Múltbanéző 13. (1)

AZ EGYKORI KECSKEMÉTI HOMOKI-KÁPOLNA TÖRTÉNETE

A tanulmány tárgyát képező épület és térsége múltjának felvezetéséhez majd több mint ezer évet kell visszautaznunk a történelmi időhorizonton. Először idézzük Hornyik Jánost, Kecskemét régmúltját illetően: „Kecskemét vidékére vonatkozó e kori adatok kiáltó hiánya mellett is, mennyiben e város múltját megközelítve kisérhetjük, átalában azon eredményt tapasztaljuk: hogy e város a 15-dik század közepéig királyi birtok volt, és a magyar királynők javadalmához tartozott; mihezképest egy részről azon megcáfolhatatlan történelmi adat, hogy a honfoglalás nagy műve után őseink a régi lakosokat nemcsak kipusztítani nem szándékoztak, sőt azokat külországi kalandos hadjárataik alkalmával ejtett foglyokkal szaporítván, nemzetgazdászati mély belátással, földmívelésre s egyéb szolgálatokra kötelezték, – más részről azon helyzet, hogy Kecskemét területe, mint a Duna és Tisza közti középpont, s a fejedelmi, később királyi székhely, és a tiszai alvidék irányában az akkori fogalmakhoz képest is egy legalkalmasb közlekedési vonal fokhelye volt, melyen már 500 év előtt a Buda és Szeged közti nagy országút átvonult, – mind e körülmények valószinűvé fokozzák azon elővéleményt, hogy Kecskemét területe a honfoglalás után elhanyagolva nem maradhatott, sőt szent István első apostoli király óta Kecskemét községi életére a királyok hatályos befolyásával találkozunk.” Kecskemét tehát fontos közlekedési és kereskedelmi csomópont volt Hornyik szerint, s már István király korában település lehetetett.[1]

A település legkorábbi múltjának felidézését követően ismerjük meg az egykori Homoki-kápolna térségét, a város és határterülete északnyugati részét! Szintén Hornyik említi, hogy Kecskemét város területén egy 1363. évi oklevél „Twlherdewt, Tölerdőt, Tölgyerdőt” említ, amelyben a mostani Talfája erdőnket, városrészünket véli felfedezni.[2] Erről az erdőről megemlékezik Kada Elek is mint „Teulchhes” erdőről: „Figyelembe kell azonban venni azt, hogy a földtani és helyrajzi viszonyok Kecskeméten igen nagy változáson mentek keresztül, mert egyrészről a mint az északi részén elterült nagy »Teulchhes« erdőt – mely Ceglédtől a város határáig benyult – az ősök lassanként kivágták, a felszaporodott homok rohamosan töltötte az akkor még mélyedésben fekvő várost…”.[3]

A fent megnevezett szerzők szerint tehát az egykori tölgyes erdőt őseink kivágták, és a szél futóhomokkal töltötte fel a város északnyugati részét. „Kecskemét határának a várostul két hosszú mérföldnyire kinyúló azon része, mely Pest felé dül, a szöllős kerteken kivűl kezdve a jászlajosi puszta határáig, melyen a pesti, vagy tulajdon nevén budai országút átviszen, ma is Csödör néven neveztetik, –  ez határos három kúnsági, de Jászok által birt pusztával, úgymint Lajos, Bene és Kerekegyháza; igen kevés foltokat kivéve, átalában majd leghomokosb része a város határának, s ennél fogva megilleti a Csödör-homoka nevezet. Szóhagyomány szerint valaha méneslegelő volt, innen származott neve – nem hihető ugyan, hogy ezt a kúnsági pusztákból Kecskemét foglalta volna; inkább valószínű, miszerint e homokos vidéknek régi átalános nevezete jelenleg csupán a kecskeméti határban maradt fön” – fejtegeti oklevél-magyarázatában Hornyik János, ugyanis az elnevezés, mint „Chederhamka” szerepel Zsigmond királynak a szabadszállási és buzgánszállási kunok részére adott 1423. évi védlevelében, melynél fogva „Kőrös helység földesurait, néhai Illósvai Lestár nádor fiát Györgyöt, s Györkei Dezső fiait Lestárt, Lászlót és Jánost, úgyszinte azok tiszteiket és vámszedőiket, valamint Kecskemét királyi mezőváros bíráját, esküdteit, minden polgárait és lakosait eltiltja: hogy a Kőrös helység és Kecskemét mezőváros határán szállásaikra átkelő Kúnokat háborgatni, akadályozni, magukat vagy jószágaikat letartóztatni, vetéseiket s kaszálóikat legeltetni, összetöretni, s említett Kúnok felett illetéktelenül bíráskodni ne merészeljenek; hanem ha ellenük valakinek keresete volna, azt azok rendes biráik vagy kapitányaik előtt intéztesse el.”[4] Csődör-homoka tehát nem más, mint a város északnyugati határterületének korábban Csődör nevezetű részére, mely a nép nyelvén szintén e néven volt ismeretes, és a kataszteri fölvételekben is a Csődöri dűlő névvel volt jelölve.[5]

Mielőtt továbbhaladnánk a város e térségének elemzésében, ki kell térnünk a város korai szerkezeti szerveződésére, ahol szintén Hornyik Jánostól kérhetünk segítséget: „Ezek szerint hajdan a város sánczalakú mély árokkal volt keritve s annak belső partja tövisből korcolt erős sövénnyel volt szegélyezve. A város régi területének meghatározásához ezen ároknak maig fennálló maradványai szolgáltatják az alapot. Ez árok és ennek fenntartására vonatkozó intézkedések még a török ideje alatt legrégibb jegyzőkönyveikben gyakran előfordulnak, azután pedig folyvást, korunkig sokszor megemlittetnek, mihez képest igen valószinű, hogy e védőv a török hódítás előtt nagy régen, sőt a város alapittatásakor keletkezett. A város főbejáratainál ez árok át volt hidalva s a hidak fölött erős rács-kapuk vezettek a városba, vastag tölgyfagerendákból összeácsolva, mely kapuk mindenikét egy-egy meghitelt állandó kapus őrizte, ki a kapu mellett számára fennálló házacskában lakott s naponkint korán hajnalban a kaput kinyitotta, esténkint pedig alkonyat után bezárta; háborús, vagy közbiztonságra veszélyes időben éjjel-nappal felváltva fegyveres őrség volt a lakosok közül sor szerint a kapukhoz kirendelve. Ily kapu volt: a halasi, vásári, budai, kőrösi és csongrádi útzák külső torkolatán öt s ezeken kivül három kisebb: a homoki és vágó kapuknál kettő s a mostani Lovarda utca végén a harmadik.”[6] Kada Elek is írt az árkok és kapuk rendszeréről az alábbiak szerint: „A város XVIII-ik századbeli eskümintáiban ben van a »kapusok« esküje. Ebben az időben tehát még a mostani úgynevezett »kapuk« helyén tényleg kapuk álltak. A kapuk erős farácsból voltak összeállítva, a város pedig kör alakban magas földhányással volt körülvéve. A földhányást vizzel telt árok szegélyezte, oldalt tele volt ültetve lecsonkolt fűz- és nyárfával.”[7] Megjelölte az árkok konkrét helyét is: „ A Halasi-utcza külső kapujától a Kőrösi utcza külső kapujáig egyenes vonalat húzva hat árkon haladunk keresztül. Az első a halasi utca végén, a Burga utczán kívül, a második a Burga utcán belül, a harmadik a színház mellett, a negyedik az aradi utczán, az ötödik a kőrösi utcza közepén, a hatodik a kőrösi utcza végén van.” Az árkok rendszerét külső- és belső árokrendszerre osztja, megjegyezve, hogy a várost feltöltő futóhomok „a belső árkok északi összeköttetését megszakította”.[8]

A város korabeli térbeli szerkezetének ismertetése után visszakanyarodhatunk a Homoki-kápolna térségének elemzéséhez. A város északnyugati térségének „homokkali elboríttatása századok előtt, az elhanyagolt kún puszták felöl, s a város határterületének ma is homokos, 500 év előtt pedig Csődörhomoka nevezetű nyugati részéről történt, melynek gátlására keletkeztek ott, a tudomásunkra 300 év előtt már fenállott szőllők, s a kápolnának »Homoki« mellékneve, és közelében a városba vezető útcatorkolat »homoki kapu« nevezete az ottani homoktorlatoktúl származott… E körülmények figyelömbe vétele után azon meggyőződésre kell jutnunk; hogy a város délnyugati és nyugatéjszaki dombos részeit kétségtelenül a homokterítvény magasította el, honnan átalában minden vízvezetés vonala keresztül a városon lefelé tart, – és pedig e magas homoktorlat a várost déltől éjszakkeletig félhold alakban mintegy kétezer ölnyi széles zöldszalagkint övező, úgynevezett »öreghegyi« szőllőskertek ültetése, és a város délnyugati részének építtetése előtt ugyan, de a »Homoki Kápolna« alapíttatása után borította el; továbbá e körülmnényből képesítve vagyunk a város legrégibb és leglakottabb részeit beismerni… Régibb századokban e délnyugatról éjszakkeleti irányban dühöngött homok tenger mily nagy ostora volt nemcsak vidékünknek, de tüzetesen a város területének, – kiáltó bizonyítványokkal találkozunk: 1802-ben, midőn a főpiac közepén most leboltozva levő nagy kút építtetett, két ölnyi mélységben itató-vályú, karám-sövény s nagy mennyiségű birka- vagy kecske-tőzeg találtatott; – 30 év előtt, a mostani Korona-kávéház belső telkén Király Sándor polgártársunk építkezése alkalmával, az alapásatás mintegy másfél ölnyi mélyében kemence és katlan, benne hamuval, találtatott; – Mária-útcában az úgynevezett »homokon« legmagosabb helynek mutatkozik a 325-ik szám alatti ház, jelenleg Baracsi József szűcsmester birtokában, ki ott néhány év előtt kútat készíttetett, s a közönségesnél bővebb vizű 1860-dik év nyarán, jelenben, e kút vízszine a földszintöl öt ölnyi mélyben van, benne a vízmagasság 1°1’; e kút ásatásakor, midőn folytonos síványhomok területen haladnának, öt öles, mélységben katlant, bögrét, egész tyúktojást, és egy vas vésőt, találtak stb.;”. Annyira eltöltötte a homok a térséget, hogy egyes sírrészeket 6 méteres mélységben találtak meg.[9]

Kada Elek is egyetért a fentiekkel, s a térségről írt elemzésében az alábbiakat írja: „a Mária- útcza és a Homok, ma a város legmagasabb pontját képezik…, mert hisz tudjuk, hogy a homokon még három ölnyi mélységben is cultur-rétegre akadunk, s ásások alkalmával világosan észlelhető, hogy a régi időben ezen a területen mély fekvésű rét volt. Mint azonban emlitém, a kultur-réteg nagyon felhalmozódott, s a mai kornak nem is juthat eszébe, hogy az ősidőben a »Mária hegy« körüli táj volt az a terület, a mely felől természetes forrásból eredő viz folyt a város felé.” Kada Elek elemzésében a város eredeti, legősibb területét az egykori Széchenyi utca, Páva utca, Templom utca és a Dellő mocsár térségére teszi.[10]

Itt kell néhány szót ejtenünk a Dellő mocsárról, melyről Hornyik így ír visszaemlékezéseiben: „Nem lehet emlités nélkül hagynom még a városban, sőt ennek valószínűleg legrégibb részében volt Déllő nevezetű mocsárt. E tó, vagy mocsárfenék mi volt régenten? Neve hihetőképpen a delelésből származott s Dellő vagy Déllő lett: tehát az itatásra ide hajtani szokott legelő marhák déli pihentetésétől származott. Folyó 19-ik évszázad elején már a városi tanács lecsapoltatás útján leendő kiszáríttatását elhatározta; …elvégre ez is csak 1834-ben hajtatott végre. E sorok irója a Dellő szomszédságában született és nevelkedett, jól ismerte… Forró száraz nyárban a Déllő medre többnyire teljesen kiszáradt  s felcserepesedett, száraz volt mindaddig, amíg vagy egy nyári zápor vagy a későbbi esős időszak beköszöntött. Nyári nagy zápor alkalmával e meder ölnyi mély vízzel tellett meg, ősszel szintúgy, télen aztán a befagyott s vastag jégpáncélja fölött a serdülő ifjúság serege korcsolyázott … nagy nyári zápor után … úszkáltam társaimmal e tónak szennyes vizén… Gyenes Mihály ügyvéd és mérnök a város volt ekkor a város aljegyzője… vezetésével betemették … A gazdáktól fuvart kért, …másoktól pénzadományt szedett, melylyel a kézi napszámost fizette s 1834-ik évi őszön az egész feneket annyira eltöltötte, hogy a következő tavaszon a faültetés megkezdethetett és eképen a mocsár elfojtása mellett megteremtette a városnak az ugynevezett belső sétányt a 3-ik tizedben.”[11] Nagy haszna volt továbbá a Dellőnek, hogy „a szerencsétlen gyulladások esetében több szekérek és kocsik bele állván, hamarébb férhetnek vizhez, mely szabad helyen van, mint a kútvizekhez, melyek akár a közönséges utcákon, akár a magános házaknál vannak.”[12]

Hornyik János és Kada Elek a térségről alkotott hipotéziseinek alátámasztásaként igazolására – nagyon vázlatosan – ismertetni kívánom a VÁTERV (Városépítési Tudományos és Tervező Intézet) által 1976-ban készített általános rendezési tervhez tartozó, s a város térbeli szerkezetének (alaprajzának) alakítására vonatkozó elképzeléseik alapötletét. Történeti adatgyűjtésük során különös figyelmet fordítottak a város út- és utcahálózatára, mert észrevették, hogy ezek még a mai formájukban őrzik az évszázadok alatti fejlődés minden jelentősebb mozzanatait. Így ezek figyelembevételével megkísérelték összeállítani a térbeli fejlődés egyik lehetséges változatát. Hipotézisük felvázolásához a város 19. század eleji térképanyagát használták fel. A készített vázlatukon a későbbi város közepe táján egy ÉNY-DK-i irányú patak haladt keresztül, amely a mai Gyenes tér helyén kissé kiszélesedett. A pataktól balra a Budától Szeged felé, jobbra pedig a Budától Csongrád felé haladó út szelte át a város térségét. Megállapításuk szerint a település első hajlékai az ún. Homoki dombon épülhettek fel, amely a mai Hoffmann János–Hosszú–Munkácsy–Kápolna–Simon István és Szilády Károly utcák által határolt területtel eshetett egybe. Itt a domb és a víz által felkínált kedvező földrajzi helyen a 10. század elején jöhetett létre az első falutelepülés. Majd egy idő múlva a település lakói a patak vizét zsilip alkalmazásával tóvá duzzasztották, s az így kialakított vízfelület a város térségében áthaladó utak forgalmát is ide terelte, s ez a tó lett az utakon járók delelőhelye. A patak zsilipje a mai Piaristák terén lehetett, így a térség útjai is valószínűleg itt találkoztak, de ebbe az irányba bővülhetett a korabeli falutelepülés is. Kecskemétnek ez a része az 1241. évi tatárjárás alkalmával később a város birtokába került 6 településsel együtt elpusztult. Lakóinak sikerült a Tisza környéki árterületeken és a járhatatlan mocsarakban elrejtőzködniük, majd a vész elmúltával hazatérniük. Ekkorra viszont a lezsilipelt patak mocsárrá változtatta a környéket. A visszatérők egy része a Homoki dombon, más részük viszont a mai főtér és színház térségében rendezkedett be. Miután ez a kis faluközösség közel 300 éven át itt élt, s a mai főtéri rész lakatlan volt a tatárjárást követő időkig, ezért keresztény hitre való áttérésük után sorsára hagyhatták a vásártéri cédulaház dombján addig használt temetőjüket, s a falutelepülés és a Dellő tó közötti térségben nyitották meg az első, új keresztény sírkertet.[13] Összegezésként elmondható, hogy a korai Kecskemét település magja az úgynevezett Homok részen lehetett. Ez a városrész onnan kapta a nevét, hogy a település környéki erdők kivágása, illetve a település kialakulása után a város északnyugati részét a Ladánybene–Lajosmizse–Kerekegyháza határszél felől – úgynevezett Csődör-homoka – feltöltötte és néhol több méterrel megemelte a futóhomok. Az emelkedések még a közúton is láthatóak, hisz a mai Kápolna utca vége a városközpont felé hirtelen erősen emelkedik. A mai Kápolna utca és Nyíri utca találkozásánál volt az úgynevezett Homoki kapu és Homoki kút, mely az alábbi helyszínrajzon található:

1. kép: A város északi határszéle
(Forrás: MNL BKML Kecskemét Város Telekszabályozási Bizottságának
(Szabályozó Küldöttségének) iratai IV. 1613. (a továbbiakban: IV. 1613) 1846. I. 53.)

2. kép: A Homoki kapu és kút térsége kinagyítva
(Forrás: MNL BKML IV. 1613. 1846. I. 53.)

A képeken látható, hogy a Kápolna utcát is Homoki utcának hívták 1846-ban, továbbá látható a város árka, illetve a szőlők, melyeket a futóhomok stabilizálása céljából is telepítettek.

A Homoki kaputól nem messze jött létre a jelen tanulmány tulajdonképpeni tárgyát képező első keresztény sírkert, mely a város legrégibb keresztény temetkezési területe lehetett. Egykori helye a mai Kerámia Stúdió előtti parkosított területtel esett egybe, vagyis a Kápolna, a Losonczy és a Végh Mihály utcák közötti háromszög, melynek területéhez még hozzátartozott a Kápolna utca (kifelé haladva) bal oldalán látható teresedés is, gyakorlatilag a mai Kecskeméti Végh Mihály tér, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen a telek több szabályozáson esett át az elmúlt évszázadokban, így határvonala nem feltétlen egyezik meg a mai tér határvonalával. Az említett telekről és környékéről a Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltárában megtalálható 18. századból származó térkép az egyik korai ismert ábrázolás, melyen jól látszik, hogy a temetőtelek a Homoki kapuval és térségével, tehát a város egykori futóhomokkal feltöltött északnyugati határszélével és a Dellő tóval a korábbiakban ismertetettek szerint milyen közelségben van és milyen szerves egységet alkot. A térkép elkészítése pontosan nem datálható, a térkép elkészítésének időpontjában a Homoki domb, illetve a Dellő térsége a harmadik tizedhez tartozott.

3. kép: Kecskemét belterületének a Déllő tó körüli részéről készült 18. századi térképe
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. A Bács-Kiskun Megyei Levéltár térképgyűjteménye.
Törzstérképek. (A továbbiakban: XV. 1. a.) 0001. sz. térkép.)

4. kép: Kecskemét belterületének a Déllő tó körüli részéről készült 18. századi térképe,
melyen kinagyítva látszik a temetőtelek és a Homoki kapu térsége
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. 0001. sz. térkép)

A térképen a 47. számú telek a temető telke, szintén jól látható a város árka és a szőlők, a Homoki és a Budai kapu, valamint a Dellő is.

Bár e korai térképen nem jelölték, de a temetőkhöz sokszor tartozott egy kápolna is. S valóban, a temetőben állt egy kápolna, amely nélkül – keresztény rítus szerint, a legkorábbi századokban – temető ezen a helyen nem jöhetett volna létre. Ezt Szűz Mária születése, azaz Kisasszony tiszteletére szentelték fel. Miután a város külterületi részén (a mai Arborétum mellett) is volt és ma is áll egy Szűz Mária tiszteletére épített kápolna, ezért megkülönböztetésül az lett a Külső- vagy Sarlós Boldogasszony-kápolna, a temető terültén álló kápolna a Belső-Boldogasszony vagy Homoki-kápolna nevet kapta, hiszen a fent részletezettek szerint a mai Kápolna utca és a Széchenyi körút találkozásánál, az egykori városárok rendszerén található Homoki kapuhoz volt nagyon közel. Ehhez a kápolnához egy legenda fűződik, melyet a közösségi emlékezet korunkig is megőrzött, s Hornyik János – a város történetének írója – a következőképpen fogalmazott meg: „Ez a kápolna Szent István, első magyar király által állított fogadalmi épület volt. Midőn ugyanis a magyar nemzetnek e térítő apostol királya a Duna-Tisza közén hadseregével átvonulván, itt a Dellő tó mellett (mai Gyenes tér) megszállott volna, táborát mardosó szúnyogok vérszopó milliárdjai lepték meg, mely csapás a szent király buzgó imájára megszűnvén hála emlékül e kápolnát emeltette.” A kápolnalegenda valóságtartalmának vizsgálata során könnyen eljuthatunk odáig, hogy István király valószínűleg 1002-ben járt ezen a vidéken, amikor az erdélyi részfejedelem, Gyula megdöntésére indult hadaival.[14] E monda szépirodalmi feldolgozása is fennmaradt a Kecskeméti Katolikusok Lapja 1931. november 15-i számában, Kovács Lajos tollából, az alábbiak szerint:

„Kecskemét egyetlen csodája…

Ahol most falevelet hullat a suttogó őszi szél, vagy falombot sodor az őszi kölök-orkán s pepecsel az élet üteme, valaha-régen nagy események játszódták, a mai Gyenes-sétatér területén. Mi is vot akkor?! Irdatlan mocsár terpeszkedett, mint egy nagy földfekély. Benne nádast zörgetett a messziről iramodó puszta szél. Undok békanyál zsírozta a sekély viz felszinét, mintha e sebén forrta volna ki a föld minden rosszaságát. Túl a mocsáron a »nyilas« - földek kényelmeskedtek. Ha termett, jó volt, ha nem, úgy is. Éhen csak nem haltak az emberek. A mocsár másik oldalán nagy tér szaladt üresen. Hepehupás zöld gyep volt. Talán bimbózott a város. Nyilni akart, mint a piros rózsa… Faházak nyultak, otrombán. Ahogy épp jött. Építgetni kezdték a kőtemplomot. Alig két méter látszott még ki belőle. A földanya nehezen szülte kő-fiát, az évezredre rendelt templomot. Emberek küzködtek a nehéz szikla kövekkel. Szemükben a hajléképités láza, a jó gyermek reménysége. Fölkelt a város. Harmatos reggel pirkadt. Lassan kezdődött az élet. Az emberek nem szaladtak életütemre. Negédesen éltek, mint anya emlőinél a szopós gyerek. Megcsodáltak minden messziről jött nagy követ, amit betettek a templomfalba, de még kerekebb szemmel – áhítatosabban néztek a reggeli napba. Az csókolta őket sugarával a reggeli létre. Épült a keresztény isten-ház, de szemükben még ott kacagott imádata a napnak s mindennek, ami lelkük nehéz vizét mozgásba hozta…

Messze porfelhőt aranyozott a napsugár s az aranygomolyag méhe még ragyogóbb életet hozott: István király tartott Kecskemét felé a hadseregével. Gyorslábú lovak sebesedtek s jöttek, mint a förgeteg. A széles vállakról a bolgár bunkókkal együtt röpült a kacagány, a tegez a nyilakkal. Keménnyakú fejeken betyárosodott az ékköves kucsma s sugárzott ki alóla a szem. Feszülés volta vonulásuk. Sugárzott, kacagott a létük. Dal voltak, Erő-himnusz. Ahogy becsörtettek a faházak alá, leugráltak a lóról, tábort vertek. Pihenni akartak akkora út után. Megállásuk nem volt napok óta. Rögtön ide szaladt az az egész lakosság. Híre ment, hogy a király Csanád hadnagy megsegítésére tart s egyesült erővel mennek a pogánykodó, kevély Ajtony ellen, aki nem átálotta szitani a pogányság mellett. A király biborsátrát húzták föl először. Majd rendre a többieket. A nap munkában telt el: A szijjasok s fegyverkovácsok varrtak, csattogtak. A tábor lármája sürgött-forgott. Az előkelőbb harcosok pihentek. Meleg volt, lomb se rezzent. Nyugalmat az éjszakától vártak s hogy lebukott s nap, fátyolként ereszkedett az este, elpihent az élet, az emberek. Az erősek az erősítő álom pihentető karjaiba dőltek…

A Déllő-mocsár békái vették át a szót az elnémultaktól. S mintha csak a beteg mocsár mérges lelkét zavarta volna föl hangjuk: Millió és millió szunyog kelt szárnyra. A tábor felé söprődtek, hol meleg állati testek a kemény emberi izmok éltek. Szárnyuk besirt a sátorponyvák résén s kínosra zavarta az alvók nyugalmát. A teméntelen szunyog, mint rossz lélek ülte meg, marta a tábort. Kinzott állatok keserves nyerítése hangzott. Szenvedve vonaglottak az emberek s tehetetlenül csapdostak, majd vadul kitörtek a sátrakból. A csillagos ég ezüstjében csillogott a tábor. Csak az arcok szenvedtek. Sokan a király sátra felé rohantak. Maguk sem tudták miért. Ö a vezér!… Ő biztosan tud most is valamit!… Amikor nem használ az ököl s a kard!… Félrelebbentették a biborsátor függönyét. A király, a vezér, a legbátrabb, az erős izmú, a bölcs: imádkozott. Mécses égett bent s megvilágitotta a térdeplő férfit. Szakállán s dús haján a fény játszott. Keménytüzű szeme most melegen, enyhén nézett: a feszületre, mintha könyvből olvasná a keresztre szögezett Királyi Sarj fejedelmi lelkét s vele melegedett, izmosodott az ö Vajk lelke. A biborsátorban is táncoltak a mocsár apró mérgei, de az imádkozó férfira egy sem szállt. A belépők lenyűgözve letérdeltek. A király észre sem vette őket, csak amikor az egyik megszólalt:

– István vezér… gyötrődünk… mérges szunyogok marnak…

Künn a sátor előtt zsüzsgött már az egész tábor. István vezér kilépett a sátorból. Kezét s arcát az égfelé tartva imádkozott. Arcán az Isten közelségének csodás érzése, akarat, kérés ömlött el. Feszülő lelke forrta: Egy vagyunk veled Isten, a pogányság ellen megyünk… Segits rajtunk… Szabadits… A szentéletű király annyira megfogta a menyország mézét, hogy most már enyhült-boldog-mosolygó arccal imádta, élte az Istent, aki pedig kegyes volt megszüntetni a tábor szenvedését.

A keserves órákra csak mint rossz álomra emlékeztek vissza másnap. István vezér nevét a Teremtőjével együtt áldották. A király másnap elrendelte, hogy a csoda helyén kápolna épüljön.

Hamarabb föl is húzták, mint a kőtemplomot. Az épület egy kőkerítést kapott…

A kápolnát (a mai Kápolna-utcában állott) »Homoki-kápolna« néven jegyezte fel a történelem. A név onnan van, hogy a kun puszták szele a kőfal táját homoktengerrel hordta körül. Közelében a városba vezető utca torkolatot is »homoki-kapunak« hivták.

Ez az egyetlen csoda történt Kecskeméten. Az első, szent király által. Büszkék lehetünk rá.”[15]

Hornyik János szerint „ezen szóhagyomány valószinűségét, annálfogva a kápolna messze hajdanban való épittetését a helyi viszonyok némiképp igazolni látszanak. Bizonyos ugyanis – az általam ismert és felvilágositás végett még ezelőtt mintegy 40 évvel megkért akkori öreg emberek előadása szerint – hogy … e kápolna lebontása idején egy elsüllyedt völgykatlanban állott; nem azért, mintha eredetileg ily helyre épittetett volna, hanem azért, mivel épittetésekor még sem környéke homoktorlásokkal elboritva nem volt, sem pedig a nyugatéjszak felől betóduló és magát a várost is elboritással fenyegető sivó homok terjedésének meggátlására ültetett szőlős kertek akkor még fönn nem állottak.”[16] A kápolna felépülését illetően egyéb teóriák is fennmaradtak. Ugyancsak Hornyik János említ meg egy másik hagyományt, mely szerint „e kápolna hajdan az őskereszténység ős századaiban épittetett volna; de miután Pártiskum város elpusztult s vidéke a lakosoktól elhagyatott, e kápolnát a homok annyira elboritotta, hogy annak falaira véletlenül akadtak a homok alatt, melyből kiásatott és megújittatott – s ezért volt az utóbbi századokban már magas homok torlás által keritett mély völgyben; ez utóbbi szóhagyomány – szerény véleményem szerint – egyszerűen az elébb említett s a szőlős kertek által a sivó homok ellen alkotott védőv előtti korszakra, vagyis a kápolna igen nagy régiségének jelzésére vezetendő vissza.”[17] Meg kell még említenünk Tóth János ügyész visszaemlékezéseit, aki a kápolnát Géza fejedelemtől eredezteti: „Homoki Kis Boldog Aszszony Kápolnája eredetéről: Geijza Fejedelem Szent István Király Attya Kecskeméti földön által menvén Táborával, azt itt megszállitotta, de népe nappal a’ vak légytől, éjjel pedig a szunyogoktól igen sokat szenvedett. – Geijza Fejedelem, hogy népe a veszedelemtől megszabaduljon Kis Boldog Aszszony tiszteletére egy Kápolnátskát épitettetett, melyek után népe a’ veszéltől elszabadult. De idővel minthogy Ketskemét helyén levő város /melly bizonyosan Patiskom lehetett/ a’ Tatároktól 1242-ik esztendőben elpusztitatott, s’ ámbár ezen Kápolnátska meg maradt is, de a’ mig Magyar Országban a’ Tatárok voltak, homokkal a’ Szél által eltöltetett, és homok dombot formált. Annak utánna is sok ideig /midőn Ketskemétet megszállották/ a’ felejdékenységnek setétségében volt, de ki is vélhette volna azt, hogy egy homok domb alatt Kápolna lehessen. – És tsak sok időre a’ Gyermekek által találtatott fel, kik ezen dombnak tetején gödröt ástak, s’ történetből a’ keresztére találtak, mellyet az utánn a’ Lakosok kiásván egy emlitett Kápolnátskára találtak, a’ melly mind azon ideig még fenn állott igen Nagy völgyben volt, s’ minthogy homokból ásatott ki Homoki Kápolnának neveztetett el a’ Lakosoktól.” Ugyancsak a Géza-hagyományról ír egyik történeti munkájában Katona József is. Visszaemlékezése szerint a Homoki Kápolnát Géza fejedelem építette a Picsó forrásnál: „…a mint is annak fundamentomából kiásatott kövek reá való metszései elegendőképpen bizonyítanak – a’ Titso – uj Pitsó forráshoz tett…”. Érdekes adalék a Homoki-kápolna és a Picsó kapcsolatában, hogy Hornyik is megemlékezik arról, hogy egykor a Homoki kapunál volt a forrása: „A Picsóról azon régi szóhagyományt találjuk feljegyezve mintegy 150 év előtti korból, melyet ime szó szerint közlök: Hire van, hogy hajdan a Homoki kapu előtt bővizű patak folydogált s folytonos mederrel a Tiszáig a város határának keleti részén öntözte a mezőket…”. Mások szerint Nagy Lajos Erzsébet nevű neje örvendeztette meg a várost e kis kápolnával az 1353. évet követő időkben.[18] Szintén kortárs visszaemlékezés Telek József ferences házfőnök 1769-ben megjelent prédikáció-gyűjteményéből az alábbi részlet, melyben abbéli örömének ad hangot, hogy a kápolna Kecskemét sok évszázados történelmi viszontagságai ellenére is fennmaradt:

„…a’ ſok inségek puſztuláſok, és ſzörnyü rabláſok által el-erötlenitetett Ketskemét Mezö-Váraſsában is, egynéhány ſzáz eſztendöktöl fogva, e’ mai Bóldog Aſzſzony Születésének örvendetes Ünnepén, az egéſz Katolikus nép ide, a’ homok közepette épitetett Szűz Mária hajdani Kápolnájához, ſzépen el – rendelt bútsú járáſsal ki – ſzokott jönni: nem gátolta – meg ájtatoſságokat, az új Reformára térteknek nevetéſe: nem ſzakaſzthatta – félbe, a’ Pogányoknak öldözéſe : nem burithatta tellyeſséggel homokba, az hadi ſzélvéſzeknek ’s tüzeknek ſzörnyüsége; hanem Iſtennek hálá ! mind e mái napig , a’ leg-moſtohább idökben – is fenn maradott.”[19]

Érdekesség, hogy István király legendájának felelevenítésén túl Tomory Jenő „Az utolsó pogány” című, szintén szépirodalmi művében is feltűnik a Homoki-kápolna és Kecskemét, mely Uzor nagyhatalmú kun főúr keresztény hitre térésének történetét meséli el az alábbiak szerint:

„Elcsöndesedett Tenkes Pál uram egész házanépe, a szíves vendéglátás után pihenni tértek a magas vendégek, csak Filep atya szemére nem jött álom. Lesétált a kertbe. A virágzó rózsaszín barackfa-koronákon átsugárzó csillagos ég mélységes kékje az itáliai éjszakák varázsával vette körül. Egyik útfordulónál, mint valami szélsodort barackszirom, szépséges, sugár leány hullott eléje, Tenkes Anna.

Térden zokogva kérte az atyát, járna közbe, hogy bejuthasson a »Nyulak szigete« szent lányai közé, mert összetörve a szíve, a lelke. Többet aztán a nagy sírástól nem is tudott mondani.

Siralmas hangú hazai krónikáink ott kezdődnek a Sajó partján, de nem is szakad végük egyhamar. A feldúlt, kipusztított országban sehogy sem tudott helyreállani a rend, a nyugalom.

A legtöbb bajt okozták a Duna–Tisza közébe visszatelepített pogány kunok. Nem tudták feledni Kuthen királyuk felkoncolását s barbár vad természetük fenekestől felfordította az országos kormány rozoga szekerét.

Elszomorító hírek érkeztek egyre-másra a római szent székhez. A szent Atya jóságos szívét megindította a magyarok gyászos helyzete, hogy Mária országában újra pogány bálványok előtt folynak az áldozatok, elküldte hozzájuk követségbe a ferminói püspököt, Filep atyát, kinek bölcsessége megtéríti a hitetleneket és a törvényes rendet visszaállítja.

A római követnek a királyi udvar nyújtotta javító munkásságában a legkeményebb diót. A fiatal uralkodót léha, feslett cimborák vették körül, köztük feles számmal pogány kun nemesek is s éjjel-nappal szakadatlanul folyt a hejehuja. A tüzes bor és a villogó szemű szép, kun leányok könnyen feledtették az országos nyomort, hogy a nép barom hiányában maga húzza az igát.

A püspök komoly intelmei nagy hatással voltak László király fiatal, alapjában még romlatlan lelkére. Belátta eddigi élete kárhozatos voltát, javulást ígért eskü alatt s igyekezett azt tettekre beváltani.

Királyi hitlevelében megrendszabályozta a kungarázdálkodásokat s nekik biztosított előjogok ellenében feltétlenül követelte, hogy mindnyájan ősi szokásaikkal felhagyva, keresztény hitre térjenek.

Elindultak keresztelő körútra a püspökök egy-egy országnagy kíséretében s rövid idő alatt a kun nemzetségek mind fölvették az új hitet, kivéve az Uzorét.

Büszke, hatalmas kun törzs volt ez, kiterjedt egész Kecske vármegyére. Hasztalan volt szép szó, fenyegetés, az öreg Uzort nem lehetett hajlítani, hogy elhagyja régi isteneit.

Gyűlölte a keresztényeket, mert városokban laknak, mint valami közönséges csiszár mesterek s nem lenge szövetsátrakban, mint az a végtelen puszta szabad fiaihoz illik. Fenségesebbnek tartotta az árnyékos forrás mellett leszúrt fehér ló hörgése és vérének gőzölgése közben keresni a mindenség urát, mint a fényes monostorok tömjénes csöndjében, nagy hangos miséiben.

Szerette megszokott ruházatát, a szarupikkelyes inget, a drága bőr-kacagányokat, melyeknek bőrét még apái nyúzták le gazdája hátáról az ázsiai vadonokban, dehogy cserélte volna fel a könnyű városi öltözékkel. Főleg pedig azért volt ellenére az új hit, mert megkívánta a bozontos szakáll levágását s lenyíratta a gyönyörű vakarcsokba font hajüstököket is.

Dehogy hozott volna ennyi áldozatot a magyar Istennek a gőgös kun főúr, pedig maga a király jött le hozzá Filep atyával, hogy városi ketrecbe tereljék a puszták szilaj oroszlánját.

Hasztalan volt minden szóbeszéd. A nyakas pogány készebb volt kiköltözni az országból, mint hogy megtérjen s egyetlen fiát túszul adja a királyi udvarban.

Filep atya is letett minden reményről s elhatározta, hogy visszatér Budára, midőn az utolsó éjt követő reggelen, melyet a vendéglátó Tenkes-házban töltött, rettenetes ébredés tartotta vissza.

A család legidősebb fiát, a deli, vitéz Tenkes Istvánt, átszűrt mellel, halva találták a Déllő mocsár szélén. A gyilkos is hamar kitudódott: egy fiatal kun levente, a pogány Uzor fia. Mindenki találgatta az okát, amiért az ifjak fegyverre mentek, de nem tudta senki biztosan, csak az az összetört virág, aki ott zokogott a Tenkes-ház házi kápolnájában s félig öntudat nélkül hallgatta a belső cseléd újabb lesújtó hírét. Ő tudta, hogy régen kereste már István az Uzor fiát halálos találkozóra, mert pogány kun létére a keresztény Tenkes-ház gyönyörű virágszála után merte a kezét kinyújtani.

Nagy izgalmat okozott a királyi udvar jelenlétében elkövetett gyilkosság egész Kecskemét városában. Az áldozat rokonai üldözőbe vették a gyilkost, aki először a királyi sátorba igyekezett menekülni.

Az új hitlevél szerint itt oltalmat talál a kún bűnös, nem éri a törvény szigora, hanem külföldre száműzik mindaddig, míg a meggyilkolt családja meg nem engesztelődik irányában.

Ide azonban már nem juthatott el. Útját állották a magyar urak.

Visszafuttában aztán bemenekült a határon álló Homoki-kápolnába. A szent helyhez csodás legendát fűzött a nép. Az apostoli király, István itten táborzott, midőn éjszakának idején veszélyes szúnyogok milliárdja támadta meg nyugvó seregét, de a szent király imájára azonnal tovább húzódtak.

E csodatett emlékezetéül épült a kápolna, mely most oltalmába vette a pogány gyilkost. A királyt nagy indulatba hozta a véres esemény. Elrendelte, hogy azonnal indíttassék meg a vizsgálat s a gyilkos a legszigorúbb fenyítésben részesüljön.

A nádor, aki hivatva volt a magyar és kun nemesek közti főbenjáró ügyekben ítélkezni, kéznél volt. De egy nagy bökkenő mégis akadályozta a statáriális törvénykezést. A vádlott sehogy sem akart kijönni a szentélyből, azzal fenyegetődzött, hogy saját kardjával veszi el életét, ha erőszakkal próbálják kihúzni, márpedig pogány vérrel nem szabad befertőzni István király kápolnáját.

Összegyűltek a templomajtóban az összes udvari méltóságok. Haragos szemet vetve egymásra sorakoztak a magyar és kun nemesek, ott volt maga Filep atya is, ki kegyes, vigasztaló szavakkal igyekezett a fájdalmában őrjöngő apát csillapítani.

Ott állott vele szemben a másik apa, az öreg Uzor. Bozontos szemöldökei alól elszánt, éles tekintetet vetett az izgatott tömegre s vastag, lekonyuló bajusza alatt olykor valami félelmes, diadalmas, rejtett mosoly jelent meg. Mintha mondta volna: Állj elő keresztvető Tenkes Pál, csináljunk számadást, kinek az Istene erősebb: a tiéd ott a soktornyú palotában, vagy az enyém a százados tölgy lombjai között? Egyformán ifjú, bátor, erős és harcra kész volt mindkettőnk fia, mégis miért győzött az, a melyiket a bálvány-isten kisért küzdelmében?

Ilyenformán gondolkodhatott megátalkodottan a vén pogány sas, az sem hozta ki nyugalmából, amidőn a Tenkes-nemzetség hangosan követelte, hogy az istentelen gyilkosra rá kell pörzsölni a kápolnát, majd építenek a maguk költségén másikat, szebbet is, nagyobbat is.

A tumultusban tanácstalanul állott a nádor s nem tudni, hogy igazodik el a földi igazság, ha segélyére nem jön egy csodás fordulat.

Hófehér, halvány fiatal leány közeledett álomszerűén, ingatag léptekkel s a bámuló férfiak sora közt haladt be a templomba.

A lárma, a szitok elcsendesedett, mintha isteni jel nyilatkozott volna meg a földön.

Az öreg Uzornak is ilyesmi jutott eszébe, úgy tetszett, mintha az a fényes asszonykép elevenedett volna meg szőke feje körül napsugár-glóriával, melyet kérés nélkül a Csanádi monostorból hozott el, midőn utolsó látogatását tette a szent atyáknál, még a régi jó rablóvilágban.

Sok ideje nem volt eltűnődni, mert egy perc alatt ismét kijött a templomból a leány, kézen vezetve minden ellenkezés nélkül a bűnös ifjút s vitte magával egyenesen a király sátorába. A bőszen fenyegető öklök lehullottak, egyetlen fegyver nem emelkedett, a fiatal Uzor élete meg volt mentve.

Tenkes Pál felordított dühében, hogy saját leánya menti meg tulajdon testvére gyilkosát, először rájuk is akart rohanni, hogy mindkettőt megfojtsa, de a nádor erős kézzel visszatartotta.

Uzorral, a szilaj pogánnyal egyet fordult a világ. Valami különös ismeretlen melegséget érzett a szíve, míg általános meglepetésre egész alázattal odalépett a püspökhöz:

– Mondd meg uram te, aki a legbölcsebbnek látszol itt, ki vezette ezt az ártatlan leányt, hogy visszaadja az életét az én fiamnak, aki éppen az élettől fosztotta meg az ő testvérét?

Filep atya alig tudta leplezni megindultságát, míg felelte:

– Az ő igaz Istene, aki épp oly végtelen, irgalmas és jó, mint amilyen hatalmas és nagy.

Az utolsó pogánynak mellére hanyatlott a feje, talán szivárgó könnyeit akarta igy elrejteni.

– Meggyőztél uram, erősebb és jobb a te Istened, mert az enyém csak elveszi az életet, de a tied visszaadja azt.

Ezzel kihúzta övéből az éles kést s egy pillanat alatt tövéből levágta két pompás pogány díszét, a hajfonatokat s letérdelt a püspök áldásra emelt keze előtt.

A morvamezei harcmezőkön a fiatal Uzor a haza szolgálatában sok, nagyon sok vérrel igyekezett lemosni kezéről annak az egy magyar vitéznek vérét, akinek elejtése a végzetes reggelen új nővért adott a »Nyulak szigete« kolostorának.”[20]

A térség további elemzése előtt fel kell hívnunk a figyelmet egy majd 400 évvel ezelőtti feljegyzésre, melyet szintén Hornyik János idéz: „…az 1591-1602. évekről fennmaradt  legrégibb jegyzőkönyvünkben a városnak öt utczáját és egy nagyon régi városrészt találunk feljegyezve, úgymint Pálkai utczát, mely most a halasi nagy utcza; Nagy utcát, mely ma vásári nagy utcza; Gyümölcs-utczát, mely most a piacztól a Széchenyi-téren, azután a Kápolna utczán át a homoki kapuhoz a legrégibb szőlőkig kivezet; a Kőrös utczát, melynek mai neve Kőrösi nagy utcza; és Szentlőrinci utczát, vagyis a mostani Csongrádi nagy utczát.”[21] A temető és kápolna együttes ábrázolása is fennmaradt egy korai térképek alapján elkészített újkori térképen, melyen már utcanevek is találhatók, s jól kivehető, hogy a temető- és kápolnatelek a Gyümölcs utcán helyezkedett el, mely gyakorlatilag a jelenkori városközponttól a Homoki kapuig vezetett ki:

5. kép: Kecskemét város a 18. század elején, a Homoki kapu és a Dellő tó térsége
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. 0006. sz. térkép.)

6. kép: Kecskemét város a 18. század elején, kinagyítva a Homoki kapu,
a Dellő tó és a temetőtelek, továbbá az egykori Gyümölcs utca térsége
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. 0006. sz. térkép.)

7. kép: Kecskemét város a 18. század elején, kinagyítva a temetőtelek térsége,
melyen konkrétan ábrázolódik a Homoki-kápolna helye is, illetve a Gyümölcs utca.
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. 0006. sz. térkép)

E térképeken is jól látható a Homoki kapu, valamint hogy a Dellő, a temető- és kápolnatelek közelsége. E térkép alapján a kápolna a telek jobb felső részén helyezkedett el.

A temető telke vélhetően 700 négyszögöl nagyságú volt és fallal volt körülvéve, ősiségét tekintve egyes források szerint emberemlékezet előtti korok óta használták, más források szerint több száz éve. Más kimutatások a temető területe 510 négyszögöl volt. Polgár Mihály szerint az új temetők megnyitása előtt a reformátusok a katolikusokkal együtt temetkeztek a kápolna körüli temetőben. A temetőt 1778-ban bezárták. Hornyik János visszaemlékezése szerint 1778-ban „…a királyi helytartó tanács, mint országis kormányszék utján bocsátatott ki a legfelsőbb rendelet a temetők, sirboltok és temetkezések szabályozásáról, melylyel a városok és községek belsejében volt temetők betiltattak. A felterjesztett kimutatás szerint volt ekkor Kecskeméten a római katholikusoknak három olyan régi temetőjük, mely az idézett rendelet szerint lezárandó lett, úgymint:

1-ször: A boldoságos szűz Mária kápolnája (Homoki-kápolna) mellett, vagyis annak kőfallal kerített 510 négyszög ölnyi telken

…2-szor: Az apostolok kápolnája mellett, vagyis Szent Erzsébet mostani temploma környékén állott a róm. katholikusoknak második temetője

…3-szor: A ferenczes atyák temploma keritésében volt a harmadik róm. katholikus temető…”[22]

A régi kecskeméti temetők sorát – így a tanulmány tárgyát képezőt temetőre vonatkozó feljegyzéseket is – az alábbi, az 1778. évi latin nyelvű temetőfelmérés 1873. évi magyar fordításában tanulmányozhatjuk:

8. kép: Kimutatás kecskeméti temetőkről
(Forrás: MNL BKML Kecskemét Város Telekszabályozó Bizottságának iratai IV. 1506.
(A továbbiakban: IV. 1506.) 8. téka, vegyes, számozatlan iratok,
az MNL BKML IV. 1504. c. 1778.9.6 iktatószámú latin nyelvű temetőkről szóló kimutatás
1873. évi magyar nyelvű fordítása korabeli megjegyzésekkel bővítve.)

További kutatások igazolták, hogy a temetőtelek nagyságát illetően a 700 négyszögöl felel meg a valóságnak. Ugyanis a kápolna telkét Idősebb Barak Mihály vásárolta a római katolikus egyháztól 1818-ban. Az ekkor kelt okmányokban 700 négyszögöl szerepel, de a város a területet határoló utcákat szabályozta, így a telek mérete 587 négyszögölre csökkent, s a 113 négyszögöl területet a vevő vásártér melletti malomépülete mellett mérték ki kártalanításul.[23] Az alábbi fotón a telekről készített hiteles földmérés okirata és adatai láthatóak:

9. kép: Az egykori kápolnatelek földmérő általi kimérésének korabeli dokumentuma
(Forrás: MNL BKML IV. 1504. c. 1819. 3. 49.)

A fentiekről a korabeli tanácsülési jegyzőkönyv így számolt be: „Barak Mihály által házhelynek meg vett Homoki Kápolna helyének az mellette elmenő 3 Utzákhoz leendő alkalmaztatására kiküldött Deputatio jelenti, hogy azon Fundus a midön azt Barak Mihály a RCatholica Sz. Ecclesiátul megvette 700 … öleket tett, most pedig az Utzák illendő Szélességéhez lett alkalmaztatása után a bémutatott jegyzet szerént Ttes Földmérő Kun István Úr által felmérettetvén nem többet, hanem csak 587 négyszegletű öleket tégyen, következőleg Barak Mihály Házhelye 113 négyszög ölekkel megkevesitetett, mely hijányosságot a többször nevezett Tulajdonos a Publicum által hasonlóan földben kivánnya magának kipotoltani.” Ezen hiányosságot a Barak Mihály vásárállási malma mellett található nyomási földekből pótolták.[24]

A Homoki-kápolnáról egyetlen ismert ábrázolás maradt fenn. Szokolay Hártó János rajza, melyet rézbe metszett Karacs 1829-ben Pesten, s mely Sárközy György molnár felszabaduló levelét díszíti. A látkép délről mutatja a várost, természetesen kissé összezsúfolva a fontosabb épületeket, hogy minél hatásosabb együttest adjon:

10. kép: A város látképe, baloldalt a Homoki-kápolnával
(Forrás: MNL BKML IX. 6. A kecskeméti céhek iratai 44. tétel. Sárközy György molnár tanulólevele.)

Balról jobbra sorra jelennek meg a templomok: a görögkeleti, a piarista – a balra eső kollégiummal, a Nagytemplom, a református egyház, a ferencesek – a kerítéssel és a kolostorral, az Erzsébet-templom, a bal alsó sarokban a Homoki-, az előtér közepén a Szentháromság-kápolna látszik. [25]

Az alábbi képeken kinagyítva is látszik a Homoki-kápolna térsége és a Homoki-kápolna.

11. kép: A város látképén a Homoki-kápolna térsége
(Forrás: MNL BKML IX. 6. A kecskeméti céhek iratai 44. tétel. Sárközy György molnár tanulólevele)

12. kép: A Homoki-kápolna kinagyított képe
(Forrás: MNL BKML IX. 6. A kecskeméti céhek iratai 44. tétel. Sárközy György molnár tanulólevele)

Amint egykorú rajzokból megállapítható, kétablakos, homlokzati, tetőn ülő tornyos épület volt, Szűz Mária születésének tiszteletére szentelték. 1718-ban három – igen régi és szép – oltárát említi a Visitatio: „nagyon régi, három oltára van, a főoltár a mennybe felvett Boldogasszony tiszteletére van szentelve, a másik kettő közül a jobboldali Szent Jeremiás, a bal oldali pedig Szent Dániel tiszteletére van szentelve”.[26] Tóth János ügyész visszaemlékezései szerint „volt benne két harang, de amelyek emlékezhetetlen időrül valók voltak, 1-ső harang volt 40 fontos [22,4 kg], a 2-ik harang 20 fontos (11,2 kg)”.[27] Egy, a Kecskeméti Katolikusok Lapja 1937. november 7-i számában megjelent cikk szerint „csak oltárdíszei vannak meg és a török uralom alatt, 1672-ben készült harangja. Ezeket most a városi múzeum őrzi.” Egy szintén a Kecskeméti Katolikusok Lapjában 1930-ban megjelent tanulmányában Dr. Papp László akkori kecskeméti muzeológus ettől némi eltéréssel az alábbiakat írja: „…a kápolna belseje a XVIII. század barokk ízlésében nyert átalakítást, erre vallanak a múzeumban őrzött faragott oltárdíszei. Ugyanitt talált végleges elhelyezésre a kápolna megmaradt kicsiny harangja is, melyet 1657-ben készített egy pozsonyi harangöntő”. A népi emlékezet szerint a kecskeméti Nagytemplom külső sarkaihoz „kerékvetőként” elhelyezett két darab faragott kő a Homoki-kápolna bontott, faragott köveiből származik, ezek egyike az alábbi fotókon látható:[28]

13. kép: A kecskeméti Nagytemplom jobb oldali kerékvető köve,
amely a kecskeméti hagyomány szerint, bal oldali társával, a Homoki-kápolnát díszítette.
(Fotó: Mudri Andor)

14. kép: A kecskeméti Nagytemplom jobb oldali kerékvető köve,
amely a kecskeméti hagyomány szerint, bal oldali társával, a Homoki-kápolnát díszítette. A templom távlati képe
(Fotó: Mudri Andor)

Ugyancsak a kápolna tartozékát jelentette Hornyik János visszaemlékezései szerint Szent Gordianus római keresztény mártír szobra is, aki 362-ben halt meg és emléknapja május 10-én van. Így ír róla: „…értesültem az egykorú öregektől, hogy e homoki kápolnának egyik dísze volt egy csinos faragványú kőszobor, talapzatán »S. Gordianus martir« bevésett felirattal. Ezt sem tudjuk hova lett? – de felmerül a kérdés: mi köze volt e vértanú emlékéhez a városnak? Mire a felelet az lehet: hogy legrégibb vallásos följegyzéseinket elseperték az ellenség dúlásai, újabb följegyzéseinket megemésztette az 1678-ik évi tűzvész; legutóbb pedig a gondatlanság elejtett bennünket még az indokoltan elfogadható szóhagyomány igazolásától is; – azonban a mult században a 4-ik országos vásárra nyert szabadalom, mely e vásárt Gordián napján, május hónap 10-én engedélyezi, rá mutat némikép arra, hogy e vértanú emléke őseinknél tiszteletben állott.”[29] A Hornyik János által említett Gordián napi vásár valóban sokáig létezett, a Magyarországon tartani szokott országos vásárok jegyzékénél a Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1890. évi évfolyama még nevesíti is Kecskemétnél, az országos vásárok jegyzékében: „Kecskemét, márc. 12.(Gergely), máj. 10. (Gordián), auguszt. 10. (Lőrinc), szept. 26. (Cyprián), nov. 25. (Katalin)”.[30]

A Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára őrizetében fennmaradt a Homoki-kápolna 1709–1789 közötti számadáskönyve, mely szerint a kápolna és a temető rendjére egy gondviselő felügyelt, aki könyvelést vezetett a bevételekről, hagyatékokról, kiadásokról.[31] „Ez a Lajstrom a’ belső homoki Boldogságos Szűz Mária kápolnájájé” látható a számadáskönyv címoldalán, amely sajnos nagyon nehezen olvasható, azonban néhány érdekes információt szolgáltat a kápolna életének mindennapjairól, melyekből néhányat az alábbiakban közlök:

1710-ben a kiadások kapcsán az alábbiakat írja a kápolna gondnoka: „Szent Mihály lovára, az Úr koporsóinak vigyázóira, faragonak fizettem, gyertya öntéskor fizettem, kápolna ablakaira költöttem, vöttem tüt, Sallos Boldogh Asszony napian költötem, az kehely aranyozására, Kis Asszony napján, vöttem az kehelyhez poharat, Eötvösökre költöttem.” 1711-ben az alábbiakat olvashatjuk a kiadások között: „Az Prédikáló székre költöttem, Zöldfa hozókra költöttem, vöttem viaszt …szappant vöttem”. 1714-ben 4800 zsindelyt és 50 szál deszkát vettek a kápolnához. 1728-ban egyebek mellett az alábbi kiadásokat említi a gondnok: „Fizettem 2050 zsindelyt, három oszlopot, fundamentumot megvetették, az Cziganak Szegh csinálásért,utána 3000 zsindelyt”. 1750-ben a kápolna kerítését csináltatták meg 25 forintért, később 1762 és 1765. között a tornyon is igazítottak. 1766-ban a kápolnát felverték a tolvajok, az ajtót renováltatni kellett.

A számadáskönyv egy számozatlan oldalán azt találjuk, hogy 1734. május 18-án felmérték, mi található a kápolnában:

„vagyon eges paramentum[32]

Antipendium[33] 8

Homlok Abrosz 4

Terítő kendő 11

Csöngető apro 3

Nagyobb harang 2

Tarka Abros 5

Seliem kendő 9

Amppolnara[34] valo 3

Feier vielom[35] rövid 2

Regy Szönyeg roszak 3

Varot apro ferei kendo 12”

A számadáskönyv utolsó bejegyzése 1789. február 28-ról való:

„Ezen kápolna pénzinek kelletett lenni 425. ftokk a Dallosnak elveszett 100. fkon kívül.

Mely summát Végh Mihály Úr ezen Belső Boldog Asszony régi Kápolnájának Cassaltatásaig[36] volt Gondviselője, Gondviselő Ferenczi Gergely Úr ekképpen resignalta.[37]

1= Kész pénzt adott f225.-

2=Bede József Obligat[38] 100.-

3= Barát Fer Successortul incassalt[39] pénz 96 x 30

421.30

425.

Ezen kívül tartoznak neglectum interessel[41]

Barat Ferentzné f 11

48[42]

Összegezésként elmondható, hogy a Homoki-kápolna Kisboldogasszonynak vagy Kisasszonynak volt szentelve, mely Mária születésének ünnepe, ünnepnapja szeptember 8. Érdekes párhuzam, hogy a főoltár, amely a mennybe felvett Boldogasszonyt ábrázolta, Mária föltámadására és megdicsőülésére utal. Az ősegyházig visszanyúló hagyomány szerint a Megváltó édesanyjának, Máriának a holttestét nem engedte át a földi enyészetnek, hanem röviddel halála után föltámasztotta és magához emelte a mennyei dicsőségbe, eme esemény ünnepnapja augusztus 15. A számadáskönyvben rendszeresen megjelennek a Kis- és Nagyboldogasszony ünnepére vonatkozó kiadások, amelyek azt bizonyítják, hogy rendszeresen megünnepelték e két szép Mária-ünnepet. Továbbá kapcsolatba állítható az, hogy a Homoki-kápolna Kisasszonynak van szentelve, mely Szűz Mária földi születésnapja, míg a főoltár a mennybe felvett Boldogasszonyt ábrázolja, mely Szűz Mária égi születésnapja.[43] A két mellékoltár közül a jobb oldali Szent Jeremiást, a bal oldali pedig Szent Dánielt ábrázolta. Jeremiás próféta Kr. e. 650 körül született papi családban, prófétai működése, melynek csaknem kizárólag Jeruzsálem volt a színhelye, legkevesebb 40 évre terjedt ki.[44] Dániel szintén az ószövetségi próféták egyike, Júda egyik tekintélyes családjából származott. Azon zsidó ifjak közé tartozott, akiket Jeruzsálem elpusztítása után Nebukadnezár babiloni király Bábelbe vitetett. Dániel pontosan betartotta a törvényt, ezért Isten rendkívüli bölcsességgel áldotta meg, beleértve az álmok és a titokzatos szövegek megfejtésének képességét.[45] A fentiekben részletezettek szerint volt továbbá a kápolnában egy Szent Gordián szobor, aki mártírként halt meg 362-ben. Volt továbbá valamilyen Szent Mihály ábrázolás és egy prédikálószék. A kápolna zsindelytetős volt és a kápolna telke még a 18. század második felében is kőkerítéssel volt körbevéve, melyekre szintén a számadáskönyvben részletezett ráfordításokból következtethetünk. A kápolnát egyes fent idézett források szerint a 18. században barokk stílusban felújították, a két világháború között az oltár egyes részei és valamely harangja a városi múzeum birtokában lehettek. 1774-ben még jó állapotban állhatott, ugyanis Özvegy Dallos Jánosné Bite Ilona temetéséről ebben az évben az alábbiak szerint rendelkezett végrendeletében: „Vagyon Busik Mihálynál 50 forintom, ismét Nagy Istvánnál 50 forintom, ezekből légyen olyatén tisztességes takarításom, hogy tisztelendő páter franciscanusok kereszt alatt, tisztelendő páter piarista uraimék minden oskoláikkal együtt szokás szerint jelen legyenek, és temetésem az Homoki Mária kápolnájába belől légyen…”[46]

A számadáskönyvön túl egyéb forrásokban még sok érdekes adattal találkozhatunk, melyeket időrendben foglalok össze:

A kápolnát – a Szent Mihály kápolnával együtt – a városban letelepülő piaristák használták 1716–1724 között, amíg rendházuk fel nem épült. Fennmaradt az erről szóló, Kecskeméten, 1715 áprilisában kelt oklevél, melyben „Kovács György, a kecskeméti katolikus egyházközség gondnoka és az esküdtek átadják a piaristáknak a Boldogasszony (Homoki) kápolnát és a Szent Mihály kápolnát felszerelésükkel együtt”. A következőkben a Homoki-kápolna átadására vonatkozó részét idézzük az oklevélnek: „Mi alább megírtak praesentibus recognoscáljuk[47], hogy Méltóságos Kolonics Sigmond váczi püspök és Méltóságos Gróf Koháry István iudex curiae[48] kegyelmes uraink őnagyságok intimátiójokbúl[49], amely a Boldogságos Szűz Mária kápolnáját tisztelendő pater piarista atyáink uraiméknak rendelte ad interim[50], míg őkegyelmek isteni szolgálatra való alkalmatosságot szerezhetnek, vagyis templomot építhetnek, Tekintetes Váczi Praepost és Vicarius[51] Berkes András urunk őkegyelme (consensusával[52]) azon kápolnát őkegyelmeknek cedáltuk[53] egy aranysas ezüst kehellyel paténástul[54], ismét egy violaszínű szénű casulával[55] s annak stólájával[56] és manipulusával[57] és más ugyanazon kápolnához tartozó kevés oltári apparamentomokkal.”[58]

Érdekes adalék továbbá a piarista iskolalapítás kapcsán, hogy a helyi ferencesek nem nézték jó szemmel a piarista rend túl közeli szomszédságát, ezért az volt a kérésük, hogy az új templom, iskola és rendház ne az eredetileg kiszemelt jelenlegi helyén, hanem a Homoki-kápolna telkén épüljön fel. Erről terjedelmes beszámoló maradt ránk a kecskeméti piaristák Historia Domusában az alábbiak szerint azzal, hogy egyes részei az érthetőség kedvéért az iskolaalapítás körülményeit részletezik: „Amikor méltóságos alapítónk kérelmét elolvasta, nemcsak tetszett az a tekintetes gróf Kolonics Zsigmond püspöknek, hanem annak jámborsága és az egyház számára hasznos tartalma miatt a Kegyes Iskolák alapítása iránti hasonló szándék fogant meg benne. Miután aláírta az engedélyt, nyíltan bevallotta, hogy az Irgalmas Isten segítségével ő is követni szándékozik azt. Szándékát – tudniillik, hogy intézményünket vezessék be váci püspöki városába –, a következő évben főtisztelendő Berkes Andrással, akkor épp a váci káptalan kinevezett fejével, illetve a Szentháromságról nevezett Eustachius tisztelendő atyával is közölte.

Mielőtt azonban intézetünk Kecskeméten való megalapításának engedélyéért a püspök az esztergomi érsek elé állt volna, kijelölte a helyet, melyet meg kell tekinteni: mennyire tetszik a mieinknek, és hogy kell a telket felosztani a templom, a kollégium, az iskola és a szükséges kert számára. Ezzel a céllal a sokszor emlegetett tisztelendő tartományfőnök-helyettes, Szentháromságról nevezett Eustachius tisztelendő atya és Szent Eustachiusról nevezett Leonard atya mellé útitársul adta még a kiváló tanítót, Bajtai Istvánt. Amikor megérkeztek Kecskemétre, egy elég jelentékeny várost találtak, melyet gazdaggá tettek a tehetős polgárok, a pénz, a nyájak. A lakosok sok puszta földet elfoglaltak, akik munkás, szorgalmas emberek voltak, de műveltségük fejlesztésére még rászorultak. Már magában a városban igen sok ifjú volt, akik szívesen jártak volna a Kegyes Atyák iskolájába.

Megindult tehát a menet, hogy a városnak valamelyik alkalmas helyén az ország minden részéről összesereglett ifjúság számára a szükséges elkerítés után megtörténjék az alapok lerakása. Miután felmentek a katolikusok templomának tornyába, hogy az egész várost át lehessen tekinteni (lévén, hogy majdnem összeérő házai s a rendes utcák hiánya miatt lábon bejárni csak nagy ügyességgel lehetett volna), egy hely volt, mely úgy látszott, hogy kitűnik a többi közül. Dél felé helyezkedett el, közel a tisztelendő ferences atyák konventjéhez, a vármegyei ispotálytól mintegy kétszáz lépésre, vagy közel háromszázra. Az ok: ott biztosabb volt a talaj az alapozáshoz. Megfelelő s alkalmas volt a terület, mert még nem építették be oly sűrűn házakkal. Főleg pedig azért, mert azt a vidéket az előkelő katolikus polgárok lakták. Szállás is volt az iskola közelében: az ifjúság vidékről jött része az egyszerű, de jóravaló keresztényeknél kaphatott lakást.

Noha kiváló városi elöljáró Urunk e terület fölött minden tekintetben teljhatalommal bírt, – őszintén kell szólni – a ferences atyák, akik az Elöljáró Úr szemében bizonyos előnyt élveztek, a törvények alapján nehezményezték a túl közeli szomszédságot. Igaz, a telek három-négyszer akkora távolságra volt (ahogy ez ma is látható) – a városi prefektus (elöljáró) úrnak alázattal azt javasolták, hogy jó szívvel fogjunk össze, s ha az ősi kecskeméti polgárok is beleegyeznek, keressünk másik telket. Arra akarták rábeszélni, hogy nyugat felől, a város másik végében, egy kicsiny völgyben, a Boldogságos Szűz kápolnájánál vessük meg rendházunk alapjait. Ez a kápolna régen, a hívek buzgalmából épült, oltárral, kis toronnyal, kettős ércharanggal volt felszerelve, egy kiemelkedő dombocskán állt. Persze egyszerű volt, kevesebb liturgikus felszereléssel, amelyet a hívek adományából be lehetett szerezni. De mivel ez ekkor a város széle volt (tulajdonképpen ez volt a határ), minden oldalról kálvinisták vették körül, s a domb már sűrűn beépült kis házacskákkal. A talaj puszta por és homok volt, így a földbe alapozandó készülő létesítmény magas épületét kivetette volna magából, a kápolnát pedig a lejtősség és saját roskatagsága miatt nemigen lehetett volna a templomhoz illeszteni, – mostmár a város keleti felét keresték fel. Ez a telek egy mocsáron túl található, mely éppen most véletlenül szilárd terület volt. Az említett kápolnától, a dombról folyt ide az ár a záporokból és a megolvadt hóból, ezért ez a telek csaknem egész éven át mocsaras volt, ezen túl pedig találtak egy megfelelőnek látszó helyet, ahol mindenki kálvinista volt, alig harminc katolikus család lakott arra elszórtan. Itt jelölt ki a városi prefektus úr egy telket a kollégiumnak, és hozzálátott, hogy az ahhoz tartozó részek területét kimérje. Ekkor már hét házat nevezett meg, melyeket le kell rombolni. Így kétszáz lépés széles és kétszáz lépés hosszú telket kapott.”[59]

Mint látható, a háztörténet is megemlíti az eddig részletezett főbb ismérveit a kápolnának, miszerint kettős ércharanggal volt felszerelve, a talaj puszta por és homok volt, a területet lejtősség jellemezte, a kápolna roskatag volt. A területet egy mocsáron túl említi, ami a mai Piarista templom felől tekintve csak a Dellőre utalhat. Érdekes momentum, hogy a háztörténet szerint az eső és olvadékvíz a kápolna térségétől folyt le a Dellő térségéhez. Tóth János ügyész visszaemlékezései szerint a kápolnának „1726-ik esztendőben a Canonica visitatiokor[60] volt 60 tallérja”.[61] Mária Terézia 1773. augusztus 9-én kiadott rendelete értelmében az építendő plébánia szükségleteire fordítandó a kápolna jövedelme, illetve tőkéje. A kápolnát az evangélikusok is sokat használták a 16–17. században.[62]

A korábbiakban megjelöltek szerint a kápolna körüli temetőt 1778-ban lezárták, majd a következőkben a kecskeméti tűzvészek kapcsán hallunk a Homoki-kápolnáról. 1795. november 3-án a várostörténet eddigi leghatalmasabb tűzvészét követő évben (1794. évi, amikor 913 ház és 20 szárazmalom pusztult el) ismét tűzvész tombolt a városban, s a leégett 512 házzal és 12 malommal együtt a Homoki-kápolna is a tűz martalékává vált.[63] Több forrás eltérő véleményen van a tekintetben, hogy a kápolna az 1794. vagy 1795. évi tűzvész áldozata lett, azonban kétséget kizáróan igazolható, hogy 1795-ben égett le. Ennek egyik bizonyítéka a kecskeméti ferences rendház Historia Domusa, mely a tűzesetről úgy tudósít, hogy abban megemlíti Homoki-kápolnát is: „…3-án boldogságunk gyászba és keserűségbe fordult. Minthogy erősen fújó szél közben, váratlanul a Hajnal házban tűz keletkezett, amely aztán továbbhaladt és szemben a Homoki kápolnát elérte. Innen a Budai kapu felé fordult. Három óra alatt (délután 3 és 6 között) elpusztított 512 házat, minden berendezésével együtt és 12 malmot. A kegyesrendi atyák előtt 4 ház megmaradt. Ezen kívül egészen a Budai kapuig elpusztult minden – kivéve néhány reformátust, akik cseréppel fedték be a tetőt – széltében, hosszában a tűz martaléka lett.”[64] Bár a korábbiakban bemutatott 18. századi térképen a kápolna a 3. tizedben van feltüntetve, az 1795. november 3-i tűzvész károsultjait összegző listák között a 6. tized károsultjai között lett feljegyezve a Homoki-kápolna, sajnos, házszám, kárösszeg és a károsodott vagyontárgyak feltüntetése nélkül.[65] A városnak ezt a legrégibb építészeti emlékét már nem hozták helyre, s ezután majd 20 évig álltak az üszkös falak, romok. A kápolna utolsó, leégést követő időszakáról kevés információval rendelkezünk. Egy Hornyik János személyes hagyatékában található egyháztörténeti feljegyzés szerint a Homoki-kápolna „később már igen mélyedve volt, magazinnak [raktárnak] használtatott. Ugyancsak Hornyik visszaemlékezési szerint – mint ahogy azt a fentiekben említettük – a kápolna elbontása idején egy elsüllyedt völgykatlanban állt.[66]

A temető kegyeleti ideje hosszúra nyúlt, mert az 1778. évi lezárástól számított majd 40 év múlva bontották le a Homoki-kápolna megmaradt romjait és az egész temetőt körítő kő- illetve téglafalat. Sajnos a bontás körülményeiről eddig adatot nem találtak. Több szerző is sajnálkozását fejezi ki emiatt. Hornyik János véleménye szerint „…nagy gondatlanság volt a régi kápolna falainak lebontásakor, hogy annak alaköveit meg nem kutatták, melyek épittetése koráról bizonnyal némi felvilágositó adatot szolgáltattak volna; sőt a lebontás körülményei hivatalosan feljegyezve sincsenek, a kápolna épületének terjedelme, alakja, s építési anyagáról sem maradt semmiféle följegyzés reánk, nem csoda tehát, ha e tekintetben a vakság sötét homályában kell botorkáznunk, mert ama nagy mozgalom, mely az épitészeti műkincsek maradványait gondoskodása alá vette s a tiszteletre méltó régészet e nemét a tudomány szinvonalára emelte, jóval ujabb keletű azon kornál, melyben a mi kápolnánk és pusztatemplomaink meggondolatlanul lebontattak, vagy elpusztitattak.”[67] Hasonló véleményen van Kada Elek is, aki szerint a Homoki-kápolna „romjait e század elején, a helyett, hogy restaurálták volna, a régi emlékek iránt hagyományos közönyösséggel viseltető tanácsbeli urak saját házaik épitésére felhasználták.”[68] A lebontás évét illetően is eltérőek a vélemények, a visszaemlékezésekben feltűnik 1814., 1815. és 1816. is. Tóth János ügyész így ír erről: „…1814-dik esztendőben még a Fala is széllel hordatott.” A legvalószínűbb az 1814. év, ugyanis a hagyomány szerint a Homoki-kápolna és a temető tégla- és kőkerítésének építőanyagát a mai Czollner téri, egykori római katolikus temetőben álló Apostolok kápolnája mellett épülő katolikus szegényháznál használták fel. A római katolikus egyház 1814 szeptemberében kapott engedélyt a városi tanácstól Kecskemét első ispotályának felépítésére. A kórház kialakítását Czollner Mihály német származású vaskereskedő alapítványa tette lehetővé. A Czollner tér névadója ugyanis végrendeletében nagyobb összeget hagyott a kecskeméti szegények megsegítésére, illetve kórházi, egyházi és iskolai célokra. Az Apostolok kápolnáját közrefogó épület vélhetően 1814-ben vagy 1815-ben épült fel. Tóth János ügyész visszaemlékezéseiben az 1814. évet jelöli meg: „1814. Homoki Kápolnának, és keritésének kövéből épült a Pápista Ispotal.” Czollner Mihály halála után 1825-ben özvegye is felajánlást tett: vállalta az épülő Szent Erzsébet-templom költségeit.[69] Az 1821. november 19-i tanácsülési jegyzőkönyv szerint a „régi Homoki kápolna tágas utzájára” jelölték ki a búzapiac helyét. [70]

A Homoki-kápolna leégését és lebontását követően a telket – a temetőtelek történetének ismertetésekor leírtak szerint – a Római Katolikus Egyház eladta, vélhetően 1818-ban, idősebb Barak Mihálynak. Bár a telek 700 négyszögöl volt, az utcaszabályozások miatt csak 587 négyszögöl került Idősebb Barak Mihály tulajdonába. Az 1819-es tűzvész idején, 1819. április 2-án már állt idősebb Barak Mihály háza, ugyanis a tűzvész során károsodott városrész felméréséről készített térképen már ábrázolják (a ház nem kapott sorszámot, így vélhetően nem érintette a tűzvész):

15. kép: Az 1819. április 2-i tűzeset kárairól készített térkép részlete,
a telek fent látható „a Homok úttza” megjelölés mellett bal oldalt
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. 0355. sz. térkép)

Továbbá megtaláltam a telek egy részletét a telekszabályozási iratok között mint „Barak fundus”-t.

16. kép: A Barak fundus
(Forrás: MNL BKML IV. 1506. 5. téka I. 54. sz. irat).

A telek az 1820-as években a 3. Tized 739. házszámot viselte, amint az az alábbi térképeken is látható:[71]

17. kép: Kecskemét város régi térképe, összeállítva a város
1821., 1822., és 1932. évekből való eredeti térképeiből.
(Forrás: MNL BKML XV. 1. a. 0130. sz. térkép).

Idősebb Barak Mihálytól ifjabb Barak Mihály örökölte meg a házat és a telket, aki itt élt feleségével, Kún Teréziával, annak 1837-ben bekövetkezett haláláig. Özvegy Barak Mihályné Kún Terézia végrendeletet is tett férje halálát követően, melyben a ház is szerepelt az 1. pont alatt mint vagyonelem, amely ekkor a 2. tizedhez tartozott: „Alól is írott Kun Terézia, néhai Barak Mihály férjem elmaradott özvegye, Istennek kegyelméből eltöltöttem e múlandó világban 35 éveket, mindazáltal ifjú koromra is beteges, de elmémre nézve tökéletes friss állapotban lévén, halálom esetére, annál is inkább, mivel nevezett férjem mag és rendelkezés nélkül holt el, én pedig szinte magtalanul várhatom halálomat, testvéreim s azok gyermekeire nézve jóelőre kívántam ezen írásbeli végső rendelésemet tenni…1-ör. Vagyon néhai idős Barak Mihály ipam után a 2-ik tizedben fennálló egy házam fundusával együtt, de ennek tetejét férjemmel együtt én hoztam jó állapotra. Az istálló lerogyván, azt is mi állítottuk fel. Említett ipam 2-ik hitvesét Radi Borbála asszonyt 2.000 váltóforintokkal az én hozományom, javaim hasznaiból elégítettük ki férje holta után, és így legkönnyebben vagyon benne 3.000, azaz háromezer v. forint önjavításom. Ezen házat mondván, mostani szűk pénz idejét tekintve becsülhetem 9.000 v. forintokra…”.[72] Néhai ifjabb Barak Mihály tehát gyermek és végrendelet nélkül halt el nagyon sok adósságot hagyva maga után. Az elhunyt testvére, Lapéta Istvánné Barak Anna panaszt tett a végrendelet ellen, mivel álláspontja szerint egyezség volt közötte és testvére között, hogy „…ha mag nélkül halna el..” vagyona „reám és gyermekeimre száljon”.[73] 1838. februárjában Balásfalvi Kiss Mihály vette meg a telket és a házat. Egy 1838. október 23-án kelt, a Balásfalvi Kiss testvérek vagyonáról kiadott bizonyságlevél Balásfalvi Kiss Mihály vagyonelemei között így utal a kápolna volt telkére, amely 1838-ban is a 2. tizedhez tartozott: „Balásfalvi Kiss Mihály úrnak vagyon… a 2. tizedben utczákkal körül véve egy nagy háza melyet e f. Esztendei februariusban … Kun és Barak örökösöktől vett 8000 vfkon”[74] Egy 1840. november 24-én kiküldött deputáció a belső város területének egyik külső viszonyítási pontjaként határozta meg a telket az alábbiak szerint (természetesen a tulajdonost tévesen nevezi meg, hisz ekkor már az Balásfalvi Kiss Mihály tulajdona volt): „a volt homoki kápolna, most pedig Barak Mihály udvara megett…”.[75] Az ingatlan következő tulajdonosa Szél József és neje volt, az 1850-es években a 3. tized 631. számra címezték a telket. Az alábbi helyszínrajzon Szél Józsefné tulajdonaként látható a telek egy részlete:

18. kép: a Kápolna utca helyszínrajza, rajta az egykori kápolnatelek mint Szél Józsefné tulajdona
(Forrás: MNL BKML IV. 1613. 1870. VIII. 501.)

A telekből az 1819. évi nagy tűzvész utáni megyei szabályozás folytán 28,5 négyszögölt elcsatoltak a környező utca szélesítése miatt, a tulajdonost kártalanították.[76] A telek területének csökkentését bemutató megosztási rajz az alábbi képen látható, azzal a megjegyzéssel, hogy ott a házszám 3 tized 631. szám volt:

19. kép: a telek módosulását bemutató helyszínrajz
(Forrás: MNL BKML IV. 1613. 1855. V. 282.)

Az ingatlan 1878-tól özvegy Csikay Imréné Szél Veron, majd több lépcsős tulajdonszerzést követően, 1896-tól felerészben, majd 1903-tól teljes egészében Csikay Imre tulajdona lett. A 19. század végén harmadik tized 18. számot viselte a telek. 1947-től az ingatlant Csikay Vilma és Dr. Csikay Pál örökölte, a Széchenyi tér 27. szám alatt volt megtalálható.[77]

Az egykori Homoki-kápolna telkén 1981-ig ház állt, a két világháború között ennek kertjében jól menő kertmozit üzemeltettek. Az egykori ház, illetve a telek korábbi részét képező, de a telekből leválasztott teresedés az alábbi fotókon látható az 1970-es évekből:

20. kép: Az egykori kápolnatelken álló ház az 1970-es években
(Forrás: MNL BKML XV. 5. Fotók és képeslapok gyűjteménye 641/225. számú fotó)

21. kép: Az egykori kápolnatelekből levágott teresedés, illetve a környező házak
az utca másik oldalán az 1970-es években
(Forrás: MNL BKML XV. 5. Fotók és képeslapok gyűjteménye 641/224. számú fotó)

Az egykori kápolna területén több régészeti feltárást végeztek, 1957-ben Bálint Béla Szabó Kálmán közreműködésével, majd a kápolna helyére épült lakóház 1981-es lebontását követően Biczó Piroska V. Székely Györggyel, de a kápolna alapjait nem sikerült megtalálni, csak az egykori temető 15–18. századi emlékeit tudták feltárni. Jelenleg a Kecskeméti Végh Mihály tér található itt, amely közpark, 2006-ban újították fel.[78] A fent részletezett Hornyik János hagyatékában megtalálható, úgynevezett egyháztörténeti feljegyzés megjegyzi, „nem tudja felszedték-e a fundamentumát”.[79] Szokolay Hártó János 1846-ban kiadott könyvében megjegyzi, hogy „a’ jelen század elején találtak építésvegetti áskálások közben a’ kápolna falaira.” Ez azért érdekes, mert a 19. század elején a kápolna falai még álltak.[80] Juhász István egykori városi főépítész a sikertelen ásatásokat követően a Kecskeméti Műsor 1983. májusi számában régi térképek összevetésével kísérletet tett a kápolna helyének meghatározására. Álláspontja szerint a térképek alapján a kápolna alapfala az akkori „Úttörő utca 14. számú lakóház volt Végh Mihály utca felőli traktusa és az előtte lévő útburkolat alatt helyezkedik el.”[81]

Összegezésként elmondható, hogy a Homoki-kápolna történetének kutatásával kaphatunk egy szeletet Kecskemét legrégibb történetéből. Az épület helyének lokalizálása, egy sikeres régészeti feltárás, illetve újabb történeti tények levéltári kutatása a jövő feladatát képezi.

Irodalom

Az 1981. év régészeti kutatásai. Régészeti Füzetek I. Ser. 1. No. 35. Szerk.: Czeglédi Ilona, Budapest, 1982.

Emlékkönyv a Kecskeméten Működő Egyetemes Református Jogakadémia Fennállásának Századik Évfordulójára 1831–1931. Kecskemét, 1932.

ENTZ Géza–GENTHON István–SZAPPANOS Jenő: Kecskemét. Budapest, 1961.

FARKAS László: A Kecskeméti Római Katolikus Plébánia története. Kecskemét, 1998.

Historia Domus Kecskemétiensis. A kecskeméti ház története 1714–1715. In: A kecskeméti Piarista Gimnázium évkönyve 1989/90. Szerk.: Ruppert József.

HORNYIK János: Kecskemét város története oklevéltárral. I. kötet. Kecskeméten, 1860.

HORNYIK János: Kecskemét város gazdasági fejlődésének története. Kecskemét, 1927.

JUHÁSZ István: Kecskemét város temetői. Kecskemét, 1999.

KADA Elek: Adalékok Kecskemét őstörténetéhez. In: Hornyik-album. Szerk.: Dr. Kovács Pál. Kecskemét, 1894.

Katona József történelmi művei, kritikai kiadás. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Orosz László. Budapest, 2005.

Kecskeméti testamentumok II. 1768–1781. Összeállította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetőt írta: Iványosi-Szabó Tibor. Kecskemét, 2003.

Kecskeméti Testamentumok IV. 1821–1848. Összeállította, jegyzetekkel ellátta és a bevezetőt írta: Iványosi-Szabó Tibor. Kecskemét, 2004.

Koháry István emlékkönyv a kecskeméti piarista gimnázium alapításának 300. évfordulójára. Szerk.: Kozicz János–Koltai András. Budapest–Kecskemét. 2015.

Magyarországon tartani szokott országos vásárok jegyzéke (melléklet). In: Kecskeméti Nagy Képes Naptár 1890. évre. Szerk.: Nagy Imre. Kecskemét.

SZOKOLAY HÁRTÓ János: Szabadalmas Kecskemét Városának történetirati ismertetése. Kecskemét, 1846.

TELEK Péter: Tizen-két tsillagú korona, Buda, 1769.

VARGA Lajos: A Váci Egyházmegye történeti földrajza. Vác, 1997.