen olyankor, ha az illető más (magyar, délszláv) etnikumhoz tartozott, és az sem lehetett mindegy, hogy ő maga belekerült-e a századforduló táján valamelyik fellángoló nacionalizmus uszályába.

Az itt vázolt névadási tendencia minden bizonnyal egészen 1945-ig érdemben nem változott sokat (a későbbi népszámlálási, kitelepítési listákon nagyjából hasonló keresztnevekkel találkozunk). Utána azonban mindegyik településen oly mértékben kicserélődött a lakosság, hogy már ez is lehetetlenné tette volna az addigi szokások továbbélését a helyi németek körében. Kollut német lakossága és katolikus közössége gyakorlatilag eltűnt, az 1944–45-ös jugoszláviai etnikai tisztogatás túlélői sokfelé szóródtak szét, hagyományaikat új hazájukban nem tudták folytatni. Csátalján a helyi németség 1946 után kisebbségbe került, sokáig hagyományait, nyelvét sem ápolhatta. Számuk helyben igazából a reprodukciójukat sem tette lehetővé, az egyre gyakoribb vegyes házasságokkal a névadásban is új szokások és új nevek kerültek előtérbe. A kollektivizálással pedig a helyi társadalmi struktúrák is végleg felbomlottak, a társadalmi mobilizációval, a hírközlés modernizációjával, a vallásos élet visszaszorulásával pedig a megmaradt svábokat új típusú hatások érték, és ez bizonyos idő múltával – egyebek mellett – névadási gyakorlatukra is hatással volt.

Irodalomjegyzék

BRENNER Koloman – ERB Mária – KNIPF Erzsébet (szerk.)
Magyarországi német utónevek jegyzéke. Budapest. 2015.

ENGLÄNDER, Johannes– ENGLÄNDER, Irmgard
Ortsfamilienbuch der donauschwäbischen Gemeinde Kolut in der Batschka 1760-1895. Waiblingen. 2000.

FERCSIK Erzsébet–Raátz Judit
Hogy hívnak? Könyv a keresztnevekről. Budapest. 1997.

FLACH, Paul
Ahnenforschung: Einzelheiten über die Familien Flach, Schoblocher und Ternay. München. 1972.

FÜLÖP László
Több keresztnév adása. Kaposvár 1731-1900. In: Névtani Értesítő 20. 12–29. 1998.

GELLÉR Dávid
Névadási szokások és a leggyakoribb keresztnevek a 18. századi Budakeszin. Budakeszi Hírmondó, 2013. május. 11. Budakeszi. 2013.

GROSSCHMID Gábor (szerk.)
Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve 4. 1888.
A vármegye története 1792-től 1848-ig. In: Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája I. Zombor. 484–518. 1896.

HAJDÚ Mihály
Általános és magyar névtan. Budapest. 2003.

HEFNER, Josef
Ortssippenbuch Tschatali – Csatalja in der Batschka 1737-1946. Selbstverlag Schriftenreihe zur donauschwäbischen Herkunftsforschung, Bd. 41. Deutsche Ortssippenbücher Bd. B 93. Karlrsuhe. 1995.

KÁLMÁN Béla
A nevek világa. Debrecen. 1989.

KISS Lajos
Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest. 1981.

LADÓ János
Magyar utónévkönyv. Budapest. 1972.

LELKES György
Magyar helységnév-azonosító szótár. 2., bővített és javított kiadás. Baja. 1998.

MÁRKUS Éva (szerk.)
„Meine zwei Sprachen“ – Ein Text- und Arbeitsbuch zur ungarndeutschen Literatur für die Studenten der Nationalitätengrundschullehrer- und -kindergärtnerInnenbildung. Budapest. 2009.
Zur Volkskunde der Ungarndeutschen. Ein Lehr- und Arbeitsbuch für die Studenten der Nationalitätengrundschullehrer- und -kindergärtnerinnenbildung. Budapest. 2010.

MAYER János
A fa ismeretlen ágai – kalandozások egy bácskai sváb család történetében. In: AkUFf Hírmondó XIV. évf/ 37. Baja–Budapest. 39–79. 2018.
Vallási téboly a Bácskában 200 évvel ezelőtt – „Szent Miska” és követői. In: Bajai Honpolgár, 2019. október, Baja. 3–6. 2019.

MAYER Antal
„Én már választottam hazát...” Egy bácskai családtörténet és más, összegyűjtött írások. (Válogatta, szerkesztette, az összekötő szöveget és az előszót írta: Mayer János). Budapest. 2018.

MEGYERI Lívia
Tradition der Namensgebung in Törökbálint/ Grossturwall. Szakdolgozat. Kézirat. Pécs. 2014.

MUHI János
Egy bácskai szent ember. In: Kalangya, 1944. február 15. Újvidék. 1944.

OTTENTHAL, Adam (Hg.)
Heimatbuch Tschatali – Csátalja 1. Wiesbaden-Sonnenberg. 1988.

RAJSLI Ilona
A keresztnévadási szokások változása a Bácskában. In: Névtani Értesítő, 29. Budapest. 2007.

REPPMANN, Anton
Kolut. Heimat, Erinnerung, Mahnung. Schwäbisch Gmünd. 1980.

RÉZ Pál (szerk.)
Magdolna. Budapest. 1991.

SEDIÁNSZKY János (szerk.)
János. Budapest. 1987.

SEEWANN, Gerhard
A magyarországi németek története 1–2. Budapest. 2015.

SCHUY, Jakob
Familienbuch Kolut in der Batschka 1760-1825. Kaiserslautern. 2013.

SLÍZ Mariann
A háromkirályok kultuszának hatása a középkori és kora újkori névadásra. In: Névtani Értesítő 31. 91–103. 2009.

SZILÁGYI Ferenc
Sokféle neveknek magyarázatja. Névnapi szófejtő az év (majd) minden napjára. Budapest. 1987.

SZILÁGYI ANIKÓ
Egy kétnyelvű település 20. századi katolikus keresztnévadási szokásai. In: Névtani Értesítő 28. 59–66. 2006.

VÁGVÖLGYI Ferenc
A mi falunk, Csátalja. Csátalja. 2001.

VIRÁG Gábor
A koluti remete. In: Híd, 2001/3. 249–269. Újvidék. 2001.

WILLAND, Mathias
Die Kindertaufe zu unserer Zeit und die Godlschaft. In: Ottenthal, Adam: Heimatbuch Tschatali – Csátalja 1. Wiesbaden-Sonnenberg. 1988.