Múltbanéző 11. (1)

SÁNDOR ISTVÁN POLGÁRMESTER LEVELE A ROMÁN HADSEREG ÁLTAL MEGSZÁLLT KECSKEMÉTRŐL

(Forrásközlés)

1918 novemberében a nagy háború véget ért. A központi hatalmak kapituláltak, nyugaton a frontok elcsendesedtek. Magyarországon azonban nem hallgattak el a fegyverek. Az ország még 1919 nyarán is hadban állt: a létéért küzdött. Miután Románia 1918. november 10-én ismételten belépett a háborúba, immár alig akadályoztatva hatolt Erdély bércei felé és azon túl. I. Ferdinánd király serege 1919 tavaszára már a Tisza vonalig is eljutott. A magyar Vörös Hadsereg csapaterőinek visszaverését követően megnyílt az út az ország szíve, Budapest felé, a Duna–Tisza köze immár teljesen védtelen maradt. Kecskemét lakosai számára épp ezekben a napokban vált kézzelfogható valósággá a megszállástól és azzal együtt járó kiszolgáltatottságtól való legsötétebb félelem. Augusztus 4-én a román hadsereg kecskeméti bevonulása egy csapásra megszűntette a vármegye és a városi törvényhatóság önrendelkezését. A megszállást követően a román prefektúra azonnali intézkedéseket foganatosított a rendelkezése alá tartozó területen. Megszállták és ellenőrzés alá vették a térség teljes infrastruktúráját. A közlekedés, a távíró, a telefonos- és postaszolgálat fölött kizárólagosan a katonai szervek rendelkeztek. A megszállás 3 és fél hónapja során Kecskemét lakossága számtalan esetben lett áldozata törvénytelen, jogellenes cselekményeknek, durva, erőszakos bűncselekményeknek. A lakosságot ért temérdek atrocitásról több száz akta, jelentés, memorandum tesz bizonyságot. Számos alkalommal hivatkoznak a források testi és nemi erőszak előfordulására, jogellenes rekvirálásokra, rablásokra, mely esetek különösen a város peremrészein és a tanyavilágában öltöttek tömeges méreteket. Borzasztó körülmények között, fűtetlen barakkokban voltak kénytelenek tűrni, szenvedni a kecskeméti internáló táborok hadifoglyai is. Az 1919 októberére már 6 és félezer fős táborok lakóit a közigazgatás erőfeszítései ellenére sem sikerült a kellő mennyiségű élelemmel, ruházattal, felszerelési tárgyakkal ellátni.

A román csapatok kivonulása november 17-én kezdődött meg. A város átadásának előkészítésére ezen a napon a városba érkezett egy antant küldöttség, melynek ünnepélyes fogadására a vasútállomáson került sor, a helyi közigazgatás vezetői és a gazdasági élet prominenseinek részvételével. A román megszálló csapatok utolsó egységei 1919. november 19-én, reggel 8 óra után hagyták el a város belterületét. A csapattestek kivonása a Műkertnél, Újkécske felé kivezető úton, gyalogos menetben történt. A háborúval, a tanácsköztársaság terrorjával, majd az idegen katonai megszállással együtt járó évek a társadalom széles tömegeiben hosszan tartó, nehezen kiheverhető nyomokat hagytak. Kecskemét lakosságának megpróbáltatásokkal teli időszakáról szól Sándor Istvánnak egy barátjához intézett, személyes hangvételű (nyilvántartásba nem vett) levele, melyet az alábbiakban közlünk.

„Kecskemét, 1919. szeptember 18.

Kedves Bátyám!

Tudom, hogy Kecskemétet szereted. Tudom, hogy vérzik a szíved a magyar nép szenvedésein, mellyel lélekben és érzéssel eggyé váltál. Tudom, hogy Neked is bizonyára sok bajod van, de azt is tudom, hogy szíved jobb annál, minthogy a magad szenvedéseit mások szenvedései iránt érzéketlenné tennének. Ezért fordulok bizalommal nehéz óráinkban hozzád.

Másik okom az, hogy Te régi dicső hazáddal szíved nemességénél fogva állandóan fönntartottad az összeköttetést. Remélem tehát, hogy most mikor 80,000 ember nyomorúsága kiállt hozzád, módodban lesz és örömmel eszközlöd ki, hogy a nagy francia nemzet, mely ma már bizonyára nem ellensége a magyarnak szerencsétlenségünk enyhítésére segítségünkre jöjjön.

Mellékelem a miniszterelnökhöz intézett feliratom másolatát. Azt azonban román cenzúra alá kell bocsátanom, tehát az hiányos, színei sápadtak, a valóságtól messze álló. A veszély dacára, mely fenyeget, kiegészítem azt, néhány igaz vonással.

A román megszálló csapatok parancsnokságai folyton hangsúlyozzák, hogy a megszállás békés jellegű s a vörös uralomtól való szabadulásunk érdekében van. Nincs jogom ez állítás valódiságát kétségbe vonni, mert a magasabb parancsnokságok intézkedései rendszerint ilyen értelműek is. Fájdalom, az eredmény egészen más, s nagyon szomorú.

Úgy az itt állomásozó csapatok, mint a szomszédos területekről átcsapódó csapatrészek is folyton rekvirálnak. Némely csapatok lelkiismeretesen járnak el, némelyek azonban elvesznek mindent, akár marad a gazdának, akár nem. Volt eset, hogy az eke elől fogták ki az ökröket s elvitték. Egy kis gazdától, kinek nagyobbacska jószágállománya volt, egyszerre 26 db. Szarvasmarhát hajtottak el. Elviszik a kevés tejelő tehenet, a hasas tehenet levágásra. Kevés széna termésünkből már alig van s a román lovak térdig állanak a szénában. Árpa, zab, – ebből is kevés terem itt – hasonló sorsra jut. Az éretlen kukoricát letörik, és kocsi számra hordják el. Elhordják a baromfit, tojást, a sertéseket. A szőlőkben és gyümölcsösökben letépik az éretlent is, s a javát felhasználják. Ha rekvirálnak, s fizetnek is, elég gyakran megesik, hogy az elvitt mennyiség egy kisebb részét tüntetik fel s azért az általuk megállapított, viszonyaink szerint igen alacsony maximális árat fizetik, annak egy részét is néha teljes értékűnek számított Kun Béla bankóval. Mindenütt bort követelnek, s ha megrészegednek, erőszakosak elég gyakran nőkkel szemben is. A tisztek általában jóindulatúak és udvariasak, de átutazó és szállodában megszállni kényszerülő hölgyekkel szemben egyesek gyakran tanúsítanak meg nem engedhető magaviseletet, tolakodást s egy pár színésznővel szemben is erőszakosak s gorombák voltak. Akadnak tisztek, kik lakásrekvirálások alkalmával úri családoknál durván viselkednek. Tegnap este egy román tiszt ily alkalommal közélelmezésünk vezetőjét lakásán meg akarta korbácsolni, majd letartóztatta, bár később bántódás nélkül szabadon eresztette. Rendőreinket kötelességük teljesítése közben néha bántalmazzák, négy rendőrünket komoly ok nélkül elfogták, közülük kettőt megbotoztattak.

Összegyűjtötték és elvitték a közpénztárakból az úgynevezett bolseviki pénzeket. Elvették a vörös hadsereg itt talált pénzeit is, de azokat az általuk létesített 5000 főnyi fogolytábor élelmezésére sem bocsátják rendelkezésre. Mikor a városi pénztárban 250,000 korona bolseviki célokra letett pénzt találtak, ezt úgy vitték el, hogy 70,000 kor. értékű jó fehér pénzt vittek el benne, holott 1,200,000 koronás teljes pénzkészletünkben összesen ennyi volt a teljes értékű pénz. Bolseviki pénznek minősítették és elvitték azt a 300,000 koronát meghaladó összeget mely egyik takarékpénztárában a proletárdiktatúra által részben a háztulajdonosok helyett, részben azoktól saját lakásukért beszedett lakbérekből még elköltetlenül meg volt, holott ez természetesen a károsult háztulajdonosokat illette volna. Az elvitt összegekről pontos kimutatást nem készíthetek, még, mert észre vennék s baj lehetne belőle. Tehát ez a felszabadítás.

Itt mintegy 5000 ember van táborba gyűjtve, mint a volt vörös hadsereg tagja, akiknek túlnyomó nagy része kényszerből volt ott, mégis egy hónap alatt nem bírtam elérni, hogy ügyüket átvizsgálják, s az ártatlanokat elbocsássák, hogy családjuknak kenyeret keressenek, ne kelljen a télen segélyre szorulniuk. Bezárt állapotukban a köztük levő vörösek, félő, hogy politikai erkölcsükben is kárt okoznak.

A czeglédi fegyvernyugvási feltételek ellenére tisztjeinket meg ha nem voltak is a vörös hadsereg tagjai, ha 1918 december után szolgáltak, összegyűjtötték, internálták s egy aradi újság híre szerint azokat, kik a vörös hadseregben nem szolgáltak, hadifoglyoknak tekintik. Nem tudom a vörös hadseregben szolgáltakat minek tekintik, de tudom, hogy azok túlnyomó része szintén jó magyar ember. Aradon állítólag 1100 tényleges és tartalékos tiszt van, hír szerint meglehetős szigorú fogságban, kedvezőtlen élelmezési és egészségügyi viszonyok között.

Nem akarom bajainkat tovább fejtegetni, egy részükről a másolatban mellékelt fölterjesztésemben van szó.

Engedd meg, hogy emlékeztesselek arra a kedves augusztusi délutánra, melyet nálad eltölteni szerencsém volt s mely talán mindkettőnknek utolsó kedves, kellemes délutánja volt. Ennek az emlékére kérlek s arra a régi barátságra hivatkozom, mellyel Kecskemétet és engem megtiszteltél: eszközöld ki, hogy valamely állandó francia missió gyakoroljon az itteni dolgok felett mielőbb ellenőrzést, mert csak a nagy francia nemzet emberies érzésétől, nemes lelkűségétől remélhetjük bajaink enyhülését. Én azonban e levél elküldésével szabadságommal, esetleg fejemmel játszom. Légy szíves tehát az ügyet úgy intézni, hogy ezek ha lehet megmaradjak családom számára s bajaink mégis elmúljanak.

Abban a reményben, hogy esedezésemet meghallgatod (80,000 magyar jajszava ez) maradok régi tisztelő barátod.

[aláírás nélkül]

polgármester”

Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára