Múltbanéző 14. (1)

bkml

AZ 1819. ÁPRILIS 2-I KECSKEMÉTI TŰZVÉSZ TÖRTÉNETE

 

A 18–19. század fordulója időszakában, szűk negyedszázad alatt három tűzi szerencsétlenség sújtotta Kecskemétet. Előbb két egymást követő évben: 1794 júliusában, majd 1795 novemberében volt katasztrofális méretű tűzvész. Az akkori városvezetés az úriszékkel, azaz a földesúri törvényszékkel és Pest vármegye elöljáróságával együttműködve, az évtizedek során számos intézkedést hozott a tűzkárok megelőzésére. Tűzmegelőzési, tűzoltási szabályzatot alkottak, új városrészek létrehozásával csökkenteni igyekeztek a városban uralkodó zsúfoltságot, korszerű tűzoltóeszközöket szereztek be. A felügyeletre egy állandó, felelős személyt neveztek ki, az úgynevezett „tűzi inspektort”. Ő ellenőrizte a tűzoltóeszközök állapotát, a mindenkori tűzrendészeti szabályok betartását és tapasztalatairól rendszeresen beszámolt az úriszéknek. Minden tizedben – azaz a város akkori közigazgatási egységeiben – egész éven át éjszakára 6-6 strázsát állítottak. Hárman éjfélig, a másik három éjféltől reggelig őrködött. Erre a szolgálatra a gazdákat és zselléreiket egyaránt kötelezték. A tizedesek és éjjeliőrök mellett, a 18. század végén létrehozott Külső Tanács 60 tagját is bevonták a tűzmegelőzési feladatok ellátásába. Minden tag bizonyos számú ház felügyeletét látta el, melyeknél köteles volt hetente kétszer ellenőrizni a tűzhelyeket, kéményeket. Ha nem találta rendben, joga volt eltiltani a gazdát a tüzeléstől.

Ám sokszor a legnagyobb jó szándék, a legkomolyabb elővigyázat is kevés volt a baj megelőzésére. A baj pedig 1819. április 2-án következett be!

De mi és hogy történt, azon a szerencsétlen pénteki napon?[1]

 

A tűz keletkezése, lefolyása, tűzvizsgálat
 

1819. április 2-án, este fél kilenc óra tájban ütött ki a tűz a város északnyugati részén, nem messze a Budai kaputól, a második tized 670. szám alatt, özvegy Csupaki Gergelyné házánál.[2] Egyes források Csupaki Györgynét, Istvánnét, sőt Csopakinét is írnak, de több forrás egybevetése alapján azt kell elfogadnunk, hogy a tűz Csupaki Gergelyné házánál kezdődött, és olyan tragikus körülmények között, hogy neki magának és két leányának menekülésre sem volt módja. Mindhárman életüket vesztették a tűzben. A református halotti anyakönyv szerint (figyelmen kívül hagyva az itt is fennálló névelírást – Istvánné) az özvegy 75 éves volt, Mária nevű leánya 45, Judit pedig 42 éves.[3] Arra, hogy talán éppen az elhunytak valamelyikének vigyázatlansága okozta-e a tüzet, vagy talán valami más ok, esetleg szándékos gyújtogatás történt-e, a források nem adnak határozott választ. Az azonban bizonyos, hogy azon a napon erős, viharos szél fújt, és ez gyorsan tovaragadta a lángokat, éppen a város központja felé. Este fél kilenctől másnap reggel 6 óráig tombolt a tűz, és 419 házat pusztított el, továbbá a plébánia épülete, két templom, két kaszárnya, a patika, a városháza és annak gazdasági épületei is súlyosan károsodtak. A nagytemplom tetőzetéről belülről a toronyba hatolt be a tűz, és az ott lévő öt harangot elolvasztotta. Kiégett a torony faszerkezete, minek következtében a réz toronysisak lerogyott. Az égő szikrák a szél által hajtva, nagy sebességgel repültek szét, tűzzel borítva el a közeli patika, a két kaszárnya és a Barátok Templomának tetőzetét. Súlyos kár érte a városházát is, valamint annak gazdasági épületeit. De innen is vitte tovább a viharos szél a lángokat, és „nem is szűnt meg a veszedelem előbb, hanem minekutána a Mezei Kapu felé talált Házakat porrá égetvén a nyomáson semmit a mit égethetett volna nem találhatott.”. Ahogy a tanácsülési jegyzőkönyv fogalmaz – a „leg nagyobb Költségekkel épített leg Szebb Házakat meg emésztvén Városunk Szebb részét hamuvá változtatta.[4] A Ferences Rendház krónikása érzékelteti az emberi szenvedést, és a szörnyű látványt, amikor így írt – „… Láthattad olvasó az akkori szörnyű ítéletet, az emberek menekülését. Hallhattad a csecsemők jajgatását, az asszonyok sírását, a terhesek nyögését, akik válogatás nélkül az árkokban, vagy a szőlőkben rejtőztek el (…) Olyan erős volt a tűz, hogy a világosságát látni lehetett Budán, Pesten, Jászberényben, Gyöngyösön és más helyeken, valamint a Tisza partján.[5]

A tűzeseteknél a tanács általában alapos vizsgálatot végzett az okok tisztázására, a felelősség, a felelős személy megállapítására, és ha kellett, példás ítéletet hozott. Így volt ez az ezt megelőző tűzvészek után, 1794-ben és 1795-ben, de erről szólnak a források a kisebb tüzek esetében is. Éppen ezért meglepő, hogy az 1819. április 2-i súlyos tűzvész esetében az április 5-i tanácsülési jegyzőkönyvben csak ennyit találhatunk: amint a „környülállásokbul gyanítani lehet gonosz szándékbul” keletkezhetett.[6] Arra azonban, hogy mi adhatott okot erre a gyanúra, azaz mik voltak azok a bizonyos „környülállások”, nincs semmi utalás. Lehetséges, hogy a pusztulás olyan mértékű volt, ami lehetetlenné tette a részletes vizsgálatot, az esti időpont miatt talán szemtanúk sem voltak a megelőző perceket illetően, senki sem látta, hogy az épület melyik részén kaptak fel először a lángok. De az is oka lehet a vizsgálat elmaradásának, hogy magát a városházát is sújtotta a tűz. Nem tudhatjuk![7]

 

Alapos vizsgálat hiányában azonban, furcsa mendemondák kaptak lábra a városban. Szokolai Hártó János, a kortárs így ír erről:  „Sokféle monda kerengett a’ köznép között ezen tűzvész származása felől, leginkább elterjedt az a’ hír, hogy valami hetyke csizmadiáné a’ nála műhelyben lévő rácz csizmadia legényt orozva mustával (csizmadia szerszám) agyon sujtotta, és éjjel a’ kútba vonczolta. A’ dolog más nap ugyan tiszti vizsgálatra vétetett: de a’ ravasz aszszony mindent olly álnokul elsimított, hogy a’ kelepczéből magát szerencsésen kiszabadítá. Azonban a’ gyanú élt, és a’ meg ölt ifjúnak attya egy Szabadkai gazdag rácz polgár, boszszúállásból valamelly koldus által gyújtatta volna fel a’ várost, a’ mint ezt némelly vásározóink hallattokra maga is talám ittasan kibeszélte volna. Ha ez igaz volna? úgy ez lett volna második siralmas veszedelme Kecskemét városának a’ ráczok által.[8]

 

A tűzvész által okozott károk
 

Házak, malmok kára
 

Az 1819. április 4-én kelt tanácsülési jegyzőkönyv 419 tűz által elpusztult házat említ, de természetesen a károsult lakosok száma ennél jóval több lehetett, hiszen nem volt ritka, hogy egy telken két család is élt, és jelentős a külön házzal nem bíró zsellérek száma is. A tűzvész után készült, és a kiosztott segélyeket magába foglaló névjegyzék 391 házszám alatt 553 károsult nevét tünteti föl, köztük a zselléreket. Ugyanakkor nem szerepel benne a hét malomtulajdonos neve.[9]

A tűz által sújtott városrészről Battáry Pál földmérő 1819 májusában felmérést végzett, és szintén névjegyzéket, valamint térképet is készített.[10]

bkml

1. ábra Battáry Pál térképe a tűzvész által sújtott városrészről

A névjegyzék 372 tételben[11] 452 személy, illetve középület – városháza, városháza melletti kaszárnya, ferencesek sütőháza stb. – megnevezését tartalmazza, de négy ebből nem károsodott. Az összeírásból hiányzik a ferences templom, és a kisebb, katonai kórházként használt, úgynevezett „Ispotály Kaszárnya”. Ezek más források szerint ugyancsak károsodtak. Nem egyértelmű a második tizedben „verbunk kaszárnya” megnevezés alatt található tétel, mert ezzel már három kaszárnya lenne, holott minden más forrás csak kettőt említ.[12] Megtalálhatók viszont az elpusztult szárazmalmok, szám szerint hét: Sárközi Pál, Sárközi Sándor, Sikari Kovács Gáspár, Sikari Kovács Menyhért és Bentsik Antal egy-egy, id. Dömötör Jánosnak két malma.[13] A tanács a tűz után négy személyből álló bizottságot állított fel. Feladatuk volt a károsodott házakat, épületeket megvizsgálni, és javaslatot tenni a leégett városrész lehetséges rendezésére. Ez a bizottság 347 károsodott házat számolt össze. Igaz, megjegyezték, hogy „az új városban régenten kiosztott egész fundusokat értvén egy Háznak”. Ezeken azonban túlnyomó többségben két-két ház volt található.[14]

A források tehát eltérő számadatokat mutatnak, és bár az eltérések okát többé-kevésbé ismerjük, a károsodott épületek számát pontosan meghatározni nem tudjuk. A magam részéről, bizonyos pontatlanságai ellenére is, Battáry Pál földmérő térképét és névjegyzékét tartom a legmegbízhatóbbnak, a kár kiterjedésének, nagyságrendjének meghatározására. Ő röviddel a tűzvész után végezte a felméréseket, nyilván házról házra járta be a területet. Mindent a maga valóságában látott, tapasztalt, rögzített. Nem véletlen, hogy a teljes rendezési terv és minden későbbi intézkedés az ő térképének alapján történt. Battáry felmérései, valamint más források egybevetése alapján a tűz által érintett telkek összterülete – utcák, közterületek, malmok nélkül, kerekítve – 61 800 □öl, azaz mintegy 222 500 m². Kecskeméten a telkek összterülete mintegy 449 300 □öl volt ebben az időben (ugyancsak a malmok és közterületek nélkül). Megállapítható tehát, hogy a tűzvész a városnak csaknem 14%-át pusztította el. A tűzvész által sújtott hat tized esetében, amelyeknek összterülete 246 645 □öl, az elpusztult terület részaránya azonban már eléri a 25%-ot.[15]

Teljes bizonyossággal tehát azt mondhatjuk, hogy négyszáznál több ház égett, pusztult el, vált használhatatlanná, de azt, hogy hány ember – férfi, asszony, gyermek – maradt fedél nélkül, vált hajléktalanná néhány óra alatt, 1819. április 2-án este fél kilenc és április 3-a hajnali hat óra között, azt csak hozzávetőleg lehet meghatározni. Erről a források nem közölnek adatokat. Kecskemét lakossága akkor hozzávetőlegesen 24–25 000 fő lehetett. A tűzkárt szenvedett lakosok száma számításom szerint mintegy 2500–3000 főre tehető.[16]

 

Templomokban történt károk
 

A református templomot magát nem érintette a tűz, de az eklézsia „egy Leány Oskoláját meg emésztette és siralmas romladozásra juttatta.[17]

A ferences rend temploma, a Szent Miklós templom tetőzete súlyosan károsodott, szinte megsemmisült, de megmaradt „Istennek hála – a torony a harangokkal”.[18] A rend sütőháza elpusztult, ahogyan Páter Zsoldos Mihály rendfőnök a református egyházhoz írott segélykérő levelében írta: „porában is alig látjuk”.[19] A templom tetőzetének helyreállítása és az új sütőház felépítése 1819. július 30-án fejeződött be.[20]

A Nagytemplom azonban lényegesen rosszabb állapotban maradt a tűzvész után. A tetőről a toronyba is felkapott a tűz, az itt lévő öt harang használhatatlanná vált, jórészt összeolvadt. A lángok ezután a „Rézzel fedett és a Város díszességét nevelő” torony tetőszerkezetének gerendáit emésztették el, aminek következtében a tető leomlott, és a díszes rézborítás összeolvadt.[21] A katolikus egyház nagyharangja „szinte 7 ölnyire leesvén formájára nézve egészben meg maradott” ugyan, de kipróbálás után kiderült, hogy „hangjára nézve” alkalmatlan a további használatra. Helyette új és jóval nagyobb harangot kívánt készíttetni az egyház.[22] A Nagytemplom tornya az eredetihez hasonló formáját, szépségét csak 1863-ban nyerte vissza. Addig egyszerű zsindely fedele volt.[23]

A tűzben, a Nagytemplom tornyában, a város költségén „meg festett” óra is elpusztult. Az április 23-i tanácsülés jegyzőkönyve már arról tudósít, hogy az új óra elkészítéséről „Pesti Polgár Praczner Ferenczel” (másutt: Prattzner) állapodtak meg úgy, hogy a nagyobb kereket rézből, az alapot márványból készítse el. A régi mutatókat aranyozza újra, a vas óralapot a számokkal fesse be. Továbbá garantálja a jó működést legalább 3 évre. Mindezekért 1600 forintot fog a város fizetni, amelyből 500 forintot foglaló gyanánt már kifizettek.

Ám nemcsak az óra pusztult el, de a hozzá tartozó, az órákat ütő és ugyancsak a város tulajdonában levő kisebb, mintegy 14 mázsa (kb. 900 kg) súlyú harang is.[24] Összeolvadt egy másik, egyházi tulajdonú haranggal és a torony réz fedésével úgy, hogy azt szétválasztani lehetetlen volt. A város ezért úgy határozott, hogy helyette egy 35–40 mázsás (tehát mintegy 2300–2600 kg súlyú) harangot készíttet a város pénzéből, aminek hangja az egész, ekkoriban már nagy kiterjedésű városban hallható lesz. Eberhard Henrik pesti harangöntő mestert kérték fel a munkára. A megállapodás szerint teljesen új anyagokból készített volna új harangot, mázsánként 215 forintért úgy, hogy a réginek megolvadt maradványát átveszi. Az új harangon a város címerén kívül pár soros emlékeztető írás is lett volna a tűzi szerencsétlenségről. Foglaló fejében ő is 500 forintot kapott.

Korábban az volt a bevett szokás, hogy este és hajnalban, havonként felváltva a katolikus és református templomban harangoztak. A város, az új harang elkészülte után egyúttal megszüntette volna ezt a korábbi gyakorlatot. A jövőben ez az új harang harangozzon este, reggel de „ezen kívül pedig soha máskor meg ne húzasson”, még tűzi veszedelem esetén sem – mondta ki a tanács határozata 1819. április 24-én.[25] Később a tanács módosította ezt a határozatot. Eszerint a város harangját óév estéjén, újév reggelén, húsvét, karácsony, áldozócsütörtök, pünkösd ünnepén, az uralkodó születésnapján, a földesúr, plébános, prédikátor, szenátorok halála esetén és a bírói eskü letételekor kellett megszólaltatni. Ezek mellett minden év április másodikán este fél kilenckor – azaz a tűzvész kitörésének időpontjában szólt volna a harang. A jegyzőkönyvben ez a határozat többszörösen át van húzva – tehát nyilvánvalóan érvényét vesztette, mielőtt még hatályba lépett volna.[26] A terv elvetésének okát a május 21-i ülés jegyzőkönyvéből tudhatjuk meg. Ugyanis az egyház is hasonló nagyságú harang készítését határozta el, ám félő volt, hogy a tűzben meggyengült torony a két, közel 40 mázsás harang súlyát nem bírná el. A város vezetése ezért a korábbi óraharang olvadékát átengedte az egyháznak, és a nagyharang öntéséhez 12 mázsa bronz árával járult hozzá. Ennek fejében az egész órákat a nagyharang, a negyedeket valamelyik kisebb jelezte a lakosoknak. Az esteli harangozás rendje pedig maradt a régi, azaz a két egyház havonta felváltva harangozott.[27] 1819. augusztus 14-én érkezett Pestről négy újraöntött harang, amelyeket Szentháromság, Szent Miklós, Szent Flórián és Szent János nevére szenteltek fel.[28] Eberhard Henrik harangöntő elszámolását 1819. december 10-én tárgyalta a tanács. Ebből kiderül, hogy két harangot készített, egy nagyot az egyház részére és egy kisebbet a város részére. Ez utóbbinak, vagyis „az óra verésének tekintetéből megajánlott 12 mázsásnak” – árát kérte kifizetni, mázsáját 215 forintjával, összesen 2580 forintot. Az 500 forint előleg levonása után maradt kifizetendő még 2080 f. Ennek a harangnak volt a „hivatala” az óranegyedeket a város lakosai számára jelezni. Úgy tűnik tehát, hogy a májusi határozat időközben némileg módosult, és a város nem csak a nagyharang öntéséhez járult hozzá, hanem maga is öntetett egy 12 mázsás (kb. 780 kilogrammos) harangot![29] Az óra és a hozzá tartozó harang pótlása 4180 forintjába került a városnak. De még további tetemes költséget jelentett a város költségvetését közvetlenül érintő többi kár, illetve annak helyreállítása.

 

A város tulajdonában levő épületek kárai
 

Súlyos kár érte magát a városházát és melléképületeit is. Több helyiség ablakai, ajtói elégtek, köztük a főszolgabíró szobája, berendezési tárgyaival együtt.[30] Bizonyára még nagyobb lett volna a kár, de a városházát, az itt őrzött értékes iratokat minden lehetséges módon próbálták védeni, menteni. Bekő Imre és Bekő László „… életek veszedelmével is a Város Háza tetejére fel menvén, ara szüntelenül öntözvén és a’ Tüzet el távoztatni meg nem szűntek”. Még a „könnyebb” rabok közül is többen nagy szorgalommal segítettek. Őket 4-4 forinttal, Bekő Imrét és Bekő Lászlót 50-50 forinttal jutalmazta később a tanács.[31] A tűz a városháza mellett lévő nagy kaszárnyát, a kisebb, ebben az időben katonai kórháznak használt kaszárnyát és a Mezei kocsmát károsította. Ezek helyreállítása is a város kasszáját terhelte.

A kárról, illetve a helyreállítás költségeiről, a tanács által készített részletes jegyzék szerint elégett a gabonatároló teteje, és hasznavehetetlenné vált a benne tárolt termény. Sallai János sáfár valamint Labantz Mihály komisszárius kimutatásai szerint 721 véka búza, 3698 véka zab és 38 véka árpa lett a tűz martaléka. Elégett a szénatároló szín, 50 szekérnyi szénával, a fatároló szín, mintegy 40 öl fával, és ugyanitt szánok, ekék, gazdasági eszközök. Hasonló sorsra jutott a városgazda házának tetőzete, ott tárolt vagyontárgyakkal, a kocsi- és marhaszín szalmával, az istálló, minden felszerelésével, a padlásán tárolt, mintegy 9 szekér széna, a vízipuskák tárolására szolgáló szín, két kaszárnya – a városháza melletti nagy és a kisebb, kórházkaszárnya – valamint az úgynevezett „Apáca ház”, és a „Solti ház”.

A kár, illetve a javítás, helyreállítás költségei:  
A tönkrement készletek – búza, zab, árpa, széna, szalma, tűzifa – értéke5033 f.18 kr.
Gazdasági eszközök értéke300 f. 
Asztalosmunkák1485 f. 
Üvegesmunkák 445 f.54 kr.
Lakatosmunkák  451 f.
Ácsmunkák16 778 f.21 kr.
Kőművesmunkák9401 f.46 kr.
Összesen:33 995 f.17 kr.[32]

Ez az összeg a város tulajdonában lévő épületek helyreállítási költsége. Bizonyos azonban, hogy ezeken kívül további kifizetései is voltak a városnak a tűzkárokkal kapcsolatban.

 

A lakosok kárának felmérése, kárösszeg
 

A városi tanács intézkedett a károsultak összeírásáról, és a károk felméréséről is. Ebből azonban csak a hetedik és tizedik tized felmérése maradt meg, de ezek sem teljesek.[33] Nem tudható, hogy kik végezték a felmérést és pontosan mikor. A károsult neve, az elégett épület hossza, a tetőzet anyaga (egy kivételével nád), az épületben, valamint az egyéb vagyonban keletkezett kár összege szerepel a felvételi íveken. Emellett feltüntették a károsult társadalmi helyzetét, vagyoni állapotát. Valószínű, hogy a segélyek elbírálásánál erre is tekintettel voltak. Néhány példa szemléltetésként:

– Fodor Mihály 9 öles, nádtetejű házában 350 forint, egyéb vagyonában 52 forint kára volt – „szolga ember 42 for. érő jószágát ellopták”,
– Tasi Ferenc háza 11 öles és abban 300 forint kára keletkezett, egyéb kára 9 forint – „Kovács mester semmi nélkül
– Bán János háza 7 öles, ebben a kár 200 forint, egyéb kára 6 f. Kevés szőlője van és „harmadszor égett.
– Virág István 7 ½ öles házában 150 forintot érő kár történt, egyéb vagyonában pedig 50 forintnyi – „mindene be égett
– Szarvas István özvegye, zsellér, háza nincs. Kára 40 forint – „szegény be égett
– Mihály Márton 9 öles, nádtetejű házának kára 200 forint, a többi 100 forintnyi – „házteteje rakáson égett semmije sincs
– Halász Józsefné kára 10 forintot – „semmije sincs
– Szalai Pál, 8 öles házában becsült kár 300 forint, egyéb kára pedig 330 forint – „mindene be égett semmije sincs

A részletes kárfelmérés ugyan hiányos, de Zlinszky Antal főszolgabírónak 1820. január 18-án a megyegyűlésnek tett jelentéséből a kár összege pontosan ismert. Ebben a város költségvetését közvetlenül terhelő kár összegét 97 419 forintban, a lakosság kárát 419 893 forintban, azaz a teljes kárösszeget 517 312 forintban állapította meg.[34]

 

Segítség, adományok
 

A segítségnyújtás szándéka ebben a korban sem volt ismeretlen. Baj esetén összefogtak az emberek, aki tudott munkával, aki tehette pénzzel segített a bajbajutottakon, akár tűz, árvíz vagy járványok esetében.

A segítő szándék, mint már korábban többször, ez alkalommal is megmutatkozott. Pénz, gabonafélék, élelmiszerek, ruházat érkezett magánszemélyektől, közösségektől egyaránt. Az első adományok már április 6-án megérkeztek. Elsőként Sütő István, az izsáki kerület táblabírája 8 zsák búzáját jegyezték fel, de még ugyanezen a napon érkezett Fülöpszállásról 77 véka búza (kb. 2000 kg) 54 font szalonna és 38 kenyér.

Összesen 146 tételben érkezett adomány pénzben és természetbeniekben: gabonafélék, liszt, szalonna, kenyér és más élelmiszerek; ruhafélék, zsákok, továbbá a tetők újjáépítéséhez több ezer kéve nád formájában. Ebből 31 esetben közvetlenül magánembertől jött a segítség. Köztük olyan közismert személyeket is találunk, mint például gr. Nádasdi Ferenc és Ürményi József.[35] De Jovánovits Pál ráckevei kereskedő, Erdélyi Ferenc Ó-Bögről, vagy a végrendeletében 100 forintot a károsultakra hagyományozó Kaszap Istvánné egyszerű emberek voltak. Nem tudunk róluk egyebet, csak hogy segíteni akartak bajbajutott kecskeméti embertársaikon. Közéjük tartoztak még a Kecskeméten rendszeresen áruló pesti és budai kereskedők, akik 32 forintot, az abonyi uradalomban dolgozó tisztikar, akik 234 f. 51 krajcárt adtak és a nagykárolyi színtársulat tagjai, akik 41 forintot és 4 ezüst Máriás tallért küldtek Kecskemétnek. Sok adomány érkezett városoktól, falvaktól, és nem csak a környékből, a vármegyéből, de távolabbi helységekből is, mint például Hódmezővásárhelyről, Karcagról, Kunhegyesről, Gyöngyösről.

1. táblázat

Természetbeni adományok

MegnevezésVékaKöbölMérőPesti mérőPozsonyi mérőZsákFontIcceDbKéveMegjegyzés
Búza2930218 53520142    (kb. 90-100 tonna)
Árpa531015  2     
Rozs12   6      
Kukorica12 3  5     
Zab     4     
Vegyes gabona   22 10     
Köles5 1/2      1   
Liszt181    18899    
Szalonna      932    
Borsó13 1/2    1 7   
Bab34 5  16 65  1 szakajtó
Kenyér        1050  
Lencse13      3 1/2   
Kása1 1/2      5 1/2   
Hús      197 25 "Sertés húsok"
Sajt        2  
Tarhonya5          
Vaj       5   
Krumpli4          
      20    
Fehérnemű     3  175 "6 csomó"
Felsőruházat        7  
Suba        3  
Csizma (pár)        3  
Szappan        12  
Zsák        152  
Nád         17360 
Gyékény         190 

 

A pénzbeli adományok összege 6109 forint 15 krajcárt tett ki, továbbá 4 „ezüst Máriás tallér”. Balásfalvi Kiss Pál 2 aranyat adományozott a Nagytemplom tornyára (20 forint és 20 véka búza mellett), valamint Jászkisérről érkezett a ferences templom javítására külön 20 forint. A természetbeni adományokat a 1. sz. táblázat tartalmazza.[36]

 

A sokfelől érkezett adományok elosztásánál a város vezetése különös gonddal járt el. Április 13-án Vékony Péter tanácsnokot, aki egyben pénztárnok is volt, és a „kancellistát” [?] bízták meg, hogy a már megérkezett és az ezután érkező segélyeket, a lakosok között „sorsaik és Káraikhoz” igazodva ossza ki.[37] Az adományoknak a károsultak közötti elosztására általános utasítás, ha volt is, nem maradt fenn. A segélyek kiosztásáról név szerinti, részletes jegyzék készült, amiben azonban készpénzben történt segélyezésről nem található adat. A kimutatásokban a forint/krajcár rovat mindenütt üres. Búzára és nádra, mint a legfontosabb, egyben legnagyobb mennyiségű segély kiosztására azonban, mégis meghatározott a tanács bizonyos irányelveket. A kárhoz igazodóan három osztályt határoztak meg. A búza esetében a becsült teljes kárösszeg volt az irányadó. Első osztályba tartozott, akinek a kára nem volt több mint 500 forint. Nekik járt 20 véka búza (350–400 kg.). A második osztályba az 500 és 1000 forint közötti kárt szenvedett lakosok tartoztak, ők 30 véka búzát kaptak fejenként. Azok a károsultak, akiknek kára 1000 forint fölött volt, 40 véka búzát kaptak. A nád esetében pedig az épület hossza alapján történt a segélyezés. Ehhez ugyancsak három osztályba sorolták a károsultakat. Az öt öl hosszúságú épületekre 100 kévét, 10 ölig 200 kévét és a 10 ölnél nagyobb épületeknél 300 kéve nádat juttattak a rászorulóknak. [38]

Lehet-e „igazságosan” elbírálni a veszteségeket, tudhat-e bármilyen gondos elöljáróság „arányosan” mérni, méltányosan segélyezni? Lehet-e igazságosság ott, ahol a szegény szolgaember megmaradt kicsiny vagyonkájából 42 forint érőt elloptak? Lehet e jól, arányosan mérni annál, akinek „házteteje rakáson égett” és semmije sem maradt, vagy annak, akinek vagyona 10 forintot ért, de már annyija sincs, mert elpusztult? Bizonyára nem! Csak törekedni lehetett a lehető legjobbra. Nyilván ez a törekvés mutatkozott meg abban, hogy a gabonaféléket és más élelmiszereket a szegényebb sorsú lakosok között osztották ki, és az adományozottak között a malomtulajdonosok, nemesek, tanácsnokok és más városi szolgálatban állók többsége nem szerepelt, ők tehát nem részesültek segélyekben.

Segített a tanács azzal is, hogy az építkezéshez faanyagokat vásárolt. Kieszközölte a Királyi Kamaránál, hogy nagyobb mennyiségű fenyőgerendát, deszkát szerezhetett be, amit elsősorban a károsultak vehettek meg úgy, hogy nem kellett a teljes vételárat kifizetniük.[39] A tégla árát, a megnövekedett kereslet miatti indokolatlan áremelések megelőzésére, rendelettel ezrenkénti 3 f. 30 krajcárban határozták meg, és megtiltották, hogy bárki ennél többet fizessen.[40] A tanács kérelmezte a vármegyétől, hogy csökkentse az adót és a katonaság számára előírt, beadandó termények mennyiségét. Annál is inkább, mert a katonaság számára a lakosoktól már begyűjtöttek, 3000 véka zabot, 800 véka búzát, 8000 porció szénát, valamint 2000 porció szalmát, de az is a lángok martaléka lett. Bár a város a kérelmet már 1819 májusában beterjesztette, az állásfoglalás csak a következő év januárjában született meg. A vármegye méltányolta a város és kárvallott lakosok súlyos helyzetét, és az 1820–1822 évekre az adóterheket a károsodott lakosok arányának megfelelően mérsékelte. Ez az összeg az 1820-as esztendőre a hadiadó fejében 1498, a házi adó fejében pedig 2344 forint lett volna.[41]

Mindezen segítség, támogatás mellet is voltak olyan károsultak, akik arra kényszerültek, hogy maguk személyesen házról házra járva kéregettek alamizsnát. Ehhez a tanács engedélye kellett, amit Boldog Antal tanácsnok adott ki.[42] Ha összevetjük a kárösszeget a segélyek összegével, bizony a kéregetés szinte magától értetődő szükségszerűség volt.

 

Volt-e mód a tűz elleni védekezésre?
 

A városban rendelkezésre álló tűzoltó eszközökről csak egy két évvel korábban, 1817 márciusában készült leltár alapján alkothatunk magunknak képet. Eszerint a városnak volt 9 vízipuskája, amelyből hármat a városházánál tároltak, a többi a tizedekben volt elhelyezve. (A 7. és a 9., 10. tizednek ekkor még nem volt vízipuskája.) Egy vízipuskája volt a református gimnáziumnak és ugyancsak egy volt Czollner Mihály vaskereskedő tulajdonában. Mindehhez azonban csupán két vízszállító lajtos kocsi, 5 nagy csáklya, 1 hosszúlétra és a Sas Vendégfogadónál 2 nagy csáklya volt. Ugyanezen év szeptemberében arról tett jelentést Szél János tűzi inspektor, hogy 12 bőrvödröt készíttetett a város. Az úriszék ugyan előzőleg azt is előírta, hogy a tizedekben is legyen a vízutánpótláshoz nélkülözhetetlen lajt, továbbá hosszúlétra és csáklya, de ezek beszerzéséről a jelentés nem tartalmaz adatot.[43] Egy „közvetett bizonyíték” alapján feltételezhetjük, hogy bizonyosan használták is, a lehetőséghez képest, ezeket az eszközöket. Tóth Antal tűzi inspektor ugyanis 1821. május 3-án az úriszéknek adott jelentésében, illetve az ahhoz csatolt leltárban 3 bőr vödröt tüntetetett fel, mivel, mint írta, az 1819-i tűzvész során a többi elégett.[44]

Arra nézve nincs adat, hogy a leltárakban szereplő vízipuskák pontosan milyenek lehettek. Mindössze „nagy” és „kisebb” jelöléssel, illetve megkülönbözetéssel találkozhatunk a forrásokban. A tűzoltóeszközök történetével foglalkozó szakirodalom pontosan elkülöníti a pumpához hasonló, egyszerű vízipuskát, a tűzoltófecskendőtől. A korabeli szóhasználatban azonban általában ez nem különült el, gyakorta a fecskendőkre is a vízipuska megnevezést használták. Jelen esetben is ez áll fenn, csak a tűzi inspektor jelentéseihez esetenként csatolt javítási számlák – bognár, kerékgyártó, asztalos, kovács – bizonyítják, hogy tűzoltófecskendőkről van szó.[45]

Erős, változékony irányú, szél esetén azonban még az ilyen, az adott időszakban korszerűnek mondható eszközök sem jelenthettek hatékony védelmet. A tűz rendkívül gyorsan terjedt, és a „szeszélyes” szél következtében egyszerre több helyen is kigyulladhattak házak. 1819. április 2-án is ez volt a helyzet. A tüzet a „rendkívül való Szélnek ereje” hajtotta, ami bizonyára megnehezítette a védekezést. A legnagyobb nehézséget azonban valószínűleg a vízhiány okozhatta. A tűzoltóeszközök leltárából kitűnik, hogy a kilenc vízipuskához mindössze két lajt állt rendelkezésre, a vízutánpótlás biztosítására. Bővizű kút is kevés volt a városban. A legfontosabb víznyerő hely a Déllő tó volt a városközpontban, de nyilván, ahogy a tűz ettől távolodott, a vízutánpótlás egyre nehézkesebb lett. Ezt a súlyos hiányosságot felismerve rendelte el másnap, április 3-án az úriszék, „kemény felelet terhe alatt” a tűzi inspektornak, hogy minden tizedben, egy-egy arra alkalmas helyen „…egy négy szegletű, rovott tágas oly Kutat készíttessen, hogy annak minden oldalához lehessen szekérrel állni víz merés kedvéért…”. Amelyik tized vonakodna annak elkészítésére, azt a város elöljárósága minden módon igyekezzen arra rászorítani.[46]

 

A tűzvészt követő intézkedések
 

A már említett 1819. május 8-i úriszéki ülésen azt is megállapították – már nem is először – hogy a tűz ilyen mérvű pusztításában az erős szél mellett a meghatározó tényező volt a „Városnak rendetlenül való épülése. Jól megfigyelhető ez Battáry Pál térképének részletén, ahol több zsákutca, keresztben álló épület látható, és olyan belső portás házak, amelyek csak a szomszédon való átjárással voltak megközelíthetők. A zsúfoltság bizonyára még nagyobb is lehetett, mert feltételezhetően a térkép a kisebb építményeket – ólak, pincék, górék – nem rögzítette.

bkml

2. ábra Részlet Battáry Pál térképéből

Ezért határozatot hoztak a város rendezésére, amelynek három fő irányelve volt: egyrészt az utcák rendezése, másrészt a telekméret növelése, ezáltal az épületek zsúfoltságának csökkentése, harmadrészt biztonságosabb építkezési módok alkalmazása. A határozat az égett városrészekre „azonnal” hatályos, az épen maradt részekre „nézve pedig jövendőre”, azaz nagyobb átalakítás, felújítás, új építkezések esetére tartalmazott irányelveket. Meghatározták az utcák fajtáit, a telkek méretét, és intézkedtek a nádtetők lehetőség szerinti csökkentéséről. Funkciójuk, forgalmuk szerint az utcáknak három fajtáját határozták meg – országút jellegű, azaz a városba be- illetve kivezető utak, amelyeknek legalább 12 öl (kb. 23 m.) szélesnek kellett lennie. Az ezekbe csatlakozó forgalmas mellékutak szélessége 6, a kisebb „fiók” utcáké pedig 4 öl. Mindemellett lehetőség szerint egyenes vonalvezetésűek legyenek.

A belvárosban a telkek méretét 138 □ölben határozták meg, amit kisebb telkek összevonásával, telekmegosztásokkal kellett elérni, ahol csak erre lehetőség volt. Sok esetben ugyanis, tekintettel kellett lenni arra, hogy „…a’ belső Városban lévő azon régi fundusok, melyek már nevezetesebb épületekkel megrakattatván, tetemesebb kárvallás nélkül ritkán nagyobbíthatók…. Azok a lakosok, akiknek telke, háza a rendezés során felszámolásra (cassálásra) került, a külső városrészekben jelöltek ki házhelyet. A külső városrészekben korábbi regulációk során 80 □ölben kimért telkek megmaradhatnak, de a jövőre nézve 160 □öles telkek kialakítására törekedtek.

bkml

3. ábra Habán fedél készítése (BME OMIKK gyűjt. 80389. rakt. jelzet)

A belső városrészeken a nádtető helyett biztonságosabb zsindely vagy cseréptető-héjazatot kell alkalmazni, vagy ami még jobb, és „különösen ajánltatik – az úgy nevezett Cseh fedelékkel /:Tectum Habanikum:/[47] kell az épületeket fedni. A házak közötti minimális távolság zsindelytető esetében 5 öl, cseréptető esetében 3 öl, lehetett. Ház csak az utca vonalára épülhetett. Épületet a szomszéddal összeépíteni csak úgy volt lehetséges, ha közé tűzfal épült.

Rendelkeztek a városban szép számmal működött szárazmalmokról is. A szárazmalmok „…azon kívül, hogy a Városnak dísztelenségére szolgálnak, a’ Tűzi esetekben a’ Szélnek könnyen alá férkezhetése miatt felettébb veszedelmesek is volnának…”, ezért a most leégett, vagy rossz állapotú, csak tetemes ráfordítással javítható malmokat a városból ki kell telepíteni. A magisztrátus jelöljön ki erre a célra alkalmas területeket a városon kívül, szólt a rendelkezés.

Az általános irányelvek alapján a megégett területre részletes intézkedéseket is kidolgoztak. Ehhez is Battáry Pál térképe szolgált alapul. Húsz kisebb területrészt, tömböt különítettek el, és ezeket betűkkel jelezték a térképen, „a”-tól „x”-ig terjedően. (L. 1. és 2. sz. ábra!) Az egyes tömbökben végrehajtandó, tényleges intézkedéseket 16 pontban fektették le. Telkek rendezéséről, házak, épületek újjáépítéséről hoztak határozatokat. Több utca szélesítését vagy nyomvonalának lehetőség szerinti egyenesítését rendelték el. Például az „a” és „c” tömbök esetében „az úgy nevezett Homoki – vagy Kis Kúttól a’ Városra bejövő” utca (ma Kápolna u.), amelyet 6 ölnyire kellett szélesíteni. Hasonló határozatot hoztak a „b” tömböt körbevevő utcákra (ma: Munkácsy és Losonczy u.), melyeket ugyancsak 6 ölesre rendeltek szélesíteni. Az utcák vonalába beszögelő, rendetlenül épült házak átépítését vagy szanálását is elrendelték, még ha az nem is égett le. Ez történt például Kun István földmérő házával, a „c” tömb szélén, mivel „felettébb dísztelen és alkalmatlan” helyen volt. Többeknek az udvarról az utcára nem volt közvetlen kijárása, a szomszédos telken keresztül tudtak csak közlekedni. Sok telek csak zsákutcán át volt megközelíthető. Az ilyen zegzugok, zsákutcák sok szempontból a tűzoltást is nehezítették, de a közbiztonságra más szempontból is veszedelmet jelentettek. Ilyenek láthatók az „l”, a „p” és „u” szakaszokban. Ezeket, a határozat értelmében utcák nyitásával kellett felszámolni. (A tervezett utcákat a térképen szaggatott vonallal jelezték.) A „h” tömb foglalta magába a városházát, amely egyik oldalról szorosan összeépült a nagy kaszárnyával. Úgy határoztak, hogy a városházát minden oldalról, legalább 6 öl szélességű utca vegye körül. Rendelkeztek a tűz által sújtott területen állt malmok kitelepítéséről. Például a „b” jelű tömbben az 5. szám alatt volt Sárközi Pál táblabíró és vagyonos gazda malma, amely leégett. A határozat értelmében csak a városon kívül, új helyen volt újraépíthető. Ugyanitt volt Dékány Mihályné malma, amelyet ugyan megkímélt a vész, mégis a kitelepítése mellett döntöttek. Mint ahogy az „e” szakasszal szomszédos Ns. Herczeg Lajos tulajdonában lévő malom esetében is. Ezt szintén elkerülte a tűz, de nagyon rossz helyen volt és amúgy is „romladozott állapotú és tető nélkül álló.[48] Mindez csak néhány kiemelt példa a végrehajtandó feladatok közül. Emellett telkek összevonásáról, megszüntetéséről, sok családnak új helyre költöztetéséről döntöttek. Másokat cseréptető készítésére, tűzfal építésére köteleztek. Talán nem is kell mondani, hogy az említett rendelkezés a lakosság részéről sok panaszos beadványnak, kérelemnek lett kiindulópontja.

A tervezett intézkedéseket Pest Vármegye közgyűlése 1819. május 12-én megtárgyalta és elfogadta, majd egy bizottságot is kiküldött Kecskemétre. A bizottság május 24-e és 28-a között bejárta a tűzkáros területet, és a szükséges intézkedéseket jegyzőkönyvben tételesen rögzítette.[49]

A végrehajtás érdekében a város előbb egy ideiglenes, majd 1820 februárjában egy „állandóan munkálkodó” bizottságot nevezett ki. Utóbbinak Szeles József, Bódogh Antal, Muzslai József, Tóth Antal és Drégely István volt a tagja.[50] Legelőször is olyan területeket kellett találni, ahol a belvárosból kitelepítésre kerülő lakosoknak telkeket lehetett kiosztani. Füzes erdő és a széktói szőlők alatt elhelyezkedő „Széna helynek” vonalában volt az egyik, a másik pedig az „Új Város”,[51] közelében egy magasabb fekvésű terület, amelyből a keresztülmenő Csongrádi és Szegedi utaknak megfelelő részt kihagyva négy sor ház elfért.[52] A várost két részre – belső és külső – városrészre osztották és ezekben eltérő építési szabályokat léptettek életbe. A belső városban minden keresztben épült épületet el kellett bontani és úgy átépíteni, hogy a szomszédtól öt öl (9,5 m), tűzfal és cseréptető esetén három öl (5,7 m) széles terület maradjon. A házak tetőzete csak cserép, zsindely vagy deszka lehetett, a fakéményeket fel kellett számolni. A külső városrészben a kevésbé tehetős lakosoknak azonban megengedték a nádtető készítését.[53]

Az ily módon meghatározott elvek, határozatok szerint kezdődött meg a telkek, épületek szemrevételezése, házról házra járva, és a szükséges intézkedések pontos meghatározása. Az intézkedések 39 telek megszüntetését írták elő, összesen 3700 □öl területtel. Ezt a területet, részben az utcák szélesítésére, részben a szomszédos telkek területének növelésére fordították. Területnövekedés 59 telek esetében történt, a mértéke átlag 40%-os volt. Az intézkedések eredményeképpen a 130 □öl (468 m²)[54] alatti telkek száma 191-ről 94-re csökkent, azaz a károsodott terület viszonylatában 23%-ról 15,5%-ra. Változások az 1.,-2.,-7. és 8. tizedben történtek, a 9. és 10. tizedet – mint újabb osztású, rendezettebb városrészt – nem érintették.[55]

Hasonló intézkedésekre már az 1794., illetve az 1795. évi tűzvész után is sor került. Az akkor leégett városrészek bizonyos mérvű rendezése, a lakosok anyagi lehetőségeihez mérten, a helyreállítással egyidejűleg folyamatosan megtörtént. A probléma gyökeres kiküszöbölésére az úriszék már 1796-ban is elrendelte a nem égett városrészekre vonatkozóan a vizsgálatot, valamint intézkedési terv készítését. 1798-ban pedig ezt megerősítve azt is elrendelte, hogy az egész várost fel kell térképezni („delineáltatni”), és az legyen minden ilyen irányú intézkedés alapja. A nem égett részek feltérképezése azonban, a vissza-visszatérő sürgetés ellenére lassan haladt. A közbejött újabb tűzvész nyilván tovább hátráltatta a munkát. Az úriszék 1819. április 3-án úgy határozott, hogy a város földmérője „Múlhatatlan kötelességének” tartsa az ép városrészek alaprajzának elkészítését, még ha csak részletekben is, mert ott „most is a sűrűség uralkodik. Az elkészült rajzokat időről időre be kellett mutatni az úriszéknek.[56] A munka 1823-ban készült el, és 1824 áprilisában határoztak arról, hogy a térkép alapján készítsen a város átfogó, az utcákra, telkekre, házakra kiterjedő részletes tervet, figyelemmel a korábbi regulációs irányelvekre. Minden további intézkedésnek ez legyen az alapja.[57]

A lakosság építkezési, felújítási munkáinál a város elöljárósága szigorúan ügyelt a szabályok betartására. Ez derül ki az úriszéki jegyzőkönyvekben megszaporodott panaszokból, és a Városrendezési Bizottság (Reguláns Deputatio) 1820–28 közötti évekből fennmaradt jegyzőkönyveiből.[58] Átfogó, az egész városra kiterjedő rendezésre azonban nem került sor. Ennek okaira a Simonyi János, Csányi János tanácsnokok és Nagy Lajos főjegyző által 1840. július 17-én keltezett jelentés mutat rá. Akkoriban a város vezetősége módosítani kívánta a belső és külső városrész korábban kijelölt határvonalának egyes részeit. Ez ügyben folyamodtak az úriszékhez, illetve a vármegyéhez, és a folyamodvány részét képezte az 1840. évi jelentés. Eszerint egy általános rendezés során igen sok lakost kellett volna kitelepíteni, ami tovább növelte volna az amúgy is nagy kiterjedésű város területét. (Az 1828 óta meglévő Máriaváros után újabb városrészt kellett volna kialakítani.) A kis telkek gazdái általában szegényebb sorsúak voltak, ezért a telekegyesítések során a szomszédtól rájuk eső telekrészeket nem tudták megfizetni. Még kevésbé tudtak új házakat építeni, akár a megnagyobbodott régi házhelyükön, akár az új osztásban kapott telken. Célszerűbbnek tartotta a város, ha a lakosok kevés tőkéjüket tűzbiztosabb cseréptető készítésére fordítják, amit nagy mennyiségű, olcsó cserép égetésével próbáltak ösztönözni, segíteni.[59]

A malmok városon kívülre helyezése sem ment simán. Sem a malomtulajdonosok, sem a lakosság nem akarta elfogadni az ez irányú intézkedéseket. Lényegében mindannyian ugyanabból a megfontolásból indultak ki. Tudniillik a messzebb kerülő malomba az emberek nem akartak menni, különösen a szegényebbek, akiknek igás állatuk, szekerük nem volt. Ha pedig az őrletők száma csökken, veszteségessé válik a malom üzemeltetése. A város regulációjára kiküldött vármegyei bizottság jelentésében feljegyezte ezt a problémát, egyszersmind javasolta, hogy amennyiben tűzbiztosabb cseréptetőre átépítik, és fallal veszik körül a malmokat, maradhassanak a városban. Így „a Városnak sem dísztelenségére, sem pedig veszedelmére nem lennének”. A vármegyei közgyűlés az ügyet a polgári törvényszéknek továbbította.[60] Időközben két malomtulajdonos: Sárközi Sándor és Demeter János, – utóbbinak két malma is leégett – az úriszékhez felebezett malmuk kitelepítése ügyében.

Az úriszék maga is belátta, hogy a malmok kitelepítésének „figyelmet érdemlő” akadályai merülhetnek fel. Utasította a városi tanácsot, hogy végezzen egy részletes felmérés, aminek alapján a kitelepítés és helyben maradás szempontjai elkészíthetők. Mivel a malmok „Regale Beneficiumok” (királyi javadalmak), ezért az eredeti szerződéseket is meg kell ismerni a döntésekhez. A következő úriszéki ülésszak során, 1819 szeptemberében ismét szóba került a malmok ügye. A város még nem készítette el az intézkedési javaslatát, de a leégett malmok ügyében dönteni kellett. A döntés értelmében azok a malmok, amelyek a szomszédokra vagy az utcára nézve alkalmatlan helyen voltak, eredeti helyükön nem épülhettek fel, csak a városon kívül. Azok pedig, amelyek helyben maradhattak, csak biztonságosabb módon voltak újjáépíthetők.[61]

A vármegyei polgári törvényszék időközben elutasította Dubravitzky Antal főszolgabíró, illetve a vármegyei regulációs bizottság előzőekben már említett javaslatát, és továbbra is a malmok mielőbbi teljes kitelepítése mellett foglalt állást. Ezzel szemben 1819. november 13-án Pest vármegye közgyűlése úgy határozott, hogy a cseréptetőre épített, fallal kerített malmok a városban meghagyhatók, mert így is elérhető a kitűzött cél: a város tűzbiztonságának fokozása. Ugyanakkor előírták, hogy a meghagyott malmokat felújítani, újat építeni csak akkor lehet, ha a terveket a vármegyének bemutatták, és az engedélyezte a munkálatokat.[62] A tanács által kirendelt bizottság az 1–7. tizedben 56 malmot vizsgált meg, és 14-nek a kitelepítésére tett javaslatot.[63]

Az alig negyedszázad alatt történt három rettenetes tűzvész okozta károkból több következtetést, tanulságot lehet levonni. Kecskemét elöljárói, lakosai alkalmazták a bajból, kárból hasznosíthatót. Kis lépésekben, küzdelmek árán, sok ellenállással küzdve, de megindult a változás. Fokozatosan csökkent a belváros zsúfoltsága, szilárdabb, tűznek ellenállóbb épületek, tetők készültek. A tűzoltásra szolgáló eszközök száma szaporodott. Feltételezhető, hogy a sokszori figyelmeztetés, ellenőrzés hatására a lakosok is elővigyázatosabbak lettek. Mindezek együttes hatásának tudható be, hogy bár tűzesetek ezután is elő-előfordultak, de több száz házat elpusztító, egész városrészeket sújtó tűzvész Kecskeméten a későbbiekben nem történt.

 

 

Irodalom


FARKAS László (szerk.): A Kecskeméti Római Katolikus Plébánia története. Kecskemét, 1998.

HAJAS József–RÁZSÓ Imre: Mezőgazdaság számokban. Budapest, 1955.

JUHÁSZ István: Kecskemét város építéstörténete. Kecskeméti Füzetek 8. Kecskemét, 1998.

LANDGRAF, Adam: Habán fedél, avagy egy igen használatos, szalma’ és agyagból öszve-szerköztetett héjazat nemének le-írása… Nyomtattatott Patzko Ágoston Ferenc által, Pozsony 1772. (Budapesti Műszaki Egyetem OMIKK gyűjteménye 80.389. rakt. Jelzet.)

PÉTERNÉ FEHÉR Mária: A városvezetés helytállása az első világháború idején. In: Hátországban. Kecskemét az I. világháború idején. Szerk.: Gyenesei József. Kecskemét, 2015.

SZABÓ Attila: Helytörténeti részletek a Kecskeméti Ferences Rendház háztörténetéből (1644-1950). Kecskemét, 2004.

SZOKOLAI HÁRTÓ János: Szabadalmas Kecskemét városának történetirati ismertetése. Kecskemét, 1846.

Dr. SZILÁGYI János–Dr. SZABÓ Károly: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig. Budapest, 1986.

 

Jegyzetek

[1] A későbbi szájhagyományban sokáig az élt, hogy ez nagypéntek volt, de ténylegesen egy héttel korábban történt. 

[2] Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára (továbbiakban MNL BKML) IV. 1504/c. Közigazgatási iratok 1795. 9. 4–12. Ez nagyjából a mai Kápolna utca és a Széchenyi krt. kereszteződése és a Dankó, Gödröstemető utcák térségéig terjedt, ami akkor a város széle volt.

[3] MNL BKML XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény Felekezeti anyakönyvek másolatai. Református halotti anyakönyv 1784–1825.

[4] MNL BKML IV. 1504/c. 1795. 9. 4–12.

[5] Szabó Attila, 2004. 99–101.

[6] MNL BKML IV. 1504/c. 1795. 9. 4–12.

[7] Feltűnő, hogy két fontos forrásban – a főbírói és a tanácsülési jegyzőkönyvben – több kihagyott, üres oldal van ebben az időszakban. Talán később szándékoztak az eseményekről részletes tudósítást beírni, ami aztán a sok teendő miatt elmaradt.

[8] Szokolai Hártó János, 1846. 150–151.

[9] MNL BKML IV 1504/c. Közigazgatási iratok, 1819. 3. 68.

[10] MNL BKML IV. 1506. 11. téka: Kecskemétet ért 1819-es tűzvész által érintett telkek tulajdonosainak nyilvántartása területi adatokkal és MNL BKML XV. 1/a. 41/355 sz. térkép.

[11] A jegyzékben 378 az utolsó szám, de hiányzik a 156-os, valamint a 245–249 közötti öt szám.

[12] Talán az lehet a magyarázata, hogy ténylegesen ez nem kaszárnya, hanem, mint azt az Összeírásokban – MNL BKML IV. 1504/m. – találjuk: tiszti kvártély volt, ahol esetleg a besorozás, azaz verbunk is történt!

[13] További két malmot is találunk még a névjegyzékben – Dékány Mihályné és Végh János malma – de térképi jelöléseik alapján ezek nem égtek le, csak városrendezési célból kitelepítésre, szanálásra javasoltak.

[14] MNL BKML IV. 1504/c. 1819. 3. 68.

[15] MNL BKML IV. 1506. 11. téka A Kecskemétet ért 1819-es tűzvész által érintett telkek tulajdonosainak nyilvántartása területi adatokkal és MNL BKML XV. 1/a. 41/355. sz. térkép. Battáry felmérésében 61 709 □öl van, de ebből 586 □öl bizonyíthatóan nem tűzkáros és 231 □öl számszaki tévedés is van. Ugyanakkor vannak telkek, amelyek más források szerint károsodtak, de Battáry nem tünteti fel azokat. Ezekből 941 károsodott □ölet tudtam azonosítani, amit hozzáadva képződött a fenti 61 830, kerekítve 61 800 □öl. Sajnos, a malmok területére egyetlen vizsgált forrás sem adott adatokat. Ezek az átlagosnál nagyobb telkek lehettek, ezért véleményem szerint 2 2500 □öllel növelhették a károsodott területet. A hiányzó ispotály kaszárnya és a ferences templom területére tekintettel, bizonnyal megközelíthette a 65 000 □ölet. Ezt véve alapul a károsodott terület aránya 14,5, illetve 26,4%.

[16] MNL BKML 1504/m. Összeírások 1818/19. év. Az 1819. évi népszámlálás adatai szerint 24 616 fő volt Kecskemét lakossága, az összeírás szerint a házak száma mintegy 3400, tehát az átlag: 7,2 lakos házanként. A megégett 419 ház esetében megközelítőleg 2500–3000 lakossal számolhatunk. 

[17] Kecskeméti Református Egyház Levéltára (a továbbiakban: KREL) Kecskeméti Református Eklézsia Közgyűlési Végzései – Leltári szám: 69-b. 23. o.

[18] Mint a 4. sz. jegyzet.

[19] KREL Kecskeméti Református Eklézsia Közgyűlési Végzései – Leltári szám: 69-b. 24. o.

[20] Mint a 4. sz. jegyzet.

[21] MNL BKML IV. 1504/c. 1795. 9. 4–12.

[22] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek 1818/19 – 1819. máj. 21-i ülés. (221–222. o.) XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. sz. tekercs.

[23] Farkas László (szerk.), 1998. 58.

[24] Ez a mázsa nem azonos a ma közismert 100 kilogramm súllyal. Az akkoriban általánosan használt súlymérték a bécsi mázsa volt, ami 65 kilogrammal volt egyenlő. (Hajas József–Rázsó Imre, 1955.)

[25] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. ápr. 23. 183. és – hibás utólagos bekötés következtében – a 176. o.

[26] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. máj. 14-i ülés, 213–214. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. tekercs.

[27] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. máj. 21-i ülés, 221–222. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. tekercs.

[28] Szabó Attila, 2004. 101. Arra vonatkozóan, hogy ezek között volt-e a város által öntetett harang, s ha igen melyik volt, eddigi kutatásom alapján még nem sikerült adatot találni.

[29] MNL BKML IV 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819/1820. 1819. dec. 10-i ülés, 488. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. tekercs. Ezt a harangot az I. világháború idején, 1917-ben kénytelen volt a város hadicélokra felajánlani. (L.: Péterné Fehér Mária, 2015. 106.)

[30] MNL BKML IV. 1504/c. 1795. 9. 5.

[31] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. ápr. 13. 163–164. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. tekercs.

[32] MNL BKML IV. 1504/c. 1819. 9. 5. Az „Apáca ház” és „Solti ház” funkciójáról a számadáskönyvek alapján annyit sikerült kideríteni, hogy ez idő szerint üzlethelyiségek voltak, amiket a város bérbe adott. Novák Gergely és Halasi Ádám bérelte. (MNL BKML 1510/a. 163. sz. könyv 13. o.)

[33] MNL BKML IV. 1504/c. 1819. 9. 5.

[34] Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltára (továbbiakban: MNL PML) IV. 3-a/1 Pest-Pilis-Solt Vármegye Nemesi köz-és kisgyűléseinek jegyzőkönyvei, 1820. 240. sz. Szokolai Hártó János korábban már idézett művében 542 523 forintnyi összegről ír, de más forrás ezt nem erősíti meg.

[35] Nádasdy Ferenc gr. A Nádasdy-család régi nemesi család, amelyben több Ferenc nevezetűt is találunk. Ebben az időben három – N. Paulai Ferenc, N. Xavér Ferenc, N. Ferenc Szeráf élt. Az itt szereplő adományozó, legvalószínűbben Nádasdy Paulai Ferenc. Ő 1783 és 1851 között élt. 1816-ban esztergomi kanonok, szekszárdi apát és bácsi főesperes. 1845-től kalocsai érsek. – Ürményi József (1741–1825) királyi ügyész, ítélőtáblai, majd kamrai tag. Bihar, ill. Nyitra megye főispánja. A „Ratio Educationis” egyik megalkotója. 1081-től Galícia kormányzója, 1806-tól országbíró. Sokoldalú tevékenységének elismeréseként 1808-ban a Szent István Rend Nagykeresztjével tüntették ki. (L.: Pallas Nagy Lexikona, Magyar Életrajzi Lexikon.)

[36] MNL BKML IV. 1518/a. Főbírói jegyzőkönyvek, 1818/19. 170–298. o.; MNL BKML IV. 1504/b. 180–181. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény, 805. tekercs; MNL BKML IV. 1504/c. 1819. 9. 5.; MNL BKML IV. 1510/a. Perceptorális lajstromok 164. sz. könyv 1819/20. 25. o. 1. tétel.

[37] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. ápr. 13-i ülés, 163. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. sz. tekercs.

[38] MNL BKML IV. 1504/c. 1819. 9. 5. Ugyanakkor más források alapján úgy látszik, hogy ez az elv csak bizonyos esetekben valósult meg maradéktalanul. Az ilyen tárgyú különböző feljegyzésekből az állapítható meg, hogy a búza segély 1 és 30 véka között változott ugyan, de a többnyire 10 véka alatt volt.

[39] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. ápr. 13-i ülés, 161. és ápr. 23-i ülés, 176. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. sz. tekercs.

[40] MNL BKML IV. 1518/a. 1818/19.; 1819. máj. 2. Tizedenkénti publikációk 4. pontja.

[41] MNL PML IV. 3-a/1. 1819. 1762. sz. és 1820. 240. sz.

[42] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1819. ápr. 30-i ülés, 188. o.; XV. 6. Mikrofilmgyűjtemény 805. tekercs.

[43] MNL BKML IV. 1504/c. 117. sz. doboz 1797–1825. Tűzi inspektor jelentései (a továbbiakban: IV. 1504/c Tűzi inspektor jelentései) 1817. 3. 65. és 1817. 3. 61.; MNL BKML IV. 1517/a. Koháry család Kecskemét városi Úriszékének iratai 4. k. 114. o. 22. sz. és 242. o. 22. sz.

[44] MNL BKML IV. 1504/c. Tűzi inspektor jelentései 1821. 3. 60.

[45] MNL BKML IV. 1504/c. Tűzi inspektor jelentései 1817. 3. 61.; 1819. 3. 1.; 1819. 3. 4.

[46] MNL BKML IV. 1517/a. 17. sz. könyv és MNL BKML IV. 1504/c. Tűzi inspektor jelentései 1819. ápr. 3. 31–38. o.

[47] Dr. Szilágyi János–Dr. Szabó Károly, 1986. Ez lényegében agyaggal összetapasztott szalmafödél volt, és nem volt drágább, mint a nádfedés. Morva betelepülők alkalmazták, ezért nevezték „habán” fedésnek. Bár olcsó és tűzálló födémtípus volt, mégsem terjedt el hazánkban, sőt utóbb teljesen feledésbe merült.

[48] MNL BKML IV. 1517/a. Úriszéki jegyzőkönyvek, 17. sz. könyv, Tűzi inspektor jelentései, 1819. máj. 8.

[49] MNL BKML IV. 1501/e. Kecskemét város leégett részének telekszabályozására kirendelt Pest megyei küldöttség iratai 1819.

[50] MNL BKML IV. 1504/b. Tanácsülési jegyzőkönyvek, 1820. febr. 25-i ülés.

[51] A tanács már korábban, ugyancsak tűzmegelőzési okok miatt rendelkezett arról, hogy tűzveszélyes anyagokat, szalmát, szénát csak a városon kívül, egy kijelölt helyen szabad a lakosoknak tárolni. Feltehetően egy ilyen kijelölt tárolóhelyről van szó, de pontos elhelyezkedését nem ismerjük. Az „Új város” a korábbi tűzvészek után létrehozott városrész akkori megnevezése volt. (Bővebben Juhász István, 1998. 116.)

[52] MNL BKML IV. 1504/c. 1819. 3. 68.

[53] MNL BKML IV. 1504/c. 1795. 9. 4–12.

[54] Az egyes forrásokban meghatározott optimális telekméret nem egységes: 100, 120, 140 és 160 □öl is található. Számításomban ezek középértékét vettem alapul.

[55] MNL BKML IV. 1506. 11. téka: A Kecskemétet ért 1819-es tűzvész által érintett telkek tulajdonosainak nyilvántartása területi adatokkal.

[56] MNL BKML IV. 1517/a. 17. kötet: 1796. máj. 18. és nov. 9., 1798. márc. 26., 1807. ápr. 27., 1819. ápr. 3.

[57] MNL BKML IV. 1517/a. 5. köt. 1821–1827.; 98. o. 58. sz. és 149. o. 26. sz. A térképek elkészültének pontos ideje nem ismert. Feltehetőleg tizedenként készült el és nem egy időpontban. Az úriszéki jegyzőkönyvek 6. kötetében a 70. oldalon olvasható, hogy a 10. tized 1821-ben készült térképe elrongyolódott, újra kell rajzolni.

[58] MNL BKML IV. 1506. Kecskemét város Telekszabályozó Bizottságának iratai, 2. és 3. k.

[59] Uo. 5. sz. téka. Szám nélküli, „Szabályozás iránti Úriszéki határozat 1819-ik évről” megnevezésű iratcsomóban 1851. III. 387. sz. alatt.

[60] MNL PML IV. 3-a/1. 1819. 2428. sz.

[61] MNL BKML IV. 1517/a. 17. sz. kötet; 1819. jún. 4 és 1819. szept. 29.

[62] MNL PML IV. 3-a/1. 1819. 3839. sz.

[63] MNL BKML IV. 1506. Kecskemét város telekszabályozó bizottságának iratai, 5. téka I. cs. 1. sz. Az irat befejezetlen, nincs aláírás és dátum. Annyit lehet határozottan megállapítani, hogy 1820. febr. 1. után készült, mert Czollner Mihálynét özvegyként jegyzi.