MIHÓ LÁSZLÓ – EGY ELFELEDETT
REFORMÁTUS LELKÉSZ SZOLGÁLATA 1848–49-BEN[1]

Mihó László másodlelkészként meghatározó személyisége volt az 1848–49-es kecskeméti események alakulásának. A közvélemény szemében rendkívüli népszerűségét ékes, ugyanakkor logikus és útmutató, a nemzet ébredéséből fakadó, új szellemiséget hordozó retorikája hozta meg. Személyére az 1848. április 9-én, a kecskeméti nemzetőrség felállításával kapcsolatban elmondott egyházi beszéde révén figyeltem fel.

Kutatásom kezdeti szakaszában csupán az eddig megjelent helytörténeti munkákra, valamint Szinnyei József „Magyar írók élete és munkái” című életrajzi lexikonjának Mihó Lászlóra vonatkozó, meglehetősen szűkszavú és pontatlan megállapításaira hagyatkozhattam. Nevét a helytörténetírás csak a már fentebb említett egyházi beszéd révén őrizte meg. Ebből adódóan tanulmányom az eddig még javarészt publikálatlan primer forrásokra támaszkodik, amelyek alapján igyekszem életútját, egyházi és világi tevékenységét bemutatni. Azonban mielőtt ezt megtenném, úgy gondolom, néhány gondolat erejéig ismertetnem kell a reformkori Kecskemét református felekezetének helyzetét. 

A reformátusság Kecskemét vallási életében valószínűleg már Buda elestekor megjelent, és kezdettől fogva jelentős szerepet játszott a város szellemi, kulturális életében, ugyanakkor fontos szerepet töltött be a város irányításában is. Mindezt jól példázza a 16. századtól megnyilvánuló magas fokú vallási türelem, amely a kisebb-nagyobb összetűzések és súrlódások ellenére is állandó maradt a város életében.[2] A főbírói tisztségben évről évre egymást követték a katolikus és a református főbírák, míg a hivatalnoki tisztségeken fele-fele arányban osztoztak a két felekezet arra érdemesült hívei. Mindebből arra következtethetünk, hogy a két felekezet és a város irányítása szorosan összefonódott az általunk vizsgált korszakban. A város vezetői minden körülmények között kiemelten ügyeltek arra, hogy a két felekezet intézményei, tagjai azonos elbírálásban és juttatásban részesüljenek és az esetleges felekezeti villongásokat azonos mértékben büntessék, függetlenül attól, hogy a főbíró, vagy az elkövető melyik táborhoz tartozott. A felekezetek számarányát illetően az első megbízható forrás a 18. sz. közepéről származik, amelyből kiderül, hogy a város lakosságának egyharmada reformátusnak, kétharmada pedig katolikusnak vallotta magát. Az 1840-es években ez az arány megmaradhatott, hiszen 1850-ben a reformátusok száma 11 090, a katolikusok száma nagyjából 23 000, az evangélikusoké 620, az izraelitáké 991, míg a görög katolikusoké 99 főre tehető.[3]

A kecskeméti református hívek közössége külön tanáccsal rendelkezett, amelynek elnöke a helybeli szuperintendáns volt, a területi illetékességet tekintve pedig a Dunamelléki Egyházkerülethez tartozott.[4]

A felekezet természetesen saját működtetésű iskolákat is fenntartott. Az első protestáns iskola megnyitását 1564-re tehetjük, ugyanakkor az első református iskola megalapítását 1567-re datálhatjuk, mivel a kálvini hitvallást követők ekkor vállalták magukra egy iskola fenntartásának költségeit. 1678. október 17-én, a várost pusztító tűzvész következtében a reformátusok fából épült temploma leégett.[5] A következő év január 13-án a város földesura, Koháry István Szitnya várába* rendelte a kecskeméti református és katolikus felekezetek képviselőit, ahol döntött a felépítendő piarista rendház és templom, valamint a református templom építési telkének nagyságáról.[6] Ezt követően, augusztus 12-én írásbeli parancsában a reformátusoknak kijelölt helyet elidegeníthetővé tette a város számára. Így 1680-ban megkezdődhetett az építkezés,[7] amellyel párhuzamosan egy iskola építésébe is belekezdtek. Az iskola épületét a 18. század első évtizedeiben renoválták, illetve kétszer is kibővítették. A reformátusok az iskola mellett számos magániskolát is létrehoztak a város távolabbi pontjain.[8]

A református iskolai oktatás hagyományos jegyei is ekkor alakultak ki, ugyanis eddig csupán a grammatikai (latin) osztályokra való felkészítés valósult meg. A Ratio Educationis[9] a református felekezeti oktatásban pozitív eredményeket hozott. Az oktatás a korábbinál tudatosabbá vált, fontos helyet kapott a leánynevelés, valamint 1847-től a négy alapfokú osztályt ötre bővítették, amelyben többnyire a reáltudományok kaptak helyet. A reformátusok iskoláinak népszerűségét az is mutatja, hogy 1839-ben a város 1519 tanulójából 556 fő a református iskola falai között tanult.

A középfokú és felsőfokú oktatás tekintetében meg kell említenünk, hogy a reformátusok az 1599-ben megalapított iskolájukat kollégiumként működtették, amelyben az oktatás nyelve a latin volt. A Rákóczi-szabadságharc lezáródása lehetőséget teremtett az oktatás színvonalának emelésére, amelynek eredményeként – a korábbi alacsonyabb végzettségű és két évre szerződött oktatókkal szemben – 1749-től huzamosabb időn keresztül már akadémiát végzett professzorokat alkalmaztak. A tanügyi rendelet a korábbi latin, görög, számtan, földrajz, retorika és költészet tárgyak mellett előírta a német és a kötelező reáltárgyak oktatását is. Mindez elhozta a református felsőoktatás virágkorát, mert 1789-re már 602 tanulója volt az intézménynek. A század végére, – miután a protestánsok visszakapták önkormányzatiságukat az egyházi és az iskolai életben – a kecskeméti kollégium tovább bővítette oktatási keretét, a latin osztályok fölé állított két enciklopédiai tanfolyammal. A tanári kar az oktatás módját illetően a debreceni oktatás módszereit tekintette követendőnek. A tanulók tantárgyakban való elmélyedését a kollégium könyvtára is segítette, amely 1701-ben jött létre, és az 1800-as évek elejére már külön helyiségben kapott helyet. 1831–32-ben az oktatást tovább bővítették a filozófiai tanfolyam két osztályával, így ezzel megkezdődhetett a református gimnázium főiskolává való fejlesztése. Az intézmény a helytartótanácstól 1835-ben líceumi címet kapott, majd az 1840. szeptember 9–10-én tartott „general” konvent által elnyerte főiskolává való minősítését, amelyhez az uralkodói engedélyt is megkapta.[10]  

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy Kecskeméten a református felekezet jelentős szerepet játszott a város irányításában, kulturális életében, a felekezet tagjai saját emelkedésükkel egyházukat is emelték, amelynek következménye volt, hogy intézményeik nagy népszerűségnek örvendtek. Ennek ékes bizonyságát adja, hogy a város életének olyan kiemelkedő személyei, mint Muraközy János vagy barátja, a később országos hírnévnek örvendő író, Jókai Mór is ezen iskola falai közt tanult. Ilyen vallási és kulturális környezetbe érkezett Ceglédről Kecskemétre Mihó László református segédlelkész, akinek lelkészi tevékenysége szorosan összefüggött a város 1848–49-es szerepvállalásával.

Mihó László 1817. július 3-án született Kiskunhalason Mihó Miklós[11] és Nagy Zsuzsanna gyermekeként.[12] Édesapja városi könyvkötőként és könyvkereskedőként dolgozott, ebből adódóan talán meg sem ütközhetünk azon, hogy fiát lelkésznek szánhatta. Alapfokú iskolai tanulmányait Halason végezte. Ezt követően a Debreceni Református Főiskolára ment, ahol hat évig reményteljes növendéke volt az iskolának. Debreceni teológiai tanulmányainak befejeztével egy évig a bécsi protestáns akadémián tanult. Konta Lajos ceglédi református segédlelkész Mihó László felett tartott gyászbeszédében annak fiatalkori éveiről így emlékezett meg: „…gyermekkori éveit, tova az édes atyai háztól, lelki kiképzésén munkálva, nem ritkán munka, keserv és nélkülözés között töltötte, hogy a társaságban szép lelke megnyerhesse a helyt, melyre hivatva érzette magát, s im a munka, az izzadság meghozta gyümölcsét, a magasra törő szív kitűnt az ifjúban ifjú társai közt, s már itt tiszteletet víva ki, tiszteletet vitt át a férfikor szakába. Elhagyva iskoláit, mint egy a legjelesebb papsegédek közűl, magához illő tiszteletre méltó gyülekezetben egyházunk lélekemelő, s bármi szónokot megható népességében s nagyszerű templomában tökéletesítette lelkét a pályán, melyre születve volt. – S itt ti tesztek, kik őt, mint egyházi szónokot ismertétek, hallottátok szavának ékes csengését; ti, kiket oly hathatósan buzdított minden szépre, jóra, ti tegyetek felőle vallomást, ha nemde hivatva volt az emberiség apostolává lenni…”[13]

Tanulmányai végeztével hazatért Magyarországra. Itthon kitűnő eredményekkel tett lelkészi vizsgát. Először az ó-moroviczai**, majd a kopácsi***, ezt követően pedig a ceglédi református felekezetben volt segédlelkész. Lelkészi pályafutásának utolsó, ám egyúttal érdemes tevékenységének színtere Kecskemét volt.[14] A Kecskemétre érkezett Mihót, Polgár Mihálynak a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökének javaslatára az 1847. évi egyházkerületi közgyűlés kinevezte segédlelkésszé.[15]

A segédlelkészi kinevezésével megközelítőleg egy időben, 1847. július 18-án megüresedett a foktői lelkészi állomás, ugyanis az addigi lelkész, Nagy József a mohácsi gyülekezethez került. A lelkész nélkül maradt foktői gyülekezet a szabad lelkész- és segédlelkész-választási joga révén több egyházi személy közül választhatott. A számukra lehetséges lelkészjelöltek között ott volt Mihó László segédlelkész is, akinek érdekében apja 1847. június 18-án levélben tájékoztatta a foktői híveket, hogy fia a felkínált lelkészi állást „meg nem veti”, s egyúttal kérte a gyülekezet elöljáróit, hogy fiát minél többen támogassák.[16] Két nappal később a gyülekezet kérelmi levéllel fordult az egyházmegyei gyűléshez, melyben kijelentették, hogy az eklézsia gyűlésén megjelentek egyöntetűen Mihó László kecskeméti segédlelkészt választották meg leendő lelkészül, így kérik e döntés jóváhagyását.[17] A gyülekezeten belüli kezdeti egyetértés azonban nem tartott sokáig. Július 18-ra már jelentős feszültség alakult ki az egyházi elöljáróság és a hívek között, amit tovább mélyített az a tény, hogy az egyházmegyei gyűlés nem támogatta Mihó megválasztását, sőt a gyülekezet szabad lelkészválasztásának jogát csorbítva a solti egyházmegyéből három választható lelkészt és két egyházi tanárt jelölt ki.[18] Az egyházmegye döntését a foktői elöljáróság elfogadta, és a „nép tudta és akarata nélkül” Újlaki István fülöpszállási professzort választotta meg lelkészül. Az új lelkész prédikációját a foktői gyülekezet ugyan meghallgatta, de ellenezve az amúgy is kétes lelkészválasztást kijelentették, hogy „…Mihó László urat [a gyülekezet] próba szónoklatra meg hivta; - ’s kihalgatása után közakarattal és lelkesűléssel oda nyilatkozott, hogy sem T. Ujlaki István Urat, sem senkit T. Mihó László Uron kívül Lelkészének semmi szin alatt el nem fogad.”[19] A hívek választásukat ismét egy többek által aláírt nyilatkozattal erősítették meg július 19-én.[20] A kezdeti siker még nem sejtette Mihó Lászlóval, hogy e lelkészi állás kapcsán mekkora korteshadjárat fog kibontakozni közte és az Újlaki Istvánt támogató egyházi elöljárók között. A korteshadjárat kibontakozásáról Újlaki István ad részletes képet, amelyből kitűnik, hogy az egyházi elöljáróság őt tettleg félrevezette, ugyanis a Mihót támogató néphangulatról kellően nem tájékoztatta. Az is érdekes körülmény, hogy Munkácsy Albert foktői adminisztrátor mindkét lelkészjelöltet támogatta. Bizonyságul szolgál erre a július 19-i aláírási ív, melyen az ő neve is szerepel, illetve az Újlaki István által írt nyilatkozat, amelyben lelkésszé választásának körülményeiről írt. Ebben Újlaki beszámolt arról, hogy a Szabadszálláson június 24-én tartott egyházmegyei gyűlésen Munkácsy küldöttsége több ízben megkereste és hosszas rábeszélés útján rábírta arra, hogy Foktőre menjen. Közvetlenül foktői beiktatása előtt, július 21-én értesült arról, hogy időközben Mihó három prédikációt is tartott és apja a népet Újlaki megválasztása ellen lázította, könyveket osztogatott, majd a káplán segítségével a népet gyűlésre hívva a gyülekezet tagjait a maguk oldalára állították. Mihó Miklós bekapcsolódása az eseményekbe meglehetősen negatívan hatott Mihó későbbi megítélésére és feddhetetlenségére. Apja ugyanis a szekszárdi, paksi és pataji vásárokon[21] is korteskedett fia mellett, valamint egyes gyülekezeti tagokat igyekezett megvesztegetni, a gyűlések előtt itallal is meggyőzni.[22] Mihó Miklós korteskedése nagy botrányt okozott az egyházmegyében. Az esetre vonatkozó iratokból kiderül, hogy a konfliktus alapja lényegében a szabad lelkészválasztás jogának gyakorlása volt, ti. ez a jog a gyülekezetet vagy az egyházi elöljárókat illette meg. Végül mindkét fél elállt jelöltjének további támogatásától, és a hívek, valamint az egyházi elöljárók az új lelkészválasztás lebonyolítása céljából a teljes gyülekezet képviseletére egy négy-négy főből álló küldöttséget hoztak létre. Az immáron ténylegesen egyöntetű választás eredményeként Thébi Zsigmond kiskunlacházi káplánt hívták és választották meg lelkésznek.[23] Mihó Miklós ennek ellenére tovább folytatta korteskedését, amelynek csupán annyi eredménye lett, hogy a foktői hívek megvetéssel emlékeztek meg róla és fiáról is.[24] A jelenleg feltárt iratok között nem található olyan nyilatkozat, amelyet Mihó László fogalmazott volna meg a foktői esettel kapcsolatban. Valószínűleg életének és lelkészi pályájának e mélypontját szerette volna meg nem történtté tenni. Ugyanakkor mentségére felhozható, hogy egyetlen irat sem említi a tisztességtelen cselekedetekben való részvételét. Az sem teljesen bizonyos, hogy minden esetben tudott-e apja, ránézve áldásosnak nem mondható tevékenységéről, ugyanis az iratok arra engednek következtetni, hogy folyamatosan úton volt segédlelkészi állomása, Kecskemét és Foktő között, így jelenléte Foktőn csak a prédikációk idejére korlátozódott. Az azonban tény, hogy ez a botrányos eset erősen ártott szépen szárba szökkenő hírnevének, és később, mint látni fogjuk, ellenfelei, vélt vagy valós cselekedeteit megpróbálták újfent felhasználni ellene.

Az 1848-as esztendő jelentős fordulatot hozott Mihó László életében és lelkészi pályájának alakulásában, ugyanis a segédlelkészt a helyi református tanács önálló másodlelkésszé akarta megtenni.[25] Ez a törekvés jelezte azt, hogy a helyi református gyülekezetben mekkora köztiszteletnek és megbecsülésnek örvendett, ugyanakkor – mint látni fogjuk – lelkészi pályája szorosan összefonódott a kibontakozott forradalmi eseményekkel.

Az 1848-as pesti márciusi események híre hivatalosan március 16-án ért Kecskemétre. A városi tanács jegyzőkönyvi kivonatának tanúsága szerint másnap Nagy Lajos, a város főbírája ismertette a városi tanácsnak a „közelebbi pesti nagyszerű népmozgalomról vett tudósításokat”, egyúttal intézkedett a rend további fenntartásáról, hogy a forradalom híre, amely gyorsan terjedt a lakosság körében „a közbátorságra veszélyes kicsapongássá és fejetlenséggé ne fajuljon”. Ezért ezt megelőzendő, a városi tanács a város polgáraival közös gyűlést tartott. A gyűlésen a város közönsége kijelentette kiállását a 12 pontban foglaltak mellett. Ennek megfelelően követelte a város teljes lakosságának képviseletét a megyei köz- és országgyűléseken. A gyűlés Nagy Lajos főbírót, Bódog Antal szószólót, Kovács Gergely és senior Fejes János urakat bízta meg a követelés elérésével, és delegálták őket a legközelebbi pesti közgyűlésre. A gyűlés emellett követelte, hogy „a város közügyeit tárgyaló tanácskozások nyilvánosan tartassanak”. Helybenhagyták a református diákok azon kezdeményezését, hogy főiskolájukat nemzeti lobogóval ékesíthessék fel, emellett kijelentették, hogy az eddig elért nemzeti eredmények nem erőszakkal fognak életbe lépni, ezért minden lakos továbbra is köteles a törvényeket betartani. A gyűlés a városi tanáccsal egyetértésben rendelkezett arról, hogy minden középületre „nemzeti zászlók tűzessenek ki, s állandóan fenntartassanak.”[26]

Hornyik János jegyző a nap eseményeiről készített jegyzeteiben így emlékezett meg: „[…] Mártius 17-én […] bemenvén a városba, távolról a Város háza előtt a Nemzeti zászló feltűzését bámulva látom, népgyülekezet, oda érve, a jelenvoltaknak Horváth Pál olvassa Petőfi dalát […]a falra szegezve látom a Magyar Nemzet kivánatait 12 pontban […] Horváth Pál végezve olvasását, Kiss Miklós szolgabíró, ki azalatt oda ért szólott […] azután Nagy Lajos főbíró […] buzdítólag és felvilágosítólag […] felszólítás rendeltetett a Casinói egyletekhez – később a belső csendőrködés végett három ív nyittatott ideiglenes Nemzetőrségi aláírásra –[…] oskolai ifjúság 3 zászló alatti menet közben énekli Petőfi dalát ekkor hallottam bámulva a Pesten történteket, mellyek 16-án este felé Kecskemétre jutottak […].”[27]  A lelkesedés gyorsan tovább terjedt a városban: „Ameddig ellátni a saroktól mindenhol ember. Egymást bökdösik könyökkel, hogy megszerezzenek egy talp alá való helyet közelebb a városház tájához […] a borzasztó erősségű éljen eleinte csak a templom túlsó végéig ért […] már a piac felől is felharsogott, zúgott, üvöltött, mint az orkán. Éljen! Éljen! […] Emberek végtelenbe gondolható hosszú sorait, kalaplevéve kiabálva, fejük felett a nemzeti zászlók háromszínét lobogtatja magasra a szél. A sorok elején a főiskolások hatalmas zászlóval, aztán a diáksereg […]”[28] Mertse Konstantin görög kereskedő naplójába a következőket jegyezte fel: „A köznépnek mejjükre, kalapukra tűzött selemből tsinált nemzeti koszorúkat hordoznak Kecskeméten a papok, piaristák, barátok és főemberek.”[29]

Március 17-én délután négy órakor a közös gyűlés elhatározta, „hogy a legközelebb következő vasárnap tizedgyűlést tartván” felvilágosítják a népet a forradalom eseményeiről, illetve a kialakult politikai helyzetről. Az e felvilágosításhoz szükséges összefoglaló megírásával Csányi Jánost bízták meg, Kovács József főjegyzőnek pedig utasításba adták, miszerint készítsen a 12 ponthoz magyarázatokat, hogy azt még a legegyszerűbb emberek is megérthessék.[30] E célkitűzést tovább segítve, Gömöri Frigyes versbe szedte a 12 pont magyarázatát,[31] amelynek kinyomtatását a város támogatta.[32]

A törvényesség betartása érdekében a város ifjúságának egy csoportja, Fejes János vezetésével, felajánlotta szolgálatát a közbiztonság védelmére, buzdítva a város polgárait is a csatlakozásra. A három ívet, amelyre nevük felkerült, az alábbi felirattal látták el: „Alólírottak a lelkesedés jelen korszakában a netán lehető kitörések meggátlására ideiglenesen a helybeli tanács és a Választott Közönség rendelkezése alá adjuk magunkat.” A mindent elsöprő lelkesedés hatására a három ívet alig két nap alatt 164-en írták alá. A jelentkezők többsége értelmiségi, jómódú és köztiszteletben álló polgár volt, akik között ott találjuk Hajagos Illés, Gyenes Mihály mérnök, Hornyik János jegyző, Fejes János, Herczeg Kálmán és az ekkor még kevéssé ismert Lestár Péter nevét is.[33] Ez a 164 ember lesz majd a magja annak a kecskeméti nemzetőrségnek, amely március 24-ére több mint 900 főre fog duzzadni. Március 20-án létrehozták a helyi nemzetőrség 12 tagból álló választmányát,[34] amely következő nap kidolgozta a nemzetőrség tervezett rendszabályait, meghatározta feladatait, kijelölte a városi őrszobák helyeit, az őrjáratok útvonalát,[35] valamint tisztázták az alá- és fölérendeltségi viszonyokat is.[36] Országos viszonylatban Kecskemét városa az elsők között állította fel nemzetőrségét, illetve kezdte meg annak toborzását.[37]

A nemzetőrség megteremtésének kezdeti szakaszában jelentős szerepet játszott a helyi református tanulóifjúság, amely külön testületet alkotott, de a nemzeti őrsereg részét képezte. A tanulóifjúságból szerveződött nemzetőr csapat elsősorban a Református Főiskolán létrehozott őrtanyán látta el a szolgálatát. Szolgálatuk feltételes volt, hiszen mellette tanulmányi kötelezettségeiknek is eleget kellett tenniük, de ettől függetlenül minden rendszabály ugyanúgy vonatkozott rájuk is, akárcsak többi nemzetőrtársaikra. Diáki mivoltuk okán megkülönböztető jelzést is kaptak: bal karjukon a nemzetőrség általánosan elfogadott jelzését, a nemzetiszínű szalagot hordták, emellett a fövegükre tűzött nemzetiszínű rózsa mellé zöld tollat kellett tűzniük.[38]

A kecskeméti nemzetőrség megszervezésének újabb lendületet és hivatalos formát gróf Batthyány Lajos március 22-ei 2. számú miniszterelnöki körlevele adta, amely a megyei első alispánokhoz, a szabad királyi városok polgármestereihez, főbíróihoz szólt, és a következő tételes rendelkezéseket foglalta magába:

1. A rendelet vételével szervezzenek egy „állandó választmányt”, amely figyelemmel kíséri a mozgalmakat, s azok „veszélyes következményeinek megelőzéséről” mindenképp gondoskodik.

2. A járásbeli tisztviselők, akik sokat érintkeznek a néppel, igyekezzenek „a balhíreket megdönteni, és megmagyarázni a dolgok igazi fekvését.”

3. Városokban s népesebb helyeken „a vagyonosabb osztályból oly őrsereg alkothatnék, mely már együtt tartása által a személy és vagyonbiztosságot fenntartani képes leend.”

4. „…a mennyiben jelenleg az országban kevés katonaság van, több katonaság, s jelesen csak magyar ezredek húzattassanak be.”

5. Utasítja a címzettet, hogy „szükség esetében tüstént, de mindenesetre minden három napban tudósítson a megye állapotáról”, s első alkalommal arról is, hogy „a hatóság kebelében miféle és mennyi katonaság fekszik.”   

6. Az előbbi tudósítások „párját” a Helytartótanácsnak küldje meg, „mely sietős esetekben szinte fog rendelkezni.” 

E körlevél lett Batthyány miniszterelnöki tevékenységének kezdőpontja. Az utasítások előirányozták a nemzetőrség megszervezését, a közigazgatásban az együttműködést a kormány, a Helytartótanács és a városok között. Mindemellett a körlevél hangulatjelentést és tájékoztatást kért a megyékben állomásozó katonai erőkről.[39]

Kecskemét város vezetői március 23-án nyomtatott kiáltványban fordultak a város népéhez, felszólítva őket a jelentkezésre: „Polgárok! Kecskemét város több lakosi, […] egy nemzeti őrsereg Kecskeméteni alakítását köz akarattal elhatározák, mint ollyat, mellyben nemcsak a’ helybeli csend és rend biztosítéka, hanem a’ nemzet közös erejének növekedése is éretik el, ebben pedig hazánk’ szabadsága nyeri erős támaszát […]. Felszólítunk tehát benneteket, kedves Polgár-társaink! Hogy e’ saját ’s hazátok szabadságát ’s jóllétét biztosító nemzeti-őrsereg eszméjét tegyétek magatokévá, ’s tartsa hazafiúi szent kötelességének minden rendű és rangú becsületes lakosa e’ városnak, nevét az e’ czélra megnyitott aláirási ívre beírni, […] – mert a’ hazájának szolgálni legszebb ’s legszentebb kötelesség, valamint ennek elmulasztása polgári bűn, – a’ bűnök’ legsúlyosabbika.”[40]

Mihó László református segédlelkész számára a körlevél második és harmadik pontja, valamint a városban megjelenő felhívás biztosított cselekvési lehetőséget.[41] Lelkészként felismerte, hogy a nemzetőrség toborzásában óriási szerephez juthat, hiszen vasárnaponként az istentiszteletre összegyűlt hívek előtt nem csupán Isten igéjét hirdethette, hanem megmagyarázhatta az újonnan bekövetkező események jelentőségét és állását, valamint buzdíthatott a nemzetőrségbe történő beállásra is. Mindennek tudatában fogalmazta meg és mondta el 1848. április 9-én[42] a református templomban azt az egyházi beszédet, amelynek révén neve örökre fennmaradt a kecskeméti helytörténetírásban. 

Az Egyházi beszéd, mellyet Magyarhon szerencsés átalakúlása emlékére tartatott hálaünnepély alkalmával[43] mondott el, két fő részből áll, amelyet egy ima és prológus vezet be. Az ima a márciusi eseményeket Isten akaratának és dicsőségének tulajdonítja. A prológust Dániel II. könyvének 20. versének 21. szakaszával vezeti be, ekképpen: „Áldott legyen Istennek neve örökkön örökké, övé a’ bölcsesség és az erő. Ő a’ ki megváltoztatja az időket, és az időknek részeit: leveti a királyokat és szerez királyokat, ad bölcsességet a’ bölcseknek és tudományt a tudósoknak.”[44] Aligha találhatott volna jobb igerészt az európai forradalmak és a márciusi eseményeknek az ige szerinti megmagyarázására. Beszédének bevezetőjében visszatekintett a márciusi napokra, ugyanakkor megindokolta a hálaadó istentisztelet célját: „A’ lelkesültség roham-perczei, mik nemzetünknek minden hű gyermekét, a’ lefolyt napokban olly villanyszerűen megrázkódtatták; mik e várost is […] életteljes mozgalomra ragadták: immáron elmúltak. Az események […] tisztán állnak szemeink előtt […].”[45] Kijelenti a gyülekezet előtt, hogy mindezért a nagyszerű eseményekért polgári kötelesség és szent feladat hálaadó ünnepet ülni. Az elmúlt eseményeket Árpád honfoglalásának jelentőségéhez mérte, és úgy vélte, a márciusi napok dicsőségében túlszárnyalják azt, mert a nemzet három évszázada folyamatosan küzdött a császári kormányzattal, amely végső soron „szelíd urát, az ausztriai házat […] a’ […] bukás örvényszélére juttatá […].”[46] Az országgyűlés vezéreinek meg kellett küzdenie a zsarnok osztrák kormánnyal, az abszolutizmus letéteményesével, de a „lelkesek’ szíves igyekezete” és milliók imája sikerre vitte az ügyet „e zsarnok szörnyeteg, porba tiportatott; a’ magyar haza e’ percztől óta, kedves testvéreim! szabad haza!”[47] A prológust a már említett igerésszel zárja le, keretbe foglalva az addig elmondottakat. 

A továbbiakban prédikációját két részre osztotta. Először beszélt az öröm okáról, vagyis a bekövetkezett politikai eseményekről, majd a második szakaszban a további teendőkről. Az első részt a reformkor küzdelmeinek felvázolásával kezdte, amelyben elmondta, hogy a császári kormányzat számára a birodalomban Magyarország csupán másodrendű volt, amelyet Bécsből idegen urak kormányoztak, a magyar alkotmányt rendszeresen megnyirbálták, a kormányzat módszerei gátolták a nemzetet az európai szintű fejlődésben. Hova tovább „mint szegény és tanulatlan nemzet, nemzeti állásunkat is elveszetjük, megszűnünk magyarok lenni, és leszünk más hatalmasan eléhaladott nemzeteknek gyarmatosai, erővel ésszel meghódoltatott rabszolgái.” Az országgyűlés, élén Pest vármegye követeivel[48] a nemzet sérelmeit a király elé akarta vinni, – aki a nemzet iránt jóindulattal van – ám a kamarilla meggátolta mindezt.[49] Az európai forradalmak hatására a birodalom is összeomlani látszott, a királyi hatalom is megingott, ám ekkor az uralkodóházhoz hű magyar nemzetet képviselő országgyűlés István nádor vezetésével Bécsbe ment, ahol a király jóváhagyását elnyerve kinevezte gróf Batthyány Lajost miniszterelnökké.[50]

Az események felvázolása után a márciusi 12 pontot tárgyalta, melynek pontjaihoz magyarázatokat is fűzött. A magyarázataiban egyszerűségre, közérthetőségre törekedett, ugyanakkor magyarázatainak egy részét alátámasztotta a szentírás szavaival és az általa megfogalmazott intelmekkel is. A pontok magyarázataiból ki kell emelnünk a nemzeti őrseregre vonatkozó ötödik pontot, mivel ez szervesen kapcsolódik beszédének második részéhez. „Kívánjuk hogy hova hamarább állíttassék föl nemzeti őrsereg. Azaz: engedtessék meg fegyvert viselni, ’s magukat abban gyakorolni olly becsületes és értelmes polgároknak, a’ kik a’ rendet és a csendességet az országban fentartsák; a’ törvénynek engedetleneket megzabolázzák; és ha netán valami zsarnok szellem a’ nemzet jogait valaha ismét eltapodni szándékoznék, legyen egy lelkes nemzeti őrsereg, melly e’ zsarnoknak rögtön nyakára hághasson.”[51] E pont magyarázata teljes mértékben egybecseng a pesti Közbátorsági Bizottmány és Batthyány 2. számú miniszterelnöki rendeletének rendelkezéseivel, valamint a kecskeméti választmány célkitűzéseivel is.[52] A magyarázatokat követően, a beszéd második szakaszában a további teendőket ismertette a gyülekezettel. Meggyőződése szerint: „Legelső teendője e’ percztől fogva, minden becsületes polgárnak, ki hazáját szívéből szereti és a’ ki képességet is érez magában – lett légyen eddig nemes vagy nemtelen, gazdag vagy szegény – legelső teendője, hogy a’ nemzetőrsereg’ zászlója alá hova hamarább fölesküdni siessen. Mert minden eddigi győzelmeink’ biztosítéka egyedül csak a fegyveres önerő. Isten tudja, melly perczben leendhet rá szükség.”[53] A továbbiakban felhívja a hívek figyelmét arra is, hogy vannak egyének, kik a nemzetőrség intézményét ellenzik, akik lebecsülik a nemzeti szabadság védelmének eszméjét, ugyanakkor mindenben csupán anyagi hasznot látnak. Ellenük így buzdítja a gyülekezet tagjait: „Ám fúljanak belé e’ lelki-törpék […] anyagkincsüknek hullámaiba: de ti, jobbérzetű polgártársaim! jegyeztessétek be neveiteket hova hamarább, a’ nemzetőrség tagjai közé.”[54] A legfontosabb teendő ismertetése után felhívja a hívek figyelmét arra, hogy az ország és a város vezetői iránt bizalommal legyenek, törekedjenek a hiúságok mellőzésére, az egyetértésre, a jellemtisztaságra, ugyanakkor óvakodjanak az álhírek terjesztőitől és terjesztésétől, valamint legyenek toleránsak a más felekezethez tartozókkal szemben. Beszédét a haza, a király, az alkotmányos szabadság és a testvéri egyetértés éltetésével zárta le.[55] Az istentiszteletet Vörösmarty Mihály Szózatával és egy erdélyi könyörgéssel fejezte be, melynek utolsó versszaka így hangzik:

 A beszéd fontosságát jelzi, hogy a város vezetése már másnap elrendelte annak kinyomtatását Szilády Károlynál.[57] Mihó egyházi beszédét követően, az utolsó rendi országgyűlés elfogadta a 31 törvénycikkből álló, ún. áprilisi törvényeket, amelyeket V. Ferdinánd április 11-én szentesített Bécsben. A nemzeti őrseregről a XXII. törvénycikk rendelkezett, amelynek 1. §-a[58] nyomán, április 21-én, Kecskeméten rendelet jelent meg a nemzetőri szolgálatra kötelezett személyek összeírásáról. Az összeírás időpontját május 16-ra tűzték ki, de valójában csak május 18-án kezdték meg. A halasztás oka a következő volt: „[…] a nemzetőrségi szolgálattal köteles lakosok […] nagy része a szolgálatról balul lévén értesülve, attól felettébb vonakodnak, s a szolgálattételtől egy átaljában idegenkednek”, emellett gondot jelentett a tanyák lakóinak passzivitása, akiket a nagy távolságok miatt nehezen lehetett elérni.[59]

Az összeírással kapcsolatos hivatalos jelentésekből kiderül, hogy a nemzetőrség megszervezése, a törvényhatóságok és a nép közötti kapcsolatfenntartás, valamint a gyorsan terjedő, negatív hatású szóbeszédek megakadályozása terén milyen komoly felelősség hárult a felekezetek vezetőire. Mihó maga is érezte saját felelősségének súlyát az eddig lezajlódott eseményekben.

1848. április 16-án a helyi református felekezet egyházi gyűlést tartott, ahol a jelenvolt nagy számu hitsorsosinknak […] egyházi tanácsunk tagjainak is őszinte hozzájárultával” Mihó Lászlót meghívta a másodlelkészi szék betöltésére, amelyet ő el is fogadott.[60] A sokak által támogatott Mihó Lászlónak azonban megvoltak a maga irigyei is, akik megpróbálták befeketíteni az egyházmegye vezetése előtt. 1848. április 25-én Polgár Mihály püspök saját kezűleg írt jellemzést a segédlelkészről, amelyben mint írja: „[…] Tiszteletes Mihó László Úr  ellenem mint Kecskeméti rendes Lelkipásztor ellen furfangoskodni káromra magát be’ szinleni igyekezni , ’s a’ Kecskeméti rendes lelkipásztorságot alattomos és nemtelen utakon vadászni általam soha nem tapasztaltatott – de sőt inkább irányomban mindenkor illő tiszteletet, kiméllést, és engedelmességet tanusított, ezennel hitelesen bizonyítom […].”[61] A Mihót ért igazságtalan vádakon túl az egyházi vezetés – így Báthori Gábor főesperes – az  egyházkerületi szabályok 71. §-a értelmében[62] nem támogatta másodlelkésszé történő kinevezését. A kecskeméti gyülekezet és annak vezetése azonban protestált a főesperes döntése ellen. Hivatkoztak az április 16-án tartott egyházi és az azt megerősítő április 21-i népgyűlés határozataira, valamint arra, hogy az 1847. szeptemberi egyházkerületi gyűlés a hároméves szolgálati időt kétévesre csökkentette. Emellett Mihó kinevezésére vonatkozó kérésüket azzal is indokolták, hogy a betöltendő lelkipásztori hivatal már 12 év óta nincsen betöltve, az említett segédlelkész pedig – mint láttuk – erkölcsileg feddhetetlen, ennélfogva nem esik a 71. § erre vonatkozó rendelkezései alá, és függetlenül attól, hogy hivatali idejét még nem töltötte le, mindezek figyelembevételével az egyházmegye tegyen engedményt ez ügyben, és fogadja el a kecskeméti gyülekezet választását.[63]

A másodlekészi kinevezését jelzi az 1848. május 7-én tartott istentisztelet, ahol Mihó székfoglaló beszédében így fogalmazta meg a lelkipásztori hivatás mibenlétét, a jó lelkipásztor főbb ismérveit: „Főfő tulajdon, főfő kellék […] először is a haladásnak indúlt korral eléhaladni kész lelkület; vagy a kor elv-eszméveli teljes kibékülés.” Úgy gondolta, egy lelkész számára megbocsáthatatlan, ha nem kész a korszellemmel együtt haladni, ugyanakkor egy közember számára bocsánatos, mert egymagában nem képes tömegeket befolyásolni, így akár meghagyható tévhiteiben is. Egy papnak viszont kötelessége „nagyszerű elv-eszmékkel” a polgárok tömegeit a szellemi és anyagi jólét felé terelni, vezetni. Mindehhez azonban szükséges azoknak az eszközöknek a birtokában lennie, amelyekkel föl tudja lelkesíteni a tömegeket. Ehhez nem csupán a tudás és műveltség, az értelem kell, hanem „[…]a vallásos elmélkedés komoly méltóságához illő, kellemes és értelmes eléadás”, mely a tömegek szívéig hatol. Ugyanakkor „Múlhatatlanúl szükséges, hogy egy pap jellemvonásai között különösen tündököljön a nyílt őszinteséggel párosúlt tiszta becsületesség, és a szeplőtelen keresztyén élet is.” Mindez azt jelenti, hogy olyan férfiú legyen, akinek hétköznapi tettei arányban állnak a szószéken hirdetett szavaival, azaz hiteles emberként jelenik meg gyülekezete előtt. Végül a jó lelkipásztor utolsó, legfőbb ismérvének a hivatalbeli buzgóságot nevezte meg, vagyis a lelkipásztor mindenkor, a világ dolgain felülemelkedve hivatali kötelességének éljen, áldást hozva ezzel gyülekezetének életére.[64]

Mihó, székfoglaló beszédének megfelelően, hiteles emberként maga is vállalta a törvényben előírt nemzetőri szolgálatot, jó példát mutatva gyülekezetének, ugyanis a nemzetőrségi törvény végrehajtása során a város orvosait, lelkészeit és tanítóit is összeírták.[65] Ezt a törvényben szereplő joghézag[66] tette lehetővé, amely azonban a felekezetek – elsősorban a katolikus klérus – ellenállását váltotta ki, mondván a fegyveres szolgálat ellenkezik a papi hivatással.[67] A törvény ilyen módon történt kiterjesztése a protestáns felekezeteken belül is okot adott a vitákra, ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy részükről jóval kevesebb ellenállás mutatkozott a nemzetőrségi szolgálat iránt.

Ennek oka magyarázható a XX. törvénycikk 2. §-ával, amely kimondta a vallási felekezetek közötti egyenlőséget, valamint az 5. §-al, amely lehetővé tette, hogy „a bevett vallásokat követő katonák saját vallásu tábori lelkészekkel láttassanak el.”[68] Az a tény sem hagyható figyelmen kívül, hogy a nemzetőrség szerveződésének kezdeti időszakában a tiszteket és a tábori lelkészeket is a legénység maga választotta meg. Ebből adódóan, ha nem is tiszti rendfokozatban, de azzal azonos jogállásban vettek részt a felekezetek helyi vezetői a nemzetőrség megszervezésében.[69]

A Batthyány-kormány tehát számolt az egyháziak példamutatásával, akik a toborzásokat és az összeírások sikerét is jelentősen befolyásolhatták. Jó példa erre a városban május 16-án, 26-án és a június 3-án tartott toborzások eredménye, amelyeket a református felekezetű újoncok tekintetében Mihó beszédének hatásaként is értékelhetünk. Az ebben az időszakban lezajlott toborzások során a 372 főből 109 református felekezetű újonc jelentkezett az első honvédzászlóaljakba.[70] A kormánynak tehát céljává vált, hogy minél több egyházfi vállaljon szolgálatot a nemzetőrségben, majd később a honvéd hadseregben, de mindezeken túl az egyházi személyek összeírásának volt egy fontos társadalmi üzenete is, amely a társadalmi kiváltságok leépítése, a honpolgári kötelezettségek egységes kiterjesztése felé mutatott.[71]

A Kecskeméten összeírt 2402 főnyi nemzetőrt május 21-re rendelték be eskütételre.[72] A városháza melletti téren pesti minta szerint eskették fel „[…] több mint nyolcezer mindenféle más lakosok jelenlétében a városháza előtti téren […] a […] nemzeti őrseregről szóló eskü forma szerént, az eskü után díszmenet annyi ezrek által a legszebb rendben, a legcsendesebben ment véghez, éltetvén a királyt, a hazát a szabadságot és egyetértést, úgy, hogy méltán mondhatjuk, hogy városunk ily lelkes nemzeti örömünnepnek soha tanuja nem volt […].”[73]

A nemzetőrök elsősorban karhatalmi feladatokat láttak el. 1848 nyarán azonban, a Délvidéken kialakult polgárháborús helyzetnek köszönhetően, alkalmazási körük megváltozott és az országos gyakorlatnak megfelelően katonai feladatokat is el kellett látniuk.[74] Nyáry Pál, Pest megye alispánjának utasítására a kecskeméti és solti járásoknak mintegy 4000 főnyi önként jelentkező nemzetőrt kellett kiállítania a kiskőrösi táborba. Kecskemét városa 600 gyalogos és 50 lovas nemzetőr felszerelését és útba indítását kapta feladatul.[75] A szervezésről Hajagos Illés így tudósította a Kossuth Hírlapja olvasóit: „A középpontot kivéve, talán nincs hely, melly újabbi institutióinkhoz nálunk szorosbban ragaszkodnék, nincs, melly a törvény s ministereink rendeletét hivebben teljesítené. Az érzelmek illy összhangzása mellett vagyunk csak képesek a nemzet életébe vágó rendeletek teljesítésére, mert azok a megye csiga-utján hozzánk majd nem a foganatosítás napján érkeznek […]. Tőlünk 600 gyalog s 50 lovas rendeltetett táborba, az önkénytesen ajánlkozók rajként szállották meg aláírási iveinket, és betöltötték becsülettel […].”[76] A nemzetőrséget a város közköltségen, a lehető legjobban szereltette fel. A nemzetőrök mindegyike kapott tölténytáskát, kulacsot, 10 nemzetőr 1 bográcsot, fejenként 1-1 pengőforintot. A város a kormánytól megigényelt modern gyutacsos puskával[77] 450 nemzetőrt tudott felszerelni, míg 150 fő saját fegyverével vagy kiegyenesített hadikaszával indult az összpontosítás helyére. A lovasság is kapott köpenyzsákokat, kardokat, illetve pisztolyokat, valamint melléjük rendeltek egy kovácsot is. A nemzetőrök egyéb felszerelésének szállítását három társzekér, a kapcsolattartást egy a város által fizetett futár biztosította, az egészségügyi ellátásért pedig két orvos felelt.[78] A város saját költségén kinyomtatta a kiskőrösi táborba induló nemzetőrök névsorát,[79] amelyen a 338. folyószám alatt ott találjuk Mihó László református lelkész nevét is.[80] A hívek által is nagy tiszteletnek örvendő Mihó tehát nem csupán a szószékről éltette a hazát, de a tettek idején is jó példával járt elöl. Nyilván nem csupán hangoztatott elveinek kívánt megfelelni, amikor önként jelentkezett a táborba indulók közé, hanem környezetének, híveinek is, hiszen népszerűsége aligha engedte volna meg, hogy másként cselekedjen.[81] Mihó az önként táborba vonuló nemzetőrök második századához került beosztásra,[82] és immáron a hadra kelt nemzetőrök lelkészeként, az indulás előtti napon fontos és nemes feladat hárult rá, nevezetesen a nemzetőrség zászlóinak felszentelése. Az ünnepélyes pillanatról Hajagos Illés így tudósított: „Folyó hó 16-án tágas lovardánkba özönlött a nép, a felállított szószéket hölgysereg környező, körülötte négyszeget képeztek zubonyos őreink. A rövid szertartást Hoffmann János plébános tartalomdús beszédével kísérte, kiemelvén: »hogy a nyert szabadság áldott malasztit békében élvezni akaró magyarnak ezen megtámadott birtokát, bár neki sok keservet okozzon, testvérei ellenében is meg kell tartani, ki kell vínia, s a puhaság és tespedés gyáva öléből kibontakozva, nem mint tartomány idegen jel s idegen birtokért, hanem mint független nemzet századok óta fájdalommal nélkülözött kincse, dicső hadi jele, saját zászlója alatt, e hon gyermekeinek jutott a szerencse szeretett hazájuk és szabadságukért a vitézség díszes borostyánjait aratni, és azt visszahelyezni azon díszes polczra, mellyel hajdan a harczdicsö nemzetek közt olly méltólag elfoglalt.« Szólott még az engesztelés szép hangján bajnok polgártársaink hitveseik s véreikhez, s az elérzékenyülés könnyeit mindnyájan testvériesen vegyítettük. Szólott P. M. superintendens[83] is. Végre Mihó, a népkedvencz s a tábor papja, mint a zászlókat ajándékozott nők[84] megbízottja, szivrehatólag ajánlá a kis seregnek az egyetértést, testvéri szeretetet, engedelmességet, s a zászlóhozi tántorithatlan hűséget. Nem remegett csak egy ajak is, a lelkesedés, s tiszta meggyőződés ércz hangján dörgék után a hűség esküjét, komoly elszántság s harczszomj mutatkozván kifejezésdús arczaikon. Ők nem fognak szégyent hozni fejeinkre, mert egy szívvel kiálták: nyerni vagy halni fogunk.”[85]

A kecskeméti nemzetőrök július 17-én indultak el a kiskőrösi táborba, majd július 27-én Palocsai Jakab[86] nemzetőr őrnagy irányítása alatt tovább vonultak a Délvidékre Kecel–Jankovác[87]–Mélykút–Szabadka–Topolya menetvonalon.[88] Július 31-én Hegyesen keresztül érték el az újverbászi tábort,[89] ahol szolgálati idejük nagy részét gyakorlatozással és őrszolgálattal töltötték. A kecskeméti nemzetőrök első váltása harccselekményekben nem vett részt és alig több mint négyheti szolgálat után felváltásra került, így visszatérhetett Kecskemétre.

A sereg tábori lelkészének tevékenységéről jelenleg keveset tudunk. A tábori lelkészek alapvető feladata a katonák lelki gondozása volt. Ennek legfontosabb része a tábori istentiszteletek megtartása volt. Mihó valószínűleg rendszeresen eleget tett lelkészi kötelezettségeinek, hiszen Fórián György kecskeméti nemzetőr 1848. július 23-i, apjához írt leveléből kiderül, hogy aznap a nemzetőrség és a kiskőrösi lakosság tábori istentiszteleten vett részt.[90] Az istentiszteletek tartása mellett, a tábori lelkészek beszédeikkel lelkesítették a nemzetőröket, segédkeztek a sebesültek ápolásában, az elesettek eltemetésében. A nemzetőrség lelkészeinek szolgálata alapvetően megegyezett a sorezredbeli pap vagy lelkésztársaik feladataival. Ugyanakkor fontos különbség volt, hogy a nemzetőrség lelkészei – ellentétben sorezredbeli társaikkal – nem tartoztak a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának felügyelete alá, így elsősorban a zászlóaljakhoz kerültek beosztásra. Szolgálati idejük a nemzetőrség szolgálatra való kötelezettségének megfelelően rövidebb, ebben az időszakban négy hét volt. Szolgálatuk mégis fontosnak bizonyult, mivel 1848 nyarán a nemzetőr és a honvédzászlóaljak számának növekedésével egyre több tábori lelkészre volt szükség, tehát hiánypótló szerepet töltöttek be.[91]

A kecskeméti nemzetőrség első váltásának hazatérését követő időszakból Mihó Lászlóra vonatkozóan jelenleg nem rendelkezünk forrásokkal. Valószínűleg egyházi hivatala miatt mentesült a további nemzetőrségi szolgálat alól.[92] A kortárs visszaemlékezések, mint Dékány Rafaelé vagy Vasváry Ferencé,[93] nem említik a nevét, holott a város szeptember 25-én egy napra az ország középpontjává vált. Kossuth lángoló szavai nyomán 5000 népfölkelő indult útnak Jellačić ellen. A híres toborzóút kecskeméti állomásának történései az egyik legjobban dokumentált eseménysor, amelynek során Torkos Károly evangélikus lelkész ünnepi szónoklattal köszöntötte a „magyarok Mózesét”.[94] Ismét csak valószínűsíthetjük, hogy Mihó jelen volt ezekben a nemzet sorsát is meghatározó pillanatokban. Lelkészként ismét a szószékről kellett segítenie a szabadság ügyét, amelyre Báthori Gábor főesperes 1848. szeptember 29-én kelt körlevele is utasította: „Nagytiszteletű és Tisztelendő urak drága jó uraim ’s Barátaim! Miniszterelnök gróf Batthyány Lajos úrnak köröztetni rendelt fölhívását olly véggel közlöm, hogy ennek nyomán híveinket a’ veszélyben forgó hon védelmére serkenteni, azokat kiket az ármány tévútra szándékozik vezetni felvilágosítani, egyszóval a’ vészkörnyezte haza oltalmára s megmentésére […] tehettségök szerént közre munkálni tartsák szent kötelességeknek […]”.[95] Vélhetőleg megtartotta egyházi elöljárója utasítását, és talán buzdíthatott hívei között az ekkor toborzott 25. honvédzászlóaljba való beállásra.[96] Neve a további forrásokban csak az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat kapcsán merül fel.

A város vezetése a függetlenség kimondásáról a Közlönyből értesült, ezt követően 1849. április 19-én elfogadta és jegyzőkönyvbe iktatta a nyilatkozat pontjait.[97] A május 3-i közgyűlésen felolvasták Batta Sámuel Pest megyei kormánybiztos április 27-én kelt utasításait: „a nemzetgyűlés által Hazánk és nemzetünk önállása, függetlensége egész Európa és a művelt világ előtt ünnepélyesen kimondatván, méltó, hogy ezen függetlenség kinyilatkoztatása […] minden Községekben valamint egyházilag, úgy polgárilag […] megünnepeltessék […].” Ezt követően felolvasták a kormánybiztos kecskeméti lelkészekhez címzett levelét is „melyben meghagyja, hogy a magyar nemzet függetlenségi ünnepét, folyó hó 6-^án egyházilag tartsák meg, és a függetlenségi nyilatkozatot a nép felfogásához képest magyarázzák meg.” A város vezetése a közgyűlési határozatában az ünnepségek lebonyolítására bizottságot hozott létre, illetve vállalta a tett intézkedések kinyomtatását, ám az ünnepély egyházi megtartásába, nem akart beavatkozni.[98] Az intézkedések során a város tanácsa megküldte a Pest megyei kormánybiztos rendeletét a helyi egyházi vezetőknek, – így valószínűleg Mihó Lászlónak is – a kísérőlevélben pedig utaltak arra, hogy az egyházi vezetők vegyék föl a kapcsolatot az ünnepség rendezőbizottságával.[99]

Tekintettel arra, hogy a közgyűlés május 3-án hozta meg rendelkezéseit, a kormánybiztos által kitűzött 6-i határidő meglehetősen szűkre szabottnak tűnhetett, de végül május 10-én megtartották a függetlenség kikiáltásának ünnepét. Az új kormány és annak megbízottai, mint a felolvasott levélből is kitűnik, ismét nagy szerepet szántak a felekezetek vezetőinek. Ennek eleget téve Kecskeméten a Függetlenségi Nyilatkozat felolvasása után Hoffmann János katolikus, Mihó László református és Torkos Károly evangélikus lelkészek tartottak ünnepi beszédet.[100] A vallási felekezetek vezetőinek ilyen együttesen történő fellépése a függetlenség kimondása mellett jelentős üzenettel bírt. Hirdette a vallási egyenjogúságot, a feudális viszonyok végleges megszűnését és mindenekelőtt a nemzet egységét.

Az örömünnepre a tavaszi győzelemsorozat betetőzése, Buda bevétele, a főváros felszabadítása volt a honvédsereg válasza. A honvédsereg tavaszi sikerei fokozottabb cselekvésre sarkallták a császári udvart. 1849. május 1-jén Ferenc József császár hivatalos levélben fordult I. Miklós orosz cárhoz, katonai segítséget kérve a lázadás leveréséhez. A kérésnek eleget téve az orosz cár mintegy 200 000 katonát vonultatott fel a magyar határ mentén. A kormány a cári haderő ellensúlyozása érdekében kétségbeesett lépésekre szánta el magát. 1849. május 18-án kiadta a muszka közeledésére vonatkozó rendeleteit, amelyben keresztes háborút hirdetett. Horváth Mihály csanádi püspök, vallás- és közokatatásügyi miniszter a rendeletben így szólította cselekvésre az ország papjait, lelkészeit: „Ti tehát lelkészek! kiknek ajkairól függ a’ nép szíve, kiknek azon magasztos hivatás jutott, hogy a’ vallás, emberiség és igazság szent érdekeit e’ földön az alkalmas szó hatalmas fegyvereivel kiküzdjétek; ti, kik az isteni gondviselés által hivatva vagytok a’ világ isteni megváltójának tanai, evangelomi által megállapított lelkiösméret és népszabadság előharczosai gyanánt állani hű népeitek élén – lelkészek! ébredjetek, buzduljatok fel! Nagyszerű és szent munka vár reátok […] Buzgalmat isten parancsa, az ügy szentsége, ’s a’ szent hivatástokból eredő kötelesség érzet öntsön kebleitekbe […] az egész országban rendelem: 1. Minden vallás felekezetbeli lelkész legszigorúbb kötelességének tartsa a’ f. hó 27-től számítandó három héten át minden vasárnap , ezeken felül pedig az első és második hét csötörtökén, mindöszve tehát ötször, a’ néphez a’ szabadságharcz ernyedetlen folytatására, ’s midőn az majd az illető hatóságtól kihirdettetik, népfelkelésre ’s minden egyéb áldozat készségre lelkesítő beszédet tartani. 2. A’ római és görög – egyesült katholicus lelkészek […] a’ fentebb meghatározott idő alatt, minden ünnep és vasárnap ’s azon két csötörtökön is, mellyen az egyházi beszéd tartandó leszen, egyházi menetet […] tartsanak; könyörögvén az alatt isten szent felségéhez, igazságos fegyvereink győzelméért […] 3. Jövő junius hó 6-kára eső szerdára országos nemzeti böjt hirdettetik, mit minden felekezetbeli lelkész hiveinek tudtára adni kötelességének ismerje; intvén őket annak szigoru megtartására […].” A miniszter a rendelet további pontjaiban meghatározta, hogy a rendeletben közzétett imát minden nap fel kell olvasni a népnek, majd az ima végeztével a templomok harangjait húzzák meg. A rendelkezések 6. pontjában a papok számára meghatározta, hogy népfelkelés esetén ünnepi öltözetben álljanak a felkelő nép élére, és a „vallás szavaival” buzdítsák a népet a szabadság megvédésére.[101] A rendelet legfőbb célja a férfilakosság teljes egészének mozgósítása, a lakosság kitartásának, lelkesedésének, áldozatvállalásának megsokszorozása volt. Ezeken az intézkedéseken keresztül tehát a lelkészekre ismét nagy feladat hárult.

Polgár Mihály püspök 1849. június 3-án tette közzé az egyházmegyei lelkészek számára Horváth Mihály vallás-és közoktatásügyi miniszter levelét, amelyben az egyházi vezetőkön keresztül szintén cselekvésre szólított fel minden lelkészt, megismételve a rendeletben kiadott utasításokat.[102] 1849. június 28-án a Szemere Bertalan vezette Belügyminisztérium húsz példányt küldött Kecskemét város bírájának a keresztes háborúra felhívó kiáltványokból, azzal az utasítással, hogy egy példányt a városházára függesszen ki, a templomokban a lelkészek olvassák föl, a bíró tartasson népgyűlést, ahol szintén olvassák föl, a fölösleges példányokat pedig osszák szét a nép között.[103] A keresztes háború meghirdetése Kossuth kormányzó és a Szemere-kormány elszántságát, egyúttal kétségbeesését is jelezte a kialakult katonai helyzetben. Az intézkedés nem hozott sikert, sőt a hadsereget éppúgy demoralizálta, mint a lakosságot. [104] A város lakóinak nem csupán a népfelkelés kiállítása jelentett komoly gondot, hanem az ekkor elterjedő epekór, azaz a kolerajárvány is. A városi tanács szigorú intézkedéseket hozott a lakosság és a népfelkelésre kötelezettek járvány elleni védelme érdekében. Hoffman Jánosnak, a város katolikus plébánosának és mint az elemi tanodák igazgatójának megküldött utasításban megtiltják, hogy zárt térben sok ember tartózkodjon együtt, és utasítják az elemi iskolák működésének ideiglenes felfüggesztésére, amelyet így indokolnak: „szükségesnek látjuk, hogy az oskolai tan folyam egy időre felfüggesztvén, az ifjúság a’ tanórákrai összejövetelektől felmentessék annyival inkább, mivel a’ koruknál fogva fel nem menthető oskolatanítók is a’ kormányrendelet szerént ezen felkelésben részt venni kötelesek […].”[105] A város járványügyi utasítása érintette a református főiskolát és a kegyesrendiek középiskoláját is.

Kecskemét számára a szabadságharc 1849. július 24–26. között ért véget, amikor is a Perczel Mór vezette 20 000 főnyi utolsó magyar sereg is elhagyta a várost. Nyomukban már 26-án délelőtt megjelentek Karl von Simbschen vezérőrnagy dandárjának előőrsei.[106] Hajagos Illésnek, a város polgármesterének visszaemlékezése szerint e napon fél egykor egy ötvenfős dzsidás szakasz vonult be a városba. A szakaszt vezénylő tiszt haladéktalanul utasította a városi hatóságot, hogy egy öttagú küldöttséget indítson el az ekkor a Budai kapuhoz érkező Haynau táborszernagy fogadására. A küldöttségnek a városi bíróból,[107] Hajagos Illés polgármesterből, Mihó László református lelkészből és két városi tanácsnokból kellett volna állnia. Mihó László és Hajagos Illés azonban ekkor már nem tartózkodott a városban, így a küldöttséget ki kellett egészíteni. A város küldöttségét végül Simbschen tábornok fogadta, akinek első kérdése arra irányult, hogy a városi és egyházi elöljáróság kihirdette-e a trónfosztást. A küldöttek igennel feleltek, illetve előterjesztették, hogy a polgármester és a lelkész eltávozott a városból. A tábornok keményen megfeddte a város képviselőit a detronizáció kihirdetése miatt, majd kiadta a hadseregellátással kapcsolatos rendelkezéseit. Ezt követően Gerstner tábornok rendelte maga elé a megjelenteket, és közölte velük, hogy Haynau táborszernagy őt nevezte ki a város térparancsnokának, ennélfogva rendeleteit a városi tanács köteles teljesíteni. Gerstner a beszállásolással és a hadsereg élelmezésével kapcsolatos intézkedésével egyidejűleg július 30-án a polgármester és Mihó ellen elfogatási parancsot adott ki. Ennek megfelelően az érintettek lakásait egy-egy lovas szakasz átkutatta, feldúlta, ám a szökésben lévőket nem tudta kézre keríteni.[108]  

A polgármester és a lelkész szökéséről részletesen beszámol Mihó László unokája, Mihó Ernő „Mihó László története” című művében. Ez a mindössze kilencoldalas életrajz részben a Mihóval kapcsolatos szájhagyományra épít: azokra a történetekre, amelyeket gyermekkorában a még élő 48-as öreg honvédek meséltek el nagyapjáról. A szökés története így őrződött meg: „Haynau[109] bevonult osztrák és cseh katonáival kecskemétre. Első ténykedése volt, hogy minden kihallgatás mellőzésével a főbírót és a református papot halálra ítélte. Ki volt adva a parancs, hogy hajnali 3 órakor felkeltik őket édes álmukból, kihúzzák őket az ágyból és reggel öt órakor végrehajtják rajtuk a halálos ítéletet. Azonban közbejött egy igazán regénybe illő esemény. Ezen a napon estefelé bekopogtatott nagyapám ablakán egy 11 éves fiu s német nyelven közölte nagyapámmal a halálos ítéletet, melyet véletlenül kihallgatott, s figyelmeztette, hogyha még ma este ki nem menekülnek a főbíróval együtt a városból reggelre kivégzik őket. Csodával határos kalandok között menekültek s eljutottak nagyapám szülővárosába: kiskunhalasra, hol nagyapám sógorának Gál Endrének birtokán őrizték a birkákat és egyéb nyájakat, ott pásztorkodtak mindaddig, míg az amnestia vissza nem adta szabadságukat. Addig bizony az otthon hagyott nyáj pásztor nélkül maradt. Mikor az osztrák katonák a kivégzés hajnalán feltörték a paplakot, üresen találták s a vezető tiszt csak annyit mondott: Kirepültek a madarak.[110] Keresték is őket mindenütt a vasasok, még a halasi pusztákon is, hol nagyapám igazította útba őket.”[111] Ez a részletgazdag történet néhány ponton azonban eltér a valóságtól vagy legalábbis a logikus gondolatmenettől. Mint láttuk, Gerstner tábornok nem a főbíró, hanem a polgármester és a lelkész ellen adott ki elfogató parancsot. Hajagos szerint az első császári egységek július 26-án délelőtt fél egykor vonultak be a városba, a városi küldöttséget pedig azonnal a Budai kapuhoz menesztették, ám ekkor már a két keresett személy – a küldöttség jelentése szerint – nem volt a városban. Mihó Endre története azonban azt sejteti, hogy Mihó és Hajagos talán rejtőzködött. Mindkét forrásban megjelenik a házkutatás ténye, és a házkutatást vezető tiszt azon konstatáló mondata, hogy „Kirepültek a fészekből” vagy „Kirepültek a madarak”. A kiskunhalasi pusztában való bujdosás története nem állhat messze a valóságtól, hiszen mint tudjuk, Mihó László halasi születésű volt, gyermekként ott nőtt fel, így jól ismerhette a vidéket és az ott lakókat. Mihó Ernő kézirata szerint nagyapjáék az első amnesztia[112] kihirdetéséig bujdostak a halasi pusztákon. Ez az állítás igaz lehet, mert mint látni fogjuk, Mihó 1850-ben már megtartja Újévi beszédét a kecskeméti református templomban. A történetet az egykori 48-as polgármester tényeken alapuló visszaemlékezésével egybevetve, elmondhatjuk, hogy tartalmaz valós adatokat, ugyanakkor számos utólag megszépített elemmel gazdagodott. A két történet azonban jogosan vetheti fel bennünk azt a kérdést, hogy miért is kellett egy lelkésznek elmenekülnie 1849 nyarán Kecskemétről, és vajon az 1849-es részleges amnesztia miként tette lehetővé Mihó László visszatérését hívei körébe?

A szabadságharc még be sem fejeződött, mikor a már császári hadseregek által megszállt területeken megkezdődtek a megtorlások, amelynek számos egyházi személy is áldozatul esett. Haynau 1849. július 1-jén kiadott Proklamációjában tudatta Magyarország minden lakosával, mi vár azokra, akik a magyar pártütésben részt vettek. A kiáltvány szerint mindazon lelkészekre és papokra, akik a „lázadó kormányt” a szószékről szolgálták, vagyis a népet lázadásra csábították a Proklamáció 3. §-nak a. pontja vonatkozott, azaz rögtönítélő eljárás alá estek.[113] Ennek alapján Mihó Lászlót alapvetően kompromittálta a császári hatalom szemében az a tény, hogy a szabadságharc teljes időszakában, egyházi beszédeiben mindvégig a kormányzat melletti kitartásra, a nemzetőrségbe, illetve a honvédhadseregbe történő beállásra buzdított. S ebben, mint láttuk, ő maga nyújtott híveinek követendő példát. További terhelő bizonyítékként jelent meg esetében az 1848. április 9-i egyházi beszéde, még akkor is, ha az akkori törvényes uralkodó V. Ferdinánd által szentesített áprilisi törvények XXII. törvénycikkének szellemében fogalmazta azt meg. A beszéd kinyomtatása pedig súlyosbította a terhelő körülményeket, mert így a lakosság szélesebb tömegeit lehetett „lázadásra” buzdítani. Az 1849. május 10-i egyházi beszéde, amely a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését, magyarázatát és elfogadtatását jelentette, a végső és legsúlyosabb bűn, amit lelkész vagy más egyházi személy elkövethetett a császári hatalom ellen. Kecskemétről való szökése tehát javallott, sőt indokolt volt. S noha bujdosásával elkerülte a megtorlást, visszatérése és további egyházszolgálatának folytatása újabb kérdéseket vet fel, hiszen a császári hatóságoknál jelentkeznie és tisztáznia kellett volna magát. Jelenleg nem rendelkezünk olyan iratanyaggal, amely bizonyítaná ennek megtörténtét, de más lelkészek esetei kapcsán tudunk arról, hogy egyes lelkészeket, akik a szabadságharc idején „kompromittálódtak”, egyházi elöljáróik igazoltak a császári hatóságok előtt. Ilyen volt Burgyán Sándor morágyi lelkész esete is. A Polgár Mihály superintendens hivatalos eljárásairól vezetett 1851. évi jegyzőkönyvek tanúsága szerint az említett lelkész a pesti cs. kir. haditörvényszék előtt tett vallomások alapján kompromittálódott, így hivatalából báró Geringer teljhatalmú cs. kir. biztos felmentette. Polgár Mihály azonban kezdeményezte ügyének részletes kivizsgálását és az őt ért vádak elejtését. Burgyán Sándor végül Felső-Baranyában kapott új lelkészi hivatalt.[114]

A szabadságharc leverését követően Mihó László tehát folytatta egyházi tevékenységét, azonban egyházi beszédeinek aktuálpolitikai mondanivalója már jóval visszafogottabbá vált. Jól mutatja ezt az 1850-ben tartott Újévi beszéde, amelynek zsinórmértéke Péter első könyvének, második versének 17. szakasza: „Az atyafiságot szeressétek, az istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” Bevezetőjében rámutat arra a sokak által érzett fájdalomra, amely a nemzet és az egyén veszteségeiről szól. Beszédének ez a szakasza egyszerre szólhat egy halott ember sírbeszédeként, és szólhat a „holttá” váló Magyarországról is: „Eltemettük őt, ő már nyugszik, a fagyossírnak nehéz göröngyei alatt pihen. Feltámadását reményleni sem lehet, de oly életpálya nem is érdemel feltámadást.” Prédikációjának hangvétele hasonlóságot mutat Vajda János 1857-ben írt „Virrasztók” című költeményével. Nagy lelki bátorságra vall a nem is oly rég még üldözött lelkésztől, hogy beszédének további részében elsiratja a szabadságharcban elesett kecskeméti honvédeket, nemzetőröket: „1849-dik esztendő!!! Hazám! te rongyaidban is imádva szeretett kedves hazám! […] nemzetem! te sebeidben fetrengve is hős nemzetem! beh sokat szenvedtél 365 napjai alatt! […] Hol,.hol vannak ők, a mi elhunyt testvéreink, a halál írtózatos nemeivel kimúlt kedves hazafitársaink?!” A kérdésre hallgatás a válasz. Kéri híveit, hogy ne gyűlölködjenek, ne irigykedjenek, ne árulkodjanak egymásra, tiszteljék a királyt és a törvényeket. Gondolatait így fejezi be: „Fáj, sok fáj nekünk a múlt esztendőből, ama szerencsétlen polgár-háború miatt! de hidjétek e, ha szívből eredett jó tanácsaimat […] elfogadandjátok, nyugodt kebellel mehettek ez újdon született évnek is. El kell egyszer feledni a történteket, úgy is önnön életünk, javunk, nyugalmunk követelik tőlünk […]. Mi a leczke tanácsolata szerint tisztelni fogjuk a királyt, a törvényeknek engedelmeskedni fogunk – Igy, így békében magunk között, békében istenünkkel, békében a hatalommal, mit kétkedtek? ki bír velünk, hol vagyon az erő ellenünk, kelljen bár a poklok ördögeivel megküzdenünk. – Erölködjetek elfeledni a multakat! Bizalmatokat soha ne veszítsétek el istenhez! Él az úr, az igazságnak szent Istene. Amen.” A prédikáció noha a közeli múlt feledésére buzdít, egyértelművé teszi a múlt el nem feledhetését, ugyanakkor összetartásra és ezáltal egyfajta passzív rezisztenciára sarkallja a gyülekezet tagjait.[115] Későbbi politikai tartalmú prédikációinak is elsődleges célja a közösség védelme volt a császári hatalommal szemben.[116]

Mihó László életében új fordulatot hozott házassága, amelyet 1854. szeptember 26-án a szentmártonkátai lelkész, Miskolczy István alesperes lányával, Miskolczy Terézzel kötött. Az esketést Báthory Gábor helyettes superintendens, nagykőrösi lelkész végezte.[117] Házasságuk gyümölcseként 1855. július 9-én egy fiuk született, akit 12-én László és Dezső névre kereszteltek. A házaspár keresztszülőknek Muraközy József ügyvédet és Szeles Saroltát kérte fel.[118] Örömük azonban nem sokáig tartott, mert 1855 nyarán hatalmas kolerajárvány ütötte fel fejét Kecskeméten és környékén. E járványnak a családból először Mihó Lászlóné esett áldozatul. Az alig 20 éves ifjú feleség 1855. augusztus 10-én hunyt el. A járványra való tekintettel már másnap sor került a gyászszertartásra és a temetésre.[119] A gyászudvaron Filó János református segédlelkész tartott imádságot.[120] Másnap Mihó László, hogy gyermekét a járványtól megmentse, felesége szüleivel Szentmártonkátára utazott, utolsó levelét barátjához, Filó János tisztelendőhöz írta:

„Tiszt. barátom!

Ma délután 1 órakor elhagyom e várost ipam s napam társaságában Szm.Kátára utazok. Ha ott sem maradhatok, meglehet egy két nap multán erre jőve vissza, Halasra utazok.

Ami a hivatalt illeti, Önt kérem meg és kedves testvérét, hogy vigyék azt a mint vihetik illy zavaros körűlmények között, – én barátom! Ugy is hasznavehetetlenné lettem Angyalomnak elhunytával […] Gyermekemet is viszik engem is, meglehet cserében Kátán temetni el.

Beszéljen kegyed a fögondnok urral, s mint lelkész intézkedjenek a miben szükséges. – Ha nem győzik ketten a hivatalt, irjanak f:t Báthori Úrhoz, egészségesb helyröl rendeljen segitségűl valakit.

A pecsét és anyakönyvekért tessék átküldeni a harangozót.

Őrizze Önöket a jó ég, ekklesiánkkal együtt!

Isten velök! Kecsk. august 12. 1855.

Szerető barátja

Mihó László”[121]

Mihó László gyermekét Szentmártonkátán a nagyszülőkre hagyta, majd Cegléd felé indult el, ám kitűzött úticéljait, Kecskemétet és Kiskunhalast már nem érte el. A halotti anyakönyvi kivonat szerint útközben kolerában megbetegedett, és augusztus 14-én, 38 évesen, Cegléden elhunyt. Halálának híre másnap eljutott a kecskeméti hívekhez is. Szappanos István,[122] a kecskeméti egyház tanácsának elnöke azonnal intézkedett egy háromtagú küldöttség Ceglédre történő elindításáról. A küldöttség vezetője Szalkay Gergely[123] jegyző lett, aki az azonnali induláshoz a várostól egy nagy lovasfogatot kölcsönzött. Az általa készített számadás alapján a kecskeméti egyház a körülményekhez képest igyekezett a lehető legszebben megadni a végtisztességet jó emlékezetű lelkészének. A számadás szerint selyemmel bélelt koporsót és szemfedelet csináltattak, emellett hírvivőket fogadtak fel, hogy kiértesítsék apósát, Miskolczy István szentmártonkátai lelkészt és családját, valamint értesíthessék a kecskeméti egyházat a temetés körüli szervezés állásáról. A szertartás előkészítésére nem sok idő maradt, ugyanis a járványtól való félelem miatt még aznap eltemették a ceglédi református temetőben.[124] A szertartásra este hat órakor került sor. Temetésén Konta Lajos ceglédi református segédlelkész mondott sírbeszédet.[125]

Az elhunyt lelkész emlékére 1855. október 8-án istentiszteletet tartottak a kecskeméti református templomban, ahol Dobos János ceglédi református lelkész mondott halotti beszédet. Miskolczy István a temetést követően, 1856. február 15-én kérelmezte Mihó László földi maradványainak átszállítását Kecskemétre. Az exhumálás a beköszöntő enyhe tavaszi idő és a járványügyi rendelkezések miatt nem mehetett végbe, az orvosi tanács annak elhalasztását rendelte el. 1856. december 13-án Miskolczy István az újratemetés ügyét az egyházi tanács elé vitte. Valószínűleg az újabb kérelem sem hozta meg a család és a gyülekezet számára a nehezen várt sikert.[126] A kecskeméti gyülekezet 1858. február 28-án elhatározta, hogy szeretett lelkészének emlékére egy síremléket állítanak, mert mint a jegyzőkönyvben írták: „az érdemes Lelkész sírhalmát nem jelöli még eddig semmi emlék – tekintet nélkül a’ mostoha időkre – szent kötelességének az ez idő szerinti Egyháztanács, a’ hívek áldozatkészségére újból számíthatni.”[127] A levéltári kutatás során újratemetésével vagy síremlékével kapcsolatban nem kerültek napvilágra újabb dokumentumok, így csak feltevésekbe bocsátkozhatunk. 1941-ben Szappanos László nyugállományú református lelkész összeírta a kecskeméti református temető halottait, a különböző sírok elhelyezkedését, sírfeliratait. Ezeket az adatokat füzetekben rögzítette. E feljegyzésekbe bekerült a Mihó család sírja is, amely Polgár Mihály püspök sírjától számítva a második sírhely volt. A síremlék felirata arról tanúskodott, hogy Mihó Lászlót végül felesége mellé temették, és síremléküket a református egyház állíttatta.[128] Valószínűleg Mihó László nejét az 1855-ös kolerajárvány áldozataival együtt a mai Noszlopy Gáspár park melletti református temetőben helyezték nyugalomra. Ezt a temetőt 1877-ben lezárták, és ekkor kerülhetett sor Mihó László ceglédi, míg feleségének kecskeméti exhumálására és átszállítására a mai budai úti temetőbe.[129] A budai úti református temető bezárását 1964-ben rendelték el, így a ’70-es években – félve a megszűnésétől – sokak földi maradványait, köztük a református lelkészekét is átvitték az ún. Köztemetőbe. Végül itt, egy közös kriptában helyezték végső nyugalomra Mihó László hamvait, feleségének és fiának hamvaival együtt.

Mihó László lelkész a romantika korának talán tipikusnak mondható alakja volt, rövid életútja bővelkedett a fordulatokban. Sok kortársához hasonlóan tehetségének és tevékenységének kibontakozása a forradalom és szabadságharc legendás, másfél esztendejére korlátozódott. A szabadságharc leverését követő, fojtogató politikai és közéleti légkörben retorikája egyre csendesebbé vált, mígnem hírtelen bekövetkező halálával neve is elhalványult, és fokozatosan kikopott a köztudatból. 

Méltatlanul elfeledett élete napjainkban, – a forradalom és szabadságharc 170. évfordulóján – számos követendő példát ad, hogy mit is jelent igaz és hiteles emberként állni egy közösség élén, hogyan lehet a szavakat tettekre váltani, Isten embereként a Hazát szolgálni. Úgy gondolom szabadságharcos tevékenysége fontos adaléka Kecskemét és a helyi reformátusság történetének, hiszen árnyaltabb képet kaphatunk a városnak és református felekezetének a szabadságharcban véghezvitt áldozatvállalásáról is.

Életét, küzdelmeit és áldozatvállalását Pál apostol Timóteushoz írott második levelének 4. versének 7 szakasza foglalja össze legjobban ekképpen: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.”

Illusztrációk

Hoffmann János prépost egyházi beszéde 1848. július. 16.
MNL BKML IV. 1604. 

Névsora azon érdemes kecskeméti polgároknak,
kik a haza oltalmára 1848-ik évi július 17-kén önként táborba szállottak.
MNL BKML IV. 1604. X/21.

A Kecskeméti Nemzetőrség közül választott önkéntesek a ki
kőrösi táborba menendők. (Mihó László ref. lelkész aláírása)
MNL BKML IV. 1604. V/16.

Mihó László utolsó levele, 1855.
KREL VIII/14/3-14. Kézirattár 

Irodalom

Jegyzetek