Múltbanéző 10. (5)

EGY JÉGVERÉS ANATÓMIÁJA

Mikrotörténeti esettanulmány egy katasztrófáról

A magyar történetírásban sokáig ritkaságszámba ment, ha a történelem kutatója időjárási eseményekkel vagy kisebb-nagyobb katasztrófákkal kapcsolatos dolgozatot tett közzé. Ugyanakkor a nemzetközi történetírói gyakorlatban ez nem volt annyira egyedülálló, hiszen a XX. századi történetírásra komoly hatást gyakorló francia Annales iskola számos kiváló történésze tartotta fontosnak az adott kor időjárási viszonyait is bemutatni, mivel az iskolához tartozó kutatók úgy gondolták, hogy az időjárási viszonyok nagymértékben meghatározzák, de legalábbis befolyásolják a termelési módot éppúgy, mint a lokális életviszonyokat, szokásokat.[1] A XX. század vége felé kibontakozó újabb és újabb történetírói irányzatok a környezettörténeti aspektusokat – nevezzük őket természeti katasztrófának – már kifejezetten kutatandónak tartották. A nemzetközi szakirodalomban kisebb vita zajlott a „természeti katasztrófa” terminusról, vagyis arról, hogy egy-egy természeti csapást mikor tekint az adott társadalom valóban katasztrófának. E sorok írója nem kívánja ezeket részletesen bemutatni, csupán leírja, ő maga mit tekint katasztrófának.[2] Az én olvasatomban természeti katasztrófa akkor következik be, ha az ember által lakott vagy birtokba vett területen történik, ha viszonylag[3] nagy az elemi csapás társadalmi-gazdasági hatása, akár emberi, akár dologi-tárgyi hatásra gondolunk, valamint akkor, ha az váratlanul következett be az adott lokális környezetben. Mindezeket kiegészíti a lokális közösség reakciójának fontossága. A szerző értelmezése szerint valódi katasztrófáról csak abban az esetben beszélhetünk, ha a lakosságnak volt valamilyen kimutatható válasza az eseményekre. A katasztrófához ugyanis az is szükségeltetik, hogy azok is katasztrófának lássák, akik megélték.

Dolgozatomban azt kívánom bemutatni, hogy az 1935 májusában történt kecskeméti jégverésre hogyan reagált a lokális környezet a mikrotörténeti aspektusok keresztmetszetében.[4]

A vihar

A jégverés 1935. május 28-án délután csapott le Kecskemétre, és hamar kiderült, hogy nem egy szokványos nyári záporról van szó. Az első értesülések délután 4 órakor érkeztek a Kecskeméti Lapok szerkesztőségébe.[5] A vihar természetesen nemcsak Kecskeméten dühöngött. A Kecskeméttől 15 kilométerre fekvő Lajosmizsén kezdődött az időjárás tombolása, ahol már jégesőt is láthattak az ott lakók. Az igazi vihar azonban az „puszták metropolisára” csapott le. A híradások szerint Katonatelepen (Kecskemét és Nagykőrös között félúton) csak két percig esett a jég. Ezzel szemben Kecskeméten fél óráig tartott a jégverés, amely mindent letarolt. Az elmondások alapján pokoli volt a helyzet, „öklömnyi jégdarabok” hullottak az égből, miközben a város szinte teljes sötétségbe borult. Az embereken páni félelem lett úrrá, akik kinn voltak az utcán sietve kerestek valamilyen menedéket, ahová be tudtak húzódni családtagjaikkal, vagy éppen szekerükkel és lovaikkal. A vihar erejére jellemző, hogy a jég eltörte a szabadon hagyott teheneknek a bordáját, beszaggatta tőgyeiket. A riadt és gazdátlan lovak és tehenek az út mellett csatangoltak, de egyes szemtanúk döglött lovakat is láttak. Tucatnyi fát csavart ki gyökerestől a vihart kísérő orkánszerű szél. Ráadásul a fák úgy néztek ki, mintha tél lenne: egyetlen falevél sem árválkodott az ágaikon. A város úgy nézett ki, mintha valóban tél lett volna, a hatalmas mennyiségű jég belepte az utcákat. Megszűnt az áramellátás a város több pontján, az autóbuszok kénytelenek voltak megállni, mert az úttestre esett fáktól nem tudtak továbbhaladni, és a telefonvonalak is elnémultak, mivel ötvennél is több telefonállomást rombolt szét a vihar. Több helyen lógtak a leszakadt villanyvezetékek. A városban 70 főt kellett ellátnia az orvosoknak, de haláleset szerencsére nem történt. Kecskemétet, amely hatalmas területű agrárváros volt[6] nem egyformán érte a pusztítás.[7] A ma már önálló Helvécia, és az idegenforgalmáról közkedvelt Bugac és Bugacpuszta teljesen megúszta a jég tombolását. A vihar magja egyértelműen Kecskemét felett volt, így itt történt a legnagyobb pusztítás. Jellemző, hogy negyedkilós jégdarabokat is találtak a vihar elvonulása után. A palatetők jó része is megsemmisült, a kórházban és a gyufagyárban ablakok százait törte össze a jég, nem is beszélve az Ókollégium épületéről, amelynek homlokzati oldalán egyetlen ablaküveg sem maradt épen. Összesen 70 ezer ablak tört be a városban.[8] A vihar elmúltával még órákig látszott a jég a kecskeméti utcákon, ahol pedig elolvadt, ott „árvíz” volt. A Cigányváros házai teljesen eláztak. Helvécia, Bugac és Szikra kivételével mindenhol jelentős volt a pusztulás. A jégkatasztrófára tekintettel a döntéshozók a Hírös Hét fesztivál elmaradása mellett döntöttek ebben az évben.[9]

A helyi közösség

Úgy vélem, az elemzés kezdetekor mindenképpen szükséges – legalább nagy vonalakban – bemutatni a lokális környezetet. Kecskemét 1935-ben döntően mezőgazdasági tevékenységet folytató agrárváros volt fejlődő iparral kiegészülve. A dualizmus évtizedeiben, majd – nagyobb lendületet véve – a századfordulótól jelentős ipari beruházások történtek. Felépült a gyufagyár, a konzervgyár, és komoly építkezések kezdődtek, amelyek mind-mind a város gazdagságának, a bővülő jólétnek a tárgyiasulásai voltak.[10] Csak a főbb épületeket tekintve: a szecessziós városháza és a szintén szecessziós Cifrapalota, a városi színház épülete, a bankok palotái, a Művésztelep, az egyházak bérházai, nem is beszélve a városi elit egyre szebb és szebb lakóházairól és palotáiról. Az első világháború végett vetett ennek a fejlődésnek, a Horthy-korszakban pedig folytatódott a mezőgazdaság térhódítása. Kecskemét igazi tanyás város lett, illetve maradt. Lakosainak száma az 1930. évi népszámláláskor 79 467 volt. A kecskemétiek büszkén emlegették, hogy „színmagyar” város az övék. Ez a kijelentés mindenképpen megállja a helyét, hiszen a közel 80 ezres lélekszámból mindössze 185 fő nem a magyart vallotta anyanyelvének, ugyanakkor 43 fő kivételével mindenki beszélt magyarul. A vallási megoszlás alapján a római katolikus hívők voltak nagy többségben, számuk 60 258, a második legnagyobb felekezetet a reformátusok adták 16 094 fővel. Érdekes tény, hogy az izraeliták száma (1567) meghaladta az evangélikus felekezethez tartozók számát (1173).[11]

Kecskemét hatalmas területével, és a külterületen élők nagy számával vált ki a hozzá hasonlatos városok (Sopron, Szombathely, Szolnok stb.) sorából. A város területe 163 ezer katasztrális hold volt, amelyen 79 ezer ember élt. Ennek több mint fele, egészen pontosan 56%-a külterületen lakott. Számuk 44 679 volt, a belterületen 34 788 fő élte mindennapjait. A külterület a sokat kutatott, és igen érdekes tanyavilágot jelenti. A három alföldi mezőváros – Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét – esetében is fontos termelési tényezőként jelennek meg a tanyák. Annak ellenére, hogy komoly szakirodalma van a témának, mind a mai napig nincs egységes álláspont a tanya és a város kapcsolatáról.[12]Mindenesetre a külterületen élők nagy számából következik az is, hogy Kecskemét döntően agrárváros volt a két világháború közötti években is. Ez a XX. század eleji iparfejlesztések ellenére is elmondható.

Válaszok

Természetesen a pusztulásnak mindig van számokban kifejezhető értéke. A betört kirakatok, az épületek, úgymint iskolák, kórház, gyárak ablakainak betörése és tetőinek megrongálódásának költségei mind-mind pontosan megállapítható és kiszámítható. Az alcímben felvetett válaszokat két csoportba lehet sorolni. Egyrészt politikai válaszokra, másrészt a magánemberek, ha tetszik – a mikrotörténetírás által igencsak kedvelt – az átlagemberek válaszaira. A politikum válaszai alapvetően a pénzügyi-jogi viszonyban realizálódnak, míg az átlagemberek válasza egészen más képet mutat. A kérdés az, hogyan mutathatók ki az átlagemberek, a vihart átélt emberek és családok válasza a viharra? Még pontosabban fogalmazva: volt-e empirikusan kimutatható válasza a kecskeméti gazdáknak, vagy legalább egy részüknek a vihar által okozott károkra? Vélekedésünk szerint ez a vihar a természeti katasztrófa kategóriájába tartozik, így a helyi lakosoknak mindenképpen kellett, hogy legyen valamilyen kimutatható reakciója. A következőkben ezt kívánom bemutatni.

Elsőként a demográfiai dimenziót vizsgáljuk meg. Táblázatunkban a születések számának alakulását láthatjuk a vihar előtti két, és a vihar utáni három esztendővel összehasonlítva.

Táblázat[13]

A táblázatból világosan kiderül, hogy a gyermekszám csökkent 1935-ben és 1936-ban. Ez azonban önmagában nem jelenti azt, hogy a csökkenés a vihar miatt történt, mivel az is világosan látszik a táblázatból, hogy folyamatos a gyermekvállalási kedv csökkenése a vizsgált hatéves periódus második évéhez képest. Ugyanakkor az is világos, hogy a visszaesés jóval nagyobb 1936-ban, mint 1937-ben, vagyis a vihar évében – minden bizonnyal – több pár gondolta úgy, hogy vár a gyermekvállalással, mert bizonytalannak érezték a közeljövőt. Ugyanakkor az is látszik az adatokból, hogy 1938-ban is csökkent a születések száma, ami már aligha magyarázható az 1935. évi jégveréssel.

A halálozások esetében jelentős növekedés volt 1935-ben az előző évihez képest, és ez a folyamat 1936-ban sem csökkent. 1937-re viszont jelentős csökkenés következett be, aminek eredményeképpen az 1937. évi halálozási arányszám lényegében a jégverés előtti év arányára, vagyis a szokásos arányszámra esett vissza. A táblázatból úgy tűnhet, hogy a jégverés és a halálozási arányszám közötti kapcsolat nyilvánvaló. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Az oksági kapcsolat kimutatható, csak éppen az nem bizonyos, hogy az ok maga a jégverés volt.

Táblázat[14]

Viszont ha nem a jégverés, akkor mi okozta a mortalitás egyértelmű növekedését? A válasz forrásainkban megtalálható. 1935 nyarán ugyanis vérhas, vörheny és tífusz tombolt Kecskeméten, és ennek hatása a halálozási arányszám emelkedése. A járvány augusztus végére kezdett enyhülni.[15] Ez viszont annyit jelent, hogy a jégverésnek önmagában nincs kimutatható hatása a halálozásokra, vagy ha volt is, csak kismértékű. Más lenne a helyzet, ha nem lettek volna a fent említett betegségek, abban az esetben valóban a halálozások növekedését egyetlen tényezőnek, vagyis a jégverésnek tudhatnánk be. Jelen helyzetben azonban nem lehet azt kijelenteni, hogy maga a jégvihar komoly befolyással lett volna a halálozási arányszám emelkedésére.

A demográfiai dimenzió vizsgálatának harmadik elemét a házasságkötések számának alakulásával mutatjuk be. Nyilvánvaló, hogy a házasságkötések száma is meghatározó lehet, hiszen sok pár gondolhatta úgy, hogy – a helyzetre tekintettel – kivárnak az esküvő megtartásával. A sajtóban is jelentek meg olyan hírek, amelyek arról szóltak, hogy házasságkötések halasztódnak el a jégvihar miatt, sőt, arról is tudunk, hogy „spórolási láz” indult meg a lakosságnál.[16]Véleményünk szerint a fentiekből az következik, hogy a házasságkötések száma csökken a vizsgált időszakban. Az adatok szerint pontosan ez történt. A fiatalok féltek a jövőtől, ezért a már beharangozott esküvőt egyszerűen későbbre halasztották. A házasságkötések száma a következőképpen alakult a vizsgált években havi bontásban.

Táblázat[17]

Ebben a dimenzióban tehát bizonyossá válik, hogy igenis volt válasza a helyi lakosoknak a jégverés okozta károkra. A bizonytalanabb jövő miatt egyértelműen bizonyítható, hogy csökkent a házasságkötések száma. A születések számában is kimutatható a jégvihar hatása, ugyanakkor ez a hatás viszonylag kismértékű volt. A házasságkötéseknél azonban erős, direkt hatást láthatunk az adatok alapján, amit a jövőtől való félelemmel magyarázhatunk.

A demográfiai mutatók elemzése után az anyagi dimenzióra térünk át. Tézisünk alapján egy nem várt eseményre, például egy természeti csapásra valamilyen válasznak születnie kellett a lakosság részéről. A demográfiai adatokból látszik, hogy volt válasz a várost ért katasztrófára, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az anyagi viszonyok között is születhettek válaszok. Arra gondolunk, hogy az embereknek hirtelen pénzre lett szükségük, hiszen termésük nagy része odalett, így bevételük egy része, méghozzá a nagyobbik része is elveszett. Valahonnan tehát pénzre volt szükségük. A legegyszerűbben ezt úgy tudták megoldani, ha zálogba adták valamilyen vagyontárgyukat. A Kecskeméti Zálogintézet ekkor már javában működött, az intézmény tehát nem lehetett ismeretlen a helyieknek. A baráti vagy családi kölcsön a jelentős károk miatt viszonylag kis mértékben volt csak megoldható, hiszen mindenki károsult a vihar következtében, viszont a zálogintézet azonnal tudott hitelt, kölcsönt adni a kérelmezőnek megfelelő vagyontárgy ellenében. Az 1935. évi zálogintézeti iratok fennmaradtak és rendelkezésünkre állnak. Két kategóriában tartották nyilván a zálogjegyeket, arany-és ezüsttárgyak illetve ékszerek, valamint egyéb ingóságok formájában. Álláspontunk és véleményünk szerint a második és a harmadik negyedévben jelentősen meg kellett ugrania a zálogba adott tárgyak vagy egyéb ingóságok számának éppúgy, mint a rájuk kiadott kölcsönök összegének, amelyet a zálogintézet folyósított. Pontosan ez történt. 1935 első negyedévében az adott kölcsönök száma az egyéb ingóságokat tekintve 6085 volt 83 036 pengő értékben. A második negyedévben, vagyis amikor a vihar elpusztította Kecskemét agráriumának jelentős részét a kölcsönök száma 7839-re nőtt, a folyósított összeg pedig 99115 pengőre rúgott. A harmadik negyedévben fokozódott a helyzet kölcsönfronton, ekkor ugyanis 9535 kölcsönt adott a zálogintézet 108 ezer 890 pengő értékben. A negyedik negyedévben aztán megindult a csökkenés, pontosan úgy, ahogy feltételeztük. Ekkor a kölcsönök száma 8626, de az összeg még mindig igen magas volt, mivel meghaladta a 100 ezer pengőt (104 ezer 660).

Az ékszerek tekintetében szignifikáns különbségeket nem találunk, amit azzal lehet magyarázni, hogy a kecskeméti parasztság kevésbé rendelkezdett ékszerekkel, valamint nemesfémből készült tárgyakkal, mint a városi polgárság.[18] Mindezekből egyértelműen következik, hogy a helyi lakosság egy szelete utolsó tárgyait is a zálogintézetnek adta kölcsönért cserébe. A politikusok által megígért segélyek ugyanis jóval lassabban érkeztek meg a városba, mint ahogy arra szükség lett volna, a legelesettebbeknek azonban nem voltak olyan tartalékaik, amik elegendőek lettek volna a pénzsegélyek megérkezéséig.

Összefoglalás

Összefoglalva az elmondottakat két dolgot ajánlok az olvasó figyelmébe. Az egyik az, hogy a klasszikus eseménytörténeti leíráson kívül is lehet és érdemes kutatni a lokális környezet történetét, hiszen jelentős ismeretek birtokába juthatunk az adott lokalitás viszonyait vizsgálva. Esetünkben a jégverés, mint katasztrófa nem okozott társadalmi kataklizmát, nem voltak pogromok, nem jelentek meg egyéb vallási ellentétek vagy boszorkányperek, autodafék stb. A korábbi századokban ez nem volt mindig így, ugyanis egy-egy nagyobb természeti katasztrófánál ezek az események egyértelmű következményekként jelentek, jelenhettek meg. A kecskeméti gazdatársadalom a jégverés után megrázta magát, és mindent elkövetett, hogy mentse a menthetőt. Magyarán, mindent elkövetett annak érdekében, hogy minél jobb terméseredményeket érjen el azoknál a zöldség- és gyümölcsfajtáknál, amelyek esetében ez még egyáltalán lehetséges volt. A másik kiemelendő momentum a katasztrófák történeti kutatásában a katasztrófa hatása, illetve a közösség által adott válasz mibenléte, reakciója. Ezen a ponton lépünk túl a hagyományos eseménytörténeti megközelítésen. Dolgozatomban ezekre az aspektusokra kívántam helyezni a hangsúlyt az empirikus adatok bemutatásával. Az adatokból világosan látszik, hogy volt válasza a helyi közösségnek a viharra, ami egyben azt is jelenti, hogy 1935-ben valóban természeti katasztrófa érte Kecskemétet.

Jegyzetek

Irodalomjegyzék