Keresztes Csaba

A levéltári iratok gazdasági jelentőségét az ötvenes években ismerték fel, és a kor nagyméretű iparfejlesztési politikájának támogatására szorgalmazni kezdték a már levéltárba került iratok gazdasági felhasználását. Ezekben az években a nehézipar fejlesztéséhez új nyersanyagbázisok megismerését tűzték ki célul, és a nyersanyagokban szegény ország meglévő ásványkincs-lelőhelyei feltárásának és kiaknázásának lehetőségeiben a levéltári iratok is segítséget nyújtottak.

A „népgazdaság segítése" címszóval az ország levéltárai néha önként, néha a különböző vállalatok megkeresésére, sőt a Levéltárak Országos Központja utasítására adatokat - gyakran tárgyi mintákat is - szolgáltattak az állami vállalatok részére, „az erőforrások célszerűbb kiaknázása érdekében". (Természetesen, a korszakban szokásos módon, a Szovjetunió levéltári szerveinek hasonló „kezdeményezését" és gazdaságösztönző példáját vették alapul.)

A nyersanyagkincsek közül a régi érc- és szénlelőhelyek megtalálása és újra feltárása számított a legfontosabbnak. Ennek érdekében több, 18. és 19. századi iratból (levelekből, korabeli jelentésekből) másoltak ki a levéltárosok olyan információkat, amelyekről úgy vélték, hogy a népgazdaság is használni tud. Ezen kívül ismerünk adatszolgáltatást az ásványvíz-nyerő helyekre vonatkozóan, vagy éppen a selyemfonal-szövés technikájának fejlesztésére.

A kikeresett és megküldött információkat a vállalatok és a gazdaságirányító hivatalok általában megköszönték, azonban nem minden esetben érkezett a kikeresés nehéz munkáját végző levéltárosokhoz pozitív visszajelzés, vagy egyáltalán bármiféle reakció.

Az 1956-os forradalom után hamarosan újra indultak az iparosítási és infrastruktúra-kiépítési programok. A hatvanas évek nagyberuházásainál kerültek előtérbe azok a levéltári források, amelyekről a most közölt újságcikk is tudósít.

[2]

Jelzet: MNL OL XXXII-7 Levéltári sajtófigyelő-1961 (212. doboz)

1961-ben a Közalkalmazottak Szakszervezetének elnöksége foglalkozott a kérdéssel, és a hír kapcsán a szakszervezetek hivatalos lapjaként megjelenő Népszava bővebb tájékoztatást igényelve kereste meg az Országos Levéltárat.

Az újság kérdéseire Bekény István (1916-1997), a levéltár osztályvezetője válaszolt. Megerősítette azt az értesülést, hogy a levéltárosok munkájuk során sok, gazdaságilag értékes iratra (utak és hidak tervrajzaira, folyamszabályozási tervekre, stb.) bukkannak. Hozzátette, hogy „felhasználásukkal esetleg sok munkát, fáradságot és költséget takaríthatnánk meg". A vállalatok hozzáállást azonban ő sem minden esetben tartotta megfelelőnek: szavai szerint előfordult, hogy egy megyei levéltár egy gázvezeték-lefektetési munkához az 50-60 évvel korábbi geológiai felmérés dokumentációit kívánta átadni a munkát végző vállalatnak. A vállalat azonban a felajánlást visszautasította azzal az indokkal, hogy a tervek felhasználása esetén elesett volna a vezeték tervezési költségeitől.

Bekény István ennek kapcsán leszögezte, hogy véleménye szerint minden nagyobb tervezési munka előtt „kötelezni" kellene a nagyobb szerveket, hogy lépjenek érintkezésbe az illetékes levéltárakkal, és nézzék át az esetlegesen fellelhető dokumentumokat. Az interjú végén Bekény hozzátette, hogy „a levéltári dokumentumok felhasználása elősegítené a beruházások költségeinek csökkentését, és ez is megkönnyítené a mi generációnk erőfeszítéseit".

A hatvanas évek gazdaságfejlesztései törekvéseiben kevesebb szerep jutott a levéltáraknak. A szocialista vállalatrendszer 1989 utáni összeomlása pedig a gyárak üzemek és számos nagyvállalat, állami szerv - gyakran nem teljes - iratanyagát voltak kénytelenek, gyakran rohammunkában, átvenni a levéltárak. Ezek között az iratanyagok között szintén számos, gazdasági jellegű dokumentáció található a huszadik századi magyar gazdaság állapotáról, végrehajtott és befejezetlen terveiről.