Erőszakos halálesetek 1918.10 - 1919.03

Bojtos Gábor

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye állapota az ötödik háborús év őszén

A vármegye 1918-as helyzetének nagyon részletes és sok esetben kritikus jellemzését Küry Albert alispán tollából ismerhetjük meg. Negyedévenként értékelte a törvényhatóság adminisztrációját, a gazdasági, társadalmi és egészségügyi állapotokat. A korábbi évek jelentéseivel összehasonlítva mindenképpen elfogadhatjuk, hogy az elhúzódó háború nagyon nehéz körülményeket teremtett: gúzsba kötve vergődő tisztviselők, akadozó közélelmezés és közellátás, élelmiszer- és nyersanyaghiány, súlyos munkaerőhiány, romló közegészségügy, elszegényedés és egyre feszültebb, türelmetlenebb közhangulat. Mindezekkel kellett volna szimultán megbirkózni, miközben úgy nézett ki, hogy soha nem akar véget érni az öldöklés.

Küry szerint lehetetlen körülmények között kellett magas színvonalú munkát végeznie a közigazgatás egyes szerveinek, közegeinek, akiknek viselkedési iránytűt is figyelmükbe ajánlott: „emberfeletti önfegyelemre, önzetlenségre, türelemre, kitartásra és emberszeretetre” van szükség.[1]

Ennek is köszönhető, hogy ő maga is elnézően viszonyult több település (Szolnok, Karcag, Kisújszállás, Dévaványa) vezetőjének magánakciójához, melynek során önhatalmúlag a malmok lisztkészletéhez nyúltak, hogy azt kiosszák a növekvő számú ellátatlan között.[2]

A vármegye gabonatermése ismét messze elmaradt a várakozástól. A silány számokat és a tragikus betakarítási eredményeket a „régi gazdaemberek megbízható nyilatkozata szerint” csak az 1863. évihez lehet hasonlítani.[3] Nem meglepő, hogy 1918 nyarán több településen az üres gyomrok vették át az irányítást.[4]

1918. június végén Törökszentmiklóson, a közélelmezési hivatalhoz beszállított rekvirált szalonna és zsír egy része a kocsit megtámadók kezére került. A volt főispán, gróf Szapáry György gróf pusztataskonyi birtokára szállítandó élelmiszer másik részének elvitelét megakadályozandó megpróbálták feltörni a közélelmezési raktárt. A helyszínre érkező Borbély György főszolgabíró igyekezett lecsillapítani a szitkozódó tömeget, hiába.[5] Menekülnie kellett a kőzápor elől, végül a Polgár család kúriájába űzte a jórészt asszonyokból álló csoport. A ház ablakait mindenesetre betörték, kerítését szétszedték. A rend helyreállítására Szolnokról érkezett egy század.[6]

Pár hét múlva Kisújszálláson hasonló események játszódtak le: július 20-án a zsír és a szalonna hiánya miatt nélkülözők tömege „forrongásszerű izgalomba tört ki, a közélelmezési ügyeket intéző városi alkalmazott házát megtámadta s ablakait beverte”.[7]

És mintha mindez nem lett volna elég: szeptemberben megjelent a spanyolnátha, amely ellen – a tiszti főorvos szerint – nem igazán tudtak érdemi eredményt elérni, „miután a betegség okáról és annak gyógykezelése felől mindezideig nincs kialakult vélemény”.[8] Hiába zárták be a tanintézményeket, a szórakozóhelyeket,[9] november végéig csaknem ezer ember vesztette életét a járvány következtében.

Ebben a helyzetben érte el az október végi események híre a vármegyét.

A vesztes háború, a hazatérés izgalma, majd az azt felváltó csalódottság, a munkaalkalmak hiánya, a szétzilált gazdasági keretek hozták magukkal a kérdést: ki a felelős mindezért?

A volt miniszterelnök, Tisza István neve volt sokak listáján az első feljegyzés. Olyanokén is, akik politikával soha nem foglalkoztak. 1916-1917 folyamán három vármegyei forrásból szerzett információt továbbítottak a Belügyminisztériumba, amelyek mind Tisza várható és remélt haláláról szóltak. Tiszánál azonban sokkal „kézzelfoghatóbb” és valószerűbb volt a helybeli bűnbakok megnevezése, majd felelősségre vonása, amely sok helyen erőszakos, fegyveres úton valósult meg.[10]

Kik és miért kerülhettek a bűnbak szerepébe, és kik voltak a végrehajtók? A nehéz helyzetben lévők, nélkülözők, szeretteiket elvesztők és hazavárók, az irigyek egyaránt „a főszolgabírót és a jegyzőt, községi tanácsost és a kisbírót” szidták, az „úgynevezett nadrágos embereket és a gazdákat”.[11] Azokat, akik rekviráltak, akik a segélyeket osztották, akik a felmentéseket intézték (vagy nem), akiknek jobban ment.[12]

Hogy jobban megérthessük a forrongó indulatokat, érdemes megvizsgálni Szénásy Lajos jászsági alsó járási főszolgabíró esetét. 1918. április 7-én – „a jászsági kisbirtokosok” aláírással – névtelen feljelentés érkezett az Országos Közélelmezési Hivatalhoz. Ebben tizenhat (többek között rekvirálási, felmentési és közellátási) eset „legszigorúbb és legsürgősebb” kivizsgálását kérték, hozzátéve azt, hogy „ha az alanti panaszunkból kifolyólag megindítandó vizsgálat igazságai ki nem derülnének és a felsorolt hamis vezetőket a községeinkből el nem távolítanák, eskünk alatt ígérjük, hogy életüktől fogjuk megfosztani a vérünkön élősködő piócákat, ha a jó Isten hazasegít, és a sok jogtalanul felmentett gazembereket, akik éppen az említett szolgabíró zsoldosaiként szerepelnek legnagyobbrészt.”[13]

A számonkérésekben, megmozdulásokban, illetve – sokan közülük – a párhuzamosan zajló fosztogatásokban is aktív szerepet játszottak a fegyverrel[14] hazatérő katonák és hadifoglyok.[15] Ez utóbbiak közül többen az orosz forradalom eszméivel felvértezve érkeztek haza.[16] Közülük volt egy Kálmán László szolnoki „internacionalista”, aki 1915-ben került hadifogságba, majd 1918-ban „Jekaterinburgban tartózkodott, ahol a cár és családja külső őrizetében, majd járőrszolgálatban vett részt”. 1918 október végén ért haza Magyarországra. Moszkvai búcsúztatóján „olyan megtiszteltetés érte, hogy kezet fogott vele Lenin elvtárs”.[17]

1918. novemberében tehát elmenekült a községi jegyzők jelentős része, öt főszolgabíró közül négy lemondott, hat rendezett tanácsú város polgármestere közül négy elhagyta a helyét (Jászberény, Karcag, Mezőtúr, Szolnok). Életveszélyes fenyegetés miatt távozott posztjáról a negyedik legnépesebb megyei település (ekkor nagyközség), Törökszentmiklós főjegyzője.[18]

Ebből kifolyólag a vármegye és a települések közigazgatása „teljes csődbe jutott”, amin a helyi nemzeti tanácsok adminisztrációs tevékenysége sem javított érdemben.[19]

A közbiztonsági helyzet elégtelen mivoltát jól jellemzi az a levél, melyben a kunhegyesi főszolgabíró segítséget és csendőri létszámemelést kér az „elkövetkezhető leszereléssel járó hazatolulások” miatt. Jelezte továbbá, hogy igen problematikus lesz helyt állni, ha a közbiztonságra az a „néhány 60 év körüli bakter s 8-10 darab még öregebb éjjeli mezőőr” felügyel.[20]

Nem csodálhatjuk hát, hogy a katonák egy részének vezetése mellett megkezdődött a vagyonos elemek kifosztása, a vasútállomásokon és a vasútvonalak mentén a vonatkocsik feltörése, a szállított élelmiszerek, állatállomány, iparcikkek elrablása. A Pusztapó állomáson veszteglő egyik szerelvény október 31-én éjjel történt teljes kiürítését nagyon érzékletes képekben tárta az olvasók elé a Gazdag-Szabolcs szerzőpáros. Szinte megelevenednek a sorok: „A délutáni órákig 111 drb kövér sertés került vissza az állomásra, melyeket mind a tanyákban szedtek össze. Persze igen sok helyütt perzselték már a szép sertéseket, sőt voltak olyan jó gazdák is, akik már egészen fel is takarították.”[21] Hasonló leírásokkal találkozhatunk Szolnokon, Túrkevén, Karcagon, a Jászság és a Tiszazug több településén. Tiszakürtön elüldözték a szabad rablás ellen fellépő főjegyzőt, Csontos Kálmánt. „Menekülnie kellett azok köréből, kiknek érdekeit évek óta szívén viselte, mert az elvadulás nem distingvált az emberek között.”[22]

Súlyosbította a helyzetet a Mackensen-féle hadsereg átvonulása.[23] Az infrastruktúrában okozott károk mondhatni eltörpültek azon tény mellett, hogy a németek szállítmányai általános vágy tárgyai lettek és fosztogatásra adtak alkalmat.[24]

Szolnok városa és vasútállomása különösen megszenvedte a november elejétől kezdődő időszakot: „az egész országban aligha akad még egy állomás, ahol most annyi csábító értéktömeg zsúfolódott volna össze”. Pénzes László állomásfőnök így festette le az apokaliptikus állapotokat: „November elseje óta 909 kocsit törtek fel és 60 darab nagy személypodgyászt fosztottak ki. […] A 900 teherkocsin kívül még jócskán akadt olyan, amelyiket feltörtek, de nem egészen fosztottak ki. Volt olyan nap, amikor 7 embert lőttek agyon, köztük két vasutast. A többi halott német katona és helybeli fosztogató volt.”[25]

Ha már nem a településükön végeztek, gyakran átrándultak a környező községekbe: Rákóczifalváról a Szolnokhoz tartozó szandai birtokokra, Zagyvarékasról Szászberekre, Csépáról Szelevényre jártak át a fosztogatók.[26]

Az egyre több halálos áldozatot követelő[27] összecsapások, tömegoszlatások, a nemzeti tanácsok nehézkessége, pénzügyi problémái, illetve a rend fenntartása céljából felállított nemzetőrség – sok helyen – visszás működése[28] miatt az alispán statárium bevezetését kérte a vármegye területére.[29] Ennek elutasítása után keserűen jelentette, hogy a vármegyében a „csőcselék azt teheti, amit akar, nincs rendőr, nincs hatóság, nincs bíró, az államhatalomnak nincs semmi tekintélye”.[30]