Kisvajkai és kőröshegyi Vajkay Ákos nyugalmazott levéltáros „nézegette, silabizálta a latin nyelvű adományozó leveleket … egy szempillantás és látta, hogy sarjadznak szét a különböző nemzetségek… élvezte a hivatását minden érzékével… itt élt, a múltban. És amint mások is jövendőmondóhoz járulnak, úgy zarándokoltak őhozzá sokáig, messze megyékből előkelő urak, kik múltjukat óhajtották megismerni… Úgy merült bele egy donatio regiába, mint valami izgalmas sakk rejtvénybe és kereste a nagyszülőket, szépszülőket, azután a legérdekesebbet, az Őst, a vagyonszerzőt, primus aquirens-t, ki leleményeivel egész nemzedékek szerencséjét alapította meg, vitézi tetteivel dicsőséget sugárzott minden ivadékára.” (részlet Kosztolányi Dezső Pacsirta c. művéből)

Az irat és az emberi sorsok között döntő fontosságú kapcsolat rajzolódik ki. A múlt elbeszélője, a régi ősök felkutatója, a megyei levéltáros romantikus képe sok magyar regényben szerepel, gyakran nem csak mulatozó vidéki kompániák epizódszereplőjeként.

Tovább [2]