„A felvilágosult abszolutizmus Habsburg variánsa”

250 éve történt
2015.09.29.
1765. szeptember 21-én kelt az az uralkodói parancslevél, amelyben Mária Terézia magyar és cseh királynő társuralkodójává nevezi ki fiát, II. József német-római császárt.

A mandátumból kiderül, hogy nem egyedi esetről van szó. A királynő sorai egyértelműen utalnak arra: azt a kinevezést vette alapul, amelyben hitvesét, Lotaringiai Ferenc Istvánt társuralkodójává emelte. E két kinevezés hátterében közel azonos indokokat találunk, mégis számos egymástól eltérő körülményt (a kinevezés módját, az indoklást és a reakciókat) is felfedezhetünk.

1740-ben és 1765-ben is egy-egy halálesetet követően került sor társuralkodó kinevezésére a Habsburg Monarchiában. 1740. október 20-án rövid betegség után váratlanul elhunyt VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar király), örökébe az 1713-ban elfogadott (a Magyar Királyságban 1723-ban törvényileg beiktatott) Pragmatica Sanctio értelmében elsőszülött leánya, Mária Terézia lépett. Károly elhunytával azonban megüresedett a német-római császári trón is. Ezt a posztot azonban nő nem viselhette, így hitvesét, Lotaringiai Ferenc Istvánt szerették volna a császári trónra ültetni. A herceg (névlegesen Lotaringia és Bar hercege, 1732-től a Magyar Királyság helytartója, 1737-től Toszkána /Etruria/ nagyfejedelme) valójában tényleges politikai hatalom, mi több, a Német-római Birodalmon belül tényleges birtok nélkül állt.

Mivel a Pragmatica Sanctio értelmében a Habsburg Monarchia bármely országának vagy tartományának átruházása lehetetlen volt, hiszen a tartományok feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul (indivisibiliter ac inseparabiliter) összetartoztak, így nem volt lehetséges, hogy Ferenc Istvánt valamelyik ország vagy tartomány élére állítsák (például cseh királynak). Mária Terézia számára egyetlen lehetőség kínálkozott csak: ha férjét társuralkodóvá emeli, és ezáltal politikai hatalmat, hátteret és befolyást biztosít neki a császárválasztásra. Az ünnepélyes okiratot 1740. november 21-én írták alá, amelyben Mária Terézia felruházza hitvesét élete végéig, valamint kiskorú utódai nagykorúságáig a társuralkodói hatalom gyakorlásának jogával. E jogi aktusról külön okiratokban mind Mária Anna, a királynő húga, akit az öröklési rend is megemlít, mind pedig az özvegy Erzsébet császárné is tudomásul vették, és elismerték Lotaringiai Ferenc társuralkodói pozícióját, amennyiben változna az uralkodó személye.

A cseh-morva és az osztrák rendek ellenkezés nélkül elfogadták a kinevezés tényét – nem így a magyarországiak. Az 1741 júniusában megnyílt pozsonyi országgyűlésen a királynő heves ellenállásba ütközött, maga Pálffy János nádor is megpróbálta lebeszélni a királynőt erről a tervéről. Sikertelenül. Mária Terézia ragaszkodott ahhoz, hogy hitvese a Magyar Királyságban is társuralkodói rangra emelkedjen. A rendek ehhez azonban csak úgy adták a hozzájárulásukat, ha országgyűlési törvénybe iktatták, azt is, hogy ez nem precedensértékű, és „ellentételezésként” belefoglalták, hogy a társuralkodónak is kötelessége lesz az ország rendjeinek jogait és előjogait betartania.

1741. évi IV. törvénycikk

a fenséges fejedelem ur, Ferencz Lotharingia és Bar herczege, Etruria nagyherczege, Magyarország és a hozzákapcsolt részek társuralkodójának és társkormányzójának nyilváníttatik, az alább beiktatott módozat szerint

[...]

5. § Végre, az Ő királyi szent felsége beleegyezésével és jóváhagyásával önként és egyértelmüleg fölajánlott ezen társkormányzóságnak erejénél fogva, Ő királyi fensége az ország ügyeit és a kormányzás terhét az ország törvényeivel egyezőleg fogja igazgatni; a legfőbb és kiváltképen a Hármaskönyv I. R. 4. és 9. czimeiben kifejezett hatalom, valamint a kiváltságok osztogatása és más felségjogok azonban, mint a melyek az ország törvénye szerint egyedül a törvényesen megkoronázott királyokat illetik, csupán Ő felsége, a koronás királynő kezében maradnak.

6. § Hogy pedig Magyarország és a hozzá kapcsolt részek egyházi, főrendü, zászlós, mágnás és nemes urai s összes karai és rendei szabadságaikban, kiváltságaikban és mentességeikben, jogaikban és törvényeikben megtartassanak: arra Ő királyi fenségének, társkormányzói hatalmánál fogva gondja leend. [...]

A törvény becikkelyezésével a királynő elérte a célját – még akkor is, ha az ország rendjeinek engedményeket kellett tennie. Nem így a császárválasztáson, ahol 1742-ben  a választófejedelmek egyhangúlag a bajor Károly Albert mellett tették le voksukat, aki VII. Károly néven foglalta el a császári trónt. Ferenc István,  Lotaringia és Bar hercege, Toszkána nagyhercege, Mária Terézia társuralkodója csak VII. Károly elhunyta után, 1745 szeptemberében tudta megszerezni a német-római császári címet. Az 1740–1741. évi társuralkodói kinevezés így nem azonnal, nem közvetlenül érte el hatását.

A körülményeket tekintve 1765-ben mintha hasonló helyzettel szembesülnénk. Lotaringiai Ferenc Istvánt augusztus 18-án Innsbruckban halálos szélütés érte. Utódlása ezúttal nem kérdéses: még életében, 1764-ben római királlyá koronázták elsőszülött fiát, József főherceget. Azt hihetnénk, hogy esetében a társuralkodói cím felesleges volt. Az ifjú II. József azonban politikailag még nehezebb helyzetben volt, mint apja, aki Lotaringa és Bar hercegének névleges címén kívül legalább Toszkána birtokával rendelkezhetett. A másodszülött főherceg, Lipót azonban (éppen az apja halála miatti tragikus kimenetelű innsbrucki esküvő után) elfoglalta a számára kijelölt helyét az itáliai hercegségben – így József még efelett a tartomány felett sem rendelkezett. Úgy lett tehát német-római császár, hogy a birodalmon belül semmilyen önálló birtoka nem volt. Ez – tekintve az poroszok viselkedését az osztrák örökösödési és a hétéves háború idején – akár újabb háborús összecsapásra is lehetőséget adott volna.

József esetében így tehát még fontosabb volt a társuralkodás, hiszen ezáltal politikai befolyása és hátországa is biztosított volt. Kinevezését több tárgyalás előzte meg: Mária Terézia felvetette annak megvizsgálását, szükség van-e arra, hogy a Magyar Királyság rendjei ismét országgyűlésen fogadják el a társuralkodót. A úrbéres viszonyok rendezését tekintve sikertelen 1764/65. évi országgyűlésre is alapozva az a vélemény alakult ki, hogy a rendekkel uralkodói leiratban közöljék a kinevezés tényét. József azonban nem számított „idegennek”, mint korábban apja, hanem a jogos trónörökös volt. A szeptember 21-én kibocsátott mandátum így egyáltalán nem okozott felhördülést a királyságban. Sőt, Mária Terézia több reakciót várt volna. A vármegyék ugyanis egyáltalán nem buzgólkodtak a viszontválasszal: az év végéig, december 24-ig alig néhány reagált csak a társuralkodói kinevezés tényére. A kancellária ezt azzal magyarázta, hogy a válasz írását nem írta elő az uralkodói rendelet. Tény, néhány törvényhatóság személyesen szerette volna hódolatát kifejezni, az ilyen küldöttségek fogadása elől azonban elzárkózott az uralkodónő – így sokan nem tudták, milyen megoldáshoz folyamodjanak.

 

A társuralkodói kinevezésről szóló uralkodói mandátum, Bécs, 1765. szeptember 21.

Jelzet: MNL OL, Helytartótanácsi Levéltár, Magyar Királyi Helytartótanács, Benigna mandata (C 13), 1765. szeptember 21.

 

1765. szeptember 21-én egy újabb korszak kezdődött meg a Habsburg Monarchia és így a Magyar Királyság életében is. A 25 éve kormányzó, megfontolt uralkodónő mellett lehetőséget kapott az ifjú, tetterős, reformokra szomjazó II. József. Önálló döntési joga azonban igencsak korlátozott volt, ez nem egyszer feszült helyzetet teremtett anyja és fia között.

A társuralkodás 15 esztendeje azonban joggal nevezhető a kora újkori Magyar Királyság egyik reformokban gazdag korszakának, olyannak, amely a szakszerűsödés révén hozzájárult a modern, polgári állapotok kialakulásához.

E kevéssé ismert korszakról és a társuralkodó II. József személyéről a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara 2015. október 8-án és 9-én két napos, nemzetközi konferenciát tart, amelyen megemlékeznek a korszak neves történész kutatójáról, H. Balázs Éváról is (1915–2006).

A konferencia programja itt olvasható.

 

 

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika

Utolsó frissítés:

2015.10.20.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges