Hetvenöt éve hunyt el Soós István, Hódmezővásárhely válságkezelő polgármestere

PRESZTÓCZKI ZOLTÁN

HETVENÖT ÉVE HUNYT EL SOÓS ISTVÁN,

HÓDMEZŐVÁSÁRHELY VÁLSÁGKEZELŐ POLGÁRMESTERE

Karlovszky Bertalan: Soós István polgármester arcképe (1936)

A dualizmus időszakától kezdve országszerte jellemző volt, hogy a nagyobb városok képviselőtestületei, elsősorban megbecsülésük jeleként, akkoriban még élő személyekről közterületet (utcát, teret) neveznek el. Hódmezővásárhely thj. várost vizsgálva, egyebek mellett Jókai Mórt és Kossuth Lajost, de még Józsa Lajos városi írnokot, az uralkodók közül Ferenc József császárt és királyt, valamint II. Vilmos német császárt is érte az a megtiszteltetés, hogy utca, illetve tér viselhette a nevét 1890, illetve a 20. század első évtizede óta. Ez a hagyomány a két világháború között is folytatódott: Horthy Miklós és Benito Mussolini mellett egy-két városi főtisztviselő, így dr. Soós István, vagy éppen helyettese, dr. Csáky Lajos főügyész is „kapott utcát” 1928-ban: Soós a Tarján és Tabán városrészeket összekötő Mihály (1948 óta Dózsa György) utca, míg Csáky a Fácán (1948 óta József Attila) utca „keresztapja” lett. Érdekesség, hogy mindkét politikus 1948-ban, tehát „utcája” nevének megváltoztatása évében hunyt el. Az utóbbi politikusok közül Soós István az újabb utcanévadások során új közterülethez „jutott”: A Béke-telep egyik új utcáját nevezték el róla.

Soós István 1863. augusztus 30-án született Hódmezővásárhelyen. Apai ágon szentesi eredetű, anyai ágon vásárhelyi református tisztviselői családból származott. Apai nagyapja, idősebb Soós János (1805–1864) gimnáziumi tanár feleségével, Csáki Zsófiával (1808–1869) 1829-től élt Vásárhelyen. Anyai nagyapja, hosszúpályi Kovács Károly (1806–1870) is polgármesterként dolgozott a rövid alkotmányos időszakban, 1861-ben. Apja, id. Soós István (1833–1880) rendőrkapitányi, 1874-től tanácsnoki hivatalt viselt. Nagybátyja, Soós János (1831–1897) közel negyven évig, egészen haláláig Vásárhely levéltárnokaként szolgált. Nagynénje, Beretzk Pálné Soós Julianna (1833–1918) révén rokonságban állt Vásárhely egyik legismertebb és befolyásos családjával, a Beretzk famíliával. Kétszer házasodott: először Czégényi Géza (1855–1894) városi mérnök özvegyét, Szilágyi Idát (1864–1921) vette feleségül, akinek gyermekeiről is gondoskodott, majd Ábrai Károly néhai polgármester leányával, özv. Makó Lajosné Ábrai Aranka (1872–1940) színésznővel kelt egybe.

Az apai nagyszülők: id. Soós János gimnáziumi tanár és felesége, Csáki Zsófia (HL Fényképek gyűjteménye)

Édesanyja, hosszúpályi Kovács Eufémia (1842–1937), valamint a gyermek Soós István szüleivel, 1873 k. (HL Fényképek gyűjteménye)

Soós István 1880-ban érettségizett jeles eredménnyel a református főgimnáziumban (osztálytársa többek között Futó Zoltán (1863–1921) későbbi református esperes), majd a fővárosban végezte jogi tanulmányait. Ezt követően ügyvédjelölt, ügyvéd, 1908-tól városi tisztviselő: a pénzügyi ügyosztályt vezető tanácsnok, majd a néhai Kmetykó József (1846–1913) utódaként 1913 júniusától városi főjegyző és egyben helyettes polgármester. A város első emberévé Juhász Mihály lemondását követően, 1918. október 26-án választotta a törvényhatósági közgyűlés. Álláspályázatában eddigi köztisztviselői gyakorlatára hivatkozott. Vetélytársa a városi rendőrkapitány, Szathmáry Tihamér (1869–1934) volt, aki végül 96:76 arányban alulmaradt Soóssal szemben.

Tevékenységének első másfél évét jelentősen korlátozta az őszirózsás forradalom, a tanács­köztársaság és az azt követő román megszállás: előbb a kormánybiztos főispánná kinevezett Kun Béla (1878–1954) laptulajdonos, volt (és leendő) parlamenti képviselő rendelkezési állományba helyezte 1919 januárjában, majd a proletárdiktatúra idején, április 22-től mintegy két hónapon át, számos városi polgárral egyetemben túszként Budapesten tartották fogva. Még fogoly volt, amikor májusban visszahelyezték polgármesteri állásába. A betegen szabaduló polgármester helyettesítésével Csáky Lajos Antal (1872–1948) tiszti főügyészt bízta meg a közgyűlés. Csáky, a kiválóan felkészült közigazgatási szakember ettől kezdve Soós egyik legfontosabb munkatársának számított.

A megszálló román katonaság Hódmezővásárhely városától is hatalmas mennyiségben vett igénybe élelmiszert, haszonállatot, vagy éppen munkaerőt. A városvezetés – hogy a Berényi-féle terrorhoz hasonló erőszakoskodásoktól megkímélje a lakosságot – igyekezett teljesíteni a román követeléseket, és munkásosztagot szervezett a beszolgáltatások lebonyolítása érdekében. Ugyanakkor eljárt a polgárőrség szervezése, a megszállás okozta korlátozások enyhítése végett is. A levéltári dokumentumok alapján elmondhatjuk, hogy Soós István a román megszállás idején erélyes, felelős városvezetőként működött, aki igyekezett megóvni a rábízott települést az atrocitásoktól.

Hódmezővásárhely közigazgatási helyzete sajátos volt, mert 1873-ban néhány várossal egyetemben törvényhatósági joggal ruházta fel a kormányzat, élére főispánt állítva. A polgármester a törvényhatóság második emberévé vált, de sokszor – a főispán távollétében – maga elnökölt a közgyűléseken és a fontosabb városházi bizottságok ülésein. 1873-at követően ugyanis törvényes lehetőség volt arra, hogy egy főispán akár kettő, vagy három törvényhatóságot is irányítson, és – ennek következményeként – az általuk fontosabbnak vélt hivataluknak tegyenek eleget. Soós István időszakában is többször így történt: 1920 után idegen (Vásárhelyhez nem, vagy kevésbé kötődő) tisztviselők irányították Vásárhely városát. Temesváry Géza (hivatali ideje: 1920–1924), noha kizárólag Vásárhely főispánja volt, valamint Aigner Károly (főispán: 1924–1927) a főispáni lakást ritkán vette igénybe, míg Mokcsay Zoltán, aki főispáni időszakában (1927–1932) jórészt Vásárhelyen tartózkodott, sokat betegeskedett, és emiatt gyakran távol maradt a közügyektől. Soós István utolsó előtti felettese, Farkas Béla (főispán: 1932–1935) népszerűtlen volt a városban a kormányt és annak pártját túlzottan szolgáló módszerei miatt. Összegezve nem túlzás azt állítani, annak ellenére, hogy a főispánok többé-kevésbé megfeleltek a kormányzat és a lakosság közötti kapocs szerepkörének, Vásárhely két világháború közötti fejlődése elsősorban a Soós István által vezetett, egyébként jelentős szakértelemmel bíró városi tisztviselői karon múlt.

A törvényhatósági bizottság tagjai 1923-ban, a városi törvényhatósági jog elnyerésének 50. évfordulóján (Tornyai János Múzeum)

1920. március 2-től Soós immár teljes jogú polgármesterként irányította szülővárosát. Hamarosan fogadta az ország frissen megválasztott kormányzóját, Horthy Miklós altengernagyot, aki megyei, bemutatkozó körútja során Vásárhelyre 1920. augusztus 29-én érkezett. Az államfő ünnepélyes fogadására a vasútállomáson került sor, ahol Soós polgármester „Hódmezővásárhely város 65 000 főnyi tiszta magyar lakossága nevében” üdvözölte, majd a feldíszített Kállay és Andrássy utcán kísérte az éljenző tömeg és a város, valamint Csongrád megye vezérkara – élén Szathmáry Tihamér távozó főispánnal – a városháza felé. Az egyházak és a társadalmi szervezetek képviselőjének beszéde után Horthy lelkesítő beszédben hívta fel Hódmezővásárhely lakosságát, hogy vegyen részt a megcsonkított ország előtt álló feladatok megvalósításában. A főispáni szobában tartott fogadás után még este 11 óráig maradt vásárhelyi vendéglátói körében, majd másnap reggel 7 óra 40 perckor különvonatával továbbutazott Makó felé.

A polgármester hivatalába való visszatérése után – az ország gazdasági-társadalmi megerő­sítésével összhangban – azonnal hozzálátott a háború utáni helyzet konszolidálásához. Felmérte a román megszállás alatt okozott károkat, gondoskodott azok orvoslásáról is. Intézkedett az úthálózat helyreállításáról, emellett 45 kilométernyi műút épült, amely megkönnyítette a közlekedést a város és a külterület között. A frissen kiburkolt, ún. törvényhatósági utak mellé útkaparói hálózatot szervezett, amelyet a mérnöki hivatal felügyelete alá rendelt. Az útkaparók vagy útőrök rendszerint olyan szegényparasztok közül kerültek ki, akik több gyermeket neveltek és vállalták az utak rájuk eső szakaszának rendben tartását.

Soós István a város parkosítására is gondot fordított: újjászervezte a városi kertészetet és a csemetekertet. 1920-ban ültették a Kinizsi utcai gesztenyesort (amelyet évekkel ezelőtt az utolsó szálig kivágtak, de pótlásukra sor került), a következő években parkosították a Kossuth és a Széchenyi teret, fasorokat telepítettek a Szentesi és a Damjanich utcára. A külterületi utakat szintén facsemetékkel szegélyezték, míg egyes határrészeken (Kéktó, körtvélyesi hullámtér) erdőket telepítettek.

Számos szociális vívmány is megvalósult, igaz jórészt az amerikai Speyer bank által folyó­sított kölcsönből: a városi partfürdő, a Hódi Pál utcai bérház, munkáslakások építése, a városi kórház kibővítése, mentőállomás kialakítása, valamint a kakasszéki szanatórium létrehozása. A Klebelsberg-programnak is köszönhetően Vásárhely külterületén kilenc, belterületén két elemi iskola, három óvoda és két napközi otthon is létesült.

József főherceg látogatása a hódmezővásárhelyi standfürdőben. Mögötte fehér kalapban Soós polgármester (Tornyai János Múzeum)

Soós István sokoldalú várospolitikai tevékenysége során nem feledkezett meg a helyi kulturális élet pártolásáról sem. Amellett, hogy maga is szívesen látogatott színielőadásokat, támogatta az alakuló, valamint az újjáéledő egyesületeket, olvasóköröket, melyek közül több is (Rotary Club, Dalárda, Kaszinó, Szanatórium Egyesület stb.) elnökévé választotta. A múzeum régészeti osztályát is Soós István idején hozták létre, Banner János régész, egyetemi tanár vezetésével, a szegedi egyetem szakembereinek bevonásával. Polgármesteri tisztségéből adódóan Soós tagja volt országos egyesületeknek is. 1925-ben a Magyar Külügyi Társaság tagjai közé választotta. 1929-ben Hódmezővásárhely városa is felvételét kérte a Magyar Vidéki Városok Kulturális Szövetségébe. A szervezet Városközi Bizottsága Soóst választotta elnökévé még az év folyamán. Helybeli társadalmi tisztségei közül említésre méltó a Hódmezővásárhelyi Népbank és a helyi Vaskereskedelmi Részvénytársaság közgyűlési elnöksége, valamint a Gazdasági Egyesület Hitelszövetkezetének elnökségi tagsága, vagy a Magyar-Olasz Bank helyi fiókjának fb-tagsága. Az imént említett tisztségein túl a Hódmezővásárhelyi Református Egyházközség presbiteri megbízását is betöltötte évtizedeken keresztül. Felesége, Ábrai Aranka a húszas évektől egészen 1940-ben bekövetkezett haláláig a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége helyi fiókjának elnöki tisztét viselte, és ebben a minőségében számos jótékonysági akciót koordinált.

A város gazdasági-társadalmi helyzetének megszilárdítása érdekében tett intézkedései hamar éreztették pozitív hatásukat. Ezért nem véletlen, hogy polgármesterségének 10. évfordulóján, 1928-ban egy tisztelgő gesztussal lepte meg a közgyűlés: a Mihály (ma: Dózsa György) utcát nevezték el Soós Istvánról, amely egészen az 1948-as utcanév-változtatási hullámig megőrizte nevét. Az 1929. december 16-ra összehívott közgyűlés pedig – egyedüli jelöltként – közfelkiáltással, 1930. január 1-től újabb 10 éves időtartamra Hódmezővásárhely polgármesterévé választotta. Soós a hivatali eskü letétele után hosszú beszédben tekintett vissza polgármesterségének elmúlt 11 évére. Felsorolta az eddigi nehézségeket, illetve az általa vezetett városi apparátus munkájának eredményeit, végül megköszönte a törvényhatósági bizottság iránta való bizalmát.

A városvezetőt nem véletlenül ábrázolta a korabeli karikaturista seriffként: Soós kezdettől fogva sokat fáradozott a közbiztonság megőrzésén. Munkája annyiban sikeres volt, hogy 1919–20-ban, a Berényi-féle gyilkosságsorozaton kívül, melynek 56 áldozata volt, nagyobb, megszállók által elkövetett erőszakos cselekmény, valamint szélsőjobboldali, bosszúból eredő túlkapás nem történt. A Szathmáry Tihamér, később Lázár Dezső (1876–1962) vezetésére bízott polgárőrség – a románok kivonulásáig és az immáron államrendőrség újjászervezéséig – viszonylag hatékonyan látta el feladatát. A tűzoltóság – amelynek székhelye a harmincas évek végéig a Hódi Pál utca 6. szám alatt volt – fejlesztése is megvalósult az 1935-ös év végéig tartó időszakban: motorfecskendők, korszerű járművek kerültek állományába. Honvéd helyőrség létesült a „Szigetben”, a várostól délre, valamint állami méntelepet is létesítettek.

Soós István 1936-ban, ahogy két karikaturista látta: Sostarics Lajos: Ahogy mi kinézünk, ill. Dönczy Lukács Ödön: Hódmezővásárhelyi karikaturista album)

Soós István 72 éves már elmúlt, amikor kérte nyugdíjazását. Az 1935. szeptember 24-i közgyűlés elismerte polgármesterként tett erőfeszítéseit, majd intézkedett arcképének megfestetéséről. (Az alkotással Karlovszky Bertalan (1858–1938) festőművészt bízták meg, aki – idős kora ellenére – határidőre elkészítette a portrét.) Helyére (első körben nyolc, másodikban három jelölt közül) a szintén tehetséges, ám közel három évtizeddel fiatalabb tisztviselőt, Endrey Béla helyettes polgármestert választotta a közgyűlés a város élére. Soós ezt követően a törvényhatósági bizottság örökös tagja maradt egészen 1944 novemberéig, amikor a szovjet megszállás alá került városban feloszlatták a régi, választás és adófizetés alapján összeült (amúgy erősen csonka) testületet, és új, pártok által delegált személyekből összeálló törvényhatósági bizottság kezdte meg a munkát, élén az egykori tűzoltóparancsnokkal, Kiss Pállal, illetve a korábbi szociáldemokrata párttitkárral, az ekkor már kommunista Karácsonyi Ferenc főispánnal. A nyolcvanegy éves egykori városvezető ezt – a korabeli híradások szerint – elfogadta és „…érdeklődve figyelte a neki már új világot és szeretettel érdeklődött a demokratikus városvezetés iránt.”

1948. március 9-én hunyt el. A Független Újság jellemvonásai közül kiemeli a lankadatlan szorgalmat, a szociális érzékenységet, a szeretetet, melyet munkája során tanúsított. Felsorolja polgármesteri munkásságának eredményeit, amellyel tulajdonképpen korszerű várossá változtatta Hódmezővásárhelyt. Az iránta való általános tiszteletet jelzi, hogy temetésén valamennyi társadalmi csoport képviselői jelen voltak. A Református Ótemplomban Márton Árpád elnöklelkész, míg az Arany temetőben Csáky Lajos főgondnok, nyugalmazott főügyész, egykori helyettese búcsúztatta.

Soós Istvánt, mint a régi rendszer emberét, a Tamás Béla polgármestert váltó kommunista városvezetés igyekezett a feledés homályába taszítani. Első lépésként a róla elnevezett, a Lázár utcától a tabáni templomig vezető utcát Dózsa Györgyre nevezte át a közgyűlés, majd intézkedtek a Karlovszky Bertalan által megfestett portrénak a múzeum raktárába történő szállításáról.

Soós Istvánnak 2006-ban a korábban felszámolt Arany temetőből a Kincses temetőbe áthelyezett síremléke (Presztóczki Zoltán felvétele)

A rendszerváltást követően a helytörténészek figyelme egyre inkább kiterjedt az eddig negatív megvilágításba helyezett, vagy jobb esetben tabuként kezelt két háború közötti időszak dokumentumaira is. A forrásokból egyre inkább világossá vált, hogy Soós István közel két évtizedes polgármesteri tevékenysége Hódmezővásárhely számára nyugodt, gyarapodó időszakot is jelentett. Két krízisen (1918–1920, 1929–1933) is átvezette szülővárosát, és 1935 legvégén nyugodt szívvel adhatta át utódjának a polgármesteri feladatokat. Az 1990 utáni, immár demokratikus keretek között megválasztott városvezetés is példaként tekint rá, és megbecsülése jeleként visszakerült a róla készült festmény a polgármesteri hivatalba, évtizedek óta elhanyagolt síremlékét áthelyezték a Kincses temető díszsírhelyei közé, továbbá újfent utcát neveztek el róla, ám ezúttal a Béke-telep egyik új közterülete viseli nevét.

Levéltári források:

Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád-Csanád Váregyei Levéltára Hódmezővásárhely (HL):

Hmvhely thj. város árvaszékének iratai. Id. Soós István hagyatéka II. 318/1880

Hmvhely thj. város közgyűlésének iratai – 386/1918. kgy., 140/1935. kgy. határozatok, valamint az 1944. nov. 11-i közgyűlés jkv.-e

Hmvhely Polgm. Hiv. iratai. V. 521/1918. Soós István pályázata: 6863. eln./1918.

Az 1929. dec. 16-i közgyűlés jegyzőkönyve – 493, 494/1929. kgy.

Hmvhely Polgm. Hiv. iratai. Karlovszky Bertalan nyugtája és a polgármesteri pályázatok: V. 273/1936.

Fényképek:

HL; Tornyai János Múzeum Helytörténeti Gyűjteménye. Köszönet illeti Bernátsky Ferencet, a múzeum munkatársát az intézmény őrizetében lévő felvételek rendelkezésre bocsátásáért.

Hírlapi cikkek:

Vásárhelyi Reggeli Újság, 1920. aug. 31., 1935. szept. 25.

Vásárhelyi Friss Újság, 1935. szept. 25.

Friss Hírek, 1920. aug. 31.

Vásárhelyi Nemzetőr, 1920. aug. 31.

Független Újság, 1948. márc. 10.

Irodalom:

Bernátsky Ferenc – Nagy Vera: Hódmezővásárhely anno. Archív képek a városról 1862–1944. Hmvhely, 2012.

Fejérváry József: Vásárhely története családok tükrében. Hmvhely, 1929. 25.

Kruzslicz István Gábor: Soós István. In: Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Szerk. Kőszegfalvi Ferenc és Borus Gábor. Szeged, 2002. 194.

Makó Imre: Soós István. In: Hódmezővásárhely Törvényhatósági Jogú Város történeti almanachja 1873–1950. Szerk. Kovács István. Hmvhely, 2003. 135–140. A Karlovszky festményéről készült felvétel: 245.

Varsányi Attila: A hódmezővásárhelyi főispánság története (1873–1950). (Tanulmányok Csongrád megye törté­netéből XL.) Szeged, 2013.

Presztóczki Zoltán: 150 éve született Soós István, Hódmezővásárhely városépítő polgármestere. Délvilág, 2013. aug. 29.

Presztóczki Zoltán: Százötven éve született Soós István, Hódmezővásárhely válságkezelő polgármestere. In: A hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság évkönyve. 2013/2014. Szerk. Kovács István, Presztóczki Zoltán. Hmvhely, 2014. 67–83.