A rendszerváltás évei Magyarországon
A RENDSZERVÁLTÁS ÉVEI MAGYARORSZÁGON 1987–1990
Valahol utat vesztettünk?
| A kiállítás katalógusának megjelenését az |  | támogatta. |
Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mikor is kezdődött Magyarországon a rendszerváltozás. Talán elkezdődött már az 1956-os forradalommal és szabadságharccal. Nem véletlen, hogy a nyolcvanas évek végén a Magyarországon lezajló társadalmi és politikai átalakulásban 1956 jelentős szerepet játszott, hihetetlen módon felértékelődött. Lehet, hogy a rendszerváltozásnak nem egy, hanem több kezdete is van. A kádári szocializmus ugyan a sztálinista korszak, a Rákosi-éra folytatása, de kezdete egyben a felbomlásnak is. 1956 nyolc évvel a pártállam kiépülését követően jelezte a rendszer működőképességének korlátait. Kádár János még harminchárom évig életben tartotta a diktatórikus rendszert, de a gazdasági és politikai válságjelek minduntalan mutatkoztak, a nyolcvanas évektől pedig már egyértelműen megjelentek.
Az évtized közepére jól láthatóvá váltak a bomlás jelei. Az 1984-es választójogi törvénymódosítás következtében az 1985. évi képviselőválasztásokon első alkalommal nyílt lehetőség arra, hogy elviekben a Hazafias Népfront programját elfogadó, de sem a párt, sem a népfront által nem támogatott jelöltek is indulhassanak a választásokon. Két független képviselőnek – Király Zoltán szegedi újságírónak és Czoma Lászlónak, a keszthelyi Helikon-kastély igazgatójának – sikerült bejutnia a parlamentbe. Rajtuk kívül is akadt még néhány képviselő, akik a nem kimondottan politikai kérdésekben kezdtek önálló véleményt megfogalmazni, és olykor önállóan is szavaztak. Az 1985-ben „megválasztott” Parlament hozta meg később a rendszerváltó törvényeket. Ebben az évben tartották meg a XIII. pártkongresszust is, ahol lényegében nem történt semmi, szemben az első monori találkozóval (június 14–16.), ahol a félszáz résztvevő teljes körű gazdasági, társadalmi és politikai válságról beszélt. A rendszer egészét kérdőjelezték meg, kiutat kerestek, és eszmét cseréltek a politikai cselekvés lehetőségeiről.
A következő években egyre erőteljesebben jelentkeztek a civil szerveződések, az egyetemi klubok, a szakkollégiumi rendezvények, az olvasótáborok, az újrainduló népfőiskolai mozgalom és a Hazafias Népfront támogatásával működő vitafórumok – ez volt „a körök kora”. A köztudatban megjelent a bős-nagymarosi vízlépcső ügye. Az ötvenes évek eltúlzott iparosítását idéző beruházással kapcsolatban az MTA 1983-ban hatásvizsgálatokra hivatkozva javasolta az építkezések leállítását. A vízlépcső ellen szerveződött társadalmi mozgalom, a „Duna Kör” 1985-ben alternatív környezetvédelmi Nobel-díjat kapott. Nem lehetett többé elhallgatni a problémákat. A bős-nagymarosi beruházás leállítása melletti civil szervezkedés keretet adott a tiltakozó felvonulásoknak, élőlánc-szolidaritási demonstrációknak, lényegében a rendszerkritikának. A szamizdat Beszélő különszámaként 1987 júniusában megjelent Kis János Társadalmi szerződés című röpirata, mely nem csupán a bajokat diagnosztizálta, hanem a rendszert magát is elutasította. Szeptemberben irodalmárok, értelmiségiek Lakitelken életre hívták a Magyar Demokrata Fórumot (MDF), amely ekkor még a leginkább Pozsgay Imre nevével fémjelzett reformkommunisták fedezetében igyekezett politikai befolyásra szert tenni. 1988 tavaszától már nyilvános gyűléseket tartottak a Jurta Színházban. Egyértelművé vált eközben, hogy a fennálló rendszer vezetői megosztottak, bizonytalanok, kapkodnak.
Március 15-én reggel a rendőrség „preventív” őrizetbe vett ismert ellenzéki személyiségeket. Ennek ellenére mintegy 15 ezren tüntettek Budapesten, és vonultak végig a Petőfi tér – Batthyány-örökmécses – Kossuth Lajos tér – Bem tér – Batthyány tér útvonalon. Nyolc tüntetőt vett őrizetbe a rendőrség. Az év végén ugyanakkor munkaszüneti nappá nyilvánította az Országgyűlés március 15-ét. A következő évben már az ellenzékkel ünnepelt volna közösen az MSZMP és a KISZ, ha elfogadják a felajánlkozásukat. Történelmi évfordulóhoz kapcsolódik az év másik jelentős megemlékezése is. 1988. június 5-én a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) bejelentette a megalakulását. Felhívásukat a Nagy Imre-perben (1958) kivégzettek öt közvetlen hozzátartozója és harmincnégy ötvenhatos elítélt írta alá. Az 1956-os forradalom után kivégzettek méltó eltemetését és egy nemzeti emlékmű felállítását követelték, valamint az ’56-os elítéltek priuszának eltörlését. Június 16-ára, Nagy Imre és társai kivégzésének harmincadik évfordulójára kegyeleti emlékezésre szólítottak fel mindenkit. Ezen a napon a párizsi Pére Lachaise temetőben díszsírhelyet kaptak Nagy Imre és mártírtársai. A szimbolikus temetésen nemcsak a magyar emigráció képviselői voltak jelen, hanem személyesen eljöttek, vagy üzeneteket küldtek nyugati államférfiak, közéleti személyiségek is, például az Egyesült Államok elnöke, Nobel-díjasok, Párizs polgármestere, Jacques Chirac és más neves személyiségek. Magyarországról is kiutaztak néhányan. Vásárhelyi Miklós és Fejtő Ferenc, a Párizsi Magyar Emberjogi Liga akkori elnöke mondott beszédet. A gyászünnepségen jelen voltak a kivégzettek özvegyei, illetve gyermekei; Nagy Erzsébet beszédet is mondott. Budapesten ugyanekkor független csoportok megemlékezést tartottak a Batthyány-örökmécsesnél. A körülbelül kétszáz fős megemlékezést a rendőrség erőszakkal feloszlatta.
Grósz Károly, az MSZMP főtitkára 1988. július 11-én nyilatkozatot adott a Newsweek című amerikai hetilapnak. Ebben azt állította, hogy az 1988. június 16-ai tüntetés fasiszta propagandára, sovinizmusra, irredentizmusra „uszított”, valamint hogy 1956-ban a polgárháború jelei mutatkoztak, és küszöbön állt a Nyugat katonai beavatkozása, melyet a Szovjetunió katonai akciója akadályozott meg. Kijelentette továbbá, hogy Nagy Imrét helyes volt bíróság elé állítani, mert egy miniszterelnök sem sértheti meg a törvényeket és az alkotmányt. Természetesen meddő kísérlet volt ez a hivatalos álláspont igazolására, a nyugati közvélemény befolyásolására.
Az új politikai erők a nyolcvanas évek végén fokozatosan jelentek meg a magyar közéletben, és egyre erőteljesebben követelték a jogi keretek teljes átalakítását.
