A király, aki nem volt koronás
Az uralkodónő 1780. szeptember 25-én még Pozsonyba utazott, hogy meglátogassa kedvenc lányát, Mária Krisztina főhercegnőt és férjét, Albert szász-tescheni herceget, a Magyar királyság helytartóját. Az október és a november nyugalmasan, a szokásos udvari programokkal telt: az udvartartás október 11-én visszaköltözött Schönbrunnból a bécsi Hofburgba, 22-én II. József visszatért a csehországi látogatásáról. November 8-án maga Mária Terézia is csatlakozott társuralkodó fiához és a Pozsonyból megérkezett lányáékhoz, hogy tekintse az őszi fácánvadászatot, majd 11-én boldogan köszöntötte a Kölnből hazatért Miksa főherceget, legfiatalabb fiát, akit augusztusban mind a kölni érsekségben (választófejedelemségben), mind a münsteri székeskáptalannál koadjutornak választották meg. Valamikor november elején azonban megfázhatott meg, mert állítólag Alberték emiatt siettek Bécsbe. 13-án kezdődött a komolyabb mellkasi fájdalma, majd 26-án már igen erősen köhögött. Állapota olyannyira aggodalomra adott okot, hogy aznap este feladták neki az utolsó kenetet – az áldást felkelve, térdelve fogadta. Aggódó gyerekei és az udvari emberek aznaptól 40 órás imát mondtak felépüléséért a Stephansdomban és az udvari kápolnában is (reggel 8-tól este 8-ig és utána két napon át reggel 6-tól este 8-ig). A már meghirdetett színi előadásokat törölték. II. József, Miksa főherceg, Mária Anna, Mária Krisztina és Mária Erzsébet édesanyjuk betegágyánál várakoztak riadtan, amíg ki nem küldte őket – csupán József virrasztott a szobájában. Másnap gyermekeit egyenként engedte magához, mert már érezte, hogy elhagyja az ereje, és nem fog felgyógyulni. Ekkor elbúcsúzott tőlük, mindegyiküket megölelte, megáldotta, intette őket az egymás iránti szeretetre, és Józsefnek, a trónörökösnek az oltalmába ajánlotta őket. Mária Krisztinát hitvese, kedves veje, Albert herceg is elkísérhette. Ekkor mondta neki, hogy mindazok közül, amit életében tett, semmi sem sikerült olyan jól, mint kettejük házassága és semmi sem tölti el őt nagyobb megelégedettséggel, mint az ő egyesülésük. Tartása és istenhite oly nagy volt, hogy betegsége ellenére 28-án is még térden állva imádkozott, vagy ült, de nem feküdt be az ágyába. 29-én este 6-kor József hívatta a család férfitagjait: Miksát és Albertet, és a királynő az ő jelenlétükben hunyt el, fuldokló köhögés közben.
Mária Terézia uralkodásának végét különleges módon jelezték a legfőbb magyar kormányszék tisztviselői. A Magyar Királyi Udvari Kancellária az 1780. évi Királyi Könyvek végén hosszú latin nyelvű versben búcsúzott a királynőtől, és a hivatalnokok tiszteletét jelzi, hogy Carl Ignaz Meyer címerfestővel megfestették a ravatalon fekvő Mária Teréziát, aki mellett uralkodásának szimbólumai láthatók: jobbján a magyar Szent Korona, balján a cseh Szent Vencel-korona, a lábától balra az osztrák főhercegi süveg, míg jobbra a császári korona és jogar. A fejénél fekvő fekete csokorszalagon függő jelvény (kék zománcozású aranykereszt, közepén egy kisebb vörös kereszt, alattuk egy korona nélküli, kétfejű, fekete császári sas), a lánc és a fehér kesztyűk a Csillagkeresztes-Rendre utalnak. Ennek az 1668-ban alapított rendnek volt az özvegy császárné a legfőbb védnökasszonya. (Elhunyta után fiának, a leendő II. Lipótnak a hitvese, Mária Ludovika spanyol infánsnő, toszkán nagyhercegnő lépett a helyére.)
Mária Terézia a ravatalon
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Libri regii (A 57), 51. kötet, 281. oldal
A trónörökös II. József már Mária Terézia elhunyta után egy nappal felszólította a Magyar Királyi Udvari Kancelláriát, hogy keresse ki az irattárából, milyen parancsleveleket küldtek szét 1740-ben, anyja trónra lépésekor és az akkori rendelkezéseket lehet-e az ő helyzetében alkalmazni.
A Magyar Királyi Udvari Kancellária előterjesztése II. Józsefnek, Bécs, 1780. november 30.
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Acta generalia (A 39), 1780/6159.
iratfotók: Lukács-Berkesi Anikó
A kancellária válasza tükrözi a közjogi helyzetet: miután 1687-ben a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztó jogukról, a Magyar Királyság a Habsburgok örökletes királyságává vált. Mivel az 1723. évi II. törvénycikk értelmében a férfiág kihalása után a nőág is örökölhetett, Mária Terézia jogosan és automatikusan követte apját a trónon. III. Károly elhunyta után valamennyi hivatal és kormányszerv folytathatta munkáját egy újabb rendelet kiadásáig. A kancellária válaszában azonban nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a királynő megígérte a rendeknek, hogy minden jogukat, privilégiumukat szabadságjogukat és mentességüket továbbra is biztosítja és azokat megvédi. A kiküldendő parancslevelek ügyében részletes javaslatokat tett, és a fogalmazványokat is mellékelte.
A válaszon túl azonban a hivatalnokok arra is felhívták II. József figyelmét, mi szükséges a trónra lépéshez. Első helyen az országgyűlésről kell rendelkezni, amelyen először nádort kell választani és megkoronázni az uralkodót, mivel a 18. században (Esterházy Pál nádor gyakorlata alapján) úgy vélték, hogy a nádor elengedhetetlen szereplője a királykoronázásnak: az esztergomi érsekkel együtt helyezi az új uralkodó fejére a magyar Szent Koronát. A kormányszerv ezért buzgalmában csatolta a koronázási rendről szóló leírásokat és a nádorválasztás rendjét, és kiemelte az országgyűlési meghívók és a koronázási hitlevél fontosságát is.
Az országgyűlés összehívása, sőt egy koronázás nagy esemény lett volna, hiszen ekkor már 15 éve nem tartottak diétát a Magyar Királyságban. (Az országgyűlések mellőzése csak részben magyarázható azzal, hogy az utolsó 1764/65. évi diétán nem volt kézzelfogható eredmény. Sokkal döntőbb volt az az ok, hogy amennyiben országgyűlést tartanának, a rendek ragaszkodnának a nádorválasztáshoz – ebben az esetben a királyságba kinevezett helytartónak megszűnne a feladata, és valóban nincstelenként és rang nélküliként kellene szégyenkeznie gazdag hitvese mellett.)
A kancellária tehát kész volt a koronázás előkészítésének megkezdésére – az uralkodó azonban kitérőleg válaszolt, elhalasztotta a döntést az országgyűlés összehívásáról, így a koronázásához elengedhetetlen nádor megválasztásáról is. Ez a halogatás olyannyira sikeres volt, hogy ugyan II. József nem adott elutasító választ, de a koronázásához nem is járult hozzá. Az előfeltételül szabott koronázási eskü és a koronázási hitlevél megkötötte volna ugyanis a kezét. A rendek olyan követeléseire kellett volna esküt tennie és megfogadnia, hogy azokat megtartja, amelyek szöges ellentétben álltak szándékaival, és ezt a nézetét már fiatalon megfogalmazott emlékiratában, a Rêveries-ben is lefektette. Már akkor felismerte, hogy a rendek háttérbe szorítása révén, és ha betöltetlenül hagyja a rendi méltóságokat, akkor hatékonyabban tudja véghez vinni reformterveit (hiszen ezt a társuralkodás 15 éve is bebizonyította számára).
Az általa képviselt álláspont szerint az 1687-ben elfogadott örökletes királyság és az 1723-ban törvénybe iktatott a Pragmatica sanctio miatt ő törvényes utódként lépett trónra, anélkül is jogosan, hogy a magyar Szent Koronával megkoronázták volna. Ezt természetesen a magyar rendek vitatták. Az uralkodó azonban nem tágított: sem a magyar országgyűlést nem hívta össze, sem a nádori posztot nem töltette be – teljesen önállóan kormányzott, hogy elérje országaiban a számára ideálisnak tartott közjót. Ebben közrejátszott, hogy nem volt olyan külpolitikai nyomás alatt mint 1711-ben nagyapja vagy 1741-ben anyja. Hatalmának elfogadtatására sem a Magyar Királyságban, sem a Habsburg Monarchián belül, de még külföldön sem volt szüksége a magyar rendekkel kötendő kompromisszumra.
November legvégén, december elején azonban ez még nem volt egyértelmű a magyar rendek és a magyar hivatalok előtt. A kancellárián új Királyi Könyvet kezdtek november végén. A kötet nyitólapján a magyar díszruhába öltözött fiatal II. József áll, a magyar kettőskereszt alatt. Az uralkodó ábrázolása kivételes, olyan, amilyen nem készült, készülhetett róla: fejét a magyar Szent Korona ékesíti, baljában az országalmát tartja, a jogar mellett. Ez a kép is mutatja, hogy a magyarok arra készültek, a leendő király megkoronáztatja magát, és a középkorból eredő szokások szerint fog trónra lépni és kormányozni.
II. József ábrázolása a Királyi Könyvekben
Jelzet: MNL OL, Magyar kancelláriai levéltár, A Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája, Libri regii (A 57), 52. kötet, 1. oldal
Ez azonban, ahogy az előzőekben bemutattuk, csak vágyálom és a későbbiekben sérelem maradt. Kevesen tudják azonban, hogy nem kevésen múlt, hogy 1780-ban II. József már mint koronás fő vegye át anyja országainak, így Magyarországnak is a kormányzását. Amikor ugyanis 1765-ben elhunyt apja, Lotaringiai Ferenc István német-római császár, az egy évvel korábban Frankfurtban megtartott koronázás következtében közvetlenül követte apját a császári trónon, Mária Terézia azonban elvesztette férjét, támaszát és 1740 óta társuralkodó társát. Megfelelő megoldásnak tűnt tehát, ha fiát és trónörökösét nevezi ki társuralkodónak . Ezzel ráadásul nem csak saját magának választott volna támaszt, és erősítette volna meg pozícióját mint a Habsburg Monarchia uralkodónője, hanem II. József számára is fontos lépés volt. Az ifjú német-római császár ugyanis 1765-ben a birodalmon belül semmilyen önálló birtokkal nem rendelkezett, csekély politikai súlya volt. Esetében így tehát döntő volt a társuralkodás, hiszen ezáltal politikai befolyása és hátországa is biztosított volt. 1741-ben a a magyar rendek ellenállása folytán Lotaringiai Ferenc István társuralkodói kinevezése a királyságban különleges módon történt. A rendek különböző feltételeket támasztottak, sőt, ragaszkodtak ahhoz, hogy csakis országgyűlésen tárgyalják meg és iktassák törvénybe. A lotaringiai hercegnek továbbá esküt kellett arra tennie, hogy az 1741. évi IV. törvénycikkben foglaltakat betartja, többek között arra, hogy megtartja a királyság rendjeinek és nemeseinek szabadságait, kiváltságait, mentességeit, jogaikat és törvényeiket.
„Mi Ferencz stb. esküszünk az élő Istenre, az ő szentséges szüz anyjára, Máriára, és minden szentekre, hogy Ő királyi szent felsége, legkedvesebb hitvestársunk, Mária Terézia urasszony, Magyar- és Csehország királynője stb. jóváhagyásával s beleegyezésével, a Magyarország és a hozzá kapcsolt részek jeles karai és rendei által, a törvénycikkelyben kifejtett mód, forma és föltételek szerint nekünk fölajánlott társkormányzást és igazgatást elfogadván, azon összes föltételeket és a fönt irott törvénycikkely tartalmát kellőképen, szentül és sértetlenül megtartandjuk. Ugy segitsen minket Isten és minden szentjei.”
(1741. IV. törvénycikk)A rendek ellenkezéséről tartva 1765-ben is megvizsgálták, mi módon történjen József kinevezése. Vajon szükséges-e, hogy a Magyar Királyság rendjei ismét országgyűlésen fogadják el a társuralkodót? Festetics Pál, a Magyar Udvari Kamara tanácsosa még azt is felvetette, hogy a korábbi évszázadok hagyományát követve, még Mária Terézia életében koronázzák meg a trónörököst, aki az országgyűlésen letehetné a kívánt esküt, és így már nem lenne semmi jogalapja a rendeknek, hogy ellenezzék a társuralkodását. Amennyiben ez megvalósult volna, II. Józsefnek más módon kellett volna kormányoznia, hiszen a letett esküt kötötte volna őt fogadalmaihoz. Ebben az esetben pedig nem nevezhetnénk kalapos királynak, hanem a koronás fők közé tartozna.
Új hozzászólás