Járvány alulnézetből – zenészek és bordélyok nehézségei az 1872/73. évi kolera idején

Járvány alulnézetből – zenészek és bordélyok nehézségei az 1872/73. évi kolera idején

Írta: Bodovics Éva

Ragadványos epemirigy, epekór, keleti hányszékelés – csak néhány elnevezés egy ma már jól ismert ragályos betegségre, a kolerára. E kifejezések mind a betegség látványos tüneteire kívánnak reflektálni, azaz a sárgás színű hányásra és hasmenésre, amelynek következtében a beteg meglehetősen rövid időn belül kiszárad és meghal. Jóllehet a kolera napjainkban is előfordul a világban, de korántsem ölt olyan méreteket, mint a 19. század során, amikor is összesen hét kisebb-nagyobb járványhullám söpört végig Ázsiából kiindulva Európán és olykor Amerikán is. Ezek közül az 1872/73. évi amiatt emelkedik ki, mert ez volt az utolsó, amikor még úgymond a sötétben tapogatództak a szakemberek. 1883-ban ugyanis Robert Koch sikeresen azonosította a kolerabaktériumot.

Tehát amikor 1872-ben, néhány évnyi szünet után ismételten megjelent a kór Európában,[1] még keveset tudtak róla, s ez az ismeretlenség volt az, ami a kolerát övező félelmet leginkább gerjesztette és fenntartotta. Az ismerethiány következtében a járványra adott reakciók nem mindig voltak megfelelőek, gyakorta előfordult, hogy olyan megelőző és kezelési módszerekhez folyamodtak, amelyek máskor – többnyire a pestis idején – már „jól beváltak”. Ugyanakkor mivel ekkor már nem először néztek szembe a hatóságok a kolerával, ezért az első aggasztó hírekre, amelyek azt jelezték, hogy a járvány megközelítette az Osztrák-Magyar Monarchia határát, beindították a közigazgatási gépezetet.

A hivatalos iratokból sokat megtudhatunk a járvány lefolyásáról, ám arról már kevesebbet, hogy miként élték meg az emberek ezt a nehéz helyzetet. Erre leginkább a személyes források (naplók, levelek, visszaemlékezések) világíthatnának rá, viszont ha ezekkel nem rendelkezünk, – márpedig a korabeli lakosság jelentős része, írástudatlan lévén, nem hagyott hátra ilyen jellegű dokumentumokat – úgy a hatósági intézkedésekre adott válaszreakciók is közelebb vihetnek minket a járvány alatti élet megismeréséhez. A hónap dokumentuma sorozatunkban most két olyan levelet közlünk, amelyet azok a miskolci lakosok írtak, akiknek a 150 évvel ezelőtti járvány nemcsak az egészségüket, hanem a mindennapi megélhetésüket is veszélybe sodorta.

*

1872-ben, amikor a kolera megjelent az országban a miskolci városvezetés a megelőzésre helyezte a hangsúlyt a járványkezelés tekintetében, ugyanis jól tudták, hogy a rendelkezésre álló egészségügyi személyzettel és gyógyszerekkel képtelenség lenne megfékezni a betegség terjedését. Ezért a járvány elkerülése érdekében a köztisztaság folyamatos fenntartását, valamint az emberek mozgásának és érintkezésének korlátozását tartották a leghatásosabbnak. Ennek megfelelően Miskolcon is elrendelték a szemét- és trágyahalmok eltávolítását mind a közterekről, mind a magánterületekről,[2] a kocsmákat és a vendéglőket pedig rövidített nyitvatartásra kötelezték – az előbbi este 8, az utóbbi 10 órakor volt kénytelen búcsút mondani a vendégeknek. Emellett árnyékszékeiket is naponta kellett fertőtleníteniük.[3]

A korai zárórát elrendelő határozat több iparág számára is kedvezőtlen körülményeket eredményezett. Miskolcon, mint kereskedelmi, közlekedési csomópontban élénk éjszakai élet folyt az 1870-es években, amely sokaknak jelentett biztos megélhetést. A nyitvatartási idő csökkentése, különösen úgy, hogy eddig egyetlen megbetegedést sem regisztráltak a városban, többeket arra sarkallt, hogy felszólaljanak ellene. Így tett Radics Vilmos zenész, aki szerint az elmúlt 20 évben, mióta zenekarával Miskolcon szórakoztatja a városlakókat, „ennyire sérelmes” intézkedés nem történt ellenük, mint most. „A színház 10-11 órakor ér véget s a vendéglő étterme ekkor már sötét, a vasút éjfél felé érkezik s így mi vendéget nem láthatunk, nem találhatunk, kiktől szerezzük meg hát az élet fentartására szükséges jövedelmet magunknak?”[4] – teszi fel a kérdést kérelmében Radics, akinek zenésztársaival együtt összesen 114 családtagot kellett eltartaniuk. Egy másik zenésznek, Molnár Jánosnak sem sikerült engedményt kicsikarnia, aki 1873 januárjában fordult hasonló kéréssel a bizottsághoz. „Miután azon fontos okok, mellyek bizottságunkat a zárórák elrendelésére kényszerítette meg nem szűntek – ez okból folyamodók kérelmének helyt adni nem lehetett […].” – szól a jegyzőkönyvi bejegyzés.[5]

Az éjszakai élet egy másik szereplője, a vármegyeháza melletti Rozmaring utcában bordélyházat – korabeli szóhasználattal „kéjtanyát” – üzemeltető Breuer Adolfné (Karolin Breuer/Breier) is felszólalt a korai záróra ellen. „Huszonnégy éve annak, hogy illy űzletem van városunkban, soha ez idő alatt, minden politikai változást vagy a Bach korszakot is ide értve, soha nem adtam okot reá, hogy hatóságom meghívatván, bűntessen, - tiszteletben tartám és tartom a rendeleteket, de e jelen intézkedés, azaz üzletemnek éjjeli 10 órakori becsukása elviselhetetlen; és távol legyen tőlem hogy sérteni akarjak, de ez intézkedés ha a vendéglőkre kávéházakra állhat is, de üzletemre – mellyet már magában véve morális szempontból az éj homályának fedni kell, - üzletemre e rendszabály nem alkalmazható, - és ha űzletem illy torkon verve beszűntetik, s vendégeket 10 órán túl elnem fogadhatok, miből fizessem százakra rúgó adómat, orvosi dijjat, és leányaim élelmét háztartásomat miből fedezzem.” – kérdi a „kéjanya”, majd mintegy nyomatékképpen zárásként még megjegyzi: „a tek.[intetes] bizottság most is meg győződhet – hogy nálam a kényelem lakosztályok tekintetében meg van, és hogy vendégeim válogatottak.”[6]

A bizottság hajlandó volt eleget tenni a kéréseknek miután átgondolva a helyzetet arra a következtetésre jutott, hogy „ezen zárórának szoros megtartása azon helyeken hol az esti idöt nem egészségrontó részegeskedéssel töltik – nem elkerülhetlen szükséges.”[7] Ezért a kocsmák kivételével a kávéházakra és vendéglőkre vonatkozóan 10 óra helyett éjjel 12-re rendelte el a zárórát „a szinházat látogató közönség nagyobb kényelmére s hogy a vasúton érkező vendégek is ellátást nyerjenek”.[8] Hogy az engedmény a bordélyokra is kiterjedt-e, az sajnos nem derül ki a jegyzőkönyvből. Azt azonban kihangsúlyozták, hogy amint előfordul az első kolera megbetegedés, ismét 10 óra lesz a záróra mindenhol.

Ez az intézkedés azt sugallja, hogy egyelőre a kolerabizottság részéről nagyobb hangsúly esett a közrend fenntartására, mint a betegség terjedésének megakadályozására, hiszen magát a csoportosulást nem kívánták megakadályozni, pusztán kulturált mederbe terelték. Ezt látszik alátámasztani az a kitétel, miszerint a kocsmáknak már este 10-kor zárniuk kellett, és talán Breuer Karolin is azért hangsúlyozta, hogy hozzá válogatott vendégek járnak, nehogy azt higgye a bizottság, hogy nála mindenféle csőcselék megfordulhat.

A szegénységet, az italozást, a kulturálatlan viselkedést ugyanis a betegségek melegágyának tekintették a korban. A kolera elleni „Népszerű oktatás a cholera járvány tárgyában” című tájékoztatónak néhány passzusa is összemosta a szegénységet a betegségekre való hajlammal, hiszen a zsúfoltságot és a tisztátalanságot, illetve az ez utóbbi által okozott kigőzölgést a járványok egyik legfőbb okának tartotta. Sőt ennél is tovább menve a társadalom kevésbé tehetős rétegeit erkölcsileg is kifogásolhatóbbnak vélte, amikor arra buzdított, hogy az emberek kerüljék az éjszakázást és a kicsapongást. Noha mint minden sztereotípia, úgy ez is tartalmaz némi igazságot, hiszen a nincstelenek megélhetésük biztosítása érdekében rákényszerülhetnek olyan pénzszerzési lehetőségekre, amelyeket a többségi társadalom elítél. Ez azonban nem evidencia. Mint ahogy az sem, hogy aki szegény, az egyúttal piszkos és rendetlen körülmények között él. Ez a morális értékítélet azonban nem a kolerajárvány hozadéka, hanem évszázadokra visszanyúló „tapasztalat”. A kolera csupán felszínre hozta ismételten a régi beidegződéseket.

A kolera bizottság jegyzőkönyveiben többször is szó esett a polgári engedetlenség különféle formáiról, legtöbbször az óvintézkedések be nem tartásáról. Ugyanakkor jelentősebb konfliktusokról, a hatósági közegekkel való nagyobb összezördülésekről, esetleges tüntetésekről nem szólnak a források. Az, hogy az emberek felszólaltak a megélhetésüket veszélyeztető intézkedések ellen, természetes, az óvintézkedések mellőzése pedig leginkább tájékozatlanságuk, nem pedig dacos ellenállásuk következménye.