RÉVÉSZ ISTVÁN PÜSPÖK HAMVAINAK HAZASZÁLLÍTÁSA KECSKEMÉTRE

Újratemetésre akkor kerül sor, ha egy közösség vélekedése szerint valamely elhunyt tagját rosszul temették el, és ezt a hibát ki kell javítani. Az első temetés elégtelensége adódhat abból, hogy a halottat méltatlan körülmények között vagy csupán az indokoltnál szerényebb körülmények között helyezték sírba, de sokszor szolgált már újratemetés alapjául az a tény is, hogy a halott nem azon a helyen aludta örök álmát, amelyik őt megillette volna.[1] Révész István püspök kecskeméti újratemetésére is ez utóbbi okból került sor.

A Budapesti Hírlap 1929. január 20-ai száma hosszabb közleményben hozta nyilvánosságra, hogy két nappal korábban rövid szenvedés után Révész István a magyar nemzeti hadsereg tábori püspöke elhunyt. A temetésre január 21-én került sor. A szertartást megelőző ünnepi gyászmisét a helyőrségi templomban tartották, amelyet Serédi Jusztinián bíbornok-hercegprímás celebrált. A megboldogult főpapot különös érdemeire tekintettel a székesfőváros által adományozott díszsírhelyen a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetési szertartáshoz a honvédség tábornokot megillető katonai gyászkíséretet rendelt ki. A temetésen részt vett számos világi és egyházi előkelőség, köztük Horthy Miklós kormányzó és József herceg is.[2]

A Kecskeméti Közlöny 1939. február végén elsőként tudósított róla, hogy tíz évvel a halála után Kecskemétre szállítják Révész Istvánnak, a nagytemplom egykori plébánosának hamvait. A hírt Kovács Sándor a katolikus egyesületek központi tanácsának február 18-ai ülésén jelentette be. A pápai prelátus nyilvánosságra hozta azt is, hogy az újratemetésre a tervek szerint március 28-án kerül majd sor.[3]

A kijelölt nap közeledtével újabb újságcikk jelent meg a helyi sajtóban a küszöbön álló eseményről: „1939. január 18-án volt tíz éve annak, hogy Kecskemét egykori prelátusa, a nemzeti hadsereg tábori püspöke, Révész István Budapesten elhunyt. Alig hogy a kecskeméti plébániát elhagyta és Budára költözött, – pár hónap múlva meghalt. Ekkor egyesek visszaemlékeztek búcsúszavaira, amit a kecskeméti nagyállomáson mondta [sic!] környezete előtt: »Elmegyek, de úgy érzem magam, mint az öreg fa, amelyet kiszedtek a földből, hogy új helyre ültessék. Amint az öreg fa nem bírja, úgy nem bírom én is [sic!]…« Aki ennyire szerette Kecskemétet, az megérdemli, hogy kecskeméti földben pihenjen. Kecskemét város és az egyház vezetői egy emberként álltak a mozgalom mellé s most hétfőn délután három órakor megérkeznek hamvai az öregtemplom elé s elkezdődőik a szertartás, amely visszaadja porrészeit Kecskemétnek…”[4]

A lap hosszan méltatta a prelátus Kecskeméten kifejtett több mint két évtizedes munkásságának eredményeit: „Pillanatra lelkünk elé vetődik Révész István prelátus arca. Tizenhét évi papi működése után került a kecskeméti plébánia élére. Vele megindult a katolikus szervezkedés, munkájának eredménye évről évre egy-egy új egyesület, vagy új katolikus kultúrintézmény volt. Elsőnek teremtette meg a Katolikus Egyletet, ahova maga is hosszú éveken át minden nap eljárt. Létrehozta a női világ részére a kecskeméti Nővédelmi Missziót, a Szent Ágnes Leányklubot. Kecskemétre hozta az Angolkisasszonyokat, a leánygimnáziumot és a tanítóképzőt az ő agilitása hozta létre. Ő alapította meg a Jó Pásztor nővérek intézetét. X. Piusz pápa ekkor formálja át az egyház lelkét »Mindent megújítani a Krisztusban« célkitűzésével s ennek az Istenszomjúhozásnak Révész István volt Kecskeméten a munkása. Már kora reggel a gyóntatószékben ült, a szent áldozások száma rohamos emelkedést mutat, tele voltak a katolikus templomok s párhuzamosan alakulnak a hitbuzgalmi egyesületek. A hatalmas kecskeméti határ lelki gondozására a város és az egyháztanács segítségével megindítja a tanyai templomok és lelkészlakok építését. A tanyai iskolák számának emelésével a nép művelése érdekében fáradhatatlanul és nagy eredményekkel dolgozott. Kecskemétnek valóban nagy fia tér haza örök pihenőre.”[5]

A hamvakat szállító autó a tervezett időpontban – harangzúgás közepette – érkezett meg a kecskeméti nagytemplom elé, amelyből a fekete érckoporsó, a pesti sírhant fejfája és márványtáblája mellett két rózsatő is előkerült. A templom előtt Kovács Sándor pápai prelátus, a Révész rokonság, az egyháztanács és a Nővédelmi Misszió küldöttsége várta a koporsó érkezését. Bent a templomban rövid szertartás kezdődött a szentély előtt felállított ravatalnál. A padsorok legelején ültek a hatóságok, testületek, egyesületek küldöttségei. A nap hátralévő részében folyamatosan nagy tömegek imádkoztak a ravatal előtt.

A másnapi ünnepi rekviem kezdetére a nagytemplom zsúfolásig megtelt, a kint rekedtek százai pedig a zuhogó esőben esernyőik alatt várakoztak. A díszőrséggel körbevett koporsón elhelyezték a püspöki, papi jelvényeket, a fekete miseruhát, a stólát, a püspöksüveget, a kelyhet a paténával[6], a misekönyvet. A gyászmisét nagy papi asszisztenciával Hász István tábori püspök pontifikálta. A szószéken Királymezey Tibor pápai kamarás, Révész István egykori káplánja emlékezett meg az elhunytról: „Az erős, tiszta egyéniségeknek mérhetetlen a szerepe az emberiség életében, de különösen igaz ez akkor, ha a lelkipásztor, a pap ilyen erős egyéniség. Az ilyen pap kimondhatatlan áldás a városra. Ilyen egyéniség volt Révész István, aki most visszatért, hogy azok között legyen, akikért harcolt.”[7]

A szertartást követően az ezrekből álló gyászközönség megindult a Szentháromság-temető felé. Sírhelyét a Katona József-emlékmű mellett, Kada Elek sírjával párhuzamosan jelölték ki, amelynek beszentelését követően örök nyugalomra helyezték Révész István földi hamvait.

A délután öt órára összehívott ünnepi közgyűlés megnyitó beszédében Kiss Endre főispán meghatott hangon méltatta a néhai püspököt: „Révész István tábori püspök izzó magyarságával folytatott munkája nem szorítkozott az egyházi térre. Munkája nyomait ott látjuk Kecskemét egész életében és erre a munkára hálás kegyelettel való megemlékezés hivatta össze rendkívüli közgyűlésünket. [...] Nem volt városunk szülöttje, sem halottja s mégis hazaérkezett. Mert abban a két évtizedben, amelyben férfikora teljességét áldozta a kecskeméti lelki élet oltárán, olyan mély nyomokat szántott, amelyek honosságot szereztek számára hívei szívében, tiszteletet és elismerést azok szemében is, akik nem tartoztak lelkipásztorsága alá.”[8]

Liszka Béla polgármester javaslatára a közgyűlés jegyzőkönyvben örökítette meg Révész István érdemeit, egyúttal döntés született arcképének megfestetéséről is. A felszólalások sorát Horváth Ödön, a Kecskeméti Közlöny főszerkesztője zárta, aki a prelátus dicséretén túl a kecskeméti emberek egy jellemző karakter vonására is utalt beszédében: „Mi kecskemétiek, sokféle intézményünk révén gyakran hallhatjuk [a] hozzánk helyezett idegenek véleményét. Hallhatunk sok kifogást, amikről elismerjük, hogy jogosak, mert magunk is eleget kárhoztatjuk érte sorsunkat és azt a rendszert, amely évtizedeken keresztül éppen a kifogyhatatlan magyar reservoirt, az Alföldet tekintette mostoha gyerekének. De ha csak fél évig, egy évig van is itt valaki, és ha őszinte ember, mindig bevallja, hogy Kecskeméten sokkal többet kapott, mint várt és a közszellem, a társadalmi viszonyok, a kecskeméti ember általános tulajdonságai bőségesen kárpótolják azokért a hiányosságokért, amelyek a városiasság, a fejlettség külső ismérvei körül mutatkoznak. Bevallják azt is, hogy legenda csak a máshonnan ideérkezettek másodrendű kecskeméti polgársága. Valóság az, hogy Kecskemét tárt karokkal fogad mindenkit, aki valóban derék magyar testvér, ha tényleg érték, akiben valóban van tehetség, akarat és jó szándék ennek a városnak a szolgálatára…Révész István ilyen ember volt.”[9]

Jegyzetek