„a marhák, a ragály kitörvén, belázasodnak, nagy nyugtalanság vesz rajtuk erőt” Marhavész és orvoslása Esztergom szabad királyi városában, 1768-ban

A hónap dokumentuma: 2018 május
2018.05.02.
Két és fél százada vetették papírra, Esztergom szabad királyi városában, a marhavészben megbetegedett állatok gyógyítására vonatkozó, alább közreadandó téziseket. Két dokumentumról, két eltérő képzettségű és habitusú szerző nézeteit tükröző írásról van szó, melyek híven árulkodnak arról, hogy akkortájt milyen ismeretekkel rendelkeztek a szóban forgó, rettegett betegségre vonatkozóan, illetőleg hogy az alkalmazott gyógymódot tekintve milyen szinten is állt a hivatalos orvostudomány, illetve a népi állatgyógyászat.

A múltban különféle kórok tizedelték Európa-szerte a háziállat-állományt. Tömegével hullottak az állatok: az igavonó barmok, de a tejelő- és húsállatok is, s gyakorta jutottak emiatt gazdáik kilátástalan helyzetbe, sokszor egyenesen a tönk szélére. A járványok nyomán nem ritkán éhínség ütötte fel a fejét.

Legveszedelmesebb volt mindezek között a marhavész (más néven dögvész, avagy marhapestis). Ez ellen nem volt ellenszer: a megfertőződött állatok életben maradására kicsi volt az esély.

A marhavész rendszeresen szedte áldozatait az elmúlt századokban, többnyire háborúk, hadjáratok kísérőjeként. A XVIII. században kontinensünket többször is keményen sújtotta, leghevesebben az 1709–1720 az 1742–1760 és 1768–1786 közötti időszakban tombolt.

Birodalmi, királyi kormányszékek a jobb tájékozódás végett a megyéktől, a városoktól és a falvaktól mind rendszeresebben követelték meg a különféle lajstromok és kimutatások elkészítését, hogy segítségükkel a járványok terjedését figyelemmel tudják kísérni, illetőleg pusztító hatásukat fel tudják mérni.

A vész kitörésével központilag elrendelt egészségügyi óvintézkedések azonban még sokáig hatástalanoknak bizonyultak. A járványok terjedésének nem lehetett gátat vetni, nagy területek szarvasmarha-állományát fenyegette a kipusztulás réme.

Magyarország területén a marhavész, a század közepi tombolását követően, 1763-ban támadott ismét, s változó intenzitással,  az országnak hol ezen, hol másik táján, újból és újból erőre kapván, tartott egészen 1766-ig.

A korszak állatorvoslással is foglalkozó orvostudorai (Sgolanics József: Pozsony város, De Maré Xavér Ferenc: Pest megye és Adámi Pál: Horvátország főorvosa) ez idő tájt a járvánnyal szembeni védekezéssel, hatékony védelmi eljárások kidolgozásával foglalkoztak. Ennek kapcsán egyrészt állategészségügyi-igazgatási rendszabályok felállítását szorgalmazták – karantén-zárlat, beteg állatok elkülönítése, az elhullott állatok gondos és minél mélyebbre történő elföldelése, az állatforgalom korlátozása, külföldről behozott szarvasmarhák passzussal való ellátása, vásártartási tilalom, az állatok állandó figyelése stb. –, másrészt, közvetlen állategészségügyi teendők vonatkozásában, az állatok egészségének megóvását és a beteg egyedek kezelését javallották.

 Levéltárunkban, ebből az időszakból, a témával kapcsolatban, több irat is fennmaradt. Többségüket a Magyar Királyi Helytartótanácsnak a marhavész elleni védőintézkedések tárgyában kibocsátott körözvényei teszik ki. Ezek közül most az 1768. május 19-én kiadott érdemesül a figyelmünkre.

Esztergom sz. kir. városához a szóban forgó körözvényt június 14-én kézbesítették ki. A város tanácsának hat hete volt arra, hogy az elkészíttetni rendelt, tárgyra vonatkozó intézkedés-tervezetét a Helytartótanácshoz felterjessze. Ehhez a tanács, a körözvényben javasoltak szerint, a marhavészben megbetegedett állatok gyógyítását illetően, jelentéseket kért be. Utóbbiak be is érkeztek: a július 18-i tanácsülésen mutatták be őket.

Havi írásunk tulajdonképpeni tárgyát ezek a jelentések képezik. Két dokumentumról van szó: a város akkori főorvosa, illetve (egyik) tőzsére személyéhez köthető két iratról. Ezek az iratok beszédes bizonyítékai annak, hogy miként is vélekedett ugyanarról a tárgyról, két és fél évszázaddal ezelőtt, két eltérő képzettségű és habitusú – egy tanult, hivatalosan gyógyítással foglalkozó, illetőleg egy a maga tapasztalatára hagyatkozó, magasabb iskolát feltehetően nem végzett – egyén.

Lássuk először Rudelko Józsefnek, Esztergom sz. kir. város főorvosának a marhavésszel kapcsolatban a város elöljárósága számára kifejtett téziseit:

 Írásának elején Rudelko úr mint civitatis physicus siet leszögezni, hogy bár már harmadik éve főorvosa városunknak, de eleddig még egyetlen egy marhavészes esettel sem találkozott helyben, és másutt sem szerzett ez irányú tapasztalatokat. „Mégis – folytatja –, hogy a nagytekintetű tanács kérését teljesítsem: mindazt, amit a marhavészről jellegéről, [keletkezésének] okairól és gyógyításának módjáról tudni lehet (a legjobb auktoroktól kölcsönöztem ez irányú ismereteimet), azt most becsülettel elősorolom.”

Egy rövid, a város fekvését leíró rövid kitérőt követően, rögtön rá is tér a lényegre.

Mindenekelőtt töredelmesen bevallja, hogy a szóban forgó, rettegett ragály kitörésének lehetséges okairól fogalma sincs: „(nem számítva azon esetet, ha már fertőzött marhákat hajtanak a földjeinkre) mást alig is tudok felhozni, mint hogy az igazságos Isten, bűnöknek megtorlója, haragszik ránk, amire csupán egyetlen hathatós ellenszer létezik: könyörgéssel égi haragját lecsillapítani”.

Egy újabb kitérő után – ebben a háziállatokat sújtó egyéb betegségek okait taglalja – aztán szakszerűen rögzíti, korabeli szakkönyvekből merített ismereteire alapozva, a marhavész (lues pecorum) tüneteit:  „a marhák, a ragály kitörvén, belázasodnak, nagy nyugtalanság vesz rajtuk erőt, légvételük megnehezül, orrukból és szájukból bűzös váladék csurog alá, ennél is bűzösebb azonban az ürülékük, amely időnként véres is; teljesen felhagynak a kérődzéssel, öt vagy hat nap elteltével már egész testüket kelések borítják – ellenben utóbbi állatok megmaradnak, míg azok, akiknek testén e kelések nem jelennek meg, az ötödik vagy hetedik napon bizonyosan elpusztulnak.”

Utóbbi tapasztalat alapján meg is fogalmazza, hogy a marhavésszel megfertőződött állatok sikeres meggyógyítását, illetve végső soron magának a betegség végleges megszüntetését célzó kutatások irányának, véleménye szerint, mi lehet a jövőbeni útja: „ahhoz, hogy ezt a veszedelmes ragályt, közönséges gyógyszerek révén, meg lehessen [véglegesen] szüntetni, vagy legalábbis [hatását] gyengíteni, maga a természet – amely az életben maradt állatok esetében, testükből a kórt, hólyagok, kelések, gennyes daganatok útján, bőrük felszínére juttatta, illetve szorította ki – legyen az útmutatónk”.

Ezt követően ismerteti, hogy korának gyakorlata szerint, a beteg állatok talpra állítására, mily gyógymódok alkalmazandók:

„1. A megfertőződött marhákat az egészségesektől azonnal el kell különíteni, és amennyiben valamelyikük nehezen venné a levegőt, vagy hortyogó hangot hallatva egyenesen fulladozna, mindenképpen ajánlatos, de csak a betegség kezdeti időszakában (az első napokban), valamelyik, hozzáférhető helyen lévő erét felnyitni.

2. Nyakukon [a bőrt], teljes hosszában, izzó laposvassal fel kell perzselni, továbbá a fülüket hegyes vasszerszámmal ki kell lyukasztani, és ezt követően a sebre hunyorgyökeret kell helyezni – ezeken a nyílásokon át ugyanis a mérges [nedvek távozván], erejüket vesztik.

3. Nyelvüket és szájpadlásukat ecetes-sós vízzel gyakorta le kell mosni.

4. Bőrüket naponta végig kell dörgölni a célból, hogy testükből a verejték könnyebben eltávozhassék, továbbá hogy bőrük jobban tűrje a hólyagok és kelések [jelenlétét].”

Gyógyszer gyanánt a következő vizes keveréket (szóhasználatában: beöntést) javallja:

[5.] Végy hagymaszagú taorjafűből, benedekfűből és kis ezerjófűből egy-egy maroknyit, tárnics-, katáng- és feketegyökérből pedig egy-egy nehezéknyit. Darabold fel [apróra] mindet, majd e vagdalékot, zárt edényben s három pint vízben, főzzed fél órán át. Ezután adj hozzá, izzasztó gyanánt, antimont, hat nehezéknyit. E főzetből pedig naponta kétszer vagy háromszor önts melegen, mintegy két-három fontnyit, az állatok szájába.”

 Végezetül egyéb – állatok élelmezésére és tartására vonatkozó – hasznos tudnivalókat oszt meg a város elöljáróságával:

6. Élelemként adható nekik árpa- vagy búzalisztből, esetleg szétmorzsolt kenyérből készült kása, folyadékként pedig víz, melybe május havában gyűjtött tiszta s illatos szénát áztattak.

7. A marhákat meleg helyen őrizzék, testüket pedig takarókkal burkolják, védvén őket – amennyire lehet – a hideg levegőtől.

8. Az istállókat naponta füstöljék ki, [a parázsra] borókafenyő-bogyókat [vetvén].

 Az egészséges marhákat, marhavész idején, gyakran csutakolják le; az istállókat tartsák tisztán; abban az esetben pedig, ha lappangó vírus jelenlétét gyanítják, nyissanak egy istállóból kivezető árkot, amelynek segítségével a betegséghozó csírák alkalmasint eltávolíthatók.”

Rudelko Józef Esztergom sz. kir. városi főorvosnak a marhavésszel kapcsolatos észrevételei. 1768. július 18. előtt.
MNL KEML IV-1001/g.  ad 1768-4-29. sz.

A városi főorvos – latin eredetiből fordított – téziseinek közreadása után, amelyekben, mint láthattuk, a valóban szakszerű eljárások keverednek a korabeli népi állatgyógyászatban alkalmazott praktikákkal, ismertetjük a másik dokumentum – értelmi szerzője Szakmáry István Esztergom sz. kir. városi tőzsér (papírra vetette Hersich János városi esküdt jegyző) – szövegét. Utóbbi egyértelműen a hagyományos népi gyógymód eszköztárát vonultatja fel, és különös bájt kölcsönöz neki, hogy – ellentétben az előzővel – értelmi szerzőjének anyanyelvén: magyarul íródott.

Maga az írás jól láthatóan egy olyan személy alkotása, akit egyértelműen a gyakorlati szempontok vezéreltek: miként lehet az állatokat, szükség esetén, betegségükből kigyógyítani, hogy jó erőnlétben-egészségben lehessen őket adni-venni, igény szerint adott távolságra lábon eljuttatni. Vagyis, bár címe szerint ez az írás is a marhavésszel, ám valójában, marhavész nevezet alatt, a marhákat általánosságban sújtó főbb betegségekkel foglalkozik.

Konkrétan ugyanis csak a 6. pont alatt szereplő tünet-leírás vonatkoztatható a szűkebb értelemben vett marhavészre: „Morbus: 6o ha az marhának epéje dagat; annak szeme meg kéköl szája nyálozik, orán az csunyasság folik. Remedium: tehát: Ezer jo fövet vizben meg köll főzni, és ugy azután langyossan az torkába bé tölteni.”

Tágabb értelemben azonban a következő tünetet is mutathatja a marhavészben szenvedő állat: „M: 5a ha az marhának hassa mégyen, ez hirtelen való italtul essik. R: Azért: törröt büdös követ vévén, azt vagy korpában jo bűven kölletik adni, vagy kényire hinteni, véle meg köll etetni.”

Alább pedig következzék – bár nem tartozik szorosan írásunk választott tárgyához, de úgy hisszük, nem lesz minden tanulság nélkül való – az egyéb állatbetegségek tüneteinek, valamint az alkalmazandó gyógymódoknak a taglalása:

„M: 1o Ha az szarvas marhának szája vagy dagad, vagy is ell annyira sebess, hogy semmit sem ehetik. R: Annak hideg vizel kölletik az száját ki mosni, vagy pedig fokhajmát öszve törni, jó erőss Bór etzetben tenni, s aval száját, s nyelvit jol meg dörgölni, azután soóval ismét, ugy annyira meg dörgölni, hogy az zabja meg véressen.

M: 2a Ha az marhát az Tárjú bántya, az két féle szokot lenni, egyik külsö, másik Belsö; az külsöt ezen jelekbűl lehet meg ösmérni, tudnyai-illik: hogy vagy az első Lapiczkája, vagy az hatűlsó czombja meg szokot dagadni; az belsőt pedig innénd: hogy az Marha szüntelen fekszik, és az szeme vége mind ha véres volna, ez pediglen az viz gigyben szokot támadni, ugy hogy ha 24. ora alat meg nem gyogyitatik abban el is kölletik veszni; és igy. R: Aztat, illetvén az külsöt, ki köll meczeni, és az Genecséget jó ki nyomni, azutan bolha füvet vizben meg főzvén, langyossan azal ki kölletik mosni, edgyczer, vagy kétzer, hogy az legyek bé ne köpjék. Illetvén az bélsöt: vévén egy icze sőrt, melyben egy fertúngh szapant kölletik beli vakarni; azt véle edgyüt meg főzvén, langyossan az torkában nékie bé köll tölteni, és az marhát jártatni, hogy benne lévö rudtságot meg indicsa.

M: 3a Ha az marha föll puffad, az az lépnek daganyagyától vagyon. R: Jó eröss iret Turot vagyis sajtot kölletik venni, azt egy icze sörben vagy vizben meg kőll főzni, azután langyossan az torkában tölteni.

M: 4a Ha az marha kapállóczik, rugdalóczik, és sokat heves farzsabája bántya, mely az háta Gerencsiében szokot Támadni, és lenni. R: Azt leg elsöbenis annak az hatat jol meg köll dörgölni egész végek, tegy az farkátis valami háromszor jol meg köll huzogatni, azutan pedig a farka végin (két feli hajtván a szürit) körösztöt köll meczeni, és soóval bé hinteni...

M: 7a ha az marhának szája, vagy körme húlladoz: aztat az nagy szárasság okoza. R: Kihezképest: agyagot kölletik az kemenczébül ki venni, aztat öszve törni, és jo erös bor etzetben meg fözni, azután ruhára teriteni véle a kormét bé kötni, Száját pedig: vévén fagyal fának levelit azt jo erös bor etzetben ismét fözni, azal szaját ki kolletik mosni, ha pedig levelit már ell húllasztotta volna; tehát az helet, az fájáril az héját le köll vakarni és azt ugy meg fözni, egyenlő effectust tészen.

M: 8a Szemin való nyavalája. Annak jele az: hogy az marhának szeme kékül, magaban fogy, és vész, kinek egy, kinek mind a két szemin vagyon, ki forditván elsö s ugyan alsó szeme haját, laczik bizonyos meg dagat Porczogo forma hus. R: Annak szemit ki köll forditani és azon Porczogo forma huson tüvel czirnat kölletik által hútzni és ugy azutan azon dagadot Porczogo hust késsel le köll meczeni a sebit etczetel meg mosni, és egy kis hájal meg kenni.

M: 9a Ha az Marha ketrügöl. R: Az: ha az homlokában vagyon annak az homloka bőrit kőzepin föll köll meczeni s ottan találkozik mind a sörkék, azt ki köll tisztétani, ezután sós hájal meg kenni; ha pedig a szarva tőviben vagyon, azt csak le köll vágni, máskint még a dogiben is ell vész.”

Végezetül szerzőnk a sort a gyengélkedő állatok – közöttük lehetnek barmok, vagy kisebb testű lábasjószágok is – felerősítésére alkalmazandó gyógymódok leírásával zárja:

„1o Őrvén gyükeret meg kölletik száritani, azt soóban özve törni, kényirben, vagy korpában be adni.

2o Ördögh S. V. szarral füstölni, hogy az nyavalát ell ne kapja. item vad Tormat öszve metélni, korpaban meg etetni.

3a Tormát, fokhajmát Paprikát vagy török borst fenyö magal özve törni, azt bor etzetben distiláltatni, be adni és torkába tölteni.”

Szakmáry István Esztergom sz. kir. városi tőzsérnek a marhavészes esetek gyógymódjával kapcsolatos észrevételei. Esztergom, 1768. július 18.
MNL KEML IV-1001/g.  1768-4-29. sz.

*

Szómagyarázat

bolhafű: útifű (Psyllium)

büdöskő: kénkő

effectus: (lat.) hatás, siker

farzsába: derékzsába, idegzsába, isiász

fertungh: (ném.) Verdung, Verding – űrmérték, lásd félmeszely

morbus: (lat.) betegség

ketrügöl: nyugtalankodik, izeg-mozog, vakaródzik

ördögszar: ördöggyökér – bűzaszat (Ferula asafoetida)

örvéngyökér: örménygyökér, pompás peremizs (Inula helenium)

porczogó: porc

remedium: (lat.) gyógyszer, gyógymód

s. v.: (lat.) salva venia – bocsánat a kifejezésért!

tarjú: tarjag, tályog, kelevény

törökbors: paprika

*

Felhasznált források:

MNL Komárom-Esztergom Megyei Levéltára:

              IV-1001/g. állagok (Esztergom sz. kir. Város Tanácsának iratai: tanácsi iratok, 1701–1849.)

 
Irodalom:

Iványosi-Szabó Tibor: Állatjárványok a Duna-Tisza közén a XVIII. században. In: Agrártörténeti Szemle XLIII. 2001/1–2. sz. 39–86. p

Dr. Fekete Lajos: A magyarországi ragályos és járványos kórok rövid történelme. Debreczen, 1874.

Karasszon Dénes–Kurdi József: Adámi Pál (1739 —1814) és a loimiatria története. In: Orvostörténeti Közlemények 73–74. Budapest, 1975. 53–72. p

Kováts Jenő: Állategészségügyi emlékek Tolna megyében (1654–1867). In: Tanulmányok Tolna megye történetéből. XI. 1978. 545–590.

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből. IV. kötet. Budapest, 1940.

Rusvay Kálmán: A népi állatgyógyászat emlékei Kecskeméten. In: Bács-Kiskun Megye Múltjából 4. Kecskemét, 1982. 511–589. p

 

Esztergom, 2018. április 23.

 

Iván László

történész-levéltáros

Utolsó frissítés:

2018.05.04.

Új hozzászólás

A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges