Fonó Andor kiadóvállalati vezető és a magyarországi anticionizmus

„…előfordul olyan helyzet is, amikor az ártatlanoknak kell szenvedni a bűnösök végett”

Fonó Andor kiadóvállalati vezető és a magyarországi anticionizmus

Az 1948 és 1953 között a Szovjetunióban zajló antiszemita politika hatásai a keleti blokk országaiba is éreztették a hatásukat. A kezdetben Izraelt támogató szovjet külpolitika (a független Izrael állam elismerése, fegyverszállítás…) 1952 tavaszán vett jelentős fordulatot.  A szovjet vezetés nehezményezte, hogy Izrael elfogadja az amerikai pénzügyi támogatásokat, valamint Sztálin elképzelései - amely szerint a szovjet zsidók közreműködésével egy Szovjetunióval együttműködő állam létrehozása volt – kudarcba fulladtak. A külpolitikai irányváltoztatás hatására az SZKP-n belüli antiszemita csoportok jelentősen megerősödtek,[1] Sztálin pedig a zsidóellenes nézeteit, amely nem volt összeegyeztethető a kommunista-szocialista ideológiával megpróbálta az anticionizmusra alapozva érvényesíteni.  1952 tavaszán megtiltották a szovjet állampolgárságú zsidók kivándorlását. Ezt követően jelentős terrorhullám indult meg a Szovjetunió területén élő zsidóság ellen. A II. világháború során a szövetségesektől a Szovjetunió számára több tíz millió dolláros adományokat gyűjtő Zsidó Antifasiszta Bizottságot[2] feloszlatták, a korábban letartóztatott tagjaik közül pedig 1952. augusztus 13-án (a meggyilkolt költők éjszakája) 13 értelmiségit, köztük jiddis nyelven író zsidó költőt és írót és tudósokat, valamint 10 szabotőrnek minősített mérnököt végeztek ki.[3] Az év folyamán a szovjet hatóságok elrendelték a titkosszolgálatokban és titkosrendőrségen alkalmazott zsidók elbocsátását, elítélését. Decemberben az SZKP Politikai Bizottsága zsidó származású állampolgárokat nacionalistáknak, valamint amerikai ügynököknek titulálták. 1952 őszén kezdetét vette a koncepciós, ún. „cionista orvosper”. Az ügyben zsidó származású orvosokat amerikai és angol kémeknek titulálva, a Szovjetunió belső bomlasztása mellett, Zsdanov meggyilkolásával is vádoltak.[4] Ezek az események Izrael és Szovjetunió között jelentős diplomáciai válságot eredményezett. 1953. február 9-én a tel-avivi szovjet nagykövetség ellen merényletet hajtottak végre, amelyre válaszul a Szovejtunió február 12-én megszakította a diplomáciai kapcsolatokat.[5] Az üldöztetések Sztálin halálának köszönhetően maradtak abba, az események azonban kihatással voltak a keleti tömb országaira is.

A zsidóellenes hisztériakeltések a keleti blokk országaiban a szovjet eseményekkel párhuzamosan kibontakozóban voltak. Az orvosperek hatására zsidóellenes koncepciós eljárások indultak Prágában,[6] Bukarestben, Tiranában[7] és Budapesten.[8] A cionista összeesküvések „leleplezésének” az áldozata lett többek között Péter Gábor, az ÁVH rettegett vezetője is. A zsidó származású személyek elleni atrocitások mellett a független, külföldi kapcsolati hálózattal rendelkező szervezeteket is igyekezett az állam ellehetetleníteni. 1953 januárjában a JOINT (American Jewish Joint Distribution Commitee) tevékenysége megszűnt Magyarországon, a szervezet által biztosított pénzügyi utalásokat pedig befejezték.[9] A Borsod-Abaúj-Zemplén megyében érintettek között, a magasabb, párton belül dolgozó személyeket is találunk. Köztük talán az egyik legérdekesebb eset az Északmagyarország akkori kiadóvállalati vezetőjének, Fonó Andornak a története. Igaz, hogy jelentősebb atrocitásokat nem szenvedett el, mégis a Rákosi Mátyásnak küldött segítségkérő levelében némi képet kaphatunk a kor hangulatáról. Az anticionista hisztéria során addigi vezető beosztását vesztette el. Fonó ügyével párhuzamosan miskolci zsidó értelmiségiek is fókuszba kerültek, elsősorban azok, akik valamilyen kapcsolatban álltak a JOINT szervezetével.[10]  Fonó Andor nem csak zsidó származása miatt, de a Palesztinában töltött éveinek, kapcsolatrendszerének „köszönhetően” vált gyanússá a párt számára. Az ott töltött éveiről az 1951-ben, az MDP Központi Ellenőrző Bizottságának mellékelt önéletrajzában is részletesen beszámolt és amelyet az 1953-ban történt pozícióvesztése során sem titkolt. Fonó leveleiből mindenesetre egy rendkívül gazdag és kalandos életpálya körvonalazódik ki.

Fonó, Waldman Andor néven látta meg a napvilágot Budapesten 1919-ben egy nyomdász és egy varrónő gyermekként. Szülei válását követően édesanyja nevelte fel nehéz anyagi körülmények között. Kezdetben Budapesten, majd Dunaföldváron éltek. Utóbbi helyen végezte el az elemi 4, majd a polgári iskola 4 osztályt. Polgári iskolás tanulmányai alatt, mint asztalos segéd dolgozott, majd az iskola befejeztével asztalos inasnak állt. A nehéz anyagi körülményeknek köszönhetően a fővárosban próbált szerencsét a MIKÉFE nevű zsidó tanoncotthon közvetítésével, több helyen, kevesebb sikerrel. Az 1939-ben életbelépő I. zsidótörvényt követően a disszidálás mellett döntött, amelyben a kivándorlást Palesztinába megszervező szervezetek segítették. Elmondása szerint a cionisták segítségével tudta elhagyni az országot: „A zsidó fiatalok között, akik az egyre erősödő fasizmus és a zsidótörvények miatt féltek, - könnyen operáltak a cionisták. De az országból más kijutási lehetőség nem volt, csak rajtuk keresztül. A cionista mozgalom lényegét akkor még nem értettem, azt hittem, hogy ez egy olyan mozgalom, ami a zsidóknak országot akar teremteni, ahol szabad emberekként élhetnek. Ez volt egyébként a cionista propagandának a fő érve, - sok fiatalt szédítettek el ezzel. Bár ennek a propagandának egy részét akkor magam is elhittem, - nem mélyítettem el velük a kapcsolatot. A célom az volt, hogy kijussak az országból.” [11] Fonónak végül sikerült turista útlevelet szereznie (a kivándorló útlevelet nem volt hajlandó aláírni) és Bulgáriába utaznia, ahol egy 400 tonnás kis hajóval illegálisan sikerült Palesztinába jutnia. Kezdetben napszámos földmunkákat végzett a Tel-Avivtól északra fekvő Herzliyában, majd pár hónappal később a Haifához közeli Karkurban telepedett meg. „Ebben a faluban történt velem az a változás, amely életem további irányát megszbta. A faluban volt egy kollektív település, amelynek magyar nyelvű könyvtára is volt és itt jutottam először marxista-leninista könyvekhez.”[12]  Itt lett tagja az Általános Szakszervezetnek a „Hisztadrutnak”. Elmondása szerint nézetei ekkor kezdtek kritikussá válni a cionizmussal szemben, amelyet az angol imperalizmus kreálmányának tartott, amelynek elsődleges feladata egy zsidó-arab konfliktus fenntartása volt, ezzel is szolgálva Nagy-Britannia gyarmati érdekeltségeit. Ez megegyezhetett a palesztin Kommunista Párt álláspontjával, amelynek tagjai között számos arab származású személy volt megtalálható. Fonó Karkurban került kapcsolatban az akkor még illegalitásban működő párt néhány tagjával, akikkel sikerült szoros kapcsolatot kialakítania. A Hisztradrutnak közvetítésével munkalehetőségekhez jutott, így jutott Gáza város környékére, mint ácssegéd. Fonó innentől számította a Kommunista Párthoz fűződő szimpátiáját. Karkurba történő visszatérést követően, több kommunista szimpatizánssal együtt 1940 októberében, a párt tagjelöltjeként csatlakozott a brit hadsereghez. A Palesztin Kommunista Párt álláspontja ekkor ugyanis az volt, hogy a fasizmus elleni harchoz bármilyen áron csatlakozni kell, aki pedig ezt elmulasztotta megtenni, könnyen megbélyegezhették, mint árulót. Fonó visszaemlékezése szerint a brit hadsereghez csatlakozáson kívül más opció nem létezett. 1940 és 1942 között a tüzérségnél szolgált és részt vett Haifa városának légvédelmében. Ezzel párhuzamosan pártfeladatokat is ellátott a pártszervezés, valamint a propaganda és sajtótermékek terjesztésének területén. 1942-ben áthelyezték a műszakiakhoz, mint utász szolgált Egyiptomban és Líbiában. Az afrikai hadjárat befejezését követően mintakészítő asztalosként működött, valamint kommunista propagandaanyagokat terjesztett a hadsereg katonái és a hadi foglyok között. 1942-ben a Palesztin Kommunista Párt felvette soraiba. A párt illegalitásának megszűnését követően, belviszályok alakultak ki. Fonó meghatározása szerint volt egy jobboldali, valamint egy baloldali szakadár csoport, amelyeket 1951-ben már cionistáknak és imperialista ügynököknek titulált. Ő maga a később a Palesztin Kommunista Párt utódjának a MAKI (Izrael Kommunista Pártja) tagjaiként 1949-től a Knessetben politizáló Shmuel Mikunis, Meir Vilner és Esther Vilenska által képviselt irányzatához tartozónak vallotta magát. A három politikussal személyes kapcsolatban állt.[13] Meir Vilner személye ebből a szempontból azért is érdekes, mert később a az egyik leglojálisabb izraeli politikusnak bizonyult a Szovjetunió felé.[14] Fonó 1944-ben visszakerült Palesztinába, ahol a párt folyóiratainak, köztük a Kol-Haam terjesztése volt elsősorban a feladata kezdetben, mint pénztáros, majd titkár. Katona küldöttként részt vett a Palesztin Kommunista Párt IX. kongresszusán. A háború lezártával számos addig párttag, pártkáder tért haza szülőhazájába. Így tett Fonó Andor is, aki 1946-ban történt leszerelését követően, a párt központi vezetőségének jóváhagyásával hazatért a holokausztot túlélő menyasszonyához Magyarországra. Fonóért személyesen Meir Vilner vállalt kezességet a Magyar Kommunista Párt felé.[15] A két évvel később Rákosi Mátyásnak címzett levelében ugyanakkor Fonó Andor azt is megemlítette, hogy menyasszonya szovjet hazautazási engedélyt kért számára, amelyet megkapott és postai úton juttatott el hozzá.[16] A hazautazással kapcsolatos elővigyázatossága a későbbi történéseket szemügyre véve megtérülhetett. Több más hazatérő párttársát – akik engedély nélkül hagyták el Palesztina területét – a párt kizárta soraiból. A keleti blokk országaiba visszatérők számára pedig a későbbiek folyamán meglehetősen kiszolgáltatott helyzetet eredményezhetett.

Fonó Andor 1946. novemberében érkezett haza, ahol a MKP 1942. január 1-ig visszaigazolta tagságát. Ezt követően megnősült, majd kétkezi munkásként dolgozott. 1947 áprilisában az MKP Újpesti Káderosztályának közvetítésével sajtószervezési munkával, illetve káderképzéssel bízták meg a Vidéki Lapok Központi Kiadóhivatalának felügyelete alatt. Számos vidéki lap munkatársaként dolgozott, először Pécsen, Miskolcon, majd Győrben, mint felelős kiadó, illetve központi vezető, majd kiadóhivatali instruktor.[17] 1949. december 17-től az Északmagyarország kiadóvállalati vezetői tisztségét töltötte be. A folyóirat 1948-ban már magába olvasztotta a Felvidéki Népszavát, az Abaúj Népét. Ennek ellenére az Északmagyarország 1949 év végére közel 30.000 forintos deficitet termelt. Ez három év múlva, 1952 decemberére 260.000 forintos profitra módosult. Ezenkívül sikerült a Szabad Föld olvasóinak táborát négyszeresére emelni. A vidéki lapok között zajló értékesítési versenyt is Borsod-Abaúj-Zemplén megye nyerte meg. Az emelkedő statisztikai adatokban a terjesztésben a Kol-Haamnál szerzett jelentős tapasztalatokkal rendelkező Fonó Andornak elengedhetetlen érdemei voltak.[18] Miskolci tartózkodása alatt 1949-től részt vett a Megyei Elméleti Tanács munkájában, felesége pedig a diósgyőri Nehézszerszámgépgyár alkalmazottjaként, majd pedig a megyei pártbizottságnál dolgozott, mint adminisztrátor. Innen bocsátották el 1951 februárjában azzal az indokkal, hogy a férje külföldön volt. Fonó az MDP Központi Ellenőrző Bizottsága felé fordult panaszával, melyhez önéletrajzát is csatolta. Az 1953-as leváltását megelőzően ez volt az első nagyobb támadás személye ellen. Munkája és eredményei ellenére megbélyegezettnek érezte magát. Pozícióját ekkor még megtarthatta, mégis bizalmatlanságot érzett a párt részéről.[19] A levél megírását követően személyesen kereste fel a Központi Ellenőrző Bizottságot, ahol azt a tájékoztatást kapta, hogy a feleségének a Párt „általános intézkedésének” következtében kell elhagynia a megyei bizottságot és ez a dolog őt nem érinti, mivel Fonó nem a pártapparátusban dolgozik, hanem lapkiadói vonalon.[20]

Fonó lefokozása az orvosper körüli hisztéria idejére tehető. Elmondása szerint erre a következőképpen került sor:

„Összehívták a kiadóhivatal összes dolgozóit, nekem is ott kellett lennem és előttük jelentették be, hogy leváltanak. Nem jelentették be a leváltásom okát, csak sejteni engedték, hogy összefüggésben van azzal a feszült helyzettel, mely a Szovjetunióban leleplezett terrorista orvoscsoport következtében alakult ki.

Sem engem a leváltásom előtt előzetesen ki nem hallgattak, sem a kiadóvállalat felettes szervét a Szabadság Lapkiadó Vállalatot nem kérdezték meg, mely pedig 6 évi munkámat ismeri. Világos előttem az, hogy az életem ügyét kaptafára húzva lélektelenül intézték. Nem is volt ez titok, mert egy kalap alá véve a lap felelős szerkesztőjével, a két ügyet együtt bírálták el. Ő azonban a Joint alkalmazottja volt, cionista és az Egyesülésig szoc.dem. Én mivel szintén zsidó származású vagyok, azonos elbírálás alá estem és figyelembe sem vették a 13 éves mozgalmi munkámat, de a kiadói vonalon végzett munkámat sem.

Az itt ismertetett, az életemre vonatkozó tényeket minden önéletrajzomban megírtam és feletteseim is jól ismerték, - kellett, hogy ismerjék azokat. Azért a tényért, - amire a háború alatt igen büszke voltam, hogy a fasiszták elleni harcban veszek részt és a Párt is büszke volt minden kommunista katonára mint a szemefényére,- hogy kint a Párt IX. Kongresszusán katona-küldött voltam,- mindezek olyan dolgok, amelyek végett ma megalázás ér. ”[21]

A leváltással kapcsolatban Fonó Andor Kovács Istvánhoz, a Megyei Pártbizottság tikárához fordult, aki megnyugtatta, hogy munkájával nincs gond, személyi kifogás pedig nincs ellene. Ez utóbbival kapcsolatban Fonó azonban szkeptikus maradt: „Kovács István elvtárs azt mondotta, hogy ez nem így van, de a lapkiadói vonalon nem maradhatok, mert Palesztinában voltam. Hozzátette, hogy azok között az elvtársak között, akik Palesztinában voltak, volt áruló is és bár hangsúlyozta, hogy én ellenem semmiféle kifogás nincs, de előfordul olyan helyzet is, amikor az ártatlanoknak kell szenvedni a bűnösök végett.”[22] Kovács elvtárs „vigasztalásával” azonban nem értett egyet. Hithű kommunistaként nem akarta elfogadni ezt az álláspontot. Azt is furcsállotta, hogy a külföldi tartózkodása éppen az orvosper után szúrt szemet a megyei párttársaknak. 1953. április 23-án Rákosi Mátyáshoz írt levelében kérte ügyének felülvizsgálatát a megyei pártbizottság részéről. 1953. május 8-án Rákosi titkársága Kovács Istvánnak utasítást küldött Fonó Andor ügyének kivizsgálására. Az aktában az ügyről további információkat nem találhatunk. Fonó pályafutását tekintve azonban az ügy a hisztéria enyhülésével megoldódhatott. 1955-ben az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat igazgatójaként megkapta a „Szocialista Munkáért Érdemérmet”,[23] majd a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) osztályvezetőjeként dolgozott. Ez utóbbi munkahelyről ment nyugdíjba. 1979-ben a Szocialista Magyarországért Érdemrenddel tüntették ki.[24]