Kollégánk ünnepi beszéde Kápolna község március 15-én tartott megemlékezésén

Az ünnepség délelőtt 10 órakor vette kezdetét szentmisével, majd Dr. Berecz Kálmán polgármester köszöntője után Molnár Dávid beszéde következett. Végül a helyi iskola diákjai adtak műsort, melyet a kápolnai csata emlékművénél tartott koszorúzás követett. Az ünnepséget záró fogadáson kollégánk az MNL Heves Vármegyei Levéltára nevében ajándékot vett át a község polgármesterétől.

Molnár Dávid beszéde az alábbiakban olvasható:

Tisztelt ünneplők, kedves megjelentek, Kápolna község elöljárói és polgárai!

Engedjék meg, hogy egy személyes gondolattal kezdjem. Egy levéltárosnak pályafutása során csak viszonylag kevésszer adatik meg, hogy múltról összegyűjtött tudásáról, egy ilyen jeles alkalomból, ilyen összetartó, nagy és jelentős történelmi múlttal bíró közösség előtt adhasson számot. Az itt megjelenteknek aligha kell elmagyarázni, milyen fontos történelmi események színhelyéül szolgált ez a föld és ez a vidék. Ünnepségünk színhelye méltó mementója egy egykor volt véres ütközetnek, mely a mai napig minden erre járónak tanúskodik őseink bátor és hősies helytállásáról.

Arról azonban, hogy hogyan jutottunk el az 1849. február 26-án és 27-én Kápolna határában a császári, valamint magyar honvédseregek között zajló, azonban kifejezetten egyik félnek sem győzelmet jelentő ütközetig, talán érdemes egy kicsit több mindent elmondani. 175 évvel ezelőtt, 1848 márciusában a magyar királyság a Habsburgok birodalmának szerves részét képezte közjogi szempontból. A Habsburg uralkodók magyar királyok is voltak, azonban e jelentős cím viselése mellett egy közel 13 milliós népességgel bíró és 7 különböző nemzetiséget magába foglaló országot kellett igazgatniuk, mely sok tekintetben különböző történelmi és közigazgatási hagyományokkal bírt. Ugyan az 1848. március 15-én kitört forradalom fő színhelyéül a köztudatban a korabeli Pest és Buda maradt meg, nem szabad elfelejteni, hogy e több milliós ország lakosságának túlnyomó része falusi környezetben élt, megélhetését pedig a föld és az abból származó jövedelem jelentette volna. A mára sokszor romantikus ködbe burkolózó jobbágy-paraszti életforma ugyanis sokaknak csak meddő munkát, a természeti viszonyoknak és a földesúri feljebbvalóságnak való kitettséget jelentette. Hiába művelte a lakosság túlnyomó része a magyar termőföldet, annak gyümölcsét saját tulajdonaként nem élvezhette.

Magyarország népességének túlnyomó része nem részesülhetett a szellemi javakból sem. Népiskolai rendszer híján a falvakban élők között elvétve akadt csak írni olvasni tudó, a közügyek tekintetében pedig választójog és alkotmány hiányában esélye sem volt a többségnek az alkotmányos politikai véleménynyilvánításra.

Összességében tehát azt mondhatnánk, hogy a 19. század első felében élt hétköznapi ember számára a külvilág sokkal elzártabb volt, mint ma. De ha valakinek több rész is jutott a civilizáció jótékony eredményeiből, annak is azt kellett tapasztalnia, hogy hivatalos ügyeit nem intézheti anyanyelvén, papírra vetett gondolatait pedig csak a cenzor által ráakasztott béklyókba zárva oszthatja meg a külvilággal. Nem véletlen volt hát, hogy a márciusi ifjak 12 pontja között az elsőt foglalta el a szabad sajtónak követelése.

Ezek az ifjú forradalmárok tudták, hogy a helyi problémákat csak helyben lehet hatékonyan megoldani. Követelték hát az évente ülésező országgyűlést és a felelős magyar minisztériumot, mely egyenlő jogokat biztosít majd a hon polgárainak vagyontól, társadalmi státusztól vagy vallástól függetlenül. Sokan próbálták e lánglelkű fiatalokat akkor és később is rendbontónak beállítani, pedig ők nem uralomnélküliséget, hanem igazságos, a népet szolgáló és azt akár hadsereggel megvédő uralmat akartak.

E nemes, tiszta lelkű kezdeményezések azonban mit sem értek volna, ha Petőfi, Irinyi vagy Jókai mellet nem találjuk ott az arisztokrata gróf Batthyány Lajost, Széchenyi Istvánt, Kossuth Lajost, vagy szűkebb pátriánk szülöttjeit Csiky Sándort, vagy Lenkey Jánost. A polgári Magyarország forradalmárjai és első államférfiúi a nehéz történelmi szituációkra később eltérő módon reagáltak, és a történésznek, vagy a forrásokat ápoló levéltárosnak nem lehet feladata a hamis mítoszokat táplálva felmenteni őket tetteik alól. Egy azonban biztos: A húszas éveiket taposó ifjak saját fiatalságukat, a magas rangú nemesek pedig saját vagyonukat, jólétüket és kivételes társadalmi helyzetüket is készek voltak feláldozni egy új, és szabadabb Magyarországért. Ez utóbbiak akár nemesi adómentességüket feladva voltak készek vállalni a közös teherviselést és feudális előjogaik elvesztését.

1848 tavaszára természetesen a nemzetközi légkör is megérett arra, hogy ezek a bátor emberek reform elképzeléseiknek érvényt szerezzenek. Az 1848-at megelőző években Európában súlyos gazdasági válság tombolt. Az 1847 nyarán pusztító aszály a téli hónapokra a kontinens több városában is éhséglázadásokhoz vezetett. A forradalmak fővárosa, Párizs után így az addig konszolidált császári városban, Bécsben is kitört a lázadás, melynek tüze két nappal később szinte egész Magyarországra átterjedt. Hogy hogyan vizsgázott a korabeli Heves Vármegye ezekben a történelmi napokban, arról tanúskodjanak a megye akkori első számú vezetőjének, Blaskovics Gyulának szavai, aki szerint „...a megye hű fiai élénk részvétellel viseltetnek azon nagyszerű események iránt, melyek... csaknem egész Európában a zsarnok...uralmát lerombolva a magyar nemzetet is önmagának visszaadták, és idegen elemekből függetlenül szabaddá varázsolták és mindenütt a polgári szabadság és jog élvezésében és közterhek arányos viselésében egyenlőkké tettek. Nincs tehát többé a törvény előtt azon különbség mi csak néhány napok előtt is volt nemes és nem nemes polgár és nem polgár, földesúr és jobbágy közt, mindnyájan egyenlő jogú és terhű lakosai vagyunk polgári tekintetben az újjászületett magyar hazának. "

A megye hű fiai később is élénken részt vettek a forradalomban, majd a szabadságharcban. Még a polgári átalakulás iránt sokáig bizalmatlan, egri főegyházmegyében szolgáló katolikus papság is egy emberként állt a változást akarók táborába. Tiszta forradalom volt ez, a lakosság körében nem volt tapasztalható randalírozás, fosztogatás. Ahogy azonban 1848 nagy ígérete, az úrbéri viszonyok és jobbágyterhek eltörlése egyre jobban késlekedett, úgy forrongott minél inkább a vármegye paraszti lakossága. Amikor azonban a hazát veszély fenyegette, a különböző érdekcsoportok félretették a sérelmeket és összefogtak a betolakodó horvát, majd császári, végül orosz csapatok visszaverése érdekében.

Kedves megjelentek! Napjainkban nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a győztes forradalmat követően a magyar politikai vezetés és az osztrák udvar között egyre jobban elmérgesedő viszony, háborúhoz vezetett. Háborúhoz, melyben emberek haltak meg és melyben a magyar mellett megannyi nemzetiség, szerb, román, szlovák (sorolhatnánk) asszonyai vesztették el férjeiket és fiaikat. A bő egy évig elhúzódó háborúskodás mindkét fél anyagai erőforrásait felemésztette és kifejezett győzelmet egyiknek sem hozott. A magyar fegyverletételt követően majdnem 20 évig nem tudta a két fél békésen rendezni viszonyát, és a központi hatalom, valamint a nemzetiségekkel való viszály parazsa a huszadik század elejére sem aludt ki, és mikor 1914-ben lángra lobbant, egy addig sosem látott pusztítást hozott el. A forradalom emléke bátorságra int bennünket, a szabadságharc emléke pedig megfontoltságra és józanságra.

Kedves egybegyűltek! "Itt nem hirdetni, itt csak tanulni lehet a hazafiságot". Az alábbi mondatot Kossuth Lajosnak tulajdonítja a hagyomány, aki egri látogatása során Heves bátor népét méltatta ekképp. Kutatások bizonyították be, hogy a szabadságharc kormányzója sosem mondott ilyet. Nehéz hát a magamfajta feladata, hiszen, alig van Magyarország történetében olyan eseménysorozat, mint 1848 és 1849, melyhez ennyi mítosz kapcsolódott és rögzült volna a mai napig a köztudatban. Mint minden mítosz, ez is igaz és hamis elemekből áll össze. A budai várban szinte egyedül raboskodó politikai fogoly, Táncsics kiszabadításán túl, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén Nemzeti Dalt szavaló Petőfiig, vagy akár Görgey árulóvá bélyegzéséig, megannyi mítoszt lehetne még itt sorolnunk. Egy azonban bizonyos: legyen szó tényekről, vagy mítoszokról, 1848 emléke, és az emberi szabadság vágya a mai napig összeköti és nem szétválasztja e nemzet tagjait.

Köszönöm, hogy meghallgattak.