Múltbanéző 15. (6)

KÍSÉRLET A KECSKEMÉTI VÖRÖSHATALOM MEGDÖNTÉSÉRE 1919 TAVASZÁN

A szentkirályi ellenforradalom története

(Forrásközlés)

A Tanácsköztársaság rendszerével és intézkedéseivel szembeni elégedetlenség miatt 1919 tavaszán Kecskemét környékén is megkezdődött az ellenforradalmi erők szervezkedése. A résztvevők előzetes tervei szerint a fegyveres felkelés április 24-én indult volna meg, miután azonban az érintettek értesültek a kecskeméti túszgyűjtő akcióról, érthető okokból a támadás elhalasztása mellett döntöttek. Ráadásul addigra a kecskeméti direktórium is tudomást szerzett a mozgalomról, így annak elhárítására megkezdte a felkészülést, Szegedről kérve katonai erősítést.[1] A fehérek szentkirályi szárnya, fentiekről nem tudván, hozzákezdett kiszabott feladatának végrehajtásához, kis létszámú, rosszul felszerelt csapataikat azonban gyorsan meghátrálásra kényszerítették a vörösök erői. A harc során az ellenforradalmárok négy embert vesztettek, közel félszázukat bebörtönözték, tervezett kivégzésükre azonban végül nem került sor, vélhetően – a további feszültségek elkerülése érdekében – szabadon bocsátották a fogvatartottakat.

„Röviddel a diktatúra bukása után, több könyv jelent meg, amelyek a magyarországi vörösuralom történetét igyekeztek összefoglalni. A vérbefojtott kecskeméti, vagyis az úgynevezett szentkirályi ellenforradalom leírása azonban egyik könyvben sem található meg” – olvashatjuk a Kecskeméti Közlönynek a húszas évek közepén kiadott egyik lapszámában. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a sikertelen felkelés történetére vonatkozóan a kecskeméti direktórium fennmaradt levéltári iratanyagában is csak néhány releváns forrás található, amelyek viszont lényegében azonos módon írják le a szóban forgó eseményeket a két világháború között megjelentetett és most az alábbiakban is közlésre kerülő szemelvényekkel.[2] A Tanácsköztársaság történeti forrásainak összegyűjtésére már röviddel annak bukása után utasítást adott ki a belügyminiszter. Kecskeméten a városi tanács Szabó Kálmán múzeumigazgatót bízta meg a kommün helyi dokumentumainak felkutatásával, történetének megírásával. Az általa összeállított eseménytörténet részletekben jelent meg a Kecskeméti Közlöny hasábjain. Alábbiakban a szentkirályi ellenforradalomra vonatkozó szakaszokat közöljük, kihagyva mindazon epizódokat, melyek a konfliktus legdicstelenebb, legvéresebb részleteit tárgyalják, illetve kiegészítve olyan levéltári dokumentumokkal, amelyek ugyanazon események leírásával árnyalják a képet.[3]

„A nagy, egész Kecskemétre kiterjedő ellenforradalom, a Dormándy-féle országos megmozdulásnak szerves része volt, de sohasem kerülhetett megvalósulásra. Kirobbant része a szentkirályi ellenforradalom, amelyet megdöbbentő kegyetlenséggel folytottak [sic!] vérbe a vörösgárdisták fegyverei. Olyan kegyetlenséggel, amely hetekig rémületben tartotta az egész város lakosságát, és amelyre most is csak borzadállyal tud visszagondolni mindenki.

Az ellenforradalom előkészítése, még a nemzeti tanács idejére nyúlik vissza. Ebben az időben a Szegeden levő repülőosztag a francia megszállás elől Szegedről Kecskemétre jött. A repülő tisztek: Héjjas Iván főhadnagy, Haág Ágoston százados és Homonnay Tibor főhadnagy az egész országra kiterjedő Dormándy alezredes féle mozgalomnak voltak a részesei és egyúttal kecskeméti megbízottai. A Dormándy-féle ellenforradalomnak budapesti leleplezése csak részleges volt, mert azt az értesítést kapták a kecskeméti vezetők, hogy az ellenforradalomnak ápr. 23-ról 24-re virradóra kell kitörnie.

Kecskeméten egyébként már jó ideje folytak ellenforradalmi készülődések. A tanyákon már februárban szervezkedtek, úgyszintén Orgoványon is. A rettenetes állapotok fölött való elkeseredés miatt már olyan volt a helyzet az egész polgárság között, hogy mindenki számolt a fegyveres felkeléssel. Az előkészületek állandóan folytak, majd közeledvén a cselekvés órája, húsvét másnapján, április 21-én, az ellenforradalom előkészítői és vezetői Helvécián jöttek össze, ahol a repülő tisztek utóbb állandóan tartózkodtak a vörösök folytonos zaklatása miatt. Ugyane napon este Héjjas Mihály pinceszövetkezeti igazgató szőlőjébe jöttek össze tanácskozásra. A következőkben állapodtak meg:

Az ellenforradalom végrehajtásának ideje ápr. 23-ról 24-re virradó éjszaka. A kivitel terve a következő: meglepetésszerű támadást intéznek a város ellen; a vörös-őrséget mindenütt lefegyverzik. Akatonai részt a lelkes ellenforradalmár, Haág százados vezeti. Az egyes pusztákról az emberek összegyűjtése és felvonultatása, valamint természetesen a vezetés következőképpen osztatott be: 1. Alpár. Lakytelek Alsó- és Felsőszentkirály dr. Liszka Béla és Francia Kiss Mihály parancsnoksága alatt, Héjjas Tibor és id. Muraközy Ferenc beosztott vezetőkkel, 2. Helvécia, Ágasegyháza,Halesz, Köncsög, Orgovány, Matkó és Izsák, Haág százados. Héjjas Aurél, Héjjas Iván. Homonnay Tibor parancsnokságával, Felföldy Dezső, Felföldy Gyula, Felföldy Sándor és Sikari Kálmán vezetőkkel. E csoporthoz tartozott volna még Lajosmizse, Kerekegyháza, Fülöpszállás, Szabadszállás és Solt községek ellenforradalmi polgársága. Az összeköttetést Felföldi Eleknek kellett volna fenntartania. 3. Katonatelep, Talfája, Nyir, a Dragollovich Gyula mellé beosztott Faragó Antal vezetése alatt. 4. Ballószög, Csalános, Urihegy, Máriahegy, Máriaváros, id. Pólyák János parancsnokságával, valamint a családhoz tartozó többi Pólyák szervezésével és vezetésével. 5. Városföld, Urrét, Király Gábor és társainak vezetésével. A gyülekezés mindenütt 23-án este 8 órára volt kitűzve. Minden résznek kijelöltetett a megfelelő gyülekezési hely, lehetőleg erdő, hogy az összegyűlő kocsik és ellenforradalmárok lehetőleg feltűnés nélkül elhelyezkedhessenek. Így a szentkirályi részen a templomokkal szemben lévő szentkirályi erdőt, Ágasegyháza és a többi részek számára Sikari Kálmán erdejét, a Nyír felé eső részek számára a nyíri erdőt jelölték ki. Úgy határoztak, hogy a városföldi és urréti csoport csatlakozik a szentkirályiakhoz és a város délkeleti, valamint déli részéről foglal állást. A helvéciai, ágasegyházi, orgoványi csapatok a nyugati és északnyugati oldalról, a nyíri rész pedig északról helyezkedik el.

Megállapodtak abban is, hogy Francia Kiss Mihály éjfél után fél 1 órára belopózik 50 válogatott emberével a Szentháromság temetőbe és a régi honvédhuszár laktanya mellett, a temető árokban foglal állást, lefogja a posztokat, a legénységet pedig a kaszárnya bizonyos részébengyűjti össze. A feladat nem látszott kivihetetlennek, mert tudták, hogy ebben az időben a legénység a szobákban alszik, a fegyverek pedig a folyosókon vannak elhelyezve. Ezzel egyidejűleg Héjjas Aurél, Felföldy Gyulával és Felföldy Dezsővel együtt, 50 emberrel megtámadja a Ferencz József laktanyát, lefegyverzi a legénységet, hatalmába keríti az ott levő fegyverraktárt és nyomban kiosztja az ellenforradalmároknak. […]”[4]

„A Ferenc József laktanya és fegyverraktár elfoglalásának tervét olyanformán gondolták megvalósíthatónak, hogy két ellenforradalmár tiszt lesz szolgálatban ápr. 23-ról 24-re virradóra. Ezek a tisztek a támadás végrehajtására kijelölt 50 válogatott ember vezetőit beviszik a kaszárnyába, mintha az őrséget vizsgálnák és barátaik csak véletlenül volnának velük. Ennek az akciónak a sikerétől rendkívül sok függött, mert mint említettük, a támadás a fegyvertár kézre kerítését is célozta. A fegyvereket nyomban kiosztották volna az előnyomuló ellenforradalmároknak, akik tudvalevően gyéren voltak felszerelve alkalmas fegyverekkel és ilyenformán jelentékeny erőhöz jutottak volna. A terv további részében úgy intézkedett, hogy a hasonlóképen 50 válogatott emberből álló harmadik csoport az Erzsébet laktanyát rohanja meg és a repülőteleppel együtt hatalmába keríti. Ennek a csoportnak a vezetői Haág százados, Héjjas Iván és Homonnay Tibor főhadnagyok. A bizalom annál erősebb volt, mert mind a három kaszárnyában több megbízható tisztet és altisztet, sőt fehérérzelmű legénység egy részét is előkészítették a támadásra. Elhatározták még, hogy Dragolovich Gyula és társai 25 emberrel megszállják a vasútállomást. Király Gábor és társai pedig elvágják a telefonvezetéket és Pákánál megrongálják a vasúti síneket, hogy a vörösek körében ezáltal, hogy igy elvágták őket a világtól, pánikká fokozzák a rémületet. Katonatelepen néhány megbízottnak szintén gondoskodni kellett volna a vonatközlekedés lehetetlenné tételéről. A lajosmizseiek és kerekegyháziak Kisnyírnél tették volna ugyanezt.

A megállapításnál fontos feltételként hangsúlyozták, hogy a kaszárnyák megszállása és a lefegyverzés lehető csendben, meglepetésszerűen történjék, hogy a városháza és más középületek ellen éjszaka 3 óra tájban végrehajtandó általános támadás szintén meglepetésszerű lehessen. A városban természetesen a bent tartózkodó vörösőrségek, munkásszázadok lefegyverzése, a középületek megszállása és a vörösvezetőség letartóztatása lett volna az első teendő.

Az urihegyi éjszakai tanácskozás után, minthogy már csak egy nap volt hátra a mindenki által lázas izgalommal várt eseményekig, az ellenforradalmárok túlnyomó része, a neki kiosztott szerep végrehajtására nyomban rendeltetési helyére sietett. Héjjas Aurél pedig tájékozódás céljából bejött a városba, hogy a fontos órák előtt a szükségesnek mutatkozó esetleges újabb intézkedések érdekében minden irányban tudomást szerezzen az eseményekről. Megdöbbenéssel értesült, hogy a polgárság számos vezetőjét túszként letartóztatták és megtudta azt is, hogy a széltében tárgyalt ellenforradalmi mozgalmaktól való félelmében a kecskeméti proletárvezetőség vörös katonaságot kért erősítésül és akatonaság érkezését minden órában várják. A nagy készülődés láttán arra a meggyőződésre jutott, hogy a hiábavaló vérontás elkerülése és a túszok életének kímélése is az ellenforradalom elhalasztását javasolják. Társaival együtt igyekeztek tehát értesíteni az ellenforradalmi csoportokat a szomorú fordulatról.

Sajnos, már későn volt. Mert amint, az ismeretes magyar betegség miatt az előzmények sem maradtak titokban és a helyi direktórium mindent megtudva jó előre megtehette előkészületeit, ép úgy ezen a napon is kelleténél hamarabb kezdődött a megmozdulás. A legtöbb helyen már olyan izgatottak voltak az emberek, a harag, a temérdek szenvedés közeli számonkérésének reménye, a közeli jóra fordulás reménye és a haza megmentése fölött érzett öröm annyira túlfűtöttéka kedélyeket, hogy nem tudták kivárni az esti 8 órát a kijelölt gyülekezési helyen.

A türelmetlen és tetteket óhajtó ellenforradalmárok sok helyütt a sötétség leplének bevárása helyett már délután 2-3 óra tájban gyülekezni kezdtek. Ez nagy hiba volt, de talán nem lett volna végzetes baj, ha közben olyan események is nem történnek, amelyek hamarosan a direktórium tudomására jutottak. Így pl. az orgoványi és jakabi direktóriumot egyszerűen lefegyverezték a lelkes és elszánt ellenforradalmárok. Helvéczia felé nagy vígan haladt két vörösőr. Lefogták, összekötözték és a gyülekezési helyre szállították őket. Szentkirályon volt a legizgatottabb hangulat. Ott még a délutánt sem tudták bevárni. Már a délelőtti órákban gyülekezni kezdtek a reménykedő, izgalomtól izzó magyarok, csoportokba verődve tárgyalták a következendőket, a tervet, az előnyomulást, sőt még lelkes beszédeket is tartottak. Ugyanekkor történt, hogy szalmáért járó vöröskatonák kocsival haladtak a szentkirályi úton. A példaadóan derék és bátor szentkirályiak ekkor már nem tudtak uralkodni magukon, rálövöldöztek a gyűlölt tányérsapkásokra. A vörösöknek azonban sikerült visszafordulni és rémülten bár, lóhalálában visszajutni a városba. Itt persze rögtön jelentést tettek a vezetőségnek.

Erre történt a vöröskatonaság kivonulása és sok derék magyar vérének hullásával a mozgalom embertelen letiprása. […]”[5]

„Hogy a direktórium jó előre tudott a készülő eseményekről, ezt az alábbi »Parancs« is bizonyítja, amelyet ápr. 23-án kiplakatiroztak és amely a Magyar Alföldben is megjelent. Szól pedig ez a parancs a következőképen: »Az összes kaszinók és polgári egyesületek helyiségei lezárandók. Az utcán minden csoportosulás, amely háromnál több személyből áll, tilos. Az összes üzletek lezárandók, kivéve az élelmiszerüzleteket (no, ezeknek lezárásával nem sokat vesztett volna a közönség) és a gyógyszertárakat. Este 8 órán túl a magánlakásokon sem vendéglátásnak, sem más irányú gyülekezésnek helye nincs. Akit a vörösőrség a magánlakásokban gyűlés alkalmával tetten ér, az a helyszínen agyonlövetik. Aki gyávaságra bujtogat, forradalom ellen izgat, vagy rémhíreket terjeszt, a helyszínen agyonlövetik, valamint az is, akinek engedély nélkül fegyver van a birtokában.«

Tudjuk már az előzményekből, hogy az ellenforradalmat éppen a vörös vezetőség előzetes tájékozottságának tudomásulvétele és a diktátorok nagy előkészületei miatt lefújták. Szentkirályra azonban csak pár perccel az összecsapás előtt érkezett meg a hír, akkor tehát, amikor már minden későn volt. Mert a vörösök megtudván, hogy a támadásnak csak erre a kis részre kell szorítkoznia, ide nagy erőt koncentrálhattak. A végzetes események folyamatát az alábbi szomorú sorok adják.

A szentkirályi ellenforradalmároknak körülbelül 200 főből álló, lelkes, mindenre elszánt csapata dr. Liszka Béla és Francia Kiss Mihály vezetésével megindult kijelölt feladatuk elvégzésére. A magyar lélek és bátorság nem hiányzott, de fegyver dolgában annál erősebb volt a fogyatékosság. Mindössze talán 20 embernek volt puskája. Ezek között alig néhány Manlicher[6], a többi sörétes vadászfegyver. Néhány revolver, botok és egyéb ütőszerszámok tették a derék csoport támadó eszközeit.

Útközben történt a rekviráló vörös katonákra való rálövöldözés. Egyik lovukat meg is sebesítették, a katonáknak azonban sikerült a közeli tanyákba bejutniuk, ahol a lovat kicserélték és bevágtattak a városba.

A borbási iskolánál két csoportra vált a csapat. Az egyik csoport Francia Kiss Mihály vezetésével az alsóurréti állomáshoz indult. Az volt ugyanis a terv, hogy itt a nagyszáma üres vagonok között meghúzódnak, este pedig egyenesen a Műkertnek nyomulnak elő. Éjszaka aztán a Ferenc József laktanya fegyverraktárából kaptak volna az emberek támadásra alkalmas felszerelést. A másik csoport dr. Liszka Béla vezetésével a tiszaugi úton jött és a városhoz közel a szőlők között akart meglapulni, hogy azután az alkalmas pillanatban csatlakozzék a többiekhez.

Több szentkirályi legény a kivonulás első percétől kezdve lóháton portyázott a csapatok előtt és folytonosan hozták a híreket. Nem sokkal azután, hogy a második csoport, amelyhez egyébként a puskások tartoztak, a tiszaugi úton megindult és pedig elszórtan széles vonalban, a portyázók azt a hírt hozták, hogy váratlanul vörös katonaság bukkant elő és már megkezdte a széles vonalban elszórt csapat jobb oldalvédjének a visszaszorítását. Ugyanekkor a tiszaugi úton is előtűntek a katonasággal és gépfegyverekkel megrakott teherautók.

A váratlan fordulatra az ellenforradalmár csapat a Szente tanyánál megállt. Az emberek az ott levő két árokban rajvonalba feküdtek, annál is inkább, mert az ellenfél ekkor már géppuskákkal és kézifegyverekkel megnyitotta a tüzet. Amint a vörösök látták, hogy az ellenforradalmárok az árkokban állást foglalnak, nyomban átkaroló mozdulatba kezdtek. Sokan voltak, több erős rajvonalban nyomultak előre. Közben a szentkirályiak állásait állandó géppuskatűzben tartották az autókról. E mellett a katonaság bátorságát nagyban növelte az is, hogy állandó tüzelésüket az ellenforradalmárok gyéren viszonozták és akkor is csak gyenge sörétespuskákkal.

A géppuskatűz a katonaság nyomában előnyomuló autókról, szünet nélkül tartott, a vörösek is egyre nagyobb számban nyomultak előre. Viszont a szentkirályiak fegyver híján védekezni nem tudtak, nem is remélhették, hogy botokkal helytállhatnak a kézigránátokkal, szúró és lövőfegyverekkel állig felszereli vörösökkel szemben. A biztos halál elől tehát odahagyták az állást és elszéledtek, ki merre látott.

Pontban háromnegyed 7 órakor kezdődött a csata és nem is egészen félóráig tartott.

A vörösökből azután járőrök alakultak és megkezdték a szétszéledt ellenforradalmárok üldözését.

A borzalmas jelenetek egész sorát jelentette ez az üldözés. A vörösek úgy barangolták össze a vidéket, mint valami vérszopó fenevadak. Hol ebben, hol abban a tanyában villantak fel kis zseblámpáik és ahol megjelentek, ártatlan emberek vérfagyasztó ordításától és puskatussal vert testek puffanásától lett rémületes az éjszaka. […]”[7]

A levéltárban őrzött direktóriumi iratok között található táviratban a helyi intézőbizottság így számolt be a „csatáról” a Belügyi Népbiztosságnak:„Jelentjük, hogy az Intézőbizottság kémosztálya nagyszabású összeesküvésnek jött a nyomára stop. A Kecskeméthez tartozó Szentkirály pusztán kiszállott karhatalom felfejlődve találta a fehér gárdát, amellyel tűzharcba bocsátkozott és a tűzharcban a vörösök győztesen kerültek ki stop. 4 halott a fehérek részéről stop. az összeesküvés szálai egész Kecskemét területén szétágaznak, letartóztatottak száma igen nagy. További segítség iránt megkerestük a hadügyi népbiztosságot.”[8]

A Kecskeméti Intézőbizottság rövid beszámolója a szentkirályi eseményekről
(MNL BKML XVI. 2. IB. 679/1919.)

A Kecskeméti Közlöny cikke így folytatódik:

„Buday kormányzótanácsi biztosnak módjában állott volna a helybeli vörösőrséget és rendőrséget felhasználni és akkor semmi esetre sem történtek volna azok a vérlázitó kegyetlenségek, amelyekről a szentkirályi ellenforradalom, vérbefojtásával kapcsolatban itt be fogunk számolni. Buday ehelyett a Szegedről ide menekült és kegyetlenségükről ismeretes vörös katonákat küldte Szentkirályra. – Ezek a vörös katonák pedig csupa lelketlen, elvetemedett emberekből toborzódtak, akik alig pár nappal előbb szabadrablást követeltek Kecskeméten. Visszatérve a szorosan vett szentkirályi események ismertetésére, amikor az ellenforradalmárok nem tudták tovább állni a szüntelen géppuska tüzet és látták a túlerőt, a biztos halál elől elhagyták állásaikat és menekülni kezdtek.

A vörösök kegyetlenségére jellemző, hogy a menekülő emberekre is változatlan erővel tovább tüzeltek. Így történt, hogy egy Csík nevű idősebb gazdálkodót agyonlőttek, aki közbeeső vizen keresztül futva igyekezett menekülni a gyilkos golyózápor elől. Később, mikor a vörösök előnyomultak, a meggyilkolt szerencsétlen ember fejét puskatussal szétverték. Az ellenforradalmárok egyrésze Domián György közel fekvő tanyájára menekült. A vörösök ezt természetesen észrevették, a tanyát körülfogták, elfoglalták és Csorba Menyhért ott lévő fiát agyonlőtték.

Egész sereg embert összefogdostak és megkötözve hozták be a városba. Itt valamennyi elfogott ellenforradalmárt a városháza börtönébe hurcoltak. Itt a maguk módja szerint vallatóra fogták őket.[…]”[9]

Az eseményeket a felkelés elfojtásában közreműködő szegedi vörös alakulat vezetőjének, Vértse Gábornak a jelentéséből is ismerjük:„Szentkirály 1919. IV. 23. Délután ½ 6 órakor indultam Kecskemétről 60 szegedi vöröskatonával, 3 gépfegyverrel, 2 teher és 1 lukszusz[sic!] autón. Szentkirálytól kb. 7 kilométerre szemben találtuk [magunkat] az úgynevezett fehérgárdával, melynek ereje 5-600 ember lehetett. Rajvonalba voltak fölfejlődve 10 emberből álló szakaszokra felosztva, minden szakasznak a parancsnoka egy önként jelentkezett altisztből állott. Főparancsnokok Francia Kis [Mihály] és még két ismeretlen volt tisztből volt. Felszerelésük nagyon hiányos, fegyverük vadász és manlicher fegyver volt. Rajvonalukat csakhamar megláttuk, erre a legénységet én is szintén rajvonalba fejlődtettem és minden további nélkül megkezdtem a lövést, az emberek példásan viselkedtek, az ellenség szintén lőtt ránk mire én gyorstüzet vezényeltem, a hatás nagy volt mert ellenségeink 5 perczes tüzelés után megfutottak, szintén rajvonalban kisértük őket, miután kiderült, hogy 2 halott és több sebesültjük lett a fehéreknek, közben megérkezett 25 főnyi lovas kik a gyalogsággal együtt 5-6 fehéret foglyul ejtett, később aztán az üldözéssel felhagytunk remélve azt, hogy Szentkirályon értékesebb foglyokat ejthetünk. Szentkirálytól 1 kilométerre az embereket két részre osztva a nagyobb tanyákat megszálltam, ott nagyobb kútattást [sic!] és letartóztatást eszközöltem. Az éjjelt a tanyákon töltöttük különösebb dolog az éjjel már nem történt reggel 30-40 fehér foglyot fogtam lőszert és fegyvereket kisebb mennyiségben találtam, egyenlőre kint kell maradnom, kérek a legénység részére dohányt küldeni. Kecskemét, 1919. IV. 24. Vértse”.[10]

Vértse Gábor jelentésének felterjesztése a Belügyi Népbiztossághoz
(MNL XVI. 2. IB. 684/1919.)

A Kecskeméti Közlöny így folytatja az eseményleírást:

„Mindezekről aborzalmas eseményekről Magyar Alföld ápr. 25-i számában jelent meg az első közlemény, amely az egyre szállongó újabb és újabb hírek betetőzéséül, aljas ferdítéseivel és fenyegető hangjával még inkább növelte az elkeseredést. A közlemény a következőket tartalmazza: »Szentkirályon fellázították a parasztokat, de elég pár szegedi fiúnak a vitézsége, hogy az aljas csőcselék négy halottat és számos sebesültet hátrahagyva, meneküljön. Negyven foglyot ejtettünk, akik elveszik méltó büntetésüket. És az előkelő családok gyermekei, akik beállottak a fehér gárdába, mélyen meg fogják bűnhődni hazaárulásukat.... A kezében levő túszok életét még egyelőre kíméli és kímélni akarja az intézőbizottság, de vigyázzatok és ne ébresszétek fel a haragvó oroszlánt a proletárdiktatúra harcosaiban.«[…]”[11]

A direktórium április 25-ei közleménye
(MNL BKML XVI. 2. szám nélküli irat)

„A sok rémség elől az ellenforradalmárok nagyrésze, esetleg hozzátartozóikkal együtt elmenekültek a városból és hosszú bolyongás, szenvedés lelt az osztályrészük. Őszinte elismerés hangján említjük itt, hogy a tanyai magyarság a bujdosókkal és menekülő ellenforradalmárokkal szemben mindig a legnagyobb szívességgel és megértéssel bánt. Kérés nélkül, önként gyakorolta a magyar faj közismert vendégszeretetét és nem egyszer vállalta az esetleg életveszedelemmel járó feladatot a bujdosók rejtegetéséért. – A legexponáltabb ellenforradalmárok egyrészének aztán felsorolhatatlanul sok zaklatás és izgalom után sikerült nagy kerülővel Szegedre jutni. A Szegeden levő kecskeméti ellenforradalmárok száma később nagy mértékben szaporodott azokkal is, akik a vörös hadseregbe való behívás elől menekültek el Kecskemétről. Többen az ellenforradalmárok közül megunva a bujdosást és értesülve a május 2-i eseményekről, amikor úgy volt, hogy az oláhok előnyomulnak és a helyi direktórium csúfosan el is szökött, visszatértek otthonukba. Persze a vörösuralom kopói nyomban letartóztatták őket.[…]

Hosszú kínos napok után végre elérkezett a tárgyalás ideje. Közben Szamuely, a legelvetemedettebb, legvérengzőbb és legrosszabb emlékű vörös pribék is lejött Kecskemétre, valószínűleg azért, hogy terrort gyakoroljon az ítélet kimondásánál, tőle telhetőleg fenyegetőzött is minden féle kegyetlenséggel, amelyeket, ha valóra válthat, valószínűleg egyetlen ellenforradalmár sem szabadulhatott volna élve a fogházból. Kecskeméten azonban akkor olyan izzó volt a polgárság hangulata, annyira élére állított volt a helyzet, hogy a vörösök nem mertek újabb csóvát dobni a gyúlékony anyag közé. Ilyenformán Szamuely befolyását is meg lehetett akadályozni és a május 13-án kihirdetett ítéletet a félelem diktálta. Az egy csoportba gyűjtött ellenforradalmárok előtt roppant izgalomban történt meg az ítélet kihirdetése. A jelekből következtetve már előbb sugdosták és tényleg bebizonyosodott, hogy a kiszabott halálbüntetéseket szabadságvesztésre változtatják át. Azonban azokat a büntetéseket is felfüggesztették és hogy humorról is gondoskodás történjék, arra kötelezték az ítéletben az ellenforradalmárokat, hogy vasárnaponként kommunista oktató előadásokon jelenjenek meg. Nem hiányzott természetesen a halálos fenyegetés sem arra az esetre, ha »ismét véteni merészelnének a proletárállam ellen.«”[12]

***

A kommün bukása után az elszenvedett sérelmek nem maradtak megtorlatlanul, a fentiekhez hasonlóan ezen események is történelmünk dicstelen lapjaira tartoznak…