A szláv nyelvek írásbeliségének megteremtése a 9. században élt testvérek, Szent Cirill (826/827–869) és Szent Metód (815–885) nevéhez fűződik, akikben 1980 óta – Nursiai Szent Benedek mellett – Európa társ-védőszentjeit is tisztelhetjük. A szláv nyelvek leírására alkalmas első ábécét a 863-ban indított morvaországi térítő útjuk előtt kezdhették összeállítani, majd a morva és pannon földön töltött évek alatt tökéletesítették azt. A Szentírás szláv nyelvre való fordítását lehetővé tevő írást ők maguk még nem tudták igazán elterjeszteni, mivel szláv nyelvű, bizánci rítusú térítő tevékenységük miatt hamar összeütközésbe kerültek a Morvaországban szintén terjeszkedő keleti frank latin papsággal.

Cirill és Metód, Radziwiłł-krónika, 15. század

Az elmúlt évszázad szlavistái számára komoly vitatémát jelentett az a kérdés, hogy Cirill és Metód tulajdonképpen melyik ábécét alkották meg: a glagolitát vagy a cirillt? Különböző kézirattani és írástörténeti szempontok alapján mára bizonyítást nyert, hogy a korabeli görög kisbetűs folyóírásra, valamint néhány betű esetében a tudós testvérek által ismert héber írásra is alapozó glagolita volt az első ismert szláv ábécé, és ez köthető közvetlenül a testvérpárhoz.

Metód tanítványai végül menekülésre kényszerültek Morvaországból, és a Bolgár Birodalom, illetve Makedónia felé vették az irányt. Az (ó)szláv írásbeliség és fordítói tevékenység ezután bolgár földön indult igazi virágzásnak, a Nagy Simeon bolgár cár (893–927) által alapított ún. preszlavi irodalmi iskolában. A tanítványok végül itt dolgozhatták ki a szintén leginkább a görög írásra támaszkodó cirill ábécét, amely hosszú távon sikeresebbnek bizonyult idősebb testvérénél.

A glagolita és a cirill ábécék összehasonlító táblázata

A leginkább liturgikus célokra alkalmazott ún. kerek glagolita írás a morva-cseh nyelvterületeken a 11. század végéig volt használatban, bolgár földön pedig szórványosan még a 14. században is találkozhatunk vele. Ez az írás Horvátország tengermelléki területein maradt fenn a legtovább, egészen a 19. századig. Itt alakult ki a 13. századtól egy sajátos helyi változata, a különlegesen gazdag és kreatív ligatúrakészletet alkalmazó szögletes glagolita (glagoljica uglata). Fontos megemlíteni, hogy a horvát nyelvterület a középkorban és a kora újkorban egészen egyedülálló írástörténeti változatosságot mutat, hiszen itt egyszerre élt és virágzott a horvát nyelv glagolita, cirill és latin betűs írásbelisége is.

Mindezidáig egyetlen olyan glagolita nyelvemléket sem ismerünk, amely a misszionárius testvérpár idejére lenne datálható. A legkorábbi fennmaradt, ezen ábécével íródott szöveg a 10. században cseh-morva területen másolt, ún. Kijevi lapokban található. Ez egy római rítusú misekönyv hét lapnyi töredéke. Magyarországon mindössze két, a legkorábbi időszakból származó glagolita emlék található: az egyiket ma a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Tárának Zalavári Gyűjteményében őrzött, nemrég felfedezett glagolita feliratos cseréptöredékek alkotják; a másik pedig a Budapesti glagolita töredék néven ismert két 11–12. századi pergamendarab, amelyek Oszlopos Szent Simeon legendájának néhány sorát tartalmazzák (Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Vet. Slav. Duod. 2.).

Az Országos Levéltár feltehetően szerény terjedelmű glagolita iratállományát eddig nem gyűjtötték össze, nem is szerepelnek külön a nyilvántartásokban. A legrégebbi iratok között, a Diplomatikai Levéltárban eredetileg számos ilyen írású iratot őriztek, de ezeket a trianoni békeszerződés 77. cikkében foglaltak alapján a második világháború után szinte kivétel nélkül átadták Horvátországnak. Ezért ma a Diplomatikai Levéltárban sok horvát vonatkozású középkori oklevél helyén csak fekete-fehér fényképmásolatuk található, mint például Frangepán Bernát gróf 1525. évi, különösen szép írású oklevele helyén is (DL 34349).

Jelenleg három glagolita írású oklevelet ismerünk a Diplomatikai Levéltárban: Frangepán Duim és Márton 1459. évi (DL 38537), valamint a korbáviai grófok 1489. évi okleveleit (DL 82014), valamint egy 1492-ből való összeírást (DL 37131).

Ezeken kívül még egy latin betűs oklevél alsó szélén láthatunk egy sor glagolita írást (DL 89085). A Diplomatikai Levéltár online kereshető regesztáiban feltüntetett többi vélelmezett glagolita jegyzet valójában cirill betűs. Jajca várának 1526 körüli leltára (MNL OL, Vegyes eredetű peres iratok gyűjteménye – O 211, 1. sorozat) szintén nem glagolita írású, hanem cirill betűkkel íródott.

A korbáviai grófok oklevele, 1489

Jelzet: MNL OL, DL 82014i

Azt, hogy mennyire ismeretlen volt a glagolita írás horvát földön kívül, jól illusztrálja a korbáviai grófok oklevele. Az oklevelet eredetileg a Zichy család zsélyi levéltárában őrizték, és a levéltár lajstromkönyvének rá vonatkozó bejegyzésében a következőt olvashatjuk róla: „Reperitur hic unum instrumentum cuius characteres nobis sunt ignoti”, azaz „Található itt egy irat, melynek betűi számunkra ismeretlenek”.

Az 1526 utáni gyűjtemény R 159 törzsszámú fondjában (Román nyelvű iratok), címének megfelelően, túlnyomórészt román nyelvű, főként cirill betűs iratok találhatók. Közéjük keveredett azonban néhány más írású irat is, így például teljes egészében görög nyelvű és írású oklevelet is találhatunk itt. Egy kifogástalan állapotú, egylapos, papírra írt misszilislevél horvát nyelvűnek, s mi több, glagolita írásúnak bizonyult.

Juraj Čušpergar [Georg von Zobelsberg] bihácsi kapitány levele Ivan Dešić ispánnak és a tržaci grófnak, Frangepán Miklósnak, 1558. ápr. 21.

Jelzet: MNL OL, 1526 utáni gyűjtemény, Román nyelvű iratok (R 159), No. 63/a.

A mohácsi vereséget követően az oszmán erők több hadjáratot is vezettek Bosznián át a horvát végek irányába, s ezek során a boszniai-horvát határt egészen az Una folyóig tolták ki. Az Una menti végvárrendszer kulcspontja már jó ideje Bihács (horv. Bihać, ném. Wihitsch) vára volt, amely egy időben még szabad királyi városi rangot is viselt. 1527-ben I. Ferdinánd király (1527–1564) elrendelte megerősítését, majd 1528-ban az addigi várnagy helyett kapitányt állított a vár élére, akit közvetlenül a horvátországi hadak fővezére alá rendelt. Ekkor még csak Ripač és Kamengrad várai tartoztak a bihácsi kapitányok irányítása alá, de 1537-től már hat várra bővült a lista. A bihácsi vár jelentőségét az is jól mutatja, hogy amikor az 1570-es években a megmaradt horvát végvidéket négy kapitányságra osztották, az egyik központjává Bihácsot tették meg. A 16. század során lassan nőtt a várba rendelt helyőrség létszáma, így például míg 1537-ben 56 lovas és 81 gyalogos katona állomásozott itt, 1573-ra már 58 lovas és 250 gyalogos védte Bihácsot, s 1540-ben Jagelló Anna királyné parancsára a kapitány fizetését is megemelték évi 500 forintra. Érdekes etnikai megoszlásról tesznek tanúbizonyságot a fennmaradt összeírások: míg a kapitány és a tisztek főként krajnai és stájer származásúak, a legénység túlnyomórészt horvát nemzetiségű volt.

Az 1570-es években több komoly támadás is érte a környéket a boszniai török erők részéről, így 1578-ban Bihácsot is ostrom alá fogta egy 12.000 fős oszmán sereg, de ezúttal még sikerült feltörni az ostromgyűrűt. A következő időszakban állandósultak a rajtaütések, zaklatások, amelyek csúcspontja az volt, amikor 1583-ban Rakovicánál az éppen útközben lévő Danilo Obričan bihácsi kapitányt és csapatát lemészárolták a törökök, kiszabadítva foglyaikat, akik aztán értékes belső információkat szolgáltattak a bihácsi várról.

1587-ben egy szokatlan, a kortársak által Bihács elestét előrevetítő rossz ómennek tekintett esemény következett be: az Unát egy napon a ludak és kacsák végeláthatatlan tömege lepte el, amelyek aztán egymásnak estek és ezrével pusztultak ott. A mészárlás ugyanolyan hirtelen maradt abba, mint ahogy elkezdődött, s a madarak elrepültek. A vár elfoglalása azonban csak öt esztendővel később vált valósággá: Hasan Predojević boszniai pasa 1592 nyarán fogta ostrom alá a várat, amelyet Joseph Lamberg kapitány mintegy 400 katonája és a városiak védtek. A védők az oszmán túlerő láttán és ígéreteinek engedve, 1592. június 19-én, az ostrom tizedik napján feladták a küzdelmet. Lamberg kapitányt az oszmánok szabadon elbocsátották, az osztrákok pedig később hadbíróság elé állították, de nem ismeretes, hogy végül elítélték-e.

Ennek az eseménydús történetnek a közepébe, 1558-ba enged bepillantást a közölt levél, amelyet a krajnai nemes származású Juraj Čušpergar, németesen Georg von Zobelsberg bihácsi várkapitány küldött Tržacba Ivan Dešić ispánnak és a tržaci grófnak, Frangepán Miklósnak, hogy mihamarabb értesítse őket a két irányból, Kostajnica és Udbina felől betörő boszniai oszmán csapatok támadásáról. A levelet saját címeres gyűrűspecsétjével is ellátta. A dolog fontosságát és sürgősségét jól mutatja a titoktartásra való felhívás, valamint az, hogy a brzo, azaz gyorsan kifejezés ötször szerepel a címzés után. Ezen 1558. évi oszmán betörés eredményeiről sajnos további adatokkal nem rendelkezünk, de a levélben említett települések már nem sokáig tudták tartani magukat: Kostajnica már 1556 óta török kézen volt, Tržac 1576-ban, Zrin 1577-ben, Gvozdansko pedig 1578-ban cserélt gazdát.

„A horvát Una-mente”

Forrás: Lopašić, Radoslav: Bihać i Bihaćka Krajina (Zagreb, 1890)

Az Una-menti végvárvonal összeomlásával feltehetően a környékbeli glagolita írásbeliségnek is vége szakadt, s ennek a különleges, Horvátországban máig nemzeti kincsnek tekintett írásmódnak az elterjedési területe tovább fogyatkozott.

Iratfotók: Czikkelyné Nagy Erika

Felhasznált irodalom:

Baleczky Emil – Hollós Attila: Ószláv nyelv. Budapest, 1987.

Lopašić, Radoslav: Bihać i Bihaćka Krajina. Zagreb, 1890.

Pálffy Géza: Európa védelmében. Haditérképészet a Habsburg birodalom magyarországi határvidékén a 16-17. században. Pápa, 2000.

Селищев, А. М.: Старославянский язык. Москва, 2009.