Beszámoló az „Innováció és megújulás a kézművesiparban a kora újkortól napjainkig” című konferenciáról

Az egész napos konferenciát Mikó Zsuzsanna általános-főigazgatóhelyettes (MNL) nyitotta meg, aki hangsúlyozta, hogy a Magyar Nemzeti Levéltár örömmel ad otthont a tudományos rendezvényeknek. Kurucz György fejlesztési rektorhelyettes, intézetvezető (KRE) a tudományos együttműködés és az interdiszciplináris kutatások fontosságát, illetve a különböző tudományterületek (néprajz, régészet, történettudomány, levéltár) művelői közötti együttműködés jelentőségét hangsúlyozta.

Az előadások szekcióban zajlottak, a továbbiakban az előadók legfontosabb gondolatait foglaljuk össze, a konferencián elhangzott előadások, az előzetesen megküldött szinopszisok és a bemutatott prezentációk alapján. A szervezők tervei szerint a konferencián elhangzott referátumok írott változatait egy konferenciakötetben is el lehet majd olvasni.

Font Ágnes (BTM), Archaeozoológia és középkori kézművesség. Megmunkált csontok a középkori és kora újkori Buda területén című előadásában az állati eredetű nyersanyagok hasznosításáról tartott előadást. Előadásából megtudhattuk, hogy a Budai Várnegyedben végzett régészeti ásatások során az elmúlt fél évszázadban nagy mennyiségű állatcsontlelet került elő, amelyek közül sok tudatos megmunkálás nyomait hordozza. Ezek a leletek a régészet és a biológia határterületén helyezkednek el. Vizsgálatukkal az archaeozoológia, vagyis a régészeti állattan foglalkozik. A műhelyhulladékok (szemetek) megismerése segítségével felmerül a középkori műhelyek lokalizációjának, értelmezésének kérdésköre, a középkori és kora újkori Budán jelenlévő mesterségek specializációja. A gazdagon illusztrált előadásnak köszönhetően bepillantást nyerhettünk a középkori mesterek munkájába, megismerhettük az egyes szakmák nehézségeit, és azt, hogy a régészeti kutatások – azon belül az archaeozoológia –  komoly segítséget jelenthetnek a középkori társadalom életének jobb megértéséhez.

Szima Viktória (MNL FVL), 18. századi fordulópont a hazai gyógyszerészetben. A gyógyszerészi szakma önállósodásától a pozsonyi taxáig című előadása révén a gyógyszerészeti szakma összetett és bonyolult történetét ismerhettük meg. Magyarországon a 18. századig az orvosok, illetve az orvos–gyógyszerészek maguk foglalkoztak a gyógyszerek készítésével és kiadásával. Annak ellenére, hogy már az 1644-ben kiadott Lex Sanitaria Ferdinanda megpróbálkozott a gyógyító és a gyógyszerelőállító tevékenység szétválasztásával, a gyógyszerészi gyakorlat tényleges elkülönítésére csak egy évszázaddal később, Mária Terézia idején került sor. A gyógyszertárak működésének engedélyezése 1723-tól helytartótanácsi jog lett, a korábbi városi, majd királyi jog helyett, és az újonnan létesített apotékák már közelebb álltak a mai értelemben vett közegészségügyi intézményekhez, mint a korábbi vegyes- és fűszerkereskedésekre is emlékeztető társaik. 1752-ben-ben Mária Terézia felszólította a vármegyéket, hogy legalább egy gyógyszertárat hozzanak létre területükön, így a hazai gyógyszertárak száma növekedésnek indult, 50 év alatt megnégyszereződött. A Mária Terézia által 1770-ben kiadott Generale Normativum in Re Sanitatis választotta le az orvosi tevékenységről és szabályozta a patikus feladatokat, továbbá a hagyományos céhes jellegű képzés helyett a gyógyszerészi gyakorlatot egyetemi végzettséghez kötötte, de még 1786-ban is az ellenőrzött magyarországi patikák mintegy 34%-ában a gyógyszerész diploma nélkül dolgozott.  

A kutatási téma szakavatott ismerőjének számító előadó megállapította, hogy a modern gyógyszerész szakma alapjai a 18. században teremtődtek meg, ami megalapozta azt, hogy a 19–20. században tovább fejlődjön.

Ambrózy Gábor (KRE), Gróf Batthyány Tivadar bányavállalatai és fémmegmunkáló üzeme a 18. század végén című, gazdagon illusztrált, levéltári forrásokra alapozó előadása a Batthyány Lajos nádor harmadik fiúgyermekeként született Batthyány Tivadar életét és tevékenységét mutatta be. Az előadó kutatásai során több forráscsoportot is a megvizsgált. A korai kapitalista vállalkozó személyiségét magában foglaló gróf a gazdálkodásnak és a közlekedésfejlesztés ügyének szentelte életét: önjáró hajója, a Bucentaurus még életében hírnevet szerzett számára. Hajóépítő és kereskedelmi vállalkozásai mellett, komplex, eltérő termelési profilú birtokrendszer felett rendelkezett. 1763-ban átvette a Borostyánkő uradalmához tartozó bányákat és ott kén- és rézbányászattal, valamint rézvitriol-, illetve kénsavelőállítással foglalkozott. Az itt bányászott nyers rezet a Vas vármegyei Lipótfalván elhelyezkedő rézáru- és tűgyárában, valamint az 1769-ban a Kereskedelmi Tanácstól megvásárolt, nadlburgi fémmegmunkáló üzemében dolgozta fel. Az előadó bemutatta ennek a 1770-es évektől működő, összetettnek mondható bányászati és fémfeldolgozó vállalkozásnak az üzemszervezési modelljét, a foglalkoztatottak személyi állományát, és hogy mik voltak azok a gazdasági nehézségek, melyekkel a Batthyány- féle vállalkozásnak szembe kellett néznie és ezekre milyen innovatív válaszokat tudott adni.

Jeney-Tóth Annamária (DE), Iparosok a városban és az udvarban. Kolozsvári iparosok és az Erdélyi fejedelmek speciális kapcsolata 1613–1660 között című előadása arra kereste a választ, hogyan alakult egy mesterember karrierje Kolozsváron, és mit jelenthetett számára, ha fejedelmi megrendelést kapott, származott-e bármilyen előnye a városi közösségnek abból, ha a céhes mester városi hivatalt vállal, és hogyan zajlott a hétköznapi élet a város és a fejedelmi udvar viszonylatában. Az előadás néhány életutat villantott fel a céhes, a városi, illetve az egyházi és hiteleshelyi források segítségével, és igyekezett választ adni a feltett kérdésekre. A különböző forráscsoportokban rejlő lehetőségeket külön ismertette, illetve ezek erdélyi különbözőségére is kitért. Végül Eppel Mihály életútján keresztül mutatta be, hogy mit jelentett egy városi polgár számára a gyakorlatban a fejedelemmel való kapcsolat.

Darabos Edit (IM), A szép könyvek és a céhek című előadásában az Iparművészeti Múzeum Könyvművészeti Gyűjteményében és Adattárában található 18–19. századi díszkötésekben fennmaradt céhszabályzatok segítségével a céhkönyvek újabb szempontú vizsgálatának lehetőségét mutatta be. A díszkötésekben fennmaradt, 18–19. századi céhdokumentumokat vizsgálta, részletesen ismertette az általa használt módszertant, a szakmai előzményeket, hiszen a míves kötésű könyvek, illetve az iparművészeti értékkel bíró tárgyak bemutatásának Magyarországon volt hagyománya. Az előadó ismertette az eddigi tudományos eredményeket, és hangsúlyozta, hogy a kutatásai elsősorban a pesti és budai céhek, 18–19. századi bekötött, díszes kötésben fennmaradt céhdokumentumainak felmérésére fókuszált. Végezetül összefoglalta munkája első eredményeit, a legfontosabb forrástípusokat és a terület kutatástörténetét.

Zentai Tünde, A dunai stíluskör és Komárom festett bútorai című, képekkel gazdagon illusztrált előadásában a festett népi bútorokról és a Duna-menti nagytáj jellegzetességeiről beszélt mély szakmai alázattal. A képek és az előadás segítségével megismerhettük az ún. dunai stíluskör jellegzetességeit, a népi asztalosművészet tárgyi emlékeit és forrásait.  

Mód László (SZTE), Hagyomány és innováció a szentesi feketekerámiában című informatív, képekkel és térképpel illusztrált előadásában a szentesi agyagiparosok történetét és művészetét mutatta be. A mesterek a helyben kitermelt agyagból edényeket, elsősorban vízhordásra és tárolásra alkalmas korsókat, kantákat, valamint locsolókat, tálakat, bögréket, virágcserepeket, mozsarakat, szilkéket és csirkeitatókat készítettek, de alkalmanként mázas kerámiával gyártásával is foglalkoztak. 1828-ban 3, 1908-ban 33, 1928-ban pedig 10 mesterembert vettek számba, akik a város szélén tevékenykedtek, ahol az égetőkemencék nem jelentettek tűzveszélyt.  Az előadás arra vállalkozott, hogy Szentes példája révén elemezze azt a folyamatot, ahogyan a használati edények háttérbeszorulását követően új stílusirányzatok, új kerámiatípusok jelentek meg és váltak meghatározóvá a kézművesek repertoárjában. Különböző forráscsoportok (múzeumi műtárgyak, levéltári források, helyi sajtó) segítségével igyekezett rekonstruálni az előadó az egyéni innovációk, illetve a külső hatások szerepét, jelentőségét, amelyek a 19. század végétől napjainkig alapvetően befolyásolhatták a szentesi feketekerámia profilját. 

Paál Zsuzsánna (Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum
Fruhmann Cserépkályha-történeti Gyűjtemény), a 19. századi változások a cserépkályha készítés, mintázás és technológiája terén című előadásában a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum Fruhmann Cserépkártya-történeti Gyűjtemény múzeumi tárgyai segítségével mutatta be a magyarországi cserépkártyakészítés történetét. Itt tekinthető meg ugyanis Magyarország első és mindmáig egyetlen cserépkályhatörténeti kiállítása. Az egykori polgári, nemesi és egyházi lakószobák fűtőberendezéseit idézi fel, és a gyűjteményi tárgyegyüttes az interdiszciplináris kutatásra is egyedülállóan alkalmas. A kurátor szerző a zömében 18­–20. századokból eredő kályhákat tudományos igénnyel az Arrabona 60. számában (2022) mutatta be. A 19. század iparművészi igényű és a polgári lakásokban helyet kapott cserépkályhák készítésével a tudományos kutatás eddig nem foglalkozott, mivel inkább a régészeti korok kályhafeltárásaival és a nép kályháink regionális formáival foglalkoztak. Előadásával a művészeti, kultúrtörténeti, néprajzi, ipartörténeti és technológiai források és dokumentumok interdiszciplináris elemzésével arra törekedett, hogy a 19. századi és 20. század eleji kályhakészítési gyakorlatot megismertesse.
 

Molnár Dávid (MNL HVL-EKKE), Az 1872-es évi „ipartörvény” hatása az egri iparosok önszerveződésére című előadása ismertette a 19. század végi város helyzetét, sajátosságait, és Eger társadalomtörténetének kontextusában vizsgálta a céhiparosok helyzetének változásait. Arra kereste a választ, hogy hogyan hatott a céhrendszer felszámolása a magyarországi munkásmozgalomra/munkásmozgalmakra, ennek a kis- és kézműipari termelés megváltozása mellett milyen egyéb hosszú távú következményei voltak, illetve arra, hogy Eger sajátságos társadalmi–gazdasági berendezkedése mennyiben befolyásolta a helyi munkás önszerveződést. Bemutatta továbbá a céhes rendszer megszűnése és az egri iparosok egyéb önszerveződési formái közötti összefüggéseket. A Katolikus Egyház jelentős magyarországi bázisának tekinthető Egerben ugyanis a materialista, szocialista eszmék megjelenése a helyi iparososztály polarizációjához vezetett, amely a dualizmus korának helyi közbeszédét lépten-nyomon meghatározta.

Veres Tünde (MNL SZSZBVL), A nagykállói szűcs céh 19. század végi számadásai című előadásában Nagykálló ipartörténetébe engedett bepillantást. Nagykálló fontos szerepet töltött be a térség kézműveseinek életében. A város szerepét jól mutatja, hogy a vármegyében egyedül itt alakult anyacéh, tehát olyan iparos szervezet, amelyhez más településen élő céhek fordultak, hogy használhassák szabályzatát. Az így létrejött fiókcéhek az anyacéhnek alárendelve működtek (pl. Nyíregyházán). A Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltár őrizetében több olyan irat is található, amely a kállói szűcs anyacéhez, kötődik. Ezek egy része az 1832 és 1872 között keletkezett számadások, vagy naplók, amelynek bejegyzéseit a céh jegyzőkönyvben feljegyzettek egészítenek ki. Az előadó olyan irányból kívánta bemutatni a céhek működését, amely eddig nem képezte alaposabb vizsgálat tárgyát. A kiadások és bevételek részletezésével, kategorizálásával vázolta fel azt, hogyan alakult a 19. század második felében a nagykállói szűcs céh pénzgazdálkodása, milyen tételek képezték a társaság legnagyobb bevételeit, és a céh ládájába befolyt összeget mire fordították.

Gál Éva (JPM), az Építőipari találmányok Sándor Károly vállalkozó hagyatékából című előadását, az előadó távolléte miatt Kincses Katalin Mária olvasta fel. A pécsi vállalkozó, feltaláló Sándor Károly személyi hagyatékából iratok, nyomtatványok, fényképek és feleségének, a téglagyári cégvezető Sándor Károlyné szül. Giersig Hedvignek egy portréja került a múzeumba. Sándor (Szauer) Károly építési vállalkozó volt, sokszor mérnöknek titulálta magát, bár nem volt mérnöki végzettsége. Nála jóval idősebb felesége nevén működött az 1930-as, ’40-es években egy téglagyár a pécsi Basamalom területén. Az előadás ismertette a vállalkozó (kalandor?) életét, az általa feltárt sajátos téglagyártási technikát.

Gyanó Szilvia (TGYM,) Minél cifrább, annál szebb című előadásával hagyományos néprajzi témára hívta fel a figyelmet a konferencián. A Kis-Balaton tágabb környékén jellegzetes viseleti csoport alakult ki a 20. század első két évtizedében. Az akár 5-9 alsószoknyával hordott női, ünnepi „bőszoknyás”, „sokszoknyás” vagy „kerekszoknyás” népviseletnek is nevezett öltözet ismérve és legfontosabb eleme a gyöngyösnecc vagy más néven gyöngyöskonty volt. A legszebb, ünnepi darabokat specialisták, az úgynevezett neccfűző asszonyok készítették, akiknek a tehetségét máig elismerés övezi az érintett településeken. Ugyanez vonatkozik a varrónőkre, akik folyamatosan alakították a divatot. Az előadó a Balatoni Múzeum és a Thúry György Múzeum néprajzi gyűjteményére alapozva, valamint saját gyűjtéseit felhasználva mutatta be a bőszoknyás–gyöngyösnecces népviselet bő 100 éves történetét. Kitért egy kiállítás-rendezés tapasztalataira, valamint napjaink történéseire, meghatározta az ezredforduló környékétől napjainkig tartó negyedik szakaszt a gyöngyöskonty fejlődésében.
 

Beregszászi Balázs (MNL GYMSVL), A Magyaróvári Ipartestület megalakulása és első évtizedei, 1919–1939 című előadása az ipartestület történetét mutatta be primer forrásokra alapozva és képekkel gazdagon illusztrálva.

Bősz Attila (MNL BAMNL), A kisipar válasza a közúti közlekedés forradalmára Pécsett (1924–1940)  című előadása szintén levéltári forrásokra alapozva mutatta be a hagyományos pécsi iparosok alkalmazkodását a változó világ kihívásaira. A kisiparra, a kézműiparra a kiegyezés előtti Magyarországon a lassú, ám organikus fejlődés volt jellemző, azonban az ipari forradalom ezt a helyzetet megváltoztatta, létrehozta a nagyipart, annak fejlődését segítette elő, azt modernizálta. Ez a tény kényszerhelyzetbe hozta a kisipari szakmák többségét, hogy versenyképességüket megőrzizhessék. Az automobil megjelenése a közutakon átalakította a közlekedést és az utcaképet. Eleinte, főleg vidéken gyanakodva tekintettek az új eszközre, ám hamarosan kiderült, hogy annak terjedése feltartóztathatatlan és gyors. Ez a terjeszkedés ugyan lelassult az első világháború pusztítása, valamint Pécsett a szerb megszállás okozta sokk miatt, de amint a gazdasági helyzet lehetővé tette, újra, még drasztikusabban indult el a folyamat. Azok a mesteremberek – kocsigyártó, bognár, nyerges, kovács, lakatos, bérkocsis, fuvaros –, akik a fogatolt eszközök gyártásában, fenntartásában, használatában voltak érdekeltek, belátták, hogy úgy maradhatnak versenyben a nagyipari termeléssel, ha portfóliójukat kibővítik a motoros járművekhez kapcsolható tevékenységekkel. Ezek a kisiparosok rendkívül innovatív módon tették mindezt, a kocsigyártóból autókarosszéria építő, a lakatosból autójavító és garazsírozó, a bérkocsisból taxikat üzemeltető vállalkozó lett. Ezek a kis cégek építették Pécs első autóbuszait, szervizelték a vármegyei úthengert, vagy éppen olyan tűzoltóautót készítettek, ami képes volt megbirkózni a Mecsek hegyoldalaival.

Szőcsné Gazda Enikő (SZNM), Irányított háziipar, kisipar Székelyföldön című képekkel és gazdagon illusztrál előadásában megállapította, hogy a 20. század több kényszerű és önként vállalt változást generált Székelyföldön. Impériumváltások, államosítás és kollektivizálás, az erőltetett iparosítás útvesztőiben vergődtek a háziiparosok, kisiparosok, és román etnocentrikus stílusok vagy külföldi minták hatása alatt, iparművészeti tervekkel is dolgozva próbálták átvészelni a változásokat.

Bertalan Péter (KRE), Hadiüzemek az ország szélén. Innováció és megújulás Somogyországban az 1970-es években a Danuvia nagyatádi 4. számú gyáregységének példája alapján című előadásában két somogyi hadiipari vállalat történetét mutatta be a Somogy Vármegyei Levéltárban található vállalati levéltári anyag alapján. A kutatás lényegében véletlenül kezdődött, mivel a levéltári iratok rendezése során a Danuvia nagyatádi gyáregységének megmaradt anyagában talált minősített iratokat. A források alapján két titkos hadiüzem történetét mutatta be az előadó, de hangsúlyozta, hogy a források hiánya miatt további kutatások szükségesek a történet jobb megismeréséhez.

Nagy-Pölös Andrea (MNIM), Népi(?) kerámia. Innováció és irányzatok a 20–21. század fordulóján a magyar fazekasságban című előadása napjaink fazekas szakmájára fókuszált, megismertetve a hallgatókkal a fazekasok sajátos világát. A hagyományos magyar fazekasság tájegységekre, fazekasközpontokra tagozódott. Ezekben az agyagtól (alapanyagtól), gazdasági helyzettől, vallástól, életformától, ételkészítéstől, tehát a vásárlóközönség igényeitől, valamint a külső hatásoktól befolyásolt helyi fazekasstílusok alakultak ki, amelyek karaktere – bár sokszor változtak –nagy vonalaiban máig felismerhetők. E hagyományos kézműipari rendszer felbomlásának vagyunk most tanúi. A fazekasság kommercializálódását, egységesülését, de egyúttal az egyéni, művészi– művészieskedő irányzatok előretörését, az oktatás elsorvadását, a megfelelő oktatóanyag hiányát tapasztaljuk. Az egyre szigorúbb élelmiszervédelmi szabályok kikényszerítették, és egyben elősegítették a fazekasoktól a több évszázadig használt ólmos mázak lecserélését ólommentes mázakra, ami az agyagok váltásával együtt új típusú edényformákat, funkciókat, színeket, mintákat, mintakialakításokat eredményezte. Az előadó ennek a változásnak az alakulását, okait, erősségeit, gyengeségeit, lehetőségeit és veszélyeit mutatta be, elsősorban a saját kutatásaira és tapasztalataira támaszkodva.

Gráfik Imre, aki a konferencia doyenje is volt a Kézműves megújulás című nagyívű korreferátumában foglalta össze, hogy miképpen viszonyul egymáshoz a hagyomány és az eredetiség, amit egy oda-vissza ható rendszerként értékelt. Az informatív és széles elméleti tudást magában foglaló előadás méltó keretet adott az egésznapos, jobbnál jobb előadásoknak.

A konferenciát Kincses Katalin Mária (KRE) zárógondolatai fejezték be. Megköszönte a támogatást, a szervezők szakmai együttműködését, a néprajzos, történész, levéltáros előadók magas színvonalú előadásait. A tervezett következő lépés az lesz, hogy levéltárosi kezdeményezésre az MNL szakemberei elkezdik összegyűjteni azokat a forrásokat és jelzeteket, amik lehetővé teszik, hogy a kutatások magasabb szinten folytatódjanak, a módszertani, szakmai alapok szilárdabbá váljanak. Összeségében megállapíthatjuk, hogy hasznos és sikeres konferenciára került sor. Őszintén remélhető, hogy az előadások írott formában is megjelennek, így az elhangzott gondolatok és tudományos eredmények szélesebb közönséghez is eljuthatnak.

Fotók: Varga Máté (MNL)