Múltbanéző 15. (09)

bkml

„SZENT” KOVÁCS RÓZSIKA TÖRTÉNETE

 Egy fiatal jakabszállási leány, aki Krisztus szenvedéseit hordozta

 

A közelmúltban a Váci Püspöki és Káptalani Levéltárban egyéb irányú kutatásaim során egy nagyon érdekes, 1941-ből származó irat került a kezembe, melyben Kovács Sándor, akkori kecskeméti prelátus-plébános, későbbi szombathelyi püspök egy jakabszállási leányról közöl jelentést, aki – állítása szerint – Krisztus szenvedéseit hordozta. A jelentés szövege az alábbi volt:

Egyházmegyei Hatóság Vác

Érkezett 1941. április 8.

Kovács Rózsa rendkívüli jelenségei tárgyában

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Úr!

Kegyelmes Uram!

Mély tisztelettel kérem, méltóztassék az alábbi jelentésemet meghallgatni és a szükséges utasításokat megadni:

Feketevasárnap d.e. a nagymise után Kovács István /Jakabszállás, 349. sz. alatti lakos/ megjelent előttem 19 éves leányával, Kovács Rozáliával. A beszélgetésen jelen volt a leány keresztanyja is, akinél a leány hosszabb idő óta tartózkodik.

A következőket adták elő:

az ez évi nagyböjt eleje óta Kovács Rozálián rendkívüli jelenségek mutatkoznak. D.e. 11. óra tájban elálmosodik, elalszik, utána erősen vonaglik, szenved, gesztusaiban az Úr Jézus szenvedésének egyes jeleit fejezi ki, azután suttogva imádkozik az Úr Jézushoz, majd az imádság után hangos szóval köszön Dicsértessék a Jézus Krisztus-t és bűnbánatra intő beszédet tart. A beszéd befejezése után ismét suttogó imádság kezdődik, s majd felébred. Az édesapának és a keresztanyának jelentése szerint ennek a híre elterjedt a Jakabszállási és környékbeli pusztákon és többszáz ember jött oda a házhoz. A hatás vegyes volt. Voltak régi bűnösök, akik meggyóntak és megáldoztak utána. Viszont voltak sokan olyanok, akik nemcsak kételkedve fogadták, hanem gorombáskodtak, csendőröket hívtak, akik elég keményem bántak nemcsak a hallgatósággal, hanem magával a szegény leánnyal is. A leány maga kérte azt, hogy hozzák be hozzám, és velem szeretne beszélni. Az édesapának és a keresztanyának elmondása szerint a leány ősz óta a gyomrával betegeskedett. Az étel nem maradt meg a gyomrában és azt kihányta. E miatt volt bent a kecskeméti kórház belgyógyászati osztályán, ahol megfigyelték és gyomoridegességet állapítottak meg nála. Ez a gyomorbaj egész márciusig tartott nála, de föltűnő volt az, hogy ennek ellenére rendesen tudta végezni a fizikai munkát. Most március óta azonban teljesen megszűnt a betegsége, étvágya jó, emésztése rendes és női baja is rendesen megjön. A leány normális egyén benyomását kelti. Egyszerű paraszt leány, csöndes, szerény, 5 elemi iskolát végzett. Kérdezősködésemre elmondotta, hogy régebben Fülöp-Jakabszálláson laktak és ott hallotta Szedlacsek Mihály plébánostól prédikációkban, hogy az Úr Jézussal együtt kell hordani a keresztet és együtt kell viselni az Ő szenvedéseit. Ő maga azt mondja, hogy neki minden nap 11 órakor le kell feküdni, elalszik és utána álmában látja az Úr Jézust. Ilyenkor nagyon szenved, mert végig szenvedi az Úr Jézus szenvedésének egyes részeit. Állítása szerint az Úr Jézus ilyenkor tanítja, és amit akkor hall, a bűnös és pogány embereknek elmondja. Délután 3 óra tájban felébred minden fáradtság, bágyadtság nélkül folytatja tovább a munkát.- Ezeket mondották el nekem vasárnap délelőtt, amikor részletesen kikérdeztem őket és meghallgattam.

Kérésük az volt, hogy én menjek ki Jakabszállásra és ott figyeljem meg a leányt. Én ezzel szemben azt kértem tőlük, hogy hozzák be a leányt a kecskeméti Jó Pásztor Zárdába[1] és mindenkitől teljesen elzárva maradjon a kedves nővérek között és időközönként majd megfigyeljük. Kívánságomnak készségesen eleget tettek, és április 1-[j]én kedden a leány bement a Jó Pásztor zárdába.

Egyidejűleg megkérdeztem telefonon Dr. Szarvas András egyetemi magántanár urat, aki a leányt a kórházban kezelte, hogy mi a véleménye róla. Szarvas tanár úr egyszerűen azt mondta, hogy nagyfokú hisztéria. Adott neki orvosságot, amit rendesen szed most is.

Április 2-án szerdán délelőtt P. Alakker György jezsuita atyával /aznap délután kezdte a Kereskedelmi Fiú-iskola lelkigyakorlatát/ kimentünk a Jó Pásztor zárdába, hogy a leányt megfigyeljük. Délelőtt 10 órakor értem ki, amikor a leányt a zárda kertjében találtam. Előzőleg a templomban volt és imádkozott. Egészséges, természetes, alföldi parasztleány benyomását teszi. Magát teljesen egészségesnek mondja. Emésztése rendes, menstruációja rendesen megjön. Beszélgetés közben szépen ismét elmondja azokat, amiket már előbb is voltam bátor leírni. A keze fején seb van. Amikor kérdeztem tőle, hogy miért, azt felelte azért, mert az Úr Jézus adta, hogy az Ő sebeit viselhesse. A tenyere még teljesen ép volt beszélgetésünk idején, de amikor a szenvedés átélése és prédikációja után tőle elbúcsúztam, akkor már a tenyerén is erős, vörös foltok jelentkeztek. 11 órakor azzal búcsúzott el tőlem, hogy álmos és le kell feküdnie. A fogadó szobának sezlonára fektették le a nővérek és állandóan vigyáznak rá, nehogy leessen hánykolódás közben. 10 percnyi alvás után kezdődtek a szenvedések. Arca teljesen egészséges, piros volt, semmi hőmérséklet emelkedést nem lehetett rajta észrevenni. A keze kissé hideg volt ugyan, de természetes színét nem veszítette el. A pulzusa 82 volt, de amikor a görcsös vonaglás jelentkezett, a pulzus kihagyott. Arcán, száján semmiféle abnormis dolgot nem vettünk észre. Egy darabig hason feküdt és kezei úgy voltak összetéve, mintha meg lettek volna kötözve. Azután hanyatt feküdt kiterjesztett kezekkel és erősen dobálta magát. P. Alakkerral együtt meghintettük szentelt vízzel. Elkezdtük hangosan imádkozni az olvasót, nem reagált rá. Próbáltuk felébreszteni, nem reagált rá. 11 órától 12 óra 10 percig tartott ez így s akkor kezdett hangosan beszélgetni az Úr Jézussal. Rövid suttogó imádság után hangosan kezdett prédikálni. Prédikációjának első részében megemlékezett arról, hogy előző nap vele egy-két nővér kételkedve vitatkozott és tréfás beszélgetését gúnynak vette. Majd pedig egész missziós beszédet tartott a megtérésről. Olyan heves gesztusokkal kísért szónoklatot mondott kinyitott szemmel, éles, tiszta hangon, kifogástalan magyar stílusban, fekvő helyzetben, hogy nagyon meglepő volt. A beszéd kb. 12-15 percet tartott. A beszéd után ismét suttogó imádságba kezdett és az Úr Jézussal beszélgetett. Majd megdörgölte szemeit és teljesen frissen felébredt. Mosolyogva, kedvesen elmondta, hogy a pogányoknak prédikálta azt, amit neki az Úr Jézus elmondott. Megfigyeltem, hogy az erős beszéd nem hevítette-e fel, de keze hűvös volt, arca pedig normálisan meleg, kis pirosság volt az arcán. A tenyerein már jelentkeztek a vörös foltok, mire ő kijelentette, hogy annak úgy kell lenni, mert péntekre azok is sebesek lesznek. Azt is mondta, hogy ezek a szenvedések csak Húsvétig tartanak és utána megszűnnek jövő nagyböjtig. Állítása szerint az Úr Jézus azt mondotta neki ebben a legutóbbi álmában, hogy két évig maradjon a Jó Pásztor zárdában, azután pedig menjen az embereknek prédikálni a megtérést. Rövid beszélgetés után még azt mondotta, hogy ismét le kell feküdnie és újra el kell máshova mennie, másoknak prédikálni a megtérést. Mi ezt már megvárni nem tudtuk, de a kedves nővérek jelentése szerint, akik roppant tárgyilagosan és szinte kétkedően figyelik a dolgot, a második szenvedése erősebb volt és a beszéde egészen más tartalmú volt, mint a délelőtti.

P. Alakker György, szegedi jezsuita atya, velem együtt mindent végig nézett. Minden egyes jelenségnél igyekezett minden természetes módon magyarázni. Itthon azután mégis bevallotta, hogy maradék nélkül nem tudja megmagyarázni a dolgokat, és őt annyira megrendítette, hogy teljesen a hatása alatt van. A leány egyszerű természetessége, roppant nagy pap- és apácatisztelete, és álom utáni páratlan frissessége voltak azok a körülmények, melyek P. Alakerra nagy hatást gyakoroltak.

Kegyelmes Uram! Engemet ebben a dologban roppant mélyen és könnyekig az a meleg, szinte eddig alig tapasztalt bensőség fogott meg, ahogy ez a lány az Úr Jézussal beszélget és ahogyan kérdezgeti az Úr Jézustól, hogy szenvedésében mi fájt neki jobban. S a végén azt említi, hogy mindennél jobban fájt az emberek hitetlensége és káromlása. Én nagyon jámbor, jó leánynak tartom. Amióta nálam volt, minden dologban engedelmeskedik nekem, és ha keresztanyja vagy szülei valamire rá akarják venni, előbb mindig tőlem kér engedélyt. Roppant tiszteli a papokat és az apácákat. Azt mondottam neki, hogy imádkozzék értem. Azt felelte rá, hogy nem kell, mert hiszen az Isten szolgája vagyok és az Úr azoknak minden hibájukat megbocsátja.

Kegyelmes Püspök Uram! Kegyes jóváhagyása reményében a következő intézkedéseket foganatosítottam. A szülőket rávettem arra, hogy leányukat adják be a Jó Pásztor zárdába, amit ők készségesen meg is tettek. A Jó Pásztor apácák végtelen sok jósággal fogadták be.  Szüleit és keresztanyját kivéve mindenkit eltiltottam a látogatásától. Tegnap is Kiskunmajsáról és Jakabszállásról jöttek »csodát látni«. Én a legszigorúbban eltiltottam mindenkit tőle és leintettem az újságírókat. Ezt a leány nagyon hálásan köszöni, mert nagyon terhére van a sok zaklatás.

A tisztelendő Főnöknő Anyát pedig arra kértem, hogy a leányt csak figyeljék meg és megfigyeléseikről engem informáljanak. Nagyon kértem, hogy sem a nővérek, sem a papok ne vitatkozzanak vele. Éppen ezért a leányról való lelki és anyagi gondoskodást teljesen magamnak tartottam fenn. Bár nem az én plébániám területén lakik, de a keresztanyjának van Kecskeméten bejelentett lakása. De úgy éreztem, hogy mint főesperes hozzányúlhatok ehhez az ügyhöz.

Minden törekvésemmel azon vagyok, hogy a szenzációt megakadályozzam, a kíváncsi embereket tőle távol tartsam és minden hírverést eleve megakadályozzak. Egyben megkértem két megbízható kecskeméti katolikus orvost, hogy figyeljék meg a leányt. P. Alakker ígérte, hogy P. Müller Lajos S. J.-nek szólni fog, és ha a vonat összeköttetések megengedik, felküldi Kecskemétre, hogy ő, aki ezzel a kérdéssel nagyon intenzíven foglalkozott, figyelje meg a leányt.

Kegyelmes Uram! Ezekben voltam bátor jelentésemet megtenni. Mély tisztelettel kérem, kegyeskedjék intézkedésemet jóváhagyni. De kérem azt is, kegyeskedjék további utasításokat adni.

Szerény javaslatom az, hogy a leány maradjon a Jó pásztor zárda növendékei között. Az idő és a változott körülmények majd meg fogják mutatni, hogy hová fejlődik. És bármennyire is elfogadom és tiszteletben tartom a P. és az orvos természetes magyarázatát, azt azonban mégis meg kell vallanom, hogy annyi bensőséges szeretet, ami ennek a lánynak az imádságából árad, nem tudok természetes dolognak tartani, hanem a jó Isten kegyelmének tekintem.

Egyházközségemet és magamat atyai jóindulatába ajánlva, felszentelt kezeit csókolja,

Kecskemét, 1941. április 3-án legkisebb káplánja:Kovács Sándor prelátus-plébános[2]

 

A jelentés többszöri elolvasása után elkezdett foglalkoztatni Kovács Rozália személye, és a jelentésben leírt rendkívüli események, amelyek – ha az akkori váci püspöknek jelentést írt Kovács prelátus – vélhetően komolyak és igazak lehettek.

Így hát segítségért fordultam kedves jakabszállási ismerőseimhez, Szabóné Harkai Erikához és Földiné Dormány Margithoz, akik bár a dokumentumot nem ismerték, a korabeli történetet igen. Felkeresték a jelentéssel Volek Jánosnét, Kovács Rozália legfiatalabb testvérét, aki csodálkozva olvasta az iratot, s igaznak ismerte el az abban foglaltakat. A fentieken túl rendelkezésünkre bocsátotta Kovács Rózsika fényképének, szüleinek írt búcsúlevelének és Czakó Ferenc „Az Úr szolgáló leánya – Kovács Rózsika élettörténete” című kéziratának másolatát, aki az ezredfordulón, akkor még több élő adatközlő segítségével megírta a Rózsikával történteket. A fentieken túl végig kísértek Rózsika életének főbb helyszínein, ebből születtek azok a fotók, melyből emlékének és életének még fennmaradt momentumait rekonstruálni és bemutatni próbáltuk. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindhármuknak, odaadó segítségük nélkül ezt a kis írást nem tudtam volna elkészíteni.

Kovács prelátus jelentésének kiegészítéseként Czakó Ferenc hivatkozott kéziratából szeretnék felidézni Kovács Rozália életéből és átélt szenvedéseiből néhány fontos momentumot, hogy jobban megismerjük őt magát, aki a visszaemlékezések szerint osztozott Krisztus szenvedésében, látomásaiban kommunikált vele, s ezzel hatalmas hívő tömegeket mozgatott meg Jakabszállás környékén.

A leghosszabb megemlékezést Kovács Rózsika korábbi osztálytársa, Keresztessy Sándor emlékezése alapján rögzítette Czakó Ferenc a kéziratában, 2003-ban. Az alábbiakban általa előadottak szinte teljes fedésben vannak a majd 60 évvel korábban keletkezett és Czakó Ferenc által vélhetően nem ismert plébánosi jelentéssel:

Mindenképpen el kell mondanom azt az esetet, amit ha valaki más mondana el, talán el sem hinném, de mivel magam is láttam, s az egyik osztálybeli tanulótársammal történt meg, mégis elmondom talán okulásul is annak a mai társadalomnak, amely azt hajtogatja mindenáron, hogy csak azt hisz el, amit lát.

Hát bizony én láttam azt, amit most itt leírok. Én is ott voltam a tömegben, s nem is egy alkalommal azok között, akik csak csodálkoztak a látottakon.

Mi is volt ez?

Az én általános iskolai osztálytársam volt az a Kovács Rózsika, aki az otthonunktól mintegy egy km-re lakott a nevelő apja tanyájában.

Az édesapja: Kovács István, egy tanyai cipészmester, nagyon-nagyon rendes ember volt. Szerette a családot mindenki a környéken, s maga a kis Rózsika is nagyon jó tanuló volt az iskolában. Mindketten az un. »Kun« iskolába jártunk.

Egy alkalommal azt hallottuk, hogy a kis Rózsika hamvazószerdától nagypéntekig azon a szenvedéseken megy át, mint annak idején Jézus Krisztusunk, az írások szerint.

Minthogy annak idején iskolatársak voltunk, engem is elvitt a kíváncsiság a tanyájukra. Megdöbbenve láttam, amin ez a szegény fiatal lány átment. Az említett napok mindegyikén megjelent nála ez a szenvedési periódus. Amikor túljutott rajta, akkor pihennie kellett. Ilyen alkalmakkor eszméletlen állapotban volt, majd felébredt, kinyitotta a szemeit, s így szólt: - de sok jó lélek van körülöttem, majd imádkozott, s prédikált a köré, messze földről is idezarándokolt hatalmas tömegnek.

A szenvedése időszaka alatt két kezefején s lábfejein sebek jelentek meg, s végül – nagypénteken – véreztek is.

Nagy híre lett rövidesen a dolgoknak, és kijöttek a csendőrök, bementek a szenvedő és alélt leányhoz, majd sarkon fordultak és szó nélkül elmentek.

Kivizsgálásra bevitték Kecskemétre kórházba is, de nem tudtak semmit megállapítani a betegségére, annak okára. A kecskeméti zárdába is bevitték, s talán egy hétig tartották benn »kivizsgáláson«. Ott történt vele a következő eset, amit nekem Ő maga mondott el. Nem tudta lassan, hogy milyen nap és hanyadika van, amikor a zárda oltára előtt csendesen imádkozott. Sóhajtozott a bánatán. Eközben valahonnan egy aprócska naptárszerű papír került a kezébe, erről tudta meg a bentléte időpontját, s azt, hogy a hét melyik napja van éppen.

Elmondotta még Rózsika nekem, beszélgetés közben, hogy egyik alkalommal Szentkútra mentek a búcsúra. Ment velük a szüleivel egy öt éves körüli kisfiú is, aki néma volt. Azért vitték a szülők magukkal, hogy hátha a csodatévő Szűz Mária segíteni fog a kisfiún. Ott azonban nem történt semmi. Hazafele jövet, bár a monostori nagy erdőben jártak, mikor Rózsika látta, hogy a kisfiú nagyon fáradt lehet, hiszen Jakabszálláshoz igazán messze van a búcsújáróhely, lehet az olyan 30 km is. Fölvette az ölébe a kisfiút, beszélgetett hozzá, amikor egyszer csak megeredt a nyelve a kisfiúnak, azt mondta, hogy édesanyám… Többet akkor nem szólt, de rövid idő múlva tökéletesen megtanult beszélni…

…Hogy mi történt később Rózsikával? Úgy hallottam, hogy volt kérője, de elutasította azzal, hogy Ő Krisztus jegyese, s nem mehet férjhez, s nem is ment.

Fiatalon halt meg 24 évesen.

Talán akkor, ha az apácák komolyan foglalkoztak volna a vele történtekkel, és Ő magával is, személy szerint, talán neves apáca lett volna belőle. Így megmaradt minekünk egy nagy kérdőjellel együtt az élete életsorsa, mint egy egyszerű emberi sors. Amikor eszembe jut a szenvedéskori látvány, még midig összeszorul a szívem. Keresztessy Sándor[3]

 

Kovács Rozália, Kovács István apa, aki 1899. december 10-én született, s meghalt 1962. december 29-én és Hajnal Mária anya, aki 1901. október 1-jén született, s meghalt 1993. augusztus 15-én, Istentől megszentelt házasságából született, második gyermekként 1922. március 17-én. Keresztszülei Zöldi Ferenc és Kovács Rozália voltak. Kovács István és Hajnal Mária házasságából nyolc gyermek született, Mária 1920-ban, Rozália 1922-ben, Ilona 1925-ben, Franciska 1932-ben, Dezső 1935-ben, István 1937-ben, József 1940-ben és Teréz 1942-ben.[4]

Az alábbiakban szeretnék bemutatni egy képet Rózsikáról, – amelyet Volek Jánosné mutatott meg nekünk, illetve adott engedélyt a közlésére, amit ezúton is nagyon köszönünk – valamint a szülői házáról, az egykori Jakabszállás, 349. sz. alatti tanyáról, Rózsika szülei, Kovács István és neje házáról.

bkml

1. kép: Kovács Rózsika egy helyi asszonnyal, Hévíziné Margitkával
(Volek Jánosné tulajdona)

bkml

2. kép: Kovács Rózsika szülőháza kívülről
(Készítette: Tóth Szilárd)

Rózsikát, azaz a második gyermeket, apai nagybácsija, Kovács József és neje magához vette, mivel gyermekük nem született, s velük is élt haláláig. Szomszédban laktak a férfitestvérék, s így minden nap találkozhattak a testvérek. Kovács Istvánék gazdálkodtak, egyben az édesapa köztiszteletben álló, közkedveltségnek örvendő cipész volt.

Kovács Rózsika az általános iskolában jó tanuló, értelmes, továbbtanulásra is alkalmas gyermek volt. Az általános iskola elvégzése után nem tanulhatott tovább, segített nevelőszülei tanyai gazdaságában. Minden vasárnap templomba jártak, Rózsika elsőáldozó és bérmálkozó is volt. Rózsika fiatalkorában még nem épült meg a mai templom, hanem a templom melletti mai parókia paplak, kápolna és iroda is volt, nagyon kis befogadóképességgel. Rózsika több tanyai diáktársával együtt az úgynevezett „Kun” iskolába járt, mely leégett, helyét már csak egy kereszt hirdeti. Az alábbi képeken az iskola telke, és az iskola emlékére állított kereszt látható:

bkml

3. kép: Kovács Rózsika iskolájának, az egykori „Kun” iskolának a telke
(Készítette: Tóth Szilárd)

bkml

4. kép: Kovács Rózsika iskolájának, az egykori „Kun” iskolának a telke a kereszt oldalából
(Készítette: Tóth Szilárd)

Mind Rózsika vérszerinti, mind nevelőszülei gyakori egyházi adományozók, lelkes egyháztámogatók voltak. Rózsika 1935. május 17-én bérmálkozott, bérmakeresztanyja Dubecz Pálné Kocsis Franciska, a mindenki által csak Fánika néninek becézett asszony lett.[5]

Rózsika 18. évében járt, amikor éppen hamvazószerdán rosszul lett, s keserves kínok között, eszméletét vesztve feküdt az otthonában. Rövid pár órányi szenvedés után a kezén és lábán, azokon a helyeken, ahol Jézust keresztre feszítése előtt átszúrták, hólyagok jelentek meg. Pár órai szenvedés után eszméletre tért, de a vele történtekről semmire sem emlékezett. A következő napokban ez ugyanígy ismétlődött, a hólyagok a kezein és lábain nem múltak el, sőt mintha elmélyülni látszottak volna, s gennyesedni kezdtek. Közeledve a nagypéntekhez az események szinte percre pontosan napról-napra ismétlődtek, nagypéntekre kezein és lábain a hólyagok felszakadtak, és sárgás-vörös, tört vérszerű folyadék folyt belőlük. A sebeket kezelték, nagyszombatra jobban lett Rózsika, rosszullétei teljesen – akkor azt hitték végleg – megszűntek. A legnagyobb dilemma az volt, hogy miért pont hamvazószerdától nagypéntekig tartottak a rosszullétek, s nagypéntek után ezek miért maradtak el, s miért gyógyultak meg hirtelen a sebei.

1940 és 1946 között a fentiek minden évben maradéktalanul megismétlődtek, a nevelőszülők egy asztalra, egy fa alá az árnyékba fektették a magatehetetlen Rózsikát.[6]

Rózsika szenvedéseinek hamar híre ment a környéken, a második évtől sok ember összegyűlt a tanya körül, egyre nőtt a térdeplő-imádkozó emberek száma. Rózsika szenvedései után mikor jobban lett, mindig csodálkozva látta az összegyűlt tömeget, együtt imádkozott az emberekkel, szenvedéseiben látott élményeiről mesélt.[7]

A család emlékezete szerint is berendelték Kecskemétre az Izsáki úti kórházba, de szenvedéseire nem találtak magyarázatot.[8]

A család emlékezete szerint egy-két hétre bekerült az Angolkisasszonyok zárdájába megfigyelésre, hogy mi történt itt vele, erről nem mesélt. Ennél a pontnál azonban azzal a megjegyzéssel kell élnünk, hogy a család emlékezete téves volt, hisz Rózsikát Kovács Sándor prelátus-plébános jelentése szerint a kecskeméti Jó Pásztor zárdába vitték be megfigyelésre, nem az angolkisasszonyokhoz.[9]

Az évek mentek, Rózsika minden évben megszenvedte a maga stációját, minden évben egyre többen zarándokoltak el hozzá messze vidékekről, sokan ajándékokkal kedveskedtek neki. Rózsika összegyűjtötte ezeket az ajándékokat, s minden évben árva gyermekeket vitt nevelőszülei tanyájára, ott élelemmel, ruhával látta el őket a látogatóitól kapott ajándékokból.[10]

Rózsika halála évében a nevelőszülők még vendégül láttak tanyájukon egy csoport Kecskemétről érkezett árva gyereket, utána azonban nem mentek gyerekek többet a Kovács tanyára.

Rózsika hat éven át minden tavasszal átszenvedte a hamvazószerdától nagypéntekig tartó időszakot. Sebei minden alkalommal megjelentek a kezein és lábain, s a szenvedések elmúltával gyönyörűen el is múltak. A szenvedései idején gyakran több száz fős imádkozó tömeg gyűlt össze az udvarukon, így Rózsika híre messze földre eljutott.[11]

Az utolsó fontos és hiteles adatközlő, Vitéz Turóczi István kecskeméti lakos a következő történetet mondta el: „Én magam eredetileg református vallású voltam, de ennek ellenére próbáltam udvarolni Rózsikának. Mint kedves, jó barátot elfogadott, de amikor ennél komolyabb dologra tértem: komoly udvarlásra, s talán a későbbiekben házasságra, szívélyesen és nagyon meleg szeretettel elhárította ezt azzal, hogy Ő Krisztus jegyese s nem kíván házasságra lépni földi halandóval.

Elfogadtam ilyenként is a kapcsolatunkat, s maradtunk szívélyes jó barátok a későbbiekben is. Nem zavarta őt az sem, hogy mint említettem, én református vallású vagyok.

Már dúlt a II. világháború, s mi kedves, jó barátok maradtunk, beszélgettünk.

Egy ilyen beszélgetés alkalmával azt mondta nekem, hogy engem behívnak katonának, majd kikerülök a frontra. Ott súlyos harcokban veszek részt, nem sebesülök meg, de hadifogságba – orosz hadifogságba – kerülök és onnan hazajövök, de amikor hazaérkezem, Ő fogadni nem tud, mert akkor már nem fog élni.

Így is történt.

A Balaton közelében, Szentmihálypusztán, 1945 januárjában orosz hadifogságba kerültem, ahonnan csak 1948 novemberében szabadultam.

Hazajöttem, s kimentem Jakabszállásra Rózsikát üdvözölni. Ekkor közölték velem, hogy meghalt több, mint két és fél évvel korábban. Beteljesedett hát, amit akkor mondott nekem… Elhatároztam, ha majd lesz lehetőségem, más módon is megemlékezem Rózsikáról [...] Áttértem a katolikus vallásra, de nem lettem bigott vallásos…”.[12]

Rózsika 1946-ban mellhártya-gyulladásban halt meg, temetésén óriási tömeg vett részt. Családi sírboltjuk, mely a következő képen látható, a temető bejáratától nem messze található.

bkml

5. kép: Kovács Rózsika és szülei kriptája a jakabszállási temetőben
(Készítette: Tóth Szilárd)

Volek Jánosné, Rózsika testvére rendelkezésünkre bocsátotta halála előtt írt, szüleihez címzett állítólagos búcsúlevelének másolatát, mely sajnos nagyon nehezen olvasható. Ebben így fogalmaz: „…Ó segíts meg Szűz anya tisztaság lilioma imádlak és áldlak mindenek fölöt csak téged szeretlek és csak teérted epedek Menyországnak fényes hajnala mej ránk virol szép napod most is áj meletünk mert Isten elen vétetünk könyörögj éretünk bocsáson meg nekünk zárj be a te sze(n)t Szívedbe hogy öröké tied legyek és az egész magyar néped hogy isten gyermekei lehesünk  + (egy keresztjel) Vége o de boldog hajnal Szűz Mária kelt fel gyönyörű énekkel és e szép izzó jóval szép szózaton (?) hajnal anyi fénnyel árad a szeretet …[itt néhány szó olvashatalan]…kezem írta…Kedves szüleim olvasátok örömel és ne sirjatok értem …Jézus hívot…[13]

 

Vitéz Turóczi István lelkében 1946-tól ott munkált a gondolat, hogy ha lehetősége lesz, valamilyen emléket állít Rózsikának. Menősült, gyermekei születtek, s végül a 20. század utolsó évtizedében valóra válhatott az álom. Rózsika nevelőszüleinek tanyája – ahol nevelkedett – jelenleg Kurucz Mihály tulajdonában van, aki hozzájárult, hogy a tanya udvarán vitéz Turóczi István kápolnát építtethessen. Ahhoz is hozzájárult a tulajdonos, hogy körülbelül ott, azon a helyen, ahol annak idején az asztal állott, amelyre a lányt szenvedései idején fektették, egy keresztet állíttathasson.

A kápolna vörös kéménytéglából épült meg, boltíves tetőzettel, fehér fugázással, a környéket ízlésesen parkosították, a kápolnát szép díszkerítés vette körül. A kis kápolnában, a bejárattal szemben egy egyszerű emelvényszerű kiemelkedőn Szűz Mária nagyméretű szobra állt. Ez a szobor is nagy kálvárián ment keresztül, a szocializmus alatt a Kovács tanya kis szobájában rejtegették a színesre festett kőszobrot, amit testvére, Kovács Dezső emlékezete szerint egy csongrádi mester ajándékozott Rózsikának. Ez a szobor Rózsika életében mindig ott állott szobájában. A bejárat mellett egy kis márványtábla a következőket adja hírül: „Kovács Rózsika itt élt 24 évet, emlékére állította vitéz Turóczi István 1995-ben”. A kápolna tehát 1995-ben készült el, azt 1995. augusztus 20-án Fekete János római katolikus plébános áldotta meg. Az ünnepségen nagyon sokan megjelentek azok, akik még emlékeztek Rózsikára. Sajnos, a kápolna ma már igen rossz, elhagyatott állapotban van. A kápolna kis, Rózsika emlékére öntött harangja a jakabszállási templomban, Rózsika Szűzanya szobra, amely eredetileg a kápolnában volt, Rózsika néhai testvérének, Kovács Dezsőnek az özvegyénél található meg.

A következő fotókon a Rózsika emlékére öntött harang, Rózsika Szűzanya szobra és a Vitéz Turóczi István által emeltetett emlékkápolna fotói láthatók.

bkml

6. kép: Kovács Rózsika emlékére Vitéz Turóczi István által öntetett harang,
amely jelenleg a jakabszállási római katolikus templomban található
(A képet készítette: Tóth Szilárd)

bkml

7. kép: Kovács Rózsika Szűzanya szobra, amelyet még életében egy csongrádi tisztelőjétől kapott.
Rózsika élete végéig tisztelte és szerette ezt a szobrot, mindvégig szobájában állt.
A kápolnában méltó helyre került. Sajnos, ma a kápolna már elhagyott állapotban van,
így a szobrot Rózsika néhai testvérének özvegye, Kovács Dezsőné őrzi
(A képet készítette: a szerző)

bkml

8. kép: Kovács Rózsika emlékére Vitéz Turóczi István által építtetett
emlékkápolna volt lakóhelyén, néhai nevelőszüleinek tanyaudvarán
(A képet készítette: Tóth Szilárd)

bkml

9. kép: Kovács Rózsika emlékére Vitéz Turóczi István által
építtetett emlékkápolnán elhelyezett emléktábla
(Készítette: Tóth Szilárd)

Ettől a kápolnától keletre, úgy 20–25 méternyire gyönyörűen parkosított részen egy kereszt áll, ízlésesen, szolidan elkészített talapzaton. A kereszt csaknem pontosan azon a helyen áll, ahol az asztalt elhelyezték, s Rózsikát ráfektették szenvedései idején, ahol szenvedett, ahol a szenvedései idején őt körülvevő több száz hívő imádkozott. A kereszt 1996-ban készült el, rajta fehérmárványtábla hirdeti az állítás körülményeit, okát: „Isten dicsőségére, Isten küldötte, Kovács Rózsika ezen a helyen szenvedett és tanított 1940–1946-ig. Emlékére állította vitéz Turóczi István 1996.”[14] A következő fotókon a kereszt és a rajta elhelyezett emléktábla látható:

bkml

10. kép: Kovács Rózsika emlékére Vitéz Turóczi István által állíttatott kereszt
Rózsika volt lakóhelyén, néhai nevelőszüleinek tanyaudvarán,
pontosan azon a helyen, ahová Rózsikát szenvedései idején fektették
(A képet készítette: Tóth Szilárd)

bkml

11. kép: Kovács Rózsika emlékére Vitéz Turóczi István
által állíttatott kereszten Rózsikára emlékező emléktábla
(Készítette: Tóth Szilárd)

Kovács Rózsika emléke ma is él Jakabszállás hívő lelkeinek emlékezetében, kedves, kivételes és jó lelkű emberként emlékezik rá a település. Köztudott volt róla, hogy mennyire szerette a gyermekeket. Bár Rózsika 1922-ben született, segítőnk, a család nyolcadik gyermeke, édestestvére Volek Jánosné pedig 1942-ben, így 20 év volt a két testvér között a korkülönbség, Volekné mégis őriz egy szép hímzést, amelyet kisgyermekként Rózsika személyesen neki készített ajándékba, melynek fotói az alábbiakban láthatók.

bkml

bkml

12–13. kép: Kovács Rózsika hímzése kistestvére részére (a kistestvér: Volek Jánosné)
(Készítette: Tóth Szilárd)

 

 

Jegyzetek

[1] Kecskeméten Révész István prelátus kezdeményezésére 1924-ben telepedett meg a francia alapítású rend, a Jó Pásztor Szeretetéről Nevezett Miasszonyunk Nővérei. Az erkölcsi lejtőre jutott leánygyermekek nevelésével foglalkozó apácák 1950-ig működtek a városban.

[2] Váci Püspöki és Káptalani Levéltár Fasc. Kecskemét 2080/1941 sz. irat.

[3] Czakó Ferenc: Az Úr szolgálóleánya – Kovács Rózsika élettörténete, Kecskemét, 2003. (A továbbiakban: Czakó Ferenc, 2003.) 6–8.

[4] Czakó Ferenc, 2003. 10–12.

[5] Czakó Ferenc, 2003. 12–14.

[6] Czakó Ferenc, 2003. 17–19.

[7] Czakó Ferenc, 2003. 20.

[8] Czakó Ferenc, 2003. 21.

[9] Czakó Ferenc, 2003. 22.

[10] Uo.

[11] Czakó Ferenc, 2003. 24.

[12] Czakó Ferenc, 26–27.

[13] Czakó Ferenc, 2003. 31.; Kovács Rozália búcsúlevele szüleihez, saját kézzel íródott, dátum nélküli irat, vélhetően halála előtt 1946-ban íródott Volek Jánosné, Rózsika legfiatalabb húga elmondása szerint.

[14] Czakó Ferenc, 2003. 33–36.